Előszó: Dr. Albert von Ruville (1855-1934) porosz katonatiszt, történész és egyetemi tanár evangélikus családban nőtt fel. 1909-ben katolizált. Megtérésének történetét a „Zurück zur heiligen Kirche” (Vissza az Anyaszentegyházhoz) című könyvében írta le. E könyvét több nyelvre is lefordították, magyarra is (például Szuszai Antal idéz belőle, több magyar katolikus író saját műveiben hivatkozik rá). A most következő írás e könyvének harmadik fejezete. Szentírás: Jn 6,27-35/48-58: „Fáradozzatok, de ne olyan eledelért, mely veszendő, hanem azért, mely megmarad az örök életre, melyet majd az Emberfia ad nektek; mert őt az Atyaisten pecsételte meg. Mondák tehát neki: Mit tegyünk, hogy istenes cselekedeteket műveljünk? Felelé Jézus és mondá nekik: Ez az istenes cselekedet, hogy higgyetek abban, kit ő küldött. Mondák azért neki: Micsoda jelt cselekszel tehát, hogy azt lássuk, és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva vagyon: Égi kenyeret adott nekik enni. Mondá erre nekik Jézus: Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem az én Atyám ad nektek igazi mennyei kenyeret. Mert Isten kenyere az, mely mennyből szállott alá, és életet ad a világnak. Mondák azért neki: Uram! mindenkor add nekünk ezt a kenyeret! Mondá tehát nekik Jézus: Én vagyok az élet kenyere; aki énhozzám jön, nem fog éhezni, és aki énbennem hiszen, soha sem szomjúhozik. … Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és meghaltak. Ez a mennyből leszálló kenyér, hogy aki abból eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, mely mennyből szállott alá. Ha valaki e kenyérből eszik, örökké él; és a kenyér, melyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozának azért a zsidók egymás közt, mondván: Hogyan adhatja ez nekünk az ő testét eledelül? Mondá tehát nekik Jézus: Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete vagyon, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és az én vérem bizonnyal ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én élek az Atya által, úgy aki eszik, az is él énáltalam. Ez az a kenyér, mely az égből szállott alá. Nem úgy, mint atyáitok a mannát ették, és meghaltak; aki e kenyeret eszi, örökké élni fog.” Jn 6,66-70: „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: "Ti is el akartok menni?" Simon Péter felelt neki: "Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje." Jézus így válaszolt: "Nem tizenkettőtöket választottam ki? De egyikőtök ördög."” Amikor 1909 augusztusában az eucharisztikus kongresszus Kölnben ülésezett, a protestánsok túlnyomó többségének, sőt, ki lehet jelenteni, a képzett és vallásos protestánsok túlnyomó többségének fogalma sem volt, hogy valójában miről is tanácskoztak ott. Sokan úgy vélhették, hogy a katolikusok valamilyen misztikus tanításáról vagy kulturális formaságáról értekeztek, amit egy józanul és önállóan gondolkodó embernek eleve vissza kell utasítania. Hogy valójában a katolikus hit legbelsőbb magjáról, fő ismertetőjeléről volt szó, azt valószínűleg csak egészen kevesek ismerték fel. Ezért először röviden arról kell beszélnünk, hogy mit is jelent a katolikus Egyháznak a szent Eucharisztia. Az Eucharisztia – magyarul dicsőítés, hálaadás – szóval a legrégebb keresztény idők óta az oltár szentségét, az újszövetség áldozati cselekményét nevezik, amit az ószövetségi áldozási szokások nyomán Jézusnak az Utolsó Vacsorán adott előírásai alapján mutatnak be. A szent Eucharisztiában a véres áldozat, amit Jézus a kereszten mint főpap és egyben mint áldozati bárány mennyei Atyjának a bűnös emberiségért bemutatott, oly módon ismétlődik meg, hogy azon minden hívő testi és lelki jelenléttel részt vehet, és az ezen áldozat által kiérdemelt áldásokból is részesülhet. Az áldozati cselekedet alatt a pap szavának erejéből a kenyér és a bor Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé változik. Ezt követi az immár testben és vérben jelenlevő áldozati bárány vér nélküli feláldozása az Atyaúristennek. Továbbá hozzá tartozik, illetve közvetlenül követi a misét bemutató papnak, majd – nem kötelezően – a hívőknek az áldozati adományban való részesedése. Ily módon válik tehát a keresztáldozat egykori történelmi eseménye egy naponta újra és újra megújuló cselekménnyé, amiből minden új nemzedék számára újra és újra gazdag áldás árad ki. Itt nincs szükség hosszú, filozofikus beszédekre, hogy a nép megértse, hogy egy évezredekkel ezelőtt bemutatott áldozat az ő üdvösségét is szolgálja. Valóban a szemük előtt, a jelenlétükben, a közreműködésük alatt zajlik le az áldozat, ami után közvetlenül szolgáltatja ki a pap az áldozatból kiáramló áldást. És a hívő dönti el, hogy részt vesz-e az áldozati lakomán, feltéve, hogy méltóképpen felkészült rá. Ez az egész nem csupán egy szép gyakorlat, egy mélyértelmű szertartás, hanem valóság, a teljes valóság, a valóságosan jelenlevő Krisztus valóságos áldozata, igen, a világtörténelem egyetlen teljes értékű áldozata, aminek az ószövetségi áldozatok csak az előképei, csak szimbolikus cselekedetek voltak. Itt Krisztus teljes értékű elégtételt szolgáltat Istennek, ami az ószövetségi áldozatokból hiányzott. Az áldozatban rejlik a katolikus és protestáns istentisztelet között meglevő alapvető különbség. A protestáns istentiszteleten imádkoznak, énekelnek, tanítanak, olvasnak. Ugyan ezeket a katolikus misében is csinálják, bár nem mindig mindegyiket, de ezeknek ott csak egyfajta szolgáló szerepük van. Ott a fő dolog a cselekmény, az áldozati cselekmény, amihez minden egyéb szervesen kapcsolódik. Az egész mise egy organizmus, mégpedig egy nagyon gondosan és mély értelemmel tagolt szervezet, melynek az áldozat a lelke. A katolikus mise tényleges istentisztelet, egy papi cselekmény, amihez a legapróbb részletekig kidolgozott mély értelmű és méltóságteljes külső illik, és kapcsolódik. Ezért illetlenség volna, ha a pap egy ennyire fennkölt szent cselekményhez semmitmondó fekete talárban jelenne meg, legalábbis addig, amíg egy méltóbb öltözet a rendelkezésére állna. Illetlenség volna, ha az oltár nem lenne a lehető legszebben feldíszítve. Mert minden tárgyat szimbolikus kapcsolatba kell hozni az áldozathoz, hogy ezáltal harmonikus, gondolatgazdag, valóban lélektől áthatott külső táruljon Isten és a gyülekezet szeme elé. Ennek megfelelően dolgozott évszázadokon át a bölcsesség, a szeretet és a fantázia, hogy az áldozat kultuszát a lehető legmegfontoltabban és legméltóbban alakítsa ki. Aki ezt megveti, vagy pláne kigúnyolja, az a hitet veti meg, Istent magát gyalázza meg.      A katolikus templom ezért valami egészen más, mint a protestáns imaház. A katolikus templom nem a gyülekezet számára szolgáló összejöveteli- és ima-terem, hanem az ókori és zsidó értelemben vett valódi templom, a Legfenségesebb otthona, ahol a Legfenségesebbnek áldozatot mutatnak be. Ezt az áldozati cselekményt mind a hozzá tartozó imákkal és szertartásokkal nevezik szentmisének. A szent Eucharisztia egy csoda. A kenyér a konszekráció alatt a pap szavainak hatására Krisztus testévé, a bor pedig Krisztus vérévé változik. Olyan csoda, amit csak hittel lehet felfogni. A kenyér és a bor látszatra egész idő alatt kenyér és bor marad. Hogy mire támaszkodik hitünk e csoda végrehajtásánál? Először is Jézus Krisztusnak teljesen konkrét, többször megismételt, letagadhatatlan és félremagyarázhatatlan kijelentéseire.      Ismertek Jézus szavai János Evangéliumának 6. fejezetéből, ahol Jézus magát „mennyből leszálló kenyérnek” nevezi, és mondatról mondatra egyre világosabb szavakkal utal az eucharisztikus csodára. Megígéri hallgatóinak, hogy testét adja nekik étkül, és vérét italként, hogy örök életük legyen, amit enélkül senkinek nem lehet elérni. Ennek nem mond ellent az, amit még hozzátesz: Aki bennem hisz, annak örök élete van, hiszen a hit, miként ez a szövegösszefüggésből kiderül, éppen az eucharisztikus előírások elfogadásából áll, és ezek követésében nyilvánul meg. Az Úr ugyan a benne és a küldetésében való hitet tartotta az övéi számára a legfontosabbnak, de azt is tudta, hogy ennek a hitnek szüksége van táplálékra; Ezért alapította meg az Oltáriszentséget, és követelte meg az ebben a szentségben való hitet.      Beszéde akkor ér el csúcspontjára, amikor a zúgolódó zsidóknak a kérdésére: „Hogyan adhatja ez nekünk az ő testét eledelül?”, felülmúlhatatlan határozottsággal kijelenti: „Mert az én testem bizonnyal [valóságos] étel, és az én vérem bizonnyal [valóságos] ital.” – És ezeket a fontos, mindent eldöntő szavakat a protestáns fordítások aggasztó módon elferdítették. Luther az eredeti görög szöveget így fordítja: „Mert az én testem a helyes étel, és az én vérem a helyes ital.” Sőt, még Weizsäcker is, aki pedig állítólag szigorúan szószerint fordít, ezt írja: „Mert az én testem az igazi étel, és az én vérem az igazi ital.” Tényleg nem tudta egyikük sem, hogy a "bizonnyal" határozószó és nem melléknév, és hogy a "valóságos" [bizonnyal, ténylegesen] határozószó ezt jelenti: "a valóságban" (németül: "wahrhaftig" "in Wahrheit" heißt")?      Mert ha úgy vélték, hogy a szavak értelmét helyesen adják vissza a saját fordításukkal, akkor az döntő tévedés volt. Ugyanis, ha azt mondjuk, hogy "bizonnyal étel", akkor ez teljesen világos. Hogy az étel mit jelent, azt mindenki tudja. Testi szájjal eszik, pont úgy, ahogy a zsidók a mannát a pusztában – amit Jézus hasonlatul többször is megemlít (Jn 6,31) – szintén testi szájukkal ették, holott az az égből mindenki számára látható módon szállt alá. Jézus ilyen – azaz testi szájjal érzékelhető – ételnek jelenti ki magát teljes határozottsággal, csakúgy, ahogy a vérét testi italnak. Ha viszont azt mondjuk, amit Luther, hogy "igazi étel", akkor a világos, egyértelmű fogalmat elhomályosítjuk. Hiszen ezzel azt feltételezzük, hogy különböző ételek léteznek: igaziak és hamisak, étkek igazabb, azaz magasabb, istenibb fajtájúak, és alacsonyabb, evilági fajtájúak.      Ha pedig a testet és vért képletesen értelmezzük, akkor az a legszebb filozofikus értelmezésekhez vezet, melyek bármiféle kézzelfogható cselekedetet feleslegessé tesznek. Ily módon tág tere nyílik a spekulációknak, minden valóság köddé válik az ideák birodalmában. És ezzel ismét eljutunk a tudósok számára oly kedvelt szellemi vallásba. A nép semmit sem kap. Nem furcsa, hogy a protestánsok pont olyan fordítási hibát követtek el, ami az ő felfogásukat támogatja? Tehát Jézus az idézett beszédében valóban és ténylegesen az eucharisztikus csodát hirdette meg. Ez már abból is látható, hogy azokat a követőit, akik ekkor elhangzott szavai miatt elhagyták őt, nem hozta vissza szelídebb filozofikus magyarázatokkal, hanem nyugodtan hagyta, hogy elmenjenek. Sőt, még a tizenkettőnek is a saját döntésére bízta, hogyha nem tetszik nekik az ő beszéde, akkor ők is elmehetnek. Egyetlen vesszőt nem vett vissza komoly szavaiból. Ezzel Egyházának is ragyogó példát adott, amit az az Ő segítségével mind a mai napig [= 1910] hűen követett. A hit dolgaiban a nyerseség és szigorúság az Egyház legbelsőbb lényéhez tartozik, ez biztosítja számára az állandóságot. A protestáns fordításokban Jézusnak a tanítványokhoz intézett szavait is helytelenül idézik. Az eredeti görög szöveg helyesen fordítva így szól: Nem akartok ti is elmenni? Vagyis, szinte úgy hangzik, mint felszólítás a menésre; nyilván azért, hogy egy maradás még nagyobb értéket nyerjen. Jézus azt kívánta, hogy ezt a legnagyobb csodát, tanításának középpontját, úgy fogadják el az Őt követők, hogy semmilyen más okuk ne legyen erre: csakis az Ő személyében való minden más indítéktől mentes hit. A tanítványoknak még a Jézus iránti szeretetüket, az Ő személyes befolyását is ki kellett kapcsolniuk. Jézus a kilátásokat olyan kedvezőtlennek állította be, amennyire csak lehetett, hogy övéi maradásukkal döntő győzelmet érhessenek el.      Luther már enyhít, amikor fordításában kihagyja a "nem" szót. Ti is el akartok menni? [megj.: a Szent István Társulat 1994-es Biblia fordításában is így szól ez a kérdés.] Ez már nem meghívás a menésre, hanem indifferens kérdés. Weizsäcker már teljesen kiforgatja a kérdés értelmét. Ő így fordít: Csak nem akartok ti is elmenni? [megj.: a Szent István Társulat 1928-as Biblia fordításában is így szól ez a kérdés; az ú. n. revidiált Káldi-fordításban pedig így: Vajon ti is el akartok menni?]      Jó lenne tudni, hogy ezeket a fordításokat a filológia szempontjai alapján meg lehet-e valahogyan indokolni. Mert ezek a fordítások azt sugallják, hogy Jézus burkolt kéréssel maradásra akarja rávenni tanítványait. Ez a kérdés az udvariasságukra és a szeretetükre apellál. És ezzel előbbi szavainak egész határozottsága és bizonyossága elveszik. Az olvasó úgy vélheti, hogy rájött, hogy követelésével túl messzire ment, és most a többiek elmenetele után meg akarja előzni a további bajt. Mindebből látható, hogy a Biblia szavait milyen könnyen ki lehet csavarni az igazi tan kárára, elferdítésére. Az előre megígért csodát Jézus később, az Utolsó Vacsoránál valóban végrehajtotta, miközben megint félreérthetetlen, egyértelmű szavakkal fejezte ki akaratát és véleményét. Az átváltoztatás szent szavai annyira ismertek, hogy nem kell őket itt megismételni. A tanítványok semmiképpen nem érthették másként a szavait, mint ahogy Ő gondolta azokat, hiszen korábbi beszédeiben már felkészítette őket ezek helyes értelmezésére. Az apostoloknak tehát bennük korábbi ígéreteinek beteljesedését kellett felismerniük. Ily módon szavainak mindennemű szimbolikus vagy pusztán szellemi, átvitt értelmezése teljesen ki lett zárva.      Ugyanakkor ami az Utolsó Vacsorán történt nem maradt pusztán egyszeri csoda, hanem csak a bevezetése volt egy állandóan megismétlődő csodának, melynek végrehajtásához a tanítványok Jézustól erőt és hatalmat kaptak; de nem csak ők egyedül, hanem mindazok, akikre ők ezt az erőt és hatalmat átadják. Különben az új szentség csak a tanítványok élettartamára korlátozódott volna. Hogy a keresztény közösségekben ezt mindig így tartották, az elég bizonyítékot szolgáltat számunkra Jézus akaratát illetően, hiszen az első keresztények jobban ismerték Jézus akaratát és véleményét, mint mi, akiknek csak a rövid evangéliumi beszámolók vannak birtokunkban. Egy titokzatos, hallatlan, az emberi értelem számára tökéletesen felfoghatatlan csoda az, ami a szent Eucharisztiában elénk tárul. Se a csodálatos születés, se a csodatettek, még csak Jézus feltámadása sem hasonlítható össze vele. Mindezen történéseket az emberi felfogóképességgel még valamelyest meg lehet közelíteni, ha az Isten-fogalmat használjuk velük kapcsolatban. Mert miért ne hagyhatná figyelmen kívül Isten a fogantatásnak – Általa megszabott – törvényét, miért ne ruházhatná fel egyszülött Fiát természetfeletti erővel, miért ne lehelhetne Fiába új életet annak halála után? Mindez elgondolható. De hogy egy egyszerű darab kenyér, egy kehely bor néhány kimondott szóra az élő Krisztussá váljon, sőt, hogy az oltáron megjelenő élő Krisztus a kenyeret és bort, amit a kezeiben tart, saját személyévé változtasson, ezt még elképzelni sem lehet, ez magasan felette áll a logikai törvényeken, az emberi gondolkodásmódon! Ez a legnagyobb követelmény, amit valaha az emberi értelem elé állítottak. – És mégis, Jézus fenntartás nélkül azt követeli, hogy mindezt egyedül az Ő szavára higgyék el. Aki erre nem képes, az menjen el, mint ahogyan sokan el is mentek, mégha apostol is az illető. Francisco Pizarro, Peru meghódítója, az aranyföld felé vezető útján nagy bajba került, olyannyira, hogy társai mind kétségbeestek, és a hazatérést követelték. Ekkor Pizarro az emberei közé lépett, kardjával egy keletről nyugatra mutató vonalat húzott a homokba, és ezt mondta: „E vonaltól északra kényelmes, veszélytelen élet integet felétek, de egyúttal szegénység és alacsony sors is, délre nagy fáradalmak, heves harcok és szorongattatások fenyegetnek benneteket, de siker esetén gazdagság, hatalom és dicsőség is. Nos, válasszatok!” A nagy többség északra nyomult, de 12 férfi délre, Pizarro mellé állt át. A dicsőségnek ez a tizenhárom férfija (los trece de la fama) elérte célját, elfoglalta Perut, az aranyországot.      Az Úr Jézus is húzott egy vonalat, mely hűséges embereit elválasztotta ellenfeleitől. Ez a vonal volt az Oltáriszentség. Aki ezen nem mert átlépni, azt nagy művéhez nem tudta felhasználni, de akinek volt annyi hite és bizalma Iránta, hogy minden kétséget félretéve, bátran átlépje ezt a vonalat, az már Hozzá tartozott, az már segíthetett megalapítani Egyházát. Az első, aki vallomásával határozottan a Mester oldalára állt, Péter volt. „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,69[70]) Őt követte a többi tanítvány.      Ezzel megszületett a döntés. Így az Utolsó Vacsoránál már teljes hittel ismerhették meg és fogadhatták el az új szentséget, majd miután Jézus szenvedése, halála és feltámadása által mélyebben megértették ennek értelmét, átvehették az e csoda végrehajtásához szükséges jogosultságot és hatalmat. Ők voltak azok, akik ezután másoknál, azoknál is, akik korábban elmentek, utat nyitottak annak felismeréséhez, hogy Jézus az igazságot hirdette.      Pizarro azon 12 embere, akik a fent vázolt eseménynél vele tartottak, nem maradtak az egyedüliek, akik részesei lettek Peru meghódítóinak. Mert miután ők megtalálták az aranyországot, sokakat maguk után vontak. Ők csak a magvát alkották azon csoportnak, mely az alapeszmét magasra tartotta, és a válságos pillanatokon átmentette. Ugyanez történik Jézus művénél. A tanítványok meggyőződésükben és munkájukban nem maradtak egyedül. Hamarosan sokan csatlakoztak hozzájuk, akik ugyanúgy esküdtek az Úr szavaira, és akik a felfoghatatlant a hitben ugyanúgy elfogadták, mint ők.      De ez a tizenkettő volt az, aki megtörte az utat, aki ezen a földön a hallatlan csoda elfogadásához az első talajt előkészítette.. Az isteni titok bennük birtokolta azt a 12 férfit, akik ezt a titkot vonakodás és kétségek nélkül az ellenségekből álló világ ellenére képviselték és hirdették, akikben az első biztos helyet meglelte, hogy onnan tovább terjedhessen. Az a dicsőség, amit Szent Péter azzal szerzett meg, hogy a többi tanítvány és az egész emberiség előtt elsőnek állt Jézus oldalára, nem halványul el soha. Bűnös vakmerőség és elvakultság lenne a szent Eucharisztia csodáját tudományosan vizsgálni, bizonyítani vagy vitatni akarni. Az Oltáriszentség egy új világszemlélet, egy új tudomány alapját képezi. Ezen új szemlélet szerint nem szabad a világ álláspontjára helyezkedni, annak összes alapelvével, természettörvényével, és pláne nem e dogmájával: csodák nincsenek, hogy innen kiindulva méricskéljük a Jézus tanításához való átlépés megengedhetőséget vagy lehetetlenséget. Nem, előbb át kell lépni a vonalon, előbb alá kell vetni magunkat Jézus akaratának, el kell fogadni szent titkát, és csak azután szabad becsületesen kutatni. Csak akkor lehet a teljes igazságot, nem csak a szellemi, hanem a világi területen is megtalálni.      Tény, hogy a hit szilárd talajának más pontjaiból is sokat lehet nyerni. Péterre és a többi tanítványra is döntő hatást gyakoroltak a természetfelettien fenséges sajátosságok és tanítások, és Jézus ellenállhatatlan szeretete. A feltámadás csodája a maga különösen biztos hitelesítésével szintén megfelelő vezető, hogy a kutató szellem megtalálja a helyes utat. Ezért e területek is szolgálhatnak kiindulópontként a keresztény világnézet és tudomány alapjainak a megtalálására (ahogy valamikor én is itt kerestem ezeket). Ugyanakkor az Oltáriszentségnek mindig jelen kell lennie. Aki az előbb felsorolt tényekben valóban megtalálta a keresztény talajt, annak – amint a megfelelő formában találkozik vele – ezt a szentséget Péterhez hasonlóan minden további nélkül el kell ismernie. Én legalábbis egyetlen pillanatig nem tétováztam, hogy ezt a titkot teljes szívemből megragadjam, amikor igazi tartalmát végre megismertem. Akit helyesen kioktattak, és mégsem tudja a vonalat átlépni, arról tesz bizonyságot, hogy a megismert tényekből mégsem jutott el az igaz hitre, mégha ezt is gondolja magáról, vagy magas teológiai méltóságot tölt be. A szent Eucharisztia a hit csalhatatlan próbaköve. Mindazonáltal a kereszténységnek ez a legnagyobb titka is olyan, hogy a legegyszerűbb lelkek is képesek igazságnak felismerni. A földi étek az okozott élvezet és a testet megerősítő hatása által bizonyul csalhatatlanul valódi éteknek. Az Oltáriszentség kegyelmi ajándékai leírhatatlan lelki élvezetet nyújtanak, és egyúttal az ember egész vallási életét is megerősítik. Ezt mindenki megtapasztalja, aki Jézus Krisztus valóságos testét és vérét elismeri, és alázattal aláveti magát az Egyház előírásainak, és így fogadja magához. Az Oltáriszentség kegyelmi ajándékai tehát lélekre ható valódi éteknek bizonyulnak, és ezáltal a legegyszerűbbeknek is biztos ösvényt nyújtanak hitük megőrzése számára. Igen, legelőször éppen a legegyszerűbbeknek, hiszen nekik a legkönnyebb az előfeltételeket teljesíteni. A szükséges készség és alázat a rangban és szellemben nagyobbaknál sokkal ritkábban található meg. Feltéve: 2022. október 7. A szent Eucharisztia megalapítását a legnagyobb isteni bölcsesség és szeretet aktusának kell tekintenünk. Egy ennyire fenséges, bizonyítottan hatásos szentség minden kor és minden állapot keresztényei számára nélkülözhetetlen ajándék: hiszen a hívek ebből merítik tartásukat minden kételkedés, minden üldözés, támadás közepette. Ez az a kötelék, ami mindig újra összekapcsolja őket a keresztény tanépülettel. Ameddig bennük és velük egy ilyen csoda megtörténhet, ameddig egy ilyen lélekemelő aktusnak részesei lehetnek, addig mindazon intézményben és tanban hinniük kell, melyek ezzel a csodálatos hittel elválaszthatatlanul, organikusan össze vannak kötve. A szent Eucharisztiától kikerülhetetlenül vezet az út vissza az Anyaszentegyházhoz és ennek minden dogmájához, hiszen Oltáriszentség nélkül el sem képzelhető az Egyház, pont úgy, ahogy az út az Egyháztól és a dogmáktól az Eucharisztiához vezet. Folyton megismétlődő kölcsönhatás ez, melybe az emberi lelket a saját boldogító tapasztalata vonja be. Az Egyház e bámulatra méltó csodából nem vonakodott levonni a következtetéseket, tekintet nélkül arra, hogy a hívők számára ez megnehezíti-e a hitet vagy sem, vagy hogy ezzel még több anyagot szolgáltatnak a gúnyolódok számára vagy sem. Az Újszövetség áldozatát nem egy nagy központi templomban mutatják be egymás után, hanem egyidőben sok helyen, sőt, ugyanabban az egy templomban is több oltárnál egyidőben. Az apostolok és utódaik korlátlanul gyakorolták azt a jogkörüket, amit az Úr bízott rájuk, anélkül, hogy megütköztek volna ennek evilági értelemben vett lehetetlenségén. De hogyan is hitetlenkedhettek volna, amikor előbb ezt a legnagyobb lehetetlenséget hittel már elfogadták. Az Egyház azt tanítja, hogy Krisztus egyidőben megszámlálhatatlanul sok helyen jelenhet meg testileg és lelkileg a kenyér és bor alakjában. Azt tanítja, hogy Krisztus egyidőben megszámlálhatatlanul sok hívőnek étkül adhatja magát, testileg és lelkileg. Továbbá azt is tanítja, hogy testtel és lélekkel mindig az egész osztatlan Krisztus az, aki az oltáron megjelenik, és Akit ezt követően a hívőknek átnyújtanak. Képtelenség az emberi fogalmak szerint, ugyanakkor a legnagyszerűbb valóság az isteni fogalmak alapján.      A gyermekeknek úgy próbálják ezt a csodát megmagyarázni, hogy egy sok részből álló tükörrel hasonlítják össze, melyben ugyanaz a tárgy százszorosan tükröződik vissza, anélkül, hogy ezzel „egy volta” elveszne. Ez a hasonlat azért nem ér sokat, mert a tükörképek nem igazi tárgyak, míg Krisztus minden egyes konszekrált ostyában valóságosan jelen van. Ezért jobb megoldás összehasonlításként az egyházi tanrendszert felhozni: Ez egy egységes egész; mégis, az egészet alkotó sok rész minden egyes darabja szintén maga az egész, hiszen minden más rész szükségszerűen következik belőle. Természetesen ez a hasonlat sem elegendő, hiszen Krisztus egyedülálló személy, amit emberi mértékkel nem lehet felfogni. De erre nincs is szükség, mert amire az evilági felismerés nem képes, az a lelki tapasztalattal tárulkozik fel. Ezt minden áldozó [aki megfelelően készült a szentáldozásra, és aki valóban érvényes szentségben részesül] maga megtapasztalja. Az átváltoztatás a Jézus által használt, a felszentelt pap által az Ő nevében kiejtett titokzatos szavak által megy végbe. Tehát ismerjük és megünnepeljük azt a pillanatot, amelyben Urunk a kenyér és bor színében jelenvalóvá lesz. Krisztus addig marad jelen az Oltáriszentségben, amíg a kenyér és bor színei megmaradnak. Méltatlanság lenne ezt a folyamatot részletesebben boncolgatni. Az egész folyamat egy csoda, ami hitet és nem tudományos vizsgálatot igényel. Isten dolga, hogy ezt a csodát miként hajtja végig, az Ő kezét pedig nem kötik a fiziológiai törvények és fogalmak. Isten mindenhatóságát a szentségeket illetően a katolikus Egyház soha nem tagadta.      Az Egyház még további következtetéseket is levon, mégpedig annál határozottabban, minél keményebb támadásoknak van ezek miatt kitéve. A hit dolgaiban nem létezik engedékenység, szívélyesség, ráadásul a legkevésbé a hit legbensőbb magvával kapcsolatban nem. Az átváltoztatás pillanatától kezdve Jézus testtel és lélekkel jelen van, tehát abban az esetben is, ha a konszekrált ostyát senki nem veszi magához: Ennek megfelelően minden templom tabernákulumában konszekrált ostyákat őriznek, abban a szilárd tudatban, hogy ezáltal Jézus Krisztus a templom épületében valóságosan jelen van. Ezért adják meg a hívek a köteles tiszteletet a jelenlevő Krisztusnak. Ezért adják meg a jelenlevő Krisztusnak azt a köteles tiszteletet, ami az illendő ruházatban, a térdhajtásokban, az Oltáriszentség imádásában, a templom előtti üdvözlésben nyilvánul meg: mindazon szokásokban, melyeket a nem-katolikusok se nem értenek, se nem tisztelnek, sőt kigúnyolnak.      Mi lenne a templomépület, ha Jézus Krisztus nem lakna benne, mégpedig más módon, mint ahogy az emberi szívekben vagy az Ő nevében ülésező összejöveteleken van jelen? A templomnak az Oltáriszentség a lelke, ez szentel meg, ez éltet a legegyszerűbb keresztény számára is. Minden hívő tudja, hogy az oltár feletti szentségtartóban a Legszentebb rejtőzik, Felé irányul minden tekintet és szív, Neki szólnak az ájtatosságok és a tiszteletadások. A szent Eucharisztia nélkül a templom halott gyűlésterem, holt kövekből építve, akkor is, ha Isten szolgálatára lett korábban szentelve. De ha Jézus a kenyér színében bevonult oda, akkor élővé válik, bizonyos értelemben Krisztus tágabb és általa életre keltett testévé lesz, melyben a hívek biztonságban és boldognak érzik magukat. Ennek érzete azokban fejlődik ki, akik teljes szívvel vesznek részt az Egyház életében. És ezt az érzést a templom megfelelő, mély értelmű berendezése is táplálja, hiszen minden tárgy, minden dísz arra a titokra irányul, azzal a titokkal van kapcsolatban, ami a szentségtartóban pihen. E középpont felé irányuló egybeforrottság, általános igyekezet keltette benyomás alól nehéz az embernek kivonnia magát. Éppígy minden ridegnek, kietlennek, jelentéktelennek és értelmetlennek, sőt, egyenesen halottnak tűnik, ha ezt a középpontot eltávolítják, a Legszentebbet kiviszik a templomból. Ezért vált ki egy protestáns templom a katolikusokból kellemetlen érzéseket. A protestáns imaház ugyan kívülről úgy néz ki, mint egy templom, de lényege szerint mégsem az, hiszen a legfőbb dolog hiányzik belőle: Üres az oltár. Még sokkal erősebb és visszataszítóbb ez az érzés egy olyan épületben, amit eredetileg a katolikus kultusz számára építettek, de mostanra protestáns kezekbe került. Már egyedül a gondolat, hogy a Legszentebbnek onnan el kellett tűnnie, ilyen érzéseket ébreszt, de ezen felül még mindazon tárgyak, díszek látványa is, melyek az Oltáriszentség nélkül elvesztették értelmüket. Az egész egyfajta hullaszerűséget áraszt magából. Még nem voltam katolikus, amikor ilyen templomban már elkapott az az érzés, hogy ezekben a termekben egykor valamilyen fennkölt, valami szent honolt, melynek távoztával e termek és tárgyak bizonyos értelemben elvesztették a lelküket.      Jézusnak állandó testi és lelki jelenléte a katolikus templomokban kiváló nevelő és megszentelő hatást gyakorol a hívekre is, akiknek súlyos bűn terhe alatt mindig tiszteletteljes, illendő viselkedést kell tanúsítaniuk, mindig térdre kell kényszerülniük a köszöntéshez, alázatos tisztelettel és imádattal kell viselkedniük a jelenlevő Istenség előtt. Mindezek elősegítik számukra, hogy világosan megérezzék a templomon kívüli világi sürgés-forgás és az Oltáriszentség által felszentelt helység szentsége közötti éles különbséget. Ez a szent hely elősegíti, hogy a bűnös gondolatok, indulatok eltűnjenek, és nemes, Istennek tetsző gondolatoknak adjanak helyet a szívben, megbánás és jó szándékok teremjenek és gyarapodjanak. Pont ez az állandó tisztelet a legjobb előfeltétel arra, hogy bennük az ajándék nagysága iránti teljes megértés ébren maradjon, a szent Eucharisztia csodájában való hit megerősödjön. Ezen érzések pedig újfent megerősítik bennük a szentáldozás hatásait. A zsidóknak botrány és a görögöknek balgaság (1 Kor 1,23), ezek voltak a keresztény igazságok az apostoli időkben. Botrány és balgaság ma is az emberiség nagy részének, akik mégis kereszténynek nevezik magukat. Ezek az új ellenfelek más módszert választottak, mint a kereszténység régi ellenfelei: Ezen tanokat nem teljesen vetették el, hanem saját ítéletüknek vetették alá, hogy abból a nekik tetszőket elfogadják, és azokat elvessék, amik nem feleltek meg nekik, látszólag mindig a Biblia tekintélyére támaszkodva, amit sokféleképpen lehet értelmezni. Az ő számukra a szent Eucharisztia a legrosszabb botránykő, hiszen ez az, ami a tisztán emberi megismerésnek a leginkább ellenáll. Ezért nem voltak képesek átlépni azt a vonalat, amit Péter és utána a többi apostol annak idején Jézus szavára átlépett. Ugyanakkor nem maradhattak e vonal mögött sem, hiszen elismerték az őskeresztény hittanítókat. Ennek az volt a következménye, hogy látszólag elfogadták Jézus eucharisztikus tanítását, valójában azonban elmentek, csakúgy, ahogy annak idején a zsidók és a bizonytalan barátok. Nem fogadták el az igazi, a felülmúlhatatlan egyértelműséggel kimondott tanokat, hanem ezekből olyan tant fabrikáltak, ami nekik tetszett. A pontatlan fordítások segítségül szolgáltak nekik ehhez. A csupasz emberi logika segítségével könnyű volt új értelmezést találniuk. Csak azt kellett állítaniuk, hogy a katolikus értelmezés ellene mond a logikának.      Holott pont ebből áll a Jézustól megkövetelt hit! Nevezetesen, hogy bár a szent Eucharisztia ellene mond az evilági törvényeknek, az Ő tévedhetetlenségébe vetett bizalmuk folytán az övéi mégis inkább az Ő szavainak hisznek! Így lépett a katolikus szentmiseáldozat és a katolikus szentáldozás, az igazi szent Eucharisztia helyére a protestáns úrvacsora. Jézus ezen szavait: „ez az én testem”, és „ez az én vérem” átértelmezték. Luther követői ezt mondták: a kenyér és a bor, mialatt magatokhoz veszitek, mintegy az én testem és az én vérem: és ebben a pillanatban lelki, szellemi módon betérek hozzátok. Mások még sokkal jobban eltávolodtak a szöveg eredeti, valódi értelmétől, olyannyira, hogy végül nem maradt más belőle csak egy szerény emléklakoma. Miközben az újítók, a reformátorok azon igyekeztek, hogy a keresztény tanítás legfőbb „botránykövét” elrámolják az útból, valójában a lelkét vágták ki. Innentől az áldozat nem volt többé végrehajtható, hiszen a kenyér és a bor továbbra is kenyér és bor maradt. Krisztus ezért nem tudott többé testtel és lélekkel megjelenni, és az oltáron trónolva megszentelni az épületet, és a hívektől tiszteletet és imádatot követelni. Ily módon az egész fenséges kultusznak természetszerűleg egy imából és énekekből álló tanórává kellett laposodnia.      Miután minden ilyen okosan és logikusan el lett intézve, a legélesebb sarkok le lettek kerekítve, a kereszténység ellenfeleinek már nem sok okuk maradt a felháborodásra, az új vallás a zsidók számára már nem volt akkora botrány és a görögök számára akkora badarság. Mindehhez csak az kellett, hogy az Úr Jézust, aki mégis csak túlzott követelményeket támasztott az emberek elé, jelentősen megjavították. Ha még ez sem volt elég ahhoz, hogy az emberi értelem megnyugodjon, és az ellenségek megbékéljenek, akkor akár tovább is lehetett menni. És sokan sokféleképpen tovább is mentek, olyan messzire, hogy a kereszténységből már csak egy árnyék maradt. Ezt nem is lehetett megakadályozni, hiszen az eucharisztikus vonalon túl a pogányság ellen nincs többé semmilyen korlát és védelem. Mégha a képzett emberek a tudós teológusok hatására még ragaszkodnak is bizonyos keresztény-filozófiai életszemlélethez, vagy megpróbálnak még a keresztény erkölcstanból meríteni, a néptömeg ebből már nem tud biztos talajt, támaszt nyerni, és egyre inkább a művelt pogányság szintjére süllyed le [ez volt 1910-ben a helyzet; mára már a legműveletlenebb, legostobább újpogányság szintjére süllyedt, és nem csak a protestáns, hanem az ú. n. zsinati "katolikus" tömeg is]. Mit segít ezen a helyzeten, ha a protestáns "áldozásnál" a kehelyből is isznak? Annak, hogy a természetes kenyérhez, még természetes bort is adnak vagy sem, semmilyen jelentősége nincs. A protestáns [és ma hozzátehetjük: a NOM-os rítusú és szentelésű áldoztató "papok"] áldoztatása mind egy-, mind két-szín alatt érvénytelen, mert az áldoztatók nem Krisztus valóságos testét és valóságos vérét nyújtják át, sőt, többnyire nem is akarják azt átnyújtani. Ez a megemlékezés kiválthat bizonyos áhítatot, csak szent Eucharisztia nem lehet belőle soha.      De hogyan is lehetne a Krisztus igaz Egyházával való szakítás után az eucharisztikus csodát végrehajtani? Hiszen ahhoz szükség van jogszerűen felszentelt papra, és ilyen az egyre másra alakuló szektákban már alig található! Az e csoda végrehajtásához szükséges erőt Jézus kizárólag apostolainak adta meg, és más senkinek. Önkényeskedés, ha Jézus szavait másképp értelmezik, ha azt akarják belemagyarázni, hogy Jézus e szavait minden hívőre értette. Az apostolok sem gondolták így: csak ők, és az általuk felszentelt papok egy szabályos, egyházi törvények alapján előírt utódlásban merészelhetik az eucharisztikus áldozatot bemutatni, és a híveket megáldoztatni. A kereszteléssel más a helyzet. Az egy cselekmény, amit bizonyos formák betartásával minden keresztény (sőt, különleges esetben még pogány is) elvégezhet, ehhez nincs szükség különleges csodaerőre. Bár normális esetben ezt is papnak kell kiszolgáltatnia, de végszükség esetén más is megteheti, ez nem befolyásolja sem a hatását, sem az érvényességét. Az Oltáriszentség azonban, mivel az átváltoztatás csodaerőt követel, függő viszonyban áll a törvényes papszenteléssel!      Ha tehát a protestánsok meg is maradtak volna az igaz tanításban, az átváltoztatást akkor sem tudták volna végrehajtani anélkül, hogy az Egyháztól való elszakadásukat vissza ne vonják, anélkül, hogy újra a katolikus hierarchiának alá nem vetik magukat.      Enélkül azonban a mise, amiből olyan sokat, amennyit csak lehetett, meg szerettek volna tartani, egy katolikus maradványokkal átszőtt lélektelen liturgiává változott. A lényeg elveszett, a héj maradt. A katolikus szentmisével szervesen összefüggő szentáldozás pótlására bevezették az úrvacsorát, ahol a nép Krisztus teste helyett követ kap. A hatalmas, szent, mélyértelmű áldozati cselekmény ezáltal két, egymástól teljesen elszakított részre szakadt, miközben mindkettőt megfosztották valódi tartalmától és értelmétől. Miért, teszik fel talán egyesek a kérdést, kellett Istennek Jézus Krisztus által egy ilyen, az emberi fogalmakkal felfoghatatlan rendelkezést hoznia, amit végtelenül nehéz felfogni? Hiszen elegendő lenne, ha Krisztus az imában vagy valamilyen szertartás keretében lelkileg, szellemileg a hívek szívébe bevonul. Minek egy testi tárgy ehhez? De hiszen Istennek pont az az alapelve – ami újra és újra felismerhetővé válik birodalmának felállítása során a földön –, hogy a testből és lélekből álló embernek megfelelően minden szellemi/lelki dolog testileg is megjelenítődjön! A láthatatlan Isten-állam egy evilági látható szervezetet kap. Az összes bűnöktől való első megtisztulás a szent keresztségben természetes vízzel történik. Egy materiális épület mutatja az egyházközség belső egységét stb.. Ezért jelenik meg Krisztus maga is anyagi alakban, ételként és italként az övéi között. Ők pedig úgy veszik fel lelkükbe, hogy közben testileg is egyesülnek.      A hit ebben legfeljebb a magukat műveltnek tartók számára válik nehézzé, akik mindig mindent logikusan, a természettörvények alapján akarnak eligazítani, míg az egyszerű emberek számára kifejezetten könnyebbé válik, mivel számukra a pusztán szellemi dolgok sokszor érthetetlenek, míg a testi-szellemit a nyilvánvaló csoda ellenére szívesen fogadják el. Isten csodáit természetesnek tartják, de azt várják el, hogy azok láthatóak, az emberi érzékekkel felfoghatóak legyenek. Jézus elsősorban nem a tanult urakhoz akart közel kerülni, hanem a nép tömegeihez. Bennük kellett az Evangélium világosságának, az isteni kegyelemnek kivirulnia, természetesen anélkül, hogy az előbbiek számára homályossá váljon, hacsak ők maguk nem teszik azzá. Jézus, mint mindig, ebben is a legjobb megoldást választotta. A zsidóságnak, a görög és római kultúrvilágnak pont a legkiemelkedőbb szellemei fogadták el teljes odaadással a szent Eucharisztia csodáját, és szereztek neki hívő követőket.      De még így is nehezen sikerülhetett volna nekik a pogányság büszke várát néhány évtized alatt aláásni, és néhány évszázad alatt szétzúzni, ha a nép tömegeinek nem tudtak volna egy ilyen fenséges, lélekemelő ajándékot nyújtani. Csak a 16. század számára lett fenntartva, csak az ú. n. reformátorok büszkélkedhettek azzal, hogy a kereszténység legnagyobb kegyelmi ajándékát elherdálták, azon ürügy alatt, hogy ezzel az apostolok és egyházatyák óhaját teljesítik. Vajon mit mondtak volna éppen ők, ha tőlük akarta volna valaki elragadni ezt a legdrágább kincsüket?      Adja Isten, hogy az igazi katolikusok ne hagyják magukat továbbra is visszatartani az okoskodó tanácsadóktól és lelkipásztoroktól, és átlépjék az eucharisztikus vonalat, hogy így Krisztus számukra előkészített szent és csodálatos lakomáján végre részt vehessenek. Utószó: Ruville professzor 1910-ben, alig fél évvel konvertálása után írta meg könyvét, melyben a kereszténység „éltető erejének” bemutatása után ennek elherdálóiról is szót ejtett. A protestánsokról írt ugyan, de sejteni lehet, hogy az „elherdálók” alatt már akkor sem egyedül csak rájuk gondolt.      A napokban ünnepelte a hivatalos keresztény világ az ú. n. II. Vatikáni Zsinat megnyitójának 60. évfordulóját, és Rómában már nagyban készülnek a bezárás három év múlva, óriási csinnadrattával megtartandó kerek évfordulójára. Az előkészületek, illetve az ezekkel kapcsolatban megjelent tervek és nyilatkozatok (mint például a „szinódusok-szinódusa”, és ennek titkára, a Szent Egyed tagja, Mario Grech beszéde) még olyan NOM-os személyiségeket is, mint a Hittani Kongregáció volt prefektusát, Gerhard Ludwig Müllert is komoly figyelmeztetésre késztette. Müller ezt nyilatkozta: „Ha ez sikerül nekik (mármint a "szinodális út", azaz kormányzás), akkor ez a katolikus egyház végét jelenti.” (forrás: National Catholic Register – summorum-pontificum.de; kath.net)      A kath.net-en ez olvasható: »A szinódusos útról tárgyaló szinódus munkája 2021-ben kezdődött. A processzus egyik része a világ összes egyházmegyéjében élő laikusok véleményének összegyűjtése az októberben kezdődő püspöki szinódusra, ami sokak szerint harmadik vatikáni zsinattá akar válni. Bergoglio egy „másik egyházról” beszélt, aminek a szinódus után kell létrejönnie. A szinódus vezérkarától olyan célozgatások szivárognak ki, hogy a szinódus a tan és az egyház vezetésében jelentős változásokat érhet el.«      A zsidók nem fogadták el, sőt, megölték a nekik megígért és prófétáik által pontosan leírt Messiást. Az ú. n. reformátorok alattomosabb módszerrel új vallást hoztak létre, új tannal, új rítussal és újfajta pásztorokkal. Az 1960-as években Róma vezetett be új tanokat, majd ő változtatta meg a papszentelés és a szentmise érvényes rítusait érvénytelenre. Mindaz, amit Ruville professzor a protestánsok ügyködéséről, rombolásáról leírt szinte szóról-szóra megegyezik azzal, amit a zsinati szekta hitújítói elkövettek, és azóta is folyamatosan elkövetnek. Napjainkban – úgy tűnik – az Egyház történelme ismét új fordulóponthoz érkezett. Feltéve: 2022. október 14.