XXIII. fejezet A SZENT ISTEN (Az egyetemi templomban 1930. október 26-án elhangzott szentbeszéd) Izajás próféta könyvének 6. fejezetében fönséges vízióban írja le Istent. Magas trónon látja Őt ülni az egek fönségében, lánglelkű szeráfok állnak előtte, de szárnyukkal még ők is elfödik arcukat Isten fényessége előtt, és el nem fogy ajkukról a hódoló dicséret éneke: „Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene.” Megragadó bemutatása ez Isten szentségének!      De Izajáson kívül a Biblia egyéb helyei is lépten-nyomon beszélnek Isten szentségéről. Istenben nemcsak nincs bűn (5 Móz 32,4) – mint Mózes írja; Ő nemcsak utálja a bűnt (Zsolt 5,3) – mint a Zsoltáros énekli; mindez csak tilás lenne. Hanem pozitív irányban is: az Úr „szent minden cselekedeteiben” – hirdeti a Zsoltáros (Zsolt 144,17), és „nincs olyan szent, mint az Úr” – mondja a Királyok Könyve (1 Kir 2,2)      Valóban, ha a Szentírást forgatjuk, azt látjuk, hogy a Szentírás az isteni tulajdonságokból a mindenhatóságon és irgalmon kívül Isten szentségét ünnepli és hangsúlyozza a legerősebben.      Ezért nem különös, hogy a kereszténység ajkáról nem akar megszűnni az ének: „Szent vagy, Uram, szent vagy, mindennél szentebb vagy!” A szent Isten! Ha azonban Isten szent, akkor ellensége minden bűnnek! A Nap ellensége az éjszakának, a verő fény a penésznek, a meleg a jégnek – a szent Isten a bűnnek. Ez az első megállapítás, amit Isten szentségéből le kell vonnunk, s ezzel fogunk foglalkozni a mai beszéd első felében: A szent Isten milyen nagyon utálja az emberben a bűnt!      A szent Isten azonban nemcsak tilalomfája a bűnnek, hanem normája is minden erkölcsi törvénynek, ősforrása minden leszármazott szentségnek; Mint örülhet hát Isten az emberi jóságnak, a mi emberi fölfelé-küszködésünknek! A szent Isten mennyire szereti az emberben az erényt! – erről fogok szólni a beszéd másik felében. I. Milyen nagyon utálja Isten a bűnt! 1. A legelső gondolatunk tehát, amely Isten szentségével kapcsolatban fölmerül, ez: Mivel Isten csupa szentség, mennyire kell utálnia a bűnt! Mivel Isten csupa szentség, mennyire fájhat neki az emberi bűnök halmaza! Mivel Isten csupa szentség, mennyire haragudhat a megrögzött gonoszra! Isten "utálja" a bűnt, Istennek "fáj" a bűn, Isten "haragszik" a gonoszra. Kérlek, Testvéreim, jól értsétek meg ezeket az emberies kifejezéseket. Istenben nincsenek szenvedélyek, nincs tehát türelmetlenség és harag sem, nincs fájdalom és utálat. Viszont mi is, meg a Szentírás is azért beszélünk annyiszor – persze emberileg szólva – a haragvó, a bűnt utáló s fájlaló Istenről, hogy annál fönségesebben álljon előttünk az Ő szent akaratának hajthatatlansága.      Mert hogy Isten akarata a bűnnel szemben hajthatatlan, és ezért a szent Isten a bűnnel és a bűnös emberrel együtt – hogy megint emberileg szóljak – egy födél alatt nem tud megférni, arra van egy megrendítő, lélegzetelállító, megsemmisítő, bizonyítékunk. Tudjátok, mi ez? A pokol! Az örök kárhozat helye! Az örök szenvedés helye! Testvérek! Mily kiáltó ellentétben kell állnia a bűnnek a szent Istennel szemben, mily rettenetes szörnyűségnek kell a bűnnek lennie, ha a szent Isten eltűr egy helyet, a kárhozat helyét, ahová a bűnnek megrögzött szerelmesei haláluk után jutnak!      [Szerk. megj.: Az utolsó mondat az eredeti szövegben így szól: „…mily rettenetes szörnyűségnek kell a bűnnek lennie, ha ez a szent Isten teremteni kényszerült egy helyet, a kárhozat helyét, ahová a bűnnek megrögzött szerelmeseit kell taszítania!” – Ami a mondat utolsó szavát illeti, az egyszerűen nem felel meg a katolikus tanításnak: hiszen nem Isten taszítja a kárhozatba a bűnösöket, hanem azok maguktól mennek oda, ahogy ezt maga Tóth Tihamér is helyesbíti, de csak később, amikor leírja: „…az ilyen ember maga megy oda! Nem Isten taszította el magától – előbb ő szakadt el Istentől.” – A problémásabb rész az idézet elejéről való, és így szól: ez a szent Isten teremteni kényszerült…”. Az "ez" mutatószó nyelvtanilag helytelen, mert magában foglalja annak lehetőségét, hogy nem csak egy, vagyis: "ez", de egy másik, vagyis "az" a szent Isten is létezhet. Ez a megjegyzés ugyan akadékoskodásnak tűnhet, de 1930-ban, amikor ez a beszéd elhangzott, és írásban rögzült, már a hitehagyás kora, amikor minden szónak mázsányi súlya, fontossága volt. – De az a rész, ami igazán megdöbbentő, ezután jön, és nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Isten teremtette a poklot. Ezen állítással kapcsolatban érdemes elolvasni Amorth atya könyvének a pokol-"megteremtésére" vonatkozó mondatait: „Isten … minden dolgot jónak teremtett. … a gonosz, a fájdalom, a halál, a pokol (vagyis az örök elkárhozás a soha véget nem érő kínokban) nem Isten művei.” – A Biblia világosan megmondja: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31) Következésképpen Isten nem teremtett semmit, ami rossz. A rosszat a bukott angyalok, majd az első emberpár bűne hozta a világba. A bűn hiány, a Jó, azaz Isten hiánya. A pokol az a hely, ami Istenen kívül van, vagyis minden Jón és Szépen és Világosságon és Igazságon kívül van, hiszen minden Jónak, Szépnek, Világosságnak, Igazságnak Isten az egyetlen forrása, eredője, birtokosa. Egyszóval: A pokol Isten hiánya! Az a hely, ahol az emberek örökkön örökké Isten nélkül élnek, mert földi életükben sem akartak Istennel élni. Mai világunk kóstolót ad az Isten nélküli életből: azaz abból a helyből, ahol csak gyűlölség, csak gonoszság, csak hazugság, csak sötétség, csak rondaság, csak szenny van.] A pokol! Ó, jól tudom, megrázó tanítása a keresztény hitnek, nem könnyű problémája Isten atyai szívének! A probléma a maga teljes egészében ugyan csak a következő beszédemben merül fel előttünk, amikor majd Isten jóságával kell összeegyeztetnünk az örök kárhozatot. De már itt is szólnom kell róla, mert senki nem tudja e kettőt összeegyeztetni, senki nem képes ezt megmagyarázni, csak az, aki tudja, hogy Isten szent, háromszorosan szent, akinek közelébe nem férhet a bűn, sem az a teremtett lény, aki a bűnnek jegyezte el magát.      Isten a mi Atyánk! Fönséges fogalom Istenről! De nem mond ennek ellene hitünknek egy másik tétele? Melyik? Hát az, amelyben azt tanítja az Egyház, hogy Isten végtelenül szigorú Bíró is, aki örök kárhozatra, soha véget nem érő kínok helyére tudja a bűnöst taszítani!      „Hát ez rettenetes dogma!” – mondják sokan. De csak azok, akik elfelejtik Isten szentségét. a) Fölteszem a kérdést: Lehetséges lenne-e, hogy valaki besározott, eltorzított, bepiszkolt lélekkel együtt tudjon élni egy örökkévalóságon át a bűn árnyékát sem ismerő szent Istennel? Hát lehetséges lehet-e az, hogy bárhogyan használja is az ember szabadakaratát, mindenképpen ugyanahhoz a célhoz jusson el? Ha egy lélek földi életének próbaévei alatt teljes öntudattal, megátalkodottan másképp él, beszél, cselekszik, mint ahogy azt a szent Isten az ember számára előírta; ha valaki Isten minden mentő kísérletére gonosz élettel felel, s valóságosan hátat fordít Istennek – hát Isten hogyan feleljen erre? Isten senkit sem "taszít a pokolba", hanem az ilyen ember maga megy oda! Nem Isten taszította el magától – előbb ő szakadt el Istentől.      A bűnök rabszolgája önmagát zárta ki a szent Isten országából. Mert az örök életbe nem belecseppen az ember, mint egy főnyereménybe: abba bele kell nőni, bele kell gyökerezni. A gyökereket ebbe a földi életbe eresztjük, s ennek a földi életnek becsületes eltöltésével növekszik át fánk az örök életre. b) És tegyük csak föl, hogy nincs elkárhozás, hanem minden életút az örök boldogsághoz, Istenhez vezet. Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy a jó és rossz között megszűnik minden különbség. Bűn és erény, gyalázat és becsület, szeretet és önzés, megszűnnek különbözni, hiszen a vége mindnek az örök boldogság! Ha mindenki minden úton Istenhez jut, akkor nincs többé értelme az erkölcsi erőfeszítésnek, a becsületnek, a munkának, . . . akkor nincs más teendőnk, mint kifeküdni a Napra és süttetni magunkat. Igen, döbbenetes tan a pokol tana, de ha tagadjuk az örök büntetést, akkor a gyakorlatban oda jutunk, ahová az istentagadók.      Pokol! Ez rettenetes szó! Atya és pokol – ezek alig összekapcsolható fogalmak. De Isten nemcsak jó Isten, hanem szent Isten is, és az Isten szentsége együtt jár a megtestesült gonoszság elítélésével! 2. Ha pedig ez így van, akkor levonom magam számára a következményeket. Mik ezek? – Isten szent, hát akkor mennyire kell vigyáznom lelkemre, hogy amennyire csak erőmtől telik, nagyon el ne üssek Istentől! Mily gondosan kell lelkemre vigyáznom, mikor – a Szentírás szerint – az Ő szeme előtt az ég sem eléggé tiszta és angyalaiban is talál hibát! (Jób 15,15;4,18) Megrendít ez a mondás: Isten szeme előtt az ég sem elég tiszta s még az angyalok sem azok! Ah, hát akkor mi vagyok én?      És itt a Szentírás másik szava: „Nem tudja az ember, vajon szeretetre, vagy gyűlöletre méltó-e.” (Préd 9,1)      Hát mi lesz majd akkor, amikor majd ennek a végtelenül szent Istennek a szeme előtt fogok állani! Mikor majd szememre veti, hogy gyémántnak teremtett és fekete szén lett belőlem! Hogy kristályosnak teremtett és kormosra piszkoltam magamat! Hogy tengerszemnek teremtett s békanyálas fertővé lettem! Hogy zöld mezőnek teremtett s elszáradtam!      Csak Isten szentségének fényénél látom, hogy minden megpróbáltatáson túl, minden nyomorúságon túl, minden betegségen túl csak egyetlen igazi, szörnyű csapás érhet engem – s ez a bűn. És akkor most fölvetek egy kérdést, egy fájó, nyugtalanító kérdést: Testvérem, ha ma most, ebben a pillanatban kellene megjelenned a szent és igazságos Isten előtt, nyugodtan állnál-e elébe? Az elé az Isten elé, akit semmi külső látszat meg nem csal; aki előtt egyetlen rejtett célunk sincs elrejtve! Igaz: a mindenható Isten leszámítja a terheltség, a káros, örökölt hajlamok, a rossz környezet hatásait, de elég lesz az is, ami még ezek után fönnmarad: az egyéni felelősségnek terhe. Igaz, Isten irgalmas is! De vannak vakok, akik nem akarták látni Istent, mert jobban érezték magukat a sötétben. Vannak süketek, akik nem akarták meghallani Isten szavát, mert akkor meg kellett volna változtatni életüket. Vannak bénák, akik nem akartak járni, mert tudták, hogy vissza kellene fordulniuk eddigi életútjukról. És ha ezek kerülnek Isten elé? Ó, háromszor szent Isten, taníts meg világosan látni a bűnt, látni, hogy minden fájdalomnál, minden betegségnél, minden halálnál van keservesebb siratni valónk: s ez a bűn, a bűn! II. Milyen nagyon szereti Isten az erényt! Isten szentségéből egy másik valóság is következik: Milyen nagyon szereti az erényt, a becsületes emberi törekvést, a harcot a bűnnel szemben! Vagyis a szent Isten nemcsak mint valami fenyegető tilalomfa áll előttünk, hanem mint iránytadó, mint lendületes lelki emelkedésre serkentő erőforrás is. „Legyetek szentek, mert én szent vagyok” – mondja az Úr már az Ószövetségben. (3 Móz 11,44) Krisztus Urunk pedig megismétli: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48)      Ez a rövidke mondat az emberi lélek nemesedésének oly magna chartája, amelynél áldásosabb következményű tétel még nem hangzott el e föld színén. Vizsgáljuk csak meg:      1. Mit követel tőlünk ez a parancs?      2. Nem túl sok-e az, amit tőlünk követel? 1. Gondolkozzunk csak el azon, mily fönséges út nyílik előttünk ennek az isteni parancsnak nyomán! A folyó nem nyugszik, míg tengert nem ér, a mágneses iránytű nem nyugszik, míg Észak felé nem talál – az emberi lélek nem nyugszik, míg Istenre nem talál.      Az élet előre haladás (fejlődés). Tehát célt kell elé tűzni. A mi fejlődésünk elé az egyetlen méltó célt az Úr Jézus tűzte, amikor örökké emlékezetes szavait kimondta: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) …      Hasonlóvá lenni Istenhez – mily szédületes feladat! … Szent valóság, hogy minden emberi lélekben ott szunnyad az istenhasonlóság képe. A húrban ott szunnyad a melódia, csak a művész kezére vár. A harangban ott szunnyad az ünnepi kongás, csak a kondításra vár. Lelkemben is ott szunnyad Isten képe, csak közreműködésem kialakító munkájára vár. S ha ez a munkám sikerül – életem egyetlen sorsdöntő feladata! – akkor az Isten dicsőségét hirdető élő harmónia leszek, s végtelenbe nyúló ünnepi harangzengés. „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”, azaz: legyetek hasonlóvá Istenhez. Isten tiszta szellem, s én akkor leszek Hozzá hasonlóvá, ha magamban a szellemnek, a lelkemnek biztosítom az uralmat. „Szóval: a testet meg kell vetnem? A világot lábbal kell tipornom?” Nem: nem így értem a dolgot. Hiszen a földön élünk s az anyagba be vagyunk ágyazva. Hanem: az anyag el ne nyomja bennem a lelket!      Mondanék erre egy nagyszerű példát, csak jól értsétek meg.      Pénz, pénz! – ez a mai emberiség izgató jelszava. Ez lüktet a szegény vérében, ez nyugtalanítja a gazdag álmait, ezért dolgozik éjjel-nappal. Gonzaga Szent Alajos is éjjel-nappal dolgozott. Min? Hogyan szabadulhatna meg vagyonától! Végre elkészült az okmány, melyben őrgrófi birtokáról lemond testvére javára! Mikor aláírta, szívrepesve kérdezte testvérét: Rudolf, mit gondolsz, ki most kettőnk közül a boldogabb? Biztos, hogy én!      És az őrgróf fia kolostorba vonult. 1591-ben Rómában olyan pestis dühöngött, melynek közel 6000 áldozata volt. A fiatal őrgróf összeesett pestises betegre akadt az utcán. Vállára vette, bevitte a kórházba, ápolta. Majd betegen tért haza s nemsokára meg is halt 24 éves korában.      Egyszerű történet; de nem érzitek-e mögüle a diadalmas lélek báját, poézisét, a magas hegycsúcsok éltető fuvalmát?! Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes! 2. Érzem azonban ezzel a történettel szemben a nehézséget, a kifogást is. „Hát ezt nem lehet nekünk követnünk! Nekünk, családapáknak, akikre a család fenntartása vár; nekünk anyáknak, akiknek egy percnyi nyugtuk sincs ma a gondoktól. Hátha ez a megszentülés útja, akkor . . .”      Nem, nem – Testvérem! – ne mondd tovább! Nem azért mondtam el Szent Alajos példáját, mint hogyha ezt ma mindnyájunknak le lehetne másolni. Ó, nem! Nem kopírozni kell a szentek tetteit, hanem eltöltekezni azzal az áldozatos lelkülettel, amely őket ezekre a tettekre vitte. És akkor majd ez a lelkület megmutatja nekünk, hogy ma hogyan kell szentekké válnunk. Fölteszem végre a nagy kérdést, a mai prédikáció legfontosabb kérdését: Hogyan kell ma nekem szentté válnom? Mert azzá kell válnom! Ma is érvényes az Isten szava: „Legyetek szentek, mert én szent vagyok!” (3 Móz 11,44)      A primitív népek egy-egy kiütköző, domináló tulajdonságukról nevezték el vezető embereiket. Mindnyájan ismerjük például az indián-főnökök érdekes neveit, mint "Sólyomszem", "Nagy Vadász", "Nagy Kígyó", "Vadölő" és így tovább. Ezeket a neveket csak az adhatja valakinek, aki teljesen ismeri az illetőt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Az embert azonban tökéletesen csak Isten ismeri. Nekem tehát az a kötelességem, hogy csendes magamba mélyedéssel meglássam, milyen nevet adott nekem Isten.      Most csodálkoztok ezen a gondolaton, pedig nem is olyan különös az, mint első pillanatban hallatszik. Olvassátok el a Titkos Jelenések könyvéből: „A győztesnek elrejtett mannát adok, és fehér kövecskét adok neki, és a kövecskére új nevet írva, melyet senki sem ismer, csak aki megkapja.” (Jel 2,17)      Igen, Isten mindnyájunknak ad egy nevet, más és más nevet mindenkinek, s ez a név magában foglalja egész természetemet és int, figyelmeztet arra a legfőbb munkára, amelynek elvégzését Isten tőlem ebben a földi életben elvárja. Mert azért, hogy milyennek születtem, azért nem vagyok felelős; de hogy dolgozom-e azon, hogy olyan ne maradjak, amilyennek születtem, azért már igenis felelős vagyok! Az egyiknek hirtelen haragos a természete, a másiké érzékies, a harmadiké lusta, a negyediké gyanakvó, bizalmatlan . . . minderről nem tehetünk, mert így születtünk. De igenis tehetünk arról, hogy ezt észrevegyük magunkon és ebbe bele ne törődjünk! Aki észreveszi, mi az ő fő hibája, már ismeri rejtett nevét is, amelyet Istentől kapott. Mert Isten nem indiánneveket ad, hogy például "Skalpvadász", vagy "Hiúzszem", hanem ilyesmiket: "Tiszta-kéz", "Tiszta-szív", "Irgalmas-szív", "Segítő-kéz", "Küzdő-élet", "Hű-maradj" . . . ilyen és ezekhez hasonló neveket ad mindenkinek az Isten. És aki ezt a nevet életre váltja magában, az szentté válik!      Igen, ezek a mai szentek: akik keményen küzdenek Isten akaratának teljesítéséért. Vannak még ma is szentek? Élnek még ma is kőztünk szentek? Ó, igen! Talán kevésnek jut közülük az Egyház hivatalos kihirdetése, a szenttéavatás az emberiség előtt. De Isten előtt bizonyára sokan élnek ma is szent életet. Akik csendben, ismeretlenül mentek át az életen, s rendesen csak mikor a temetésükről jövünk, akkor jutunk tudatára, hogy valami értékes kinccsel szegényebbé vált a világ. Akik panaszszó nélkül teljesítik egy emberi élten át kötelességüket. Akik nap-éjjel dolgoznak, ahová Isten állította őket, de azért jut idő lelki ügyeikre is. Akik adakozók, szelídek, örömet sugárzók. Akik nem tesznek csodákat, de egész életük csoda: az isteni kegyelem s az emberi szabadakarat összeműködésének eleven csodája. Akik hordják keresztjüket, s ajkuk nem nyílik panaszra. Akik végigmennek a csábító világon, de szívükbe be nem engedik csábításait . . . mit mondjam tovább? – akik igyekeznek a mai keserves küzdelmes életben is valóra váltani az Úr szavait: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!” Kedves Testvéreim! A "szent Istenről" szólott a mai prédikáció.      Szent az Isten! És csak Ö a szent! Ami szentség Kívüle a világon található, mind Belőle ered, a szentség ős forrásából. Ami fény a világon van, mind a Napból ered; a Nap tükröződik a harmatcseppben s teszi azt kedvessé, a napsugár csillog a drágakövön s teszi azt értékessé: így tükröződik Isten szentsége is a bűntelen emberi lelken s teszi azt kedvessé, értékessé. Ó, mennyire megbecsülöm hát magamban a megszentelő isteni kegyelmet, mennyire mellette állok készséges közreműködésemmel, hogy győzelemre segítsem a gonoszsággal bennem vívott harcában!      De nemcsak magamon dolgozom, hanem amennyire tehetem máson is. „Szenteltessék meg a te neved”, nemcsak imádkozom ezt, hanem dolgozom is érte: hogy a környezetem élete is megszentüljön, s ezzel is tiszteljem a szent Istent! Ó, azok a buzgó anyák, akik oly meleg szeretettel szentelik meg növekvő gyermekeik nyiladozó lelkeit s emelik Isten felé! Azok a buzgó családtagok, akiknek csendes példájából megszentelő erő árad az egész családra! Ó, azok a buzgó apostolok, akiknek fáj, hogy az emberek annyira nem szentek, annyira messze szakadtak Istentől, a szentség ősforrásától, és akik mindent elkövetnek, hogy egy-egy ilyen tévelygő lelket visszavezessenek a szent Isten közelébe! S mialatt a mások lelkének szépítésén fáradoznak, érzik, mint válik ezzel saját lelkük egyre szebbé, sugarasabbá, szentebbé, Istenhez hasonlóbbá. Már pedig ez az emberi élet végső célja: egyre hasonlóbbá érni az örökké szent Istenhez! Érdekes szokásuk volt a régi rómaiaknak. Mikor két barátot az élet szétválasztott egymástól, széttörtek egy cseréptáblát, az ú. n. tessera-t, és ha hosszú évek multán ismét találkoztak, elővették a gondosan megőrzött cserépdarabot, s arról ismerték meg egymást, hogy pontosan egybeillett a két darab. A mi lelkünk is Istenből letört kicsi kis darabka. Bárcsak el nem rontanánk! Bárcsak gondosan őriznénk! Bárcsak el ne torzítanánk! Ó, örökké szent Isten, segíts úgy vigyázni lelkemre, erre a Belőled letépett égi darabkára, hogy egykor Hozzád visszakerülve vissza tudjad illeszteni helyére, Magadra ismerhess bennem s Magadénak örökre elismerhess engem! Amen. XXIV. fejezet A JÓ ISTEN (Az egyetemi templomban 1930. november 2-án elhangzott szentbeszéd) Ha az Isten nevéhez jelzőt teszünk, legtöbbször ezt tesszük hozzá: A jó Isten. „A jó Isten óvjon meg!” … „Adja a jó Isten.” … „Úgy engedje a jó Isten!” ... és így tovább.      Valóban „jó az Isten?” – vetem fel a kérdést, és felel rá a Szentírás: „Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz meg azokból, amiket alkottál.” (Bölcs 11,25) Ezt mondja Istenről a Bölcsesség könyve, s ezzel rámutat az Úr jóságos szívére. De Izajás próféta még tovább megy. Nála ezt mondja Isten saját magáról: „Vajon megfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön fián, kit életre hozott? És ha ő megfeledkeznék is, én mégsem feledkezem meg rólad.” (Iz 49,15) Az édes anya már csak jó az ő saját gyermekeihez! De én – mondja az Úr – még jobb vagyok hozzád!      Valóban jó az Isten? – vetem fel a kérdést. S az egész világon ezernyi visszhang támad a kérdésre: Jó az Isten, jó az Isten! Isten az örök Élet, az élet ősforrása, kinek öröme telik az élet fakadásában. „Mindenek szemei te benned bíznak, Uram, – énekli a Zsoltáros – és te adsz eledelt azoknak alkalmas időben.” (Zsolt 144,15) Minden fakadó rügy, minden feslő bimbó, minden zöldellő fűszál, minden dalos madárfészek, és főleg minden dobbanó emberi szív ezt kiáltja: Isten az élet Istene, kinek kiáradó jóságával öröme telik az életben. Isten elég lenne önmagának is, nem szorul semmire a világon – s mégis: kiáradó jósága teleszórta a világot élettel. Sőt még tovább is ment. „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adá, hogy minden, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Hogy örök életünk legyen! Ez az örök élet nem egyszerű folytatása a földinek, hanem az emberi természet fölemelése az isteni élet természetfölötti magaslataira, ahol bizonyos tekintetben részeseivé válunk Isten örök dicsőségének. Hát most kérdem: Testvérek, mondjátok, nem végtelenül jó az Isten, aki ennyire szeret minket?      De nem elég hinnem, hogy Isten végtelenül jó az emberekhez, hanem le is kell vonnom ebből a következményeket. Az Isten jósága a) sok dologra kötelez, de egyúttal b) több nehéz problémát is felvet, és kell, hogy ezekkel nyíltan szembenézzünk. I. Mire kötelez Isten jósága? és II. Mily problémák vetődnek fel ezzel kapcsolatban? – ennek megbeszélésére fogom fordítani a mai és a legközelebbi prédikációt. Nézzük tehát először: I. Mire kötelez Isten jósága? 1. Isten jóságának legelső természetes folyománya ez: Ha Isten jó hozzám, nekem is jónak kell lennem az emberekhez.      a) Erre figyelmeztetni annál inkább szükséges, minthogy a jóság, a kedvesség, a figyelem mások iránt, az elnézés egyre jobban kiveszőben van az emberek között. Annyira kiveszőben, hogy Franciaországban – a különféle "hetek" mintájára – már megrendezték az első "jóság-hetet" is. A "magyar héten" csak magyar árút szabad vennünk, a "könyv-héten" könyveket kell vennünk – a "jóság-héten" mindenkinek féken kellett tartania idegeit, mindenkinek kedvesnek, türelmesnek, udvariasnak, jónak kellett lennie.      Vagyis: kellett volna! Mert azt a lelki erőt, amit az igazi jóság jelent, csak a vallásos gondolkodás, s az ebből fakadó áldozatos önfegyelmezés termeli ki. Csak az lehet jó embertársaihoz, aki ezt a jóságot az Istentől tanulja el. b) „Senki sem jó, csak az egy Isten” – mondja Krisztus Urunk. (Mk 10,18) Ami jóság tehát a világon van, az mind Isten végtelen jóságából forrásozik. Mily keserű az élet, mily könnyfakasztó küzdelmekkel teli földi utunk! Mennyire áldanunk kell hát a jóságos lelkeket! Akik csendben, mosolygó szemmel, résztvevő lélekkel, örömet, megnyugvást, napsugarat hintve mennek át ezen az életen, s ahová csak teszik lábukat, nyomukban száradnak a könnyek és újrahajt a boldogság hervadt virága. Ó, ezek a jóságos emberek!      Mennyire illenék, hogy mi keresztények legyünk azok! Ne engedjük másnak ezt a gyönyörű kiváltságot Én jó vagyok, mert az én Istenem végtelenül jó! Mily nagyszerű reklámjaivá válnánk a kereszténységnek, ha rólunk is elmondhatnák az emberek, amit elmondtak a végtelenül finom, kedves, jóságos Szalézi Szent Ferencről, a genfi püspökről: „Istenem! Mily jó lehetsz Te, ha már a genfi püspök is ilyen jó.” c) Azt aztán csak mellékesen említem meg, Hogy a másokra fordított jóság nem elveszett kincs, mert mikor másokhoz jók vagyunk, magunkat is boldogítjuk.      Egyik angol író kedves mesét talált ki ennek szemléltetésére. Volt egy embernek hatalmas kertje, amelyben a gyermekek nagyon szerettek játszadozni, kergetőzni. De ez az ember szívtelen volt; bántotta, hogy más is élvezi a kert szépségét. Hát magas kőfallal vette körül, úgyhogy a gyermekek kint rekedtek. De mi történt most? A virágok nem hallották többé a gyermekkacagást és nem nyílottak többé. A lombok is elhervadtak. Jött zimankós tél, fagy, jégeső, de nem jött többé tavasz. Az ember meg csak leste, leste, jön-e már a tavasz. De nem jött. Nem jött egész addig, míg az ember be nem látta a hibáját: lerombolta a kőkerítést, s amint befutottak a gyermekek, egyszeriben széppé lett s kizöldült minden – amint a mi életünk boldogsága is akkor legszebb, mikor másokat teszünk boldogokká.      Legyünk egymáshoz jók, mert Isten is oly jó hozzánk. 2. A mindenható Isten jóságából következik aztán egy újabb dolog is; következik a keresztény ember bizalma Isten segítsége iránt.      a) Mit érne nekünk, ha Isten csupán csak jó volna? Hiszen hány jó ember van, aki szívesen segítene rajtunk – de nem tud! Isten azonban nemcsak jó, aki akar segíteni, hanem mindenható is, aki meg is tud segíteni. A Szentírás 70-nél több helyen nevezi Istent mindenhatónak. „Én vagyok a mindenható Isten”, így szólott az Úr Ábrahámhoz (Ter 17,1) Az Úr Jézus pedig az Olajfák hegyén így szólítja meg a mennyei Atyát: „Atyám, neked minden lehetséges.” (Mk 14,36)      Midőn Szent Kanut dán király egy ízben a tenger partján sétált, egyik udvari embere hízelkedve mondta neki, hogy ő a leghatalmasabb úr az emberek, a tenger és szárazföld fölött. Az alázatos lelkű király erre odaállott a víz partjára s így szólt: „Hullám! Parancsolom, ne jöjj a lábamig!” De a hullám bizony eljött! „Hogy nevezhettek engem a leghatalmasabb királynak, mikor egy kis hullám sem fogad szót nekem! Az ég és föld hatalmas királya az Isten, Őt imádjuk!” Valóban, keresztény lélekhez méltó gondolkodás! A jó és mindenható Istent imádjuk, és Benne bízzunk. b) A bizakodás Isten segítő jóságában jobban illik hozzánk, mint mindenféle babonás ostobaságok.      Ha útra indulok, ha nehéz vállalkozásba kezdek, ha kemény feladatot kell megoldanom, egyáltalában ha az életnek bármiféle kötelessége előtt állok, megteszek mindent, ami szorgoskodásomból, tehetségemből az eredmény biztosítására kitelik, s a végén aztán hozzáteszem: Uram, ami tőlem telt, megtettem, most aztán állj mellettem segítő jóságoddal! Igen, ez a komoly keresztény gondolkodás.      Mielőtt elindulok a repülőgéppel, előbb jól megnézem a motort, nem hagy-e ki, jól megvizsgálom a szárnyakat, erősen tartanak-e, megnézek minden csavart, a helyén van-e. Mikor aztán mindent megtettem, ami tőlem függ, akkor még hozzáteszem: Uram, segíts meg a te hatalmas jóságoddal! Így indulok ennek a tudatnak nyugalmával az útra, de nem egy – kis krokodilussal! És nem egy teknősbékával! És nem egy lovaglópálcával! És nem egy fekete macskával! És nem egy öt dolláros arannyal! Ezek nem kitalált dolgok, hanem mind egy-egy neves repülő talizmánja, amely nélkül a világ minden kincséért neki nem vágnának a levegőnek!      Hát nem szégyen csak feltenni is a kérdést: Kiben bízol inkább? A jó Istenben vagy a teknősbékában? A jó Istenben vagy a fekete macskában? Ha bízom a jóságos Istenben, akkor nem a kilencszer leírandó és kilenc embernek elküldendő "láncimákban" bízom, amiket valahol „Amerikában egy előkelő ezredes kezdett el, és ha tovább nem adom kilenc embernek, szerencsétlenség ér”. Dehogy ér! Ha a jó Istenben bízom, nem törődöm az ilyen babonákkal. De a többiekkel sem!      – Babonás maga, Nagyságos Asszonyom?      – Én? Hová gondol? Szégyellném magam, hogy a mai felvilágosodott korban, , ,      – Dehát az előbb, mikor elújságolta, hogy a férje már jobban van, miért kopogtatta meg az asztalt?      – Ja? Az azért van, kérem, hogy jó órában legyen mondva és hogy a betegség vissza ne jöjjön.      – Vagy úgy? És a múltkor … mikor éppen tizenhárman lettünk volna a vacsoránál – miért nem ült le közénk?      – Ugyan, kérem! Hát hol van manapság az az ember, aki le mer ülni tizenharmadiknak?      – Dehát akkor mégiscsak babonás!      – Azt már nem! Csak – elővigyázatos vagyok. Mert mit tudhatja az ember. , . hátha mégis. , ,      Mi ez, Testvéreim? Nagy bűn? Nem! Csak? Csak kicsiny hit! Kevés hit a jó Istennel szemben. Pedig az Isten jósága arra kötelezne, hogy bízzam Benne. Feltéve: 2022. augusztus 17. II. Problémák Isten jóságával kapcsolatban Isten jóságából azonban nemcsak az elmondott következmények folynak, hanem ezzel kapcsolatban súlyos problémák is felvetődnek. 1. Mindjárt a legnehezebb kérdésen, a legsúlyosabb ellenvetéssel kezdem. Azon a gyötrő problémán, amely ott húzódik tömérdek lélek mélyén: Azt mondod: Isten végtelenül jó. De ha végtelenül jó, hogyan létezhet pokol?! Ha végtelenül jó, hogy tudja elviselni, hogy emberek tömegei az örök kárhozat rémes mélyébe jussanak?!      Testvéreim! Mit feleljünk erre? Erre a lelkeket gyötrő kérdésre? Mert hogy Isten végtelenül jó, hitünk tanítja. De hogy a halálos bűnben meghalt emberekre az örök kárhozat vár, ezt is tanítja. Hogy lehet a kettőt összeegyeztetni? Hogy lehet "jó" az Isten, aki az örök kárhozatot is eltűri? – Hát próbáljunk csak szemébe nézni e kínzó kérdéseknek:      a) Mindenekelőtt utalok a múlt vasárnapi beszédemre, amelyben a „szent” Istenről volt szó, és amelyben láttuk, hogy Isten szentsége és a bűn gonoszsága kibékíthetetlen, kiegyenlíthetetlen ellentétben állanak, és ezért a bűnösnek teljes lehetetlenség lenne az örök életet a szent Isten közelében eltölteni, amint a Nap közelében nem maradhat az éjszaka s a meleg közelében a jégdarab.      b) Van azonban másik érvünk is, amely a pokol tüzének rémes világítása mellett sem engedi elhomályosodni Isten jóságát. És ez a másik érvünk a Szentírás két mondata. Az egyik Ezekiel prófétánál az Úr szava: „Nem akarom a gonosz halálát, mondja az Úr, hanem hogy megtérjen útjáról és éljen:” (Ez 33,11) A másik pedig Szent Péter szava: Az Úr „türelemmel jár el miattatok, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindnyájan bűnbánatra térjenek.” (2 Pét 3.9) Tudjátok, mit jelentenek e szavak? Azt, hogy Istennek nincs öröme abban, ha valaki elkárhozik. Isten mindenkit az örök üdvösségre akar vezetni. Mindent meg is tesz ezért. Egyszülött Fia utolsó csepp vérét is kiontotta ezért – mit tehetett volna még értünk? Üdvösségünk érdekében elmegy a legvégsőbb határig; a szó szoros értelmében a legvégső határig – de itt aztán megáll.      Melyik az a legvégső határ? Az emberi szabadakarat!      c) És itt a tulajdonképpeni válasz a problémára: Senki sem kárhozik el, csak aki maga akarja! Isten senkit sem taszít el magától, az ember maga szakad el Istentől! Embernek lenni annyit jelent, mint választani a jó és a rossz között. Az ember állhat a rossz pártjára, a bűn pártjára, az Istennel szemben lázadók pártjára. És ebben a táborban meggyökeresedhetik, s a rosszban megátalkodhatik, s ha a halál ebben az állapotában éri utol, akkor hogyan mehetne Istenhez, mikor soha nem akart, maga nem akart oda jutni! Megátalkodott, bánat nélkül maradt, Istenről tudni nem akart, mit kezdjen most vele Isten? Az örök élet megittasodás az Isten fönségétől; de ez az ember egész életében nem vágyódott Isten után! Igen: jó az Isten, de azzal, hogy Isten "jó", nem szabad visszaélni!      Pedig mily sokan visszaélnek vele! Mily sokan habzsolják a bűnt, élvezik a piszkot, nyakig ülnek a mocsárban és nyugtalankodó lelkiismeretüket így csitítgatják: „Ne félj, hisz' jó az Isten! A jó Isten majd megbocsát!” Vagy egyenesen így mondják: „A jó Istenke majd elnézi.”      Hát van ezeknek fogalmuk arról, ki az Isten és mi a jóság? A jóság Istenben nem anyámasszonyos tehetetlenség, nem gyöngeség s erőtlenség! Isten jó is, de igazságos is! Isten Atya is, de szigorú Bíró is! Amilyen jó Isten azokhoz, akik akartak az övéi lenni, éppoly szigorú Bíró azokhoz, akik jóságával visszaéltek s parancsai szerint élni nem akartak. Ó, Isten végtelenül jó! Mielőtt valaki kárhozatba hull, mint a kialudt csillag a sötétbe, kimeríti szerető szívének minden mentő eszközét. Ha látnók, mint kísérelt meg mindent a lelkek megmentésére, mint vette igénybe hívó, intő, segítő kegyelmének minden gazdagságát, bizony nem jutna eszünkbe, hogy Isten jóságát kétségbe vonjuk a miatt, amit szentsége és igazságossága megkövetel: a gonoszság elítélése miatt. 2. Viszont vannak mások, akik meg éppen a gonoszság és igazságtalanság rögtöni el nem ítélése miatt fakadnak ki az Isten jósága ellen – és itt van sok embernek egy újabb problémája. Egy olyan súlyos kérdés, amelyet most csak megemlítek, de amelynek megoldását a mai beszédemben már meg sem kísérelhetem; most csak érintem a kérdést, a legközelebbi beszédemet pedig teljesen ennek fogom szánna.      Mi ez a kérdés? „A jó Isten és a gonosz világ” problémája. Hosszas magyarázat helyett előhozok egy példát, az megmutatja a kérdés lényegét: Volt egy derék, becsületes, vallásos asszony, akit földresujtó csapások értek. Mindig tisztességes, derék lélek volt egész életében, hű feleség, gondos anya, jó katolikus. És egy éven belül meghalt a férje s két nagy gyermeke, a vagyona meg elpusztult. És akkor ennek a szegény asszonynak megbillent a lelki egyensúlya és rettenetes gondolat fészkelte be magát lelkébe: Isten nem törődik az emberekkel! Neki mi nyüzsgő, rohanó kis hangyák vagyunk, akik nem érdeklik Őt, a nagy messzeségben trónoló Istent. Nemzetek jönnek s mennek, tavaszok virulnak, őszök hullanak, emberek örülnek és sírnak, a föld rohan vaktában a csillagok között. Istent mindez nem érdekli. Legalább is nem mutatja. Mert hallgat. Jót tettél, s nem mutatja, hogy örül neki. Iszod a bűnt, s nem mutatja, hogy fáj neki. Hallgat. Hallgat olyankor is, amikor már megrendülve tör ki a hívő panasza is: „Uram, hát hogy nézheted még ezt is el?”      Testvéreim! így kezdtem: Volt egyszer egy derék asszony, aki így fakadt ki . . . Nem tudom megmondani a nevét, ki volt ez. Mondd csak, nem te voltál? Te még soha nem jöttél ilyen gondolatokra? Amikor az elvesztett világháború után reánk szakadt a mai rettenetes anyagi nyomorúság: amikor öreg napjaidra megtakarított kis pénzecskédet hadikölcsönbe fektetted, és az elveszett; amikor olyan jól megy a lelkiismeretlennek, a léhának, a bűnösnek, a becsületes meg éhezik és sarokba dobva lapul; amikor annyit imádkoztál beteg fiadért és az mégis meghalt . . . és így tovább! Mennyi a bűn, menyi a baj! – hol itt a jó Isten? Ez a mi fojtogató kérdésünk. Fojtogató ez az élet! Ez a sötét, földi élet! Ezek a gondterhes, földi küzdelmek! Az a tömérdek könny, panasz! Sírással kezdjük ezt a földi életet s fájdalommal fejezzük be. Köröttünk annyi rejtély, kérdés, kétség! Valóban "jó" az Isten, aki el tudja nézni, hogy ez a föld a "siralom völgye" legyen?      Nehéz, lelket rázó kérdés ez. Kérdés, amelyre nem oly könnyű a felelet. Kérdés, amely ott lappang ezernyi lélek mélyén, s amelyre éppen ezért egy egész beszédet fogok szentelni a legközelebbi alkalommal. A feleletünk kettő lesz:      a) Isten nem akarja a bűnt és a bajt; de ha mégis elnézi, b) igyekszik abból is jót kihozni. Ma csak röviden vegyük szemügyre ezt a két gondolatot: a) Isten nem akarja a bajt. Ez a mai világ nem olyan, amilyennek Isten eredetileg tervezte. Isten a szenvedést nem tervezte, a nyomort sem, a halált sem. De Isten eredeti tervébe beleszólt az emberi szabadakarat, az első emberi bűn s az rontott el mindent. „A bűn egy ember által jött be a világba, és a bűn által a halál." (Róm 5,12)      Persze ennyi felelettel nem érhetem be, mert jól tudom, hogy ez a felelet elégtelen. A felelet igaz ugyan, de a kétely tőle el nem oszlik. Megmondja ugyan, hogyan jutottunk ide; de nem mondja meg, hogy az Isten, a jó Isten mindezt a nyomort, kínt, fájdalmat mégis el tudja nézni. Nem Ő akarta ugyan – ezt látom; de mégis elnézi!      b) Ezért kell tehát majd a felelettel mélyebbre ásnom és rámutatni Isten titokzatos terveire a bajjal és szenvedéssel kapcsolatban. Igen, mi hisszük, hogy Isten jó és az Ő jóságába vetett hitünk messzelátókká tesz minket. Hogy értem ezt? Hát úgy, hogy bármilyen csapás szakadjon a hívő emberre, az élet útvesztőinek bármily ködös zónájába kerüljön, fölemeli fejét, és hitének fényével akar átnézni a ködön és a sötétségen. Bármily megpróbáltatás érjen, állj meg egy pillanatra és az első szavad legyen: Mit akar tőlem az Isten? Mert pusztán csak azért, hogy fájjon, nem küldi Isten, a jó Isten a bajt. Csak azért, hogy sírjak, nem küldi az Isten, a jó Isten a bajt! Hát miért küldi? Majd erre igyekszem választ adni legközelebb. Addig is azonban meg nem állhatom, hogy két levélből néhány sort föl ne olvassak. Mindkettőt a napokban kaptam, mindkettőt olyan valaki írta, akit ez az élet roppantul összetépett. De halljátok csak, mi lett a vége a reájuk zúduló csapásoknak.      Íme, az első levélből néhány sor: „Templomba nem jártam, nem hathatott rám sem a szentmise, sem a szentbeszédek; hanem mikor a gondok megtörtek, felpuhították lelkem talaját, mikor a saját anyagi gondjaimon keresztül más szemmel kezdtem nézni a világot és a szenvedő embereket, akkor már nem az útszélre hullottak a rádiós szentbeszédek elvetett magvai, hanem termékeny talajba. . . Most még a mi nemzeti nyomorúságunkat is más szemmel nézem; ebben is az Úr szeretetét látom, aki a szenvedéssel fel akar rázni közömbösségünkből és meg akarja mutatni az igazság útját. Most tanultam meg a Miatyánkot egész mélységében és magasságában. A legszebb és legönzetlenebb imádság. Most látom, hogy próbálhatnak köztársaságot, kommunizmust és bármilyen kormányformát, addig nem lesz nyugalom és békesség a földön, amíg nem jön el az Ő országa.” . . .      A másik levelet egy édesanya küldte, aki még csak féléve keresztelkedett meg. Egyetlen fia volt s az meghalt 22 éves korában. Azt hiszem, nem kell többet magyaráznom, mit érzett az anya 22 éves fia koporsójánál. De hallgassátok csak, mit írt?      „Talán sohasem keresztelkedtem volna meg, ha egy nagyon szomorú körülmény nem változtatta volna meg az életem útját. Kilenc éve vagyok özvegy s 2 és fél év előtt veszítettem el 22 éves korában egyetlen fiamat. Nem volt elkényeztetett gyermek, hanem 22 éve dacára munkás, komoly férfi. Olyan fiú, amilyeneket Ön szeretne: tiszta testben és lélekben, aki sohasem ült kávéházi asztalnál, nem cigarettázott, hanem dolgozott és tanult, és minden komolysága mellett megőrizte derűs, tiszta lényét és szent volt neki az "anya" fogalma. . . És azon az éjszakán is, mikor egyedül maradtam, nem hagyott árván, eljött hozzám. Az, akire zsidó létemre is lelkem egész bizalmával bíztam a gyermekem bölcsőjét és testét-lelkét, aki bizonyára ott volt velünk és körülöttünk mindig és mindenhol és most sem hagyott bennünket el: Jézus. . . És most már tudom, hogy a gyermekemért Krisztust kaptam cserébe.” . , . Testvérek! Hát van ennél keresztényibb magyarázata a csapásoknak: „Most már tudom, hogy a gyermekemért Krisztust kaptam cserébe?” A mai beszédemet befejezés nélkül hagyom: az Isten jóságát s a világ gonoszságát még tovább is fogjuk vizsgálni.      – Jó Isten, segíts addig is, hogy én is jó legyek!      – Jó Isten, segíts úgy élni, hogy csak jóságodat élvezhessem és ne kelljen félnem ítélő igazságodtól.      – Jó Isten, ha sújtasz is, segíts észrevenni szent akaratodat; észrevenni és alázatos szívvel elmondani: Az Úr imádságát ütöm fel. Kísérőm a nehéz úton, s vigasztalást vegyít a kínhoz a te imád, ó Jézusom! Imádság kell a szenvedőnek, akit a sors árván hagyott. Úristen, én nem zúgolódom: Legyen meg a te akaratod. (Reviczky.) Amen. XXV. fejezet A JÓ ISTEN ÉS A GONOSZ VILÁG (Az egyetemi templomban 1930. november 16-án elhangzott szentbeszéd) Mint a legutóbbi beszédemben már jeleztem is, a mai alkalommal oly témával fogok foglalkozni, amely kínozza-gyötri a lelkeket, mióta csak ember él a földön. Legalább is, ha elolvassuk a közel 3000 éves Zsoltárok könyvéből a 72. zsoltárt, már kiérezzük belőle az eligazodást kereső léleknek ezt a gyötrő vergődését. Halljátok csak a Zsoltárnak néhány versét:      „Elfogott a hangosakra a keserű harag, jólétben látván a gonoszakat. Mert mentek minden fájdalomtól, csak úgy duzzadnak épség- s hatalomtól. Földi gond közt nem gyötrődnek, a más baja nem bántja őket. Megmerevíti nyakukat a gőg s erőszak köntösében járnak ők. A hájasságtól szemük kidagad és gondolatuk túl magasra csap. Szavukban gúny s hatalmaskodás van, hányavetiek felfuvalkodásban. Az égre szórnak káromló igéket, a föld színén nyelvük nem ismer féket. Azért a nép könnyen hozzájuk áll s náluk bőséges bűn-italt talál. És azt mondják: "Isten, hogy tudna róla? A Fölségesnek tudta honnan volna? Íme, hát ilyen a gonosz szava, és meg nem rendül hatalmuk soha." Hiába volt hát szívem tisztasága, ártatlanságban kezeim mosása? Csak gyötörtetem mégis szüntelen, s fenyítés részem minden reggelen!” (Zsolt 72,3-14)      Így panaszkodik a 3000 év előtti ember – és ez még ma is a mi nehéz problémánk. Isten jó, végtelenül jó! – hallottuk a legutóbbi szentbeszédben; de ha jó, hát hogy nézheti szó nélkül azt a sok bajt, bűnt és gonoszságot, aminek tajtékzó, piszkos hullámai elborítják a földet s rajta az embereket? Mennyi gonoszság, gyalázat, bűn és fertő – s a jó Istennek nincs szava hozzá?! Mennyi kegyetlen csapás, fájdalom és szenvedés – és a jó Isten szemrebbenés nélkül tudja nézni ezt?!      Ha jó az Isten, hogyan nézheti el, hogyan engedheti meg, hogy annyi rossz legyen a világon: 1. erkölcsi rossz, azaz bűn, gonoszság; és 2. fizikai rossz, azaz csapás, szenvedés, fájdalom. Bűnnel és szenvedéssel telve van a világ; a világ, amelyről úgy valljuk, hogy a szent és jóságos Isten kormányozza? Hogy lehet ezt a kettőt összeegyeztetni? – íme, a mai beszédnek súlyos problémája! Vegyük tehát először az első kérdést, az erkölcsi rossznak kérdését: Hogyan nézheti el Isten azt a rengeteg bűnt? Miért hallgat Isten akkor is, mikor szinte az egekig csapkodnak a bűn szennyes hullámai? 1. A jó Isten és a bűn Mindenekelőtt is utalni szeretnék egyik régebbi beszédemre, arra, amelyik "a szent Istenről" szólott. Ebben világossá vált előttünk, hogy a szent Istent mennyire bántja a bűn, mennyire fáj az Neki, azaz hogy az Isten mennyire szeretné, hogy bűn ne legyen a világon. Ezt a gondolatot a mostani elmélkedésünk elejére kell állítanunk, mert csak ennek fényénél találjuk meg a választ föladott kérdésünkre.      Ha ugyanis Istent ennyire bántja a bűn és Ö mégis hallgat, és mégis ennek ellenére is elnézi azt, hogy az ember bűnt követ el, ha folytonos beavatkozásával meg nem akadályozza, lehetetlenné nem teszi a bűnt, akkor erre óriási okának kell lennie! 1. Az első ok erre az ember természetének, az emberi szabadakaratnak a tisztelete. Isten páratlan ajándékkal, szabadakarattal teremtette az embert, hogy ne legyen vas természeti törvények alatt álló lény, mint a teremtett dolgok többije mind az, hanem hogy az Isten által elébe tűzött fönséges végcélját, az örök életet saját elhatározásának és akaratának szabad közreműködésével érdemelje ki! Nem leláncolt rabszolgákat akar Isten, nem villámcsapás, földrengés, árvíz, tűzvész, háború borzalmai által hozzákorbácsolt embereket, hanem szabadon meghódoló, imádkozó lelkeket. Ehhez kellett az embert fönséges kiváltságával: a szabadakarattal teremtenie.      Az emberi akarat azonban nemcsak fönséges kiváltságunk, hanem felelősségteljes, sőt vészthozó veszedelmünk is lehet. Csodás megtiszteltetése az embernek, de egyben félelmetes veszedelme is. Ember vagyok, tehát a világnak valamennyi zsarnoka sem képes kényszeríteni olyasmire, amit megtenni nem akarok! Ez az emberi szabadság nemesi oklevele: a szabadakarat. Nem vagyok kényszerítve arra, hogy a rosszat tegyem (mert hiszen akkor nem volna a világon bűn), de nem vagyok kényszerítve arra sem. Hogy a jót tegyem (mert akkor meg nem volna erény, érdem). Isten ugyan nem akarja, hogy visszaéljek akaratommal, s a rossznak választásával az állat nívójára süllyesszem emberi méltóságomat – és hogy ezt ne tegyem, segítő kegyelmének bőségével is mellettem áll – dehát az ember ennek ellenére is megkötheti magát, s íme: itt van a bűn forrása! A világ kezdete nem bűnnel indult, Isten nem teremtette a rosszat, a bűnt. Az ember rontotta el földi utjait akkor, mikor akaratát szembehelyezte Isten akaratával. Az ember visszaélt azzal a legszebb adománnyal, amelyik leginkább emeli valamennyi más teremtett lény fölé: emberi akaratával.      Íme, az első válasz: Bűn van ugyan a világon, de ezt nem Isten teremtette, nem Ő akarta, hanem az ember! A szabadakarattal vissza is lehet élni, bűnt is lehet tenni – de ezért a bűnért nem Isten a felelős. Vajon felelős vagyok-e, ha tanítványomat sok hasznos dologra megtanítottam, s ő aztán későbbi életében rosszra használja tudását?      Pedig mennyi emberi szenvedés csak ebből származik! Mennyi bajnak okozói maguk az emberek! Hány ember nem született volna bénán, vakon, betegesen, roncsolt idegzettel, ha valamelyik őse fiatal korában nem folytat erkölcstelen heje-hujákat és nem vétkezik a tiszta élet parancsa ellen! Ha ki tudnók venni a világból mindazt a keserűséget, szerencsétlenséget, rablást, gyilkolást, háborút, amit ember okoz az embernek, mennyivel könnyebb lenne az élet! Dehát emiatt csak igazán nem lehet Istent felelősségre vonni!      „De – mondod – ha Isten valóban nem akarja az emberek gonoszságát, ha neki fáj a mi rosszaságunk, hát a mindenható Isten csak megakadályozhatná az ember bűnét!” – Igen, Ő szeretné megakadályozni a bűnt, ad is ellene segítő kegyelmet, de: erővel nem lép fel, erőszakkal nem töri le az ember akaratát, mert tiszteli azt, amit bennünk Ő teremtett: tiszteli "ember-voltunkat". 2. Dehát akkor Isten tétlenül nézi a bűnt? Ó, nem! Isten az emberi természethez tartozó szent kiváltságunkat, a szabadakaratot nem veszi el tőlünk; az emberi szabadakarattal pedig összefügg, hogy bűn is lesz a világon, amíg ember lesz. Azonban Isten megragadja a bűnt és igyekszik a rosszból is jót előhozni.      Ki érti ezt? Az, aki már őszülő fejjel néz vissza az életre: vagy aki a történelmet sokat tanulmányozta. Hányszor történt meg a múltban s történik a jelenben, hogy mialatt emberek a maguk kicsinyes, alattomos játékaikat űzik, vagy talán vétkes dolgaikat cselekszik, ezáltal is, anélkül hogy sejtenék is, Isten terveit mozdítják elő! Hány ember mondhatja el idősebb korában áskálódóinak és rosszakaróinak, amit az egyiptomiaknak eladott bibliai József mondott később testvéreinek: „Ti gonoszat terveztetek ellenem, de Isten azt jóra fordította.” (1 Móz 50,20)      Alig ment föl az Úr Jézus a mennybe, követőit halálra keresik a zsidók. De Isten a rosszból is jót hoz ki: az üldözés elöl szerteszét menekvő keresztények szétviszik a világba a keresztény tanokat, mint a vihar is megrázza, tépázza ugyan a fát, de egyúttal szét is viszi termését, magvait, s ezzel új erdőknek lesz munkásává.      Isten akarata tehát valóban az, hogy az ember ne használja rosszra a tőle kapott akaratát. Ha azonban mégis rosszra használta, és így bűnt cselekedett, akkor Isten igyekszik még a bűnből is jót kihozni. 3. Persze, ez még mindig nem kielégítő felelet a fölvetett kérdésre: Miért hallgat Isten? Mert az élet telve van az emberi gonoszságnak oly szörnyűségeivel, hogy még a vallásos lelkek is beléremegnek: „Uram, hát hogyan hallgathatsz még most is? Hogyan nézheted még ezt is el?”      Hát tudjátok, miért hallgat Isten olyankor is, mikor az ember úgy várná: Uram, csak egy szót! Csak egy villámcsapást! Csak egy földrengést alájuk, a mérhetetlen gonoszok alá! Mégis hallgat az Isten, mert neki nincs szüksége beszédre. Amennyit kellett hozzánk szólnia, hogy ismerjük Őt, ismerjük gondolatait, tervét, parancsait, annyit Ő már elmondott nekünk a múltban prófétái s az ő Egyszülöttje által s hirdeti hallhatóan a jelenben is a Szentírás és Szentegyháza által.      Hallgat, mert az örökkévaló Istennek van rá ideje. Az Ő malmai lassan őrölnek, de biztosan. Előle senki meg nem szökhetik, s ha szökni akar, előbb-utóbb úgyis beleszalad a karjaiba. Isten hallgat, mert van egy követe, aki egyszer – valamikor – megérinti minden ember vállát, és akkor elvisz mindenkit az Úr elé. Akkor aztán majd megszűnik az Úr hallgatni: „Ember, eddig én voltam néma, most te hallgass és halljad meg az ítéletedet a te Uradnak, Istenednek ajkáról.” Igen, Testvéreim, az emberi gonoszság szörnyűségeit Isten jóságával nem tudjuk másképpen összeegyeztetni, csak ha arra gondolunk, hogy Isten nemcsak jó, hanem igazságos, szigorú Bíró is, akinek ítélőszéke elé oda fog kerülni minden ember minden gonoszsága. És ez a gondolat már elvezet a mai beszéd másik kérdésének megoldásához. Eddig szó volt az emberi bűnről és azokról a szenvedésekről, amelyeket az emberek gonoszsága miatt kell elviselnünk. Hát hiszen az emberi szenvedések jó nagy része éppen az emberek gonoszságából fakad – de nem mind onnan! Vannak bajok, betegségek, csapások, amiknek nem az emberek az okai. És hogyan lehet ezeket összeegyeztetni Isten jóságával? Íme, ez a második kérdés, amelyre a mai beszédben meg kell felelni. II. A jó Isten és a szenvedés „Igazságos az Isten minden utain, és szent minden cselekedeteiben” – énekli Istenről a Zsoltáros (Zsolt 144,1). Dehát nem mond ennek ellene a tapasztalat? Nem mond ellene az a töméntelen baj, csapás, ami miatt meg nem szűnik az emberek ajkán a panasz? A gazda panaszkodik, hogy rossz a termés; a szegény, hogy dermesztő a tél; a beteg, hogy elviselhetetlen a fájdalom; a gyermek, hogy nincs ruha; a fiatal, hogy nincs megélhetés; az öreg, hogy meg kell halni. . . Csupa panasz, csupa könny, bölcsőtől sírig csupa fájdalom!      És micsoda megrendítő esetek! Kigyullad egy mozi, benne ég vagy 70 gyermek . . . és most hallgatni a 70 anya rettenetes zokogását! Felrobban a dinamit egy német szénbányában s közel 300 ember marad halva! Megcsuszamlik egy hegy Lyonban és utcákat temet el . . . Összeütközés, robbanás, szerencsétlenségek tömege minden nap az újságokban!      Jaj – Testvérek! – hogy lehet erre megnyugtató, kielégítő választ adni?      Hány ember szenved igazságtalanul! Hány ember megy tönkre szorgalma ellenére! Hányat ismernek félre s üldöznek jogtalanul! Hány beteg és nyomorék szenved saját hibáján kívül? Mit szóljunk mindehhez? Mit feleljünk minderre? 1. Az első feleletünk ez lesz: A sok baj, szerencsétlenség, amit egy szóval fizikai rossznak nevezünk, onnan van, hogy ez a világ véges, korlátozott, folyton változó. Minden kezdődik, növekszik s megöregszik ezen a világon, márpedig ez az állandó változás tömérdek jajjal-bajjal van összekötve!      Hogy fejezzem ki magamat még világosabban? A világgal együtt jár a baj. Nemcsak a kis ember élete kerül az anya fájdalmába, hanem minden élet ezen a földön fájdalomból keletkezik. „Hacsak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24 s köv.) 2. Továbbá: Az ember élete a földön a fizikai törvények kereteibe van beágyazva. Ezek a törvények is az Isten alkotásai, tehát ezeknek érvényesülése is Istent dicsőíti. Dicsőíti még akkor is, mikor talán nyomukban elszorul egy-egy emberi szív. Valaki sízik és rosszul veszi a telemarkot. . . megbotlik – "az esés törvénye" itt is érvényesül: elzuhan, bokája megrándul s talán egész életében nyomorék marad. Leválik a háztetőről egy tégla. . . ennek törvénye az, hogy sújtó erővel fog földre zuhanni. Ha éppen alatta játszik kis fiad, azt halálra zúzza, s otthon véresre szakad két szülőnek szíve. – Isten megtehetné, hogy külön beavatkozással fölfogja az elesőt, vagy eltéríti a zuhanó téglát útjából; de kérdem: észszerűen várhatjuk-e ezt Istentől? Ha Isten minduntalan belenyúlna a világrendbe, valahányszor a természeti törvények érvényesülése az emberre veszélyes vagy kellemetlen, nem változnék-e a mai világrend rendetlenséggé, egy nagy bizonytalansággá, ahol soha nem tudni, mikor mi vár az emberre? Azt is megtehetné Isten, hogy a gonosz emberek gonoszságait erővel megakadályozza; de nem változnék-e át a világ bábszínházzá, ahol többé nem szabadakarattal hódoló emberek dicsőítik Istent, hanem dróton rángatott figurák? 3. Mindez azonban még szintén nem kielégítő megoldás. Kielégítő megoldást a csapásokban csak akkor találunk, ha fölfelé tekintünk, ha Istenhez emeljük szemünket és a földi élet szűkös mértéke helyett az örök élet horizontjához mérjük a minket ért csapásokat. Akkor – de csakis akkor – nem fogunk a csapásokba beleszédülni, belerokkanni.      A kis hajósinas is szédült, mikor első tengeri útján volt. Fiú – szólt a hajóskapitány – tudsz jól mászni? – Igen – válaszolt büszkén a fiúcska. Otthon az erdőben a legmagasabb fákat másztam meg. De mikor az árboc tetején volt és a hajó ide-oda ingott, a fiú szédülni kezdett, reszketett és félt, hogy lezuhan. A kapitány azonban lentről a fiú minden mozdulatát figyelte. És amikor a fiú kétségbeesett, rémült arcát látta, felkiáltott: „Fiú, fölfelé nézz, csak fölfelé nézz!” És a fiú engedelmeskedett. Fölfelé nézett s egyszerre elmúlt a szédülés és minden félelem.      Igen: csak fölfelé nézz, s akkor támaszt találsz az élet hánykódó tengerén is. a) Aki fölfelé néz, az meg tud felelni az ezerszer fölhozott panaszra: „A gonoszoknak jól megy sorsuk, a becsületesnek nyomor a földi élete – hol itt a jó Isten?”      Kétségkívül kínzó probléma, de csak azoknak megfejthetetlen, akik nem néznek fölfelé, az ember földöntúli, örök rendeltetése felé. Mert akinek erős a hite, és tudja, hogy nem e földi élet az ember végső rendeltetése, aki tudja, hogy a földi élet tömérdek igazságtalansága, egyenlőtlensége mind harmóniába oldódik fel a részrehajlást nem ismerő Örök Bíró igazságosztásában, azt nem rendíti meg a földi boldogság igazságtalan elosztása. b) Aki fölfelé néz, az nem fog így panaszkodni: „Miért éppen én? Miért én szenvedek s én nyomorgok, más nem?” – Más nem? Ó, nem tudsz te belátni az emberi sorsok mélyébe! Perzsaszőnyeg, nyolcszobás lakás, autó, estélyek . . . azt hiszed, itt nincs szomorúság, nincs megpróbáltatás, nincs beteg gyermek, nincs emberi szeszély, aggódás, felhő, vihar? Hát van rózsa tövis nélkül? Van napsütés árnyék nélkül? Hát van emberi szem könny nélkül?      Hogy te olyan szegény vagy! – Nem az a szegény, akinek kevés pénze van, hanem akinek sok vágya van. Van ember, aki csak cserépedényből eszik, de oly boldog, mintha ezüstből ennék, s van, akinek ezüsttel terítenek, de boldogtalanabb, mint a cserépből étkező.      És arról még sohasem hallottál, hogy a nagy földi boldogság akárhányszor már a földi élet romlásának vált okozójává? A fiatal Nagy Sándorról dicsérettel említi Quintus Curtius, hogy mily finoman bánt ellenségének, a perzsa királynak elfogott anyjával, feleségével és két leányával. És történetírója mindjárt meg is jegyzi: „Akkor a szerencse még nem rontotta el szívét; de állandóan nem bírta a szerencsét elviselni”, s a kegyetlen és erkölcstelen élete korai sírba vitte (De reb. gest. Alex. M. III. 12.)      Miközben a szenvedés, a kereszthordozás hány embert térített Istenhez, akiről azelőtt teljesen megfeledkezett! Cyrenei Simont is elnyelte az élet gondja; fát hordott haza jeruzsálemi házába. Egyszer csak jön vele szemben egy menet: az Úr Jézus cipeli nehéz keresztjét a Kálváriára. A római katonák megállítják útjában Simont, s kényszerítik, hogy segítsen Krisztusnak a keresztet hordozni. Nem szívesen tette, "kényszerítették" – mondja a Szentírás. De íme, ez a kereszt lett életének fordulópontja. Ó áldott kereszt! A legutóbbi beszédem végén felolvastam két levelet. Két nagyon megpróbált testvérünk levelét, akiket azonban éppen a szenvedés vitt vissza Istenhez. Most csak egy kérdést: Nincs-e köztetek száz is, ezer is, aki ugyanilyen levelet megírhatna? Ezer is, aki elmondhatná: Távol voltam Istentől, messze voltam, messze tévelyegtem, hála legyen Neki, hogy megpróbáló, sújtó, szent kezével visszavezetett Magához! Ó, jó az Isten! Igen, jó az Isten! c) És most már megoldottam minden rejtélyt? Nincs többé semmi fojtogató problémánk? Dehogy, dehogy! Ki tud erre kielégítően megfelelni? Hiszen ez hitünk egyik legsúlyosabb próbája! Mert egyrészt nézem a világot, s annyi szépet, nagyot, rendet, célt, tervet látok benne, hogy nincs jogom hitetlenné válni; de másrészt annyi sötét, megoldatlan rejtély is mered szemembe, hogy el kell mondanom: Nem tudom! Nem tudok rá felelni! Csak Te tudsz rá felelni, mindenható Isten, aki ott ülsz a világtörténelem szövőszékénél!      Mi az élet? Az egyik azt mondja: komédia, a másik, hogy tragédia. Aki komédiának tartja, annak tragikus lesz a sorsa; aki tragédiának, annak meg komikus a szerepe. Hát mi az élet? Misztérium, titok, melynek rémes kérdéseire próbálgatjuk a feleletet, keressük a kivezető választ. De bizony akárhányszor egyetlen válaszunk a költő szava marad: „De állj meg ajkamon szó! Isten tudja, mit cselekszik. Magas tervébe nem lát a vak ember, s kérdőre vonnunk Őt nem szabad.” Hiszek a világ sorsát intéző Isten jóságos szívében! Kedves Testvéreim! Az egész világegyetemen csodás harmónia akkordjai zúgnak végig. Igaz: itt is, ott is belesikít egy-egy disszonáns hang, de azért nem ronthatja el a nagy Szerző művét. Zseniális zeneszerzők megengedhetik maguknak, hogy a harmónia nyugodtan folydogáló menetét egyszerre csak disszonáns részletek szakítsák meg; de a közönség nem veszti türelmét, nem kritizál elégedetlenkedve, hanem nyugodtan vár . . . várja a végét, amikor is a mester keze alatt minden disszonancia föloldódik egy végső, nagy harmóniába. Így várja az én keresztény lelkem is, hogy az örök életben a földi élet minden diszharmóniája dicsőítő himnusszá csattan majd ki a világ menetét irányító Isten trónja előtt. Végezetül tehát mi sem tehetünk jobbat, mint hogy még egyszer elővesszük a 72. zsoltárt, és ha a beszéd elején elolvastam annak kezdetét, ahol vívódik a Zsoltáros a jó Isten és gonosz ember problémáján, hát most elolvasom a Zsoltár végét, a megoldást is:      „De én Uram megmaradok veled: Jobbomat fogja a jobbkezed. Tanácsaiddal jó utat mutatsz, s dicsőségedbe majdan befogadsz. Mert mim van nekem kívüled az égben? S ha te velem, mit adhat a föld nékem? Szívem-testem bár tova szétenyésszen: Az Úr az én szívem reménye, és mindörökké osztályrészem. Mert íme: elvész, aki elmegy tőled, Elveszted a parázna pártütőket. Ám énnekem az Úrral lenni jó; Én bizalmamat az Úrba vetem, és tetteidet fennen hirdetem.” (Zsolt 72, 23-28) Amen. Feeltéve: 2022. augusztus 18.