XIV. fejezet MIT MOND A TÁRSADALOM ÉLETE: VAN-E ISTEN? (Az egyetemi templomban 1930. február 9-én mondott szentbeszéd) I. Az emberiség megérzi Isten hiányát Azt hiszem, nincs ember a föld kerekségén, aki a világ mai állapotával meg volna elégedve. Mindenki egyformán hirdeti, hogy más, jobb korszakra kell várnunk, abban bíznunk, mert a mai emberiségnek valami alapvető, lényeges baja van.      Dehát mi a bajunk? – ennek megállapításában már erősen eltérnek a vélemények. Az egyik abban látja a fő bajt, hogy a vagyonelosztódás nem arányos az emberek között; a másik abban, hogy a társadalmi osztályok egymást lenézik; a harmadik panaszkodik az államra, hogy nem törődik eleget alattvalóival, az állam meg polgáraira, hogy nem teljesítik eléggé kötelességeiket. A munkások a tőkére, a tőkések a munkásokra. Az öregek az ifjúságra, az ifjúság a nevelőkre . . .      Pedig minderre a panaszra csak azt kell mondanunk: nem itt van a fő baj! Mindez csak jele az igazi, mély betegségnek, csak szimptóma, de nem maga a baj. Hát hol a mi igazi bajunk? Ott, hogy 1) az ember gondolkozása s 2) élete Istentől elfordult, ezzel az ember kiszakadt őstalajáról s most nem találja a helyét. Érzem, hogy ez a megállapítás túlságosan – hogy is mondjam? –, túlságosan theologikusan hangzik. Kíséreljük meg hát mélyebben elemezni, valóban így van-e? 1. Tehát azt állítom, hogy első bajunk az, hogy gondolkodásunk elszakadt Istentől.      a) Amióta ember él a földön, ennyi észbeli, ennyi szellemi munkát soha még nem végzett – ez valóság. Mennyi könyv, mennyi folyóirat, mennyi iskola, mennyi laboratórium, mennyi múzeum, mennyi könyvtár! Egyik felfedezés a másikat éri, egyik hipotézis a másikat veti ki helyéből, egyik elmélet a másiknak ássa sírját … Való tény: még ilyen lázas szellemi munkát egy korszak sem fejtett ki. Azonban mégis mit látunk? Azt látjuk, hogy ebből a lüktető munkából valahogy mégsem akar áldás fakadni az emberiségre. Ma százszorta többet tudunk, mint tudtak elődeink csak ötven évvel ezelőtt is – de vajon százszorta boldogabbak is vagyunk-e, mint akkor őseink voltak? Mert hogy idegesebbek vagyunk, az biztos! Hogy nyugtalanabbak vagyunk, az biztos! De boldogabbak, életvidámabbak, az életre erősebbek vagyunk-e ? – ki merne erre igennel felelni? b) Már pedig ha óriási módon megnövekedett tudásunk nem tett bennünket boldogabbakká, akkor le kell vonnunk a következtetést: A tudás magában nem elégséges táplálék az emberi lélek számára.      Ha az ember csupán gyomorból állna, elég koszt lenne részére a töltött káposzta; ha az ember csupán agyvelőből állna, elég koszt lenne részére a rengeteg tudás. De az ember több, mint gyomor s több mint agyvelő, s ezért bármennyi tudással tömi is magát, ez még mindig egyoldalú táplálkozás marad s hiányzik belőle valamelyik vitamin, s mert hiányzik, zavarok állnak be életében. Tudásunkkal már majdnem annyira vagyunk, hogy ismerjük az ég valamennyi csillagát, a természet rejtett erőit, az anyagot alkotó elektronokat, csak két kérdés elől tér ki az Istentől elszakadt gondolkozás, csak erre nem mer felelni: Honnan jött mindez s hová tart mindez?      Az ilyen gondolkodás elemeire bontja az ember lelki életének minden megnyilvánulását, leméri laboratóriumi kísérletekkel, táblázatba állítja, darabokra szedi – csak azt nem meri bevallani, hogy minden kísérlet, elemzés, rubrika után is marad bennünk egy meg nem fogható, le nem mérhető valami, amit mi keresztények "léleknek" szoktunk nevezni.      Az ilyen gondolkodás eredeti források alapján megrajzolja az elmúlt évezredek történetét, rámutat a földrajzi, néprajzi, gazdasági körülmények történetformáló szerepére, – csak azt nem meri elismerni, hogy a minden magyarázat után még mindig fennmaradó ismeretlen faktort, amely oly világosan, láthatóan irányította az ember fejlődését, mi, keresztények, méltán nevezzük "isteni Gondviselésnek".      Az ilyen gondolkodás államról, társadalomról, jogról, erkölcsiségről könyvtárnyi köteteket filozofál össze, de nem meri beismerni, hogy megfeszített munkájából azért nem fakad áldás, mert e mulandó élet kínzó problémáira nem meri rávetíteni az örök Isten fénylő sugarát.      Pedig az élet értelmére csak Istentől árad fény, a világtörténelem csak általa válik érthetővé, az erkölcs csak rajta épül szilárdan, a jogot csak Ö menti meg az erőszaktól. s az ember titáni gondolkodó munkáját az eredménytelenségtől!      Íme, itt az én mai tételem: Mégiscsak kell lennie Istennek, ha az ő hiányát annyira megérzi az emberiség, hogy a legmegfeszítettebb tevékenységét sem kíséri nélküle az áldás koszorúja! 2. Elmélkedésünkben azonban még tovább is kell mennünk. Nemcsak gondolkodásunk szakadt el Istentől, hanem életünk is. És hogy kell lennie Istennek, mert különben erkölcsi csőd és teljes bankrott vár ránk, ezt sehol világosabban nem látjuk, mint az Istentől elszakadt emberek életén.      a) Csak nézzétek, mit tart egy ilyen tipikus modern ember az életről. Mik az ő vágyai? "Jól leélni az életet." De mit tart jó életnek? Az egyik, hogy sok pénze legyen. A másik, hogy sokat mulasson. A harmadik, hogy soknak parancsolhasson. A negyedik, hogy sokat ehessen … Így éli világát a mai ember . . . És az eredmény?      Nos, az eredmény megdöbbentő! Az emberek nem tudnak békében elférni egymás mellett. Pusztul a jellem, pusztul a hűség, a becsület, az erkölcs, a tiszta kéz, a tiszta szív. Maholnap senki sem hisz a másik szavának. A férfiszó nem szentírás többé, az adott eskü nem szent többé, a családi élet nem szentély többé. Aki lelkiismeretes a kötelességben, azt elmaradottnak tartják, aki nem nyúl a más pénzéhez, mikor titokban megtehetné, azt élhetetlennek nevezik, s aki az erkölcsi tiszta életet megőrzi, azt önkínzó fakírnak csúfolják.      Pedig az állam mindent megtesz, amit csak tehet. Mikor volt ennyi iskola? Mikor írtak ennyi pedagógiai könyvet? Mikor állítottak fel ennyi nyomdát, könyvtárat, múzeumot, egyetemet, a "tudomány templomait"? De az emberiség egyre fáradtabbá lesz, egyre kedvetlenebbé, egyre elégedetlenebbé. Hát miről feledkeztünk meg, mi hiányzik? b) Van ennek az embernek mindene, csak – Istene nincs, s mert Istene nincs, hát semmije sincs. Minekünk van Istenünk, mi hiszünk az Úristenben, mi akarunk az ő törvényei nyomán becsületesen élni, – és ugye nekünk is mily nehéz ez és mennyi küzdelmünkbe kerül! De akkor várhatjuk-e, hogy becsületes és erkölcsös tudjon lenni egy olyan nemzedék, mely Istent el nem ismeri?!      Az európai kultúra hanyatlásáról. az európai nemzetek készülő összeroppanásáról sokkal többet hallunk manapság, semhogy vállvonással térhetnénk napirendre a fenyegető veszedelem fölött. Európa népei másfél évezreden át vezető szerepet játszottak a világon, s most – mint lépten-nyomon halljuk – sírjuk felé mennek.      Mi lehet ennek az oka? Mi lehet az oka annak, hogy az európai népek megöregedtek? Hogy elvesztették életkedvüket! Hogy Európában minden tizenegyedik percben öngyilkossá lesz egy ember! Hogy a családi élet végképp szétrobbanni készül! Hogy Berlinben 1928-ban 175.000 ifjúkori bűnös állott büntetőtörvényszék előtt! Mindent gazdasági okokkal, anyagi szegénységgel kimagyarázni mégsem lehet!      És más magyarázat erre nincs: a ma dúló s az európai népek létalapját megtámadó erkölcsi nihilizmus az istenhit megrendüléséből fakadt. Amely népben elhalványul a hit, ott felburjánzik az etikai bolsevizmus.      Így bizonyult igaznak a bölcs Platón megállapítása: „Inkább lehet várost felhőkbe építeni, mint népet vallás nélkül kormányozni.” Így bizonyul igaznak Chateubriand megállapítása: „Dúljátok fel az evangélium istentiszteletét s minden faluban égető szükségtek lesz börtönre és hóhérra.” Így bizonyul igaznak Napóleon megállapítása: „Népet, amelynek nincs vallása, csak ágyúkkal lehet kormányozni.” És így bizonyul igaznak Schiller megállapítása: „Ha az államban meginog a vallás, nem magában inog meg.” – Nem, nem! Hanem vele rendül a társadalom minden oszlopa: tekintély, törvénytisztelet, fegyelem, becsületesség, erkölcs. Végső fokon tehát így bizonyul igaznak mai beszédem tétele: Mégiscsak kell lennie Istennek, mert ha nem volna, igazán nem lehet megérteni, hogy megtagadása ily mélyreható zavarokat idéz elő az emberiség életében. II. Az emberiség nem tudja elviselni Isten hiányát Van azonban fölvetett gondolatunknak folytatása is, és az még nagyobb erővel szól Isten mellett: Az emberiség nemcsak megérzi Isten hiányát, az nemcsak komoly zavarokat okoz a társadalom életében, hanem Istent hosszabb ideig nélkülözni egyáltalában nem is tudja! 1. Van egy problémája az emberi léleknek, amely mindig foglalkoztatta, amióta csak ember él a földön s amely nyugton soha nem fogja hagyni, amíg csak ember lesz a földön, s ez a probléma: az Isten titka. Ember még nem látta Istent s mégis nem volt még ember, aki valamikor szembe nem találkozott volna Isten titkával, s akinek a kérdésben állást nem kellett volna foglalnia.      Nincs a világon ember, aki ne keresné Istent. Az egyik keresi a csillagok mögött, a másik a természet erőiben, a harmadik démont csinál belőle, vak öntudatlant, szunnyadó világlelket. Az egyik imádja Istent, a másik káromolja. Az egyik meghajlik előtte, a másik föllázad ellene – de letagadni Őt senki sem képes. Az ateista sem, az istengyűlölő sem, mert az életnek az ateistára szakadó céltalansága s a léleknek az istengyűlölőt megfagyasztó sivársága is mind akaratlan bizonyíték Isten mellett. 2. Sokszor hallja ma az ember a panaszt: mily hitetlen világban élünk! Pedig ez csak az érem egyik oldala. A másikon áll az emberi lélek lázas keresése, amellyel a vallási igazságok után veti magát. Hitetlen világban élünk? A tömérdek vallás nem ezt mutatja! Szinte hétről-hétre alakul egy új vallás. A nyugtalan tapogatózás. a szakadatlan istenkutatás mutatja, hogy az emberiség Isten hiányát el nem bírja. Hitetlen világban élünk? A tömérdek spiritiszta-ülés, a teozófia, antropozófia, a misztikus s okkult jelenségek lázas kutatása nem ezt mutatja. Hitetlen világban élünk? A modern élet nevetséges kinövései nem ezt mutatják.      A párizsi prefektúrának egyik hajdani hivatalnoka érdekes statisztikát állított össze (Reichspost. 1929. aug. 11.). Eszerint Párizsban – a "fény városában", a "legműveltebb városban" – naponként átlag 200.00 frankot keresnek a jósok, asztrológusok, kártyavetők, kézből olvasók. Sok pénz ez? Nem is olyan sok, ha meggondoljuk, hogy nem kevesebb, mint 34.600 ilyen jós-vállalat dolgozik Párizsban és vannak párizsi lapok, amelyek egyedül a kártyavetők s okkultisták hirdetéseiből évi 300.000 frank díjat szednek be.      És láttátok már, hogy a technikai haladások szédületes korszakában, a természettudományok pozitív eredményeivel büszkélkedő, tanult, fölvilágosodott modern korban kiknek a hirdetései hemzsegnek nemcsak a francia, hanem a többi nagy külföldi lapokban is? Kik ajánlják magukat a közönség figyelmébe? Jósok, kártyavetők, írásfejtők, spiritiszták, asztrológusok.      Hitetlen világban élünk? A New-York-i telefonkönyv nem ezt mutatja. Nézzétek meg a New-York-i telefonkönyv szaknévsorát és a mészárosok, kárpitosok, villanyszerelők stb. telefonszámai mellett ilyen rovatot is találtok: "Jósok és jósnők"! Hitetlen világban élünk? Az autók ablakai nem ezt mutatják. Van-e autótulajdonos, aki útra merne kelni, mielőtt egy fetist, egy totemet? egy kitömött garabonciás diákot nem akasztana az autó ablakára? Ma már külön iparág fejlődött ki az ilyen szerencsejelek gyártására. Az ember olvassa az óceánátrepülések után, hogy ennek a repülőnek egy majom, amannak egy kanári, egy pincsi, egy krokodil volt a kísérő-védő talizmánja!      A mai ember fölényesen mosolyog, ha hallja, hogy valaha egyesek áhítattal emeltek kalapot az előttük elrobogó üres udvari fogat előtt; de ugyanaz a mai ember képes órák hosszat szorongani a zsúfolt Keleti-pályaudvaron, csakhogy egy percre megpillanthassa a hazaérkező Miss Európát. Hát utoljára kérdem: Hitetlen világban élünk? Nem! A mai élet nem ezt mutatja. Hát mit? Mutatja azt, hogy a hitetlenséget az emberi lélek sokáig nem bírja, és hogy valamiféle hitre elemi szüksége van, s aki a Hiszekegyet nem vallja, hát hisz helyette nevetséges ostobaságokat. Mutatja azt, hogy aki hitét elveszti, az hiszékennyé válik. Mutatja azt, hogy ha nincs vallás, amely az embernek méltó ideálokat adjon, hát teremt az ember magának másféléket, méltatlanokat, nevetségeseket.      Vagyis, az emberi élet így mutatja mai beszédem igazságát: Kell lennie Istennek, mert ha nem volna, igazán nem lehet megérteni, hogy hiányát az emberiség ki nem bírja. * * * Kedves Testvéreim! Az évezredek alatt sokan próbálták már meg, hogy ezen a tényen változtassanak, sokan kísérelték már meg, hogy Isten nevét kitöröljék az emberiség szókincséből – soha nem sikerült. Jött Voltaire s 1753-ban világgá kiáltotta: "Huszonöt év alatt bealkonyodik a jó Istennek." Jött Nietzsche és világgá kiáltotta: "Gott ist tot, ihr und ich haben ihn getötet." ("Isten meghalt, ti meg én öltük meg.")      Jött a francia forradalom őrülete, amely eltörölte a keresztény időszámítást, a hónapok neveit megváltoztatta és az embervértől gőzölgő guilottine árnyában 1793-ban népszavazás alá bocsátotta: "Van-e Isten?" És a megfélemlített, megszédített, megvadított embertömegben csupán egyetlen egy öreg anyóka találtatott, aki ráncos, reszkető karját fölemelte Isten mellett: "Pour Dieu, pour Dieu!" Egyetlen szavazat Isten mellett – a többi ellene! És megindult az élet Isten nélkül! Raboltak, romboltak, gyilkoltak, mészároltak – míg egy reggelen aztán Párizs utcáin plakátok jelentek meg, Robespierre plakátjai: "A francia nemzet hisz Istenben." . . . És akkor, ilyen tapasztalatok után, most jön a Szovjet és kezd mindent elölről. Most karácsonyra a bolti kirakatokba nem volt szabad karácsonyi tárgyakat elhelyezni. Most karácsonyra előírták, hogy aznap mindenütt kötelező a munka. Most karácsonyra a karácsony eszméjét támadó röpiratok, filmek, színdarabok hemzsegtek az országban. Most karácsony napján felnőttek csoportja tört be a templomokba s támadta meg a híveket, ugyanakkor pedig az istentagadó gyermekek bandája meg házról-házra járt, leszedte a falakról a szentképeket s az utcán ünnepélyesen elégette. Most karácsonykor egyedül Közép-Oroszországban 579 templomot zártak be. A moszkvai munkásokat kérdőíven megszavaztatták: Isten mellett vannak-e vagy ellene? De a kérdőívek fejlécén ez volt nyomtatva: "Aki Isten mellett van, az árulója a Szovjetnek." Mindez történt hat héttel ezelőtt, itt, Európában. És hogy betetőzzék munkájukat, kiadták a jelszót: 1932-ben már nem lesz több templom Oroszországban! No hát nem jól számíttok, ti, "viperák fajzatai!" (Mt 23,33) Hiába erőlködtök! Nem jól csináljátok! Megmondjam, hogy kellene csinálnotok? Megmondjam, mit csináljatok, hogy kiirthassátok az Isten nevét? Teremtsetek más emberiséget, alkossatok másféle embert! Embert, akinek nincs szeme, nincs lelke, nincs szíve! [szerk.megj.: Korunk sátánista elitje, elődeinek sok évszázadon át félresikerült próbálkozásai után, is pont erre a megoldásra jött rá: Ezért tervezte meg, és hozza létre napjainkban az új, a transzhumanista "robot-embert", és valósítja meg a nagy újrakezdést!!! Lásd a következő videót: KLAUS SCHWAB A LEGVESZÉLYESEBB EMBER A FÖLDÖN?] Mert amíg a mai emberfaj él a földön – ember, akinek szemében kigyullad a szédületes nagy világ szépségeinek bámulata; ember, akinek lelkiismeretében szünet nélkül cseng az erkölcsi világrend harangszava; ember, akinek szenvedő szíve e földi élet homályából s keserűségéből vágyódik a teljes igazság és boldogság Forrásához – amíg ilyen ember él a földön, addig a Szentírás szava is igaz marad Istenről: „Ezerszer ezrek szolgálnak neki és tízezerszer tízezrek állnak előtte.” (Dán 7,10), azaz nem is állnak, hanem térdelnek s térdelve imádkozzák: „Az áldás és a dicsőség és a bölcsesség és a hálaadás, a tisztelet és a hatalom, és az erősség a mi Istenünké, örökön örökké. Amen.” (Jel 7,12) XV. fejezet KELL HINNEM AZ ISTENBEN! (Az egyetemi templomban 1930. február 23-án mondott szentbeszéd) Néhány hete halt meg a világháborús politikusok legkegyetlenebbike, a "tigris"-nek méltán nevezett egykori francia miniszterelnök (Clémenceau). Halála után tömérdek megemlékezés foglalkozott életével munkáival – de a nagy cikkáradatból engem egy egészen apró kis epizód fogott meg különösen. Azt olvastam róla, hogy az egyik festőművész szerette volna a miniszterelnököt megfesteni, a harmadik modell-ülés után azonban abbahagyta a munkát. – Nem ment! – beszélte el később egyik barátjának. Valami fal állott köztünk. Odahaza minden vonása összezsugorodott . . . Valami fal . . . . Végre is egyik reggel abbahagytam az egészet. Ez az ember nem hitt Istenben . . . hát csináljon akkor valaki az ilyesmiről portrét! – fakadt ki a művész. ("Das neue Reich", 1930. jan. 4-i sz.) Testvéreim! A művész befejezetlenül hagyta a vásznat; nem bírta megfesteni azt az embert, akiről tudta, hogy nem hisz Istenben. Mert hiszen emberré bennünket az istenhit tesz! Aki Istenben nem hisz, nem lehet "Isten képére teremtett" ember. Aki Istenben nem hisz, arról nem lehet emberi képet festeni, annak homloka s arca diszharmóniában állanak; profilja emberies volna. de a homloka mögött az agyvelő tagadja azt, ami bennünket az állat fölé emel: az istenhasonlóságot.      Mióta ezt a kis történetet olvastam. nem hagy nyugtot a gondolat: Hát íme, ezért tűnnek el egyre jobban a mai emberiség arcáról is az emberi vonások! Miért? Azért, mert egyre jobban tűnnek el az Isten nyomai.      Kell hinnem az Istenben, mert arról az emberről, aki nem hisz Istenben, nemcsak emberies képet nem lehet festeni, hanem annak emberies életet sem lehet élnie – íme ez az én mai beszédem fontos témája.      A mai beszéd befejezése az idei sorozat első felének, tehát egyúttal rövid összefoglalása is lesz azoknak az érveknek, amelyeket az eddigi beszédekben elmondottam, s amelyek az embert az Istenhez kényszerítik.      Az eddigi beszédekben végigvizsgáltuk az élet legkülönfélébb megnyilvánulásait s néztük, mint kényszerítik ezek az embert arra, hogy Istenhez forduljon, Istenhez meneküljön, azaz: Istenben higgyen! Mit is láttunk, mi kényszerít elsősorban arra, hogy Istenben higgyek? I. Istenhez kényszerít az eszem Aki Istent tagadja, az a) jogtalanul és b) oktalanul cselekszik.      a) Jogtalanul cselekszik! – Hiszen, utóvégre, aki mindenáron be akarja csukni a szemét, hát becsukhatja. Körülötte szédületes világai kavarognak a csillagok millióinak – s az egész világ harmóniájára vállat vonva, mondhatja: Hát így van! Mit érdekel ez engem? Körülötte a szervetlen és szerves világ csodás törvényeinek birodalma harsogva hirdetheti az Alkotó bölcsességét – ő vállat vonva mondhatja: Hát így van! Hát így van! Mit érdekel ez engem? Nézheti az emberi test érthetetlen csodáját, amelyben minden szívverés az emberfölötti bölcsesség misztériumát hirdeti – ő vállat vonva mondhatja: Hát így van! Mit érdekel ez engem?      Ez a gondolat-lustaság, ez legnagyobb veszedelme sok ember hitének!      Fiatal korában, hatalmától megszédítve így tett Napóleon is. Mikor azonban Szent Ilona szigeti magányában ráért gondolkodni, lelke visszatért a vallásossághoz és szívesen terelte a beszédet ilyen témára. Környezetének egyik tagja, Bertrand tábornak más felfogáson volt és így szólt Napóleonhoz: „Mi az Isten? Hiszen Ön nem látta Istent!” A császár így felelt: „Ön sem látta az én szellememet és győzelmeim miatt mégis azt mondta, hogy nagy szellem vagyok. Pedig mik az én győzelmeim a Mindenható művei mellett? Mik az én legfényesebb fegyvertényeim a csillagok mozgása mellett? Ha Ön egy ember tetteiről következtet annak nagy szellemére, amit pedig nem lát, miért nem akar a Teremtő nagyszerű műveiből a láthatatlan Teremtőre következtetni?” Így van, Testvéreim! Istent megérezni az eszemmel is tudom és a szívemmel is. Az eszemmel, amely a világ ezernyi jelenségéből következtet Istenre: s a szívemmel, amely a mulandó földi öröm s boldogság szűkes kereteiből az elmúlhatatlan boldogság Forrása, Isten után vágyódik.      De most már ha valaki eszét és szívét Istentől elfordítja, arra ráborul az istentagadás sötétje, mert nincs mivel megéreznie Istent: pedig lehet egyébként sokat tanult, ügyes, életrevaló ember – de hiába: elveszett érzéke Isten iránt!      Egy hasonlattal szeretném szemléltetni, amit most mondtam. Az égen süt a Nap, a fényes, meleg Nap. Honnan tudom, hogy van Nap? A szemem mondja, amely fényét látja és a hőérzékem mondja, amely melegét érzi. Tegyük föl, hogy elromlik ez a két érzékem, s abban a pillanatban számomra elvész a Nap s tagadom, hogy van Nap. Fülem megmarad, de ez a Napról nem beszél, ízlésem, tapintásom megmarad, de ezek a Napról nem beszélnek.      Napjaink egyik legnevesebb amerikai természettudósa, a Nobel-díjas Robert Andrews Williken ezt írja a hit és tudomány viszonyáról: „A hit tagadására nincs semmi tudományos alapunk. Aki a kettőt összeegyeztetni nem tudja, csak önmagára vethet. . , Annyit határozottan állíthatok, hogy a hit tagadása minden tudományos alapot nélkülöz. Az én ítéletem szerint a kettő közötti ellentétre nincs sohasem mentség,” – Mi mást jelentenek tehát ezek a szavak, mint azt, hogy aki magát hitetlennek mondja és hitetlensége mellett az ő tudományos kutatásaira hivatkozik, jogtalanul jár el. b) Arról is volt szó már, hogy az ember, ha Istent megtagadná, nemcsak jogtalanul tenné, hanem oktalanul is. Oktalanul, mert hiszen hit nélkül az ember úgysem bírja ki. A mai ember minden kérdésnek a "tudással" lovagol neki, és nem jut messzire, Nem tudja, mi rejlik a világegyetem ismert határain túl s mi rejlik saját magában, az "én" mélyén. Mi az, ami magát felelősnek érzi, mi teszi az egyiket hőssé, a másikat nyomorékká, mi marad belőlünk halálunk után – minderre nem tud felelni, pedig mindez életbevágóan fontos kérdés.      És a hit feleletet ad. No, nem mindenre, amit tudni szeretnénk, de amit ad, az erős s világos. Úgy állnak a hit dogmái, mint sziklák a viharban, Viharban sziklán állni, bizony kemény feladat; de aki már hányódott tehetetlenül a tajtékzó habokon, bizony sokszor inkább áll a kemény sziklán!      "Nekem nem kell dogma! Nekem egyéni világnézet kell." Ah! Nem tudod, mi az a dogma! Nem ismered azok kínzó zűrzavarát, akik dogma nélkül, hit nélkül élnek. Neked nem kell dogma!? Hát inkább kell neked köd, mint napsugár? Inkább bolyongás, mint iránytű?      Te csak "tudni" akarsz, de "hinni" semmit! Neked nem kell hit! Pedig ha tudnád, hogy a hitetlennek is van "Hiszekegy"-e, csak az nem így kezdődik: „Hiszek egy Istenben – Credo in unum Deum”, hanem: „Credo omnia incredibilia – Hiszek minden hihetetlen dolgot.” Ha tudnád, hogy a hitetlennek el kell hinnie dolgokat, amiket elhinni sokkal nehezebb, mint a keresztény Hiszekegyet! A hitetlenben is van hit, sőt több hit, mint a hivőben. Csak a hit benne megecetesedett, a hivőben pedig maradt tiszta bornak. De mint ecet és bor egyformán hirdetik, hogy kell lenni valahol egy szőlőtőnek, éppúgy hirdeti hitetlen és hivő, hogy kell lennie – Istennek! Igen. bármily különösen hangzik: a hitetleneknek is van Hiszekegyük! Hogyan szól az a Hiszekegy? "Hiszem, hogy nincs Isten és ez az egész csodálatos világ. a maga fönséges törvényével, rendjével, szépségével a vak véletlen műve; véletlenül ugyan egy órakerék, egy ceruzavég sem keletkezik, de én hiszem, hogy ez a nagyszerű világ magától lett."      "Hiszem, hogy Jézus Krisztus soha sem élt s ha élt, nem volt Isten, csak ember s nem csodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégis százmilliók s milliárdok hajtottak és hajtanak előtte térdet, s el nem felejtették Őt!"      "Hiszem, hogy a földi élettel vége van mindennek, a síron túl nincs semmi, bármennyire tiltakozik is az ilyen gondolat ellen az eszem, a szívem s az egész emberiség szakadatlan meggyőződése." . . .      Íme egypár tétel a hitetlenek Hiszekegyéből! Mindezt a képtelenséget elhinni – hát nem kell ehhez sokkal több hit, mint a keresztény Hiszekegyhez!      De még tovább is kérdezem: Jobbá lesz-e. könnyebbé lesz-e ezáltal az emberi élet? A szenvedés súlya megenyhül-e, a könny arcunkon fölszárad-e? Erkölcsileg erősebb leszek-e? És íme, ezzel már itt van egy újabb gondolat is: Istenhez kényszerít nemcsak az eszem, hanem az erkölcsiségem is. II. Istenhez kényszerít az erkölcsiségem a) A régi görög népnek hősi eposza s egyúttal a világirodalomnak ma is egyik remekműve: az Odyssea. Ennek hőse, Odysseus, hosszú éveken át hányódik a tengeren s valahányszor ismeretlen partokon kémlelni küldi ki társait, érdekes utasítást ad nekik. Figyeljétek meg – mondja nekik –, hogy a sziget lakói tisztelik-e az isteneket vagy megvetik. Ha tisztelik, nemes és jó emberek, ha nem, vadak és kegyetlenek. (Odyssea, IX. 174.)      Amit Odysseus évezredekkel ezelőtt tapasztalatból leszúrt, az ma is érvényes igazság. Az ember mindig hitt Istenben, s mindig az Istenbe vetett hitéből táplálkozott idealizmusa, erkölcsisége, életkedve. Isten nélküli emberiség nemcsak nem volt még, de ha megkísérelné ezt, erkölcsileg tönkre kellene mennie. Erős gerincet a kísértésben, idealizmust a rendíthetetlen munkához s emberi öntudatot csak az Istenbe vetett hit adhat nekünk. Csak az tud az emberek előtt emelt fővel állni, aki az Isten előtt meg tud hajolni.      „Akinek nem Isten az Ura, annak sok ura van” – tartja egy régi közmondás és állítását mindenben igazolja a modern szellemi élet képe: az istenhit összeomlását mily bizonytalanság követi az élet utjain, mily erőtlenség az erkölcsi téren!      Nem állítom, Testvéreim, hogy amelyik egyén vagy nép hitét elvesztette, mindjárt elveszti erkölcsét is; de igenis állítom, hogy a hit elvesztésével megindul a bomlás, mely az összeomláshoz vezet. Ha a nap le is ment, még nem lesz ugyan azonnal sötétség, de bizonnyal sötétedni kezd. b) Van aztán az erkölcsi téren még egy érdekes jelenség, amely mutatja, hogy az ember lelkét mennyire átitatja az istenhit. Még akik magukat hitetleneknek vallják is, még azoknak élete is és erkölcsi felfogása is át meg át van szőve dolgokkal, amelyek csak a hitben lelik magyarázatukat. Mit mutat ez a tény? Azt, hogy a hitetlenség ellen az emberi természet teljes erejével, mély, egészséges ösztönszerűséggel tiltakozik.      Csak egy egész apró példát mondok erre. Ugye nincs egyetlen hitetlen ember sem, aki nem szörnyülködött volna a Kassa-környéki cigányok emberevésén (nemrégiben olvastuk ezt a döbbenetes hírt). A kannibalizmust mindenki szörnyűködve ítéli el. Pedig csak a vallásos embernek van joga szörnyülködni rajta. Az istentagadó mi jogon ütközik meg ezen? Hiszen szerinte az ember nem több, mint az állat! És hát ha valakinek jobban ízlik az emberhús, mint a kirántott csirke. . . .      Igen: ha nincs Isten, akkor az ember csak állat; s ha állat, akkor nincs megütköznivaló a kannibalizmuson sem! Ugye, milyen lehetetlen gondolatokat kell elfogadnia annak, aki komolyan híve akar lenni az istentagadásnak! Mert az emberi ész és az emberi erkölcs egyaránt Istenhez kényszerítenek. De odakényszerít egy harmadik hatalom is: a szenvedés órája. III. Istenhez kényszerít a szenvedés a) A szenvedés órája! Óra, amelyben az ember szívesen odaadná minden tudását egy kis vigaszért! Óra, melyben hulló könnyeink keserűen barázdázzák arcunkat s szorongó szívünk megszakadni készül! Óra, amelyben főként látjuk az igazságot, hogy "Isten nélkül az ember ki nem bírja".      Az élet kemény valóságai fölnyitják azokat a szemeket is, amelyek a kényelem puhaságában becsukódtak Isten előtt. Mily érdekes e szempontból az ismert Afrika-utazónak, Stanley-nek vallomása: „Afrika magányában vert a vallás bennem oly mély gyökeret, hogy zsinórmértékemmé, szellemi vezetőmmé vált. Igazi s lényeges előhaladást csak vallásos meggyőződéssel érhetünk el; enélkül az úgynevezett haladás üres és múlékony. Istenbe vetett hit nélkül a bizonytalanságok tengerén sodródunk.” b) Szenvedések, csapások, betegség, fájdalom egyaránt érik a hivőt és hitetlent is, de mily különbség a kettőnek viselkedésében! A hitetlen ökölbeszorított kezét tehetetlenül rázza a kegyetlen sors ellen, vagy tompa rezignációval némán vergődik a céltalannak tartott kínok között.      Míg viszont nézzétek, mint szenved a hivő! Van-e ember, aki többet szenvedett, mint Szent Pál? De ki hallotta panaszkodni? Ki hallotta sírni? Hanem igenis olvassuk, amint hálától árad ki szenvedő szíve a vigasztaló Isten iránt. „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom atyja és minden vigasztalás Istene, ki megvigasztal minket minden szorongatásunkban.” (2 Kor 1,3 ff) Igaz, sok a szenvedésem – írja –, de még nagyobb a vigasztalásom. „Felette bőséges az én örömöm minden szorongatásunk mellett.” (u. o. 7,4)      Az élet összehoz néha egész ellentétes gondolkozású embereket: hívőket és hitetleneket, és hányszor történt már meg, hogy a csendes beszélgetés bizalmas perceiben a hitetlen ajkáról kiszaladt a vallomás: „Azért irigyellek téged, hogy hited van . . , mégiscsak boldognak kell annak lennie, aki tud hinni.”      És most ideállítom mellé a mindenki által boldognak tartott egyik világhírű írónak, a szerencse által is kegyelt Goethe-nek vallomását, aki Eckermannal folytatott beszélgetésében 1824. január 27-én azt mondotta, hogy 75 évéből mindössze négy hétig volt boldog; sőt egyik írásában ily megrendítő bepillantást enged sivár lelkiállapotába: „Olyannak éreztem magam, mint az a patkány, amelyik mérget evett; minden lyukba beleszalad, minden folyadékot lenyel, mindent megeszik, ami csak útjába kerül és belsejében mégis ég a kiolthatatlan pusztító tűz.” (Goethe's Werke. Weimarer Ausg. 4. Abteilung. II. Bd. 292. 1.) – Íme, mint válik valóra az orosz közmondás: Atya nélkül meg lehet élni, anya nélkül meg lehet élni, – Isten nélkül nem lehet megélni! Testvéreim! A vallásnak sok ellensége van, de van két olyan erős támasza is, amit ellenségei soha nem lesznek képesek megdönteni. Mi ez a két erős támasz? Az ember nagysága s az ember kicsinysége. Az ember nagysága, melynek égbetörő vágyait csak a vallás elégítheti ki; az ember kicsinysége, tehetetlensége, fájdalmai, melyekre vigaszt megint csak a vallás adhat, Amíg lesz a földön nagyratörő emberi szív, amely az anyag korlátait szűknek érzi; s amíg lesz megtört emberi szív, amelyet éget és sebez a fájdalom: addig a vallás ellenségei győzni sohasem fognak. IV. Istenhez kényszerít az egészség a) És ezt nemcsak átvitt értelemben mondom, hanem eredeti jelentésében is. Nemrég írta egyik neves fővárosi orvosunk: „Az egészséges idegrendszerű ember vallásos ember; ellenben a dekadens, kimerült, kihalásra ítélt, beteg idegrendszerű fajokban … az ateizmus, vagy a babonás miszticizmus és teozófia jó talajra talál.” (Dr. Ritoók Zsigmond)      Az Istenbe vetett hitet az emberből kiirtani azért nem lehet, mert legbensőbb lényéből kellene egy darabot levágni; a vallásosság hozzátartozik az egész emberhez, tehát az egészségéhez. A vallás az egészséges eszű emberek számára van, a beteg eszűeknek a babona, az eszteleneknek meg a hitetlenség marad. … Az egészséges emberi léleknek szüksége van Istenre, hogy az élet legégetőbb kérdéseire nyugtató feleletet találjon, mint a kőnek földre van szüksége, hogy azon megnyugodjék. b) Az istenhit méginkább hozzátartozik az ember lelki egészségéhez, lelki teljességéhez.      Az emberiség történetében kétségtelenül a legérthetetlenebb, a leghihetetlenebb jelenség volna, hogy mióta csak ember él a földön, mindig hitt Istenben, mindig beszélt Istenről, mindig tisztelte Istent, és ez az Isten nem lenne? Minden pogányáldozat, minden templom, oltár Istenről beszél; minden imára kulcsolt kéz, minden harangszó, minden liturgikus szertartás Istenről beszél; minden kísértést legyőző szív, minden nemes erkölcsi lendületünk Istenről beszélt – és ez az Isten nincs?      Hiszen csak el kell gondolnunk, mivé lenne az emberi kultúra Isten nélkül! Mily sivár szegénység borulna az emberre az istenhit nélkül! Hol volna … Dávid poézise az istenkultusz nélkül? Egy Dante, Lope de Vega, Torquato Tasso a kereszténység nélkül? Gótikus építészet hitmotívumok nélkül! Vedd el az istenhitet az emberiségtől, s elváltozik egész gondolkodása, története, az egész föld színe.      Hát ki érti ezt, ha nincs Isten? Ki érti azt, hogy nincs a világnak zsarnoka, hóhérja, bitófája, vérpadja, amelyik ki tudja tépni, nincs bölcselője, cinikusa, aki el tudja pusztítani ezt az istenhitet az emberiség lelkéből! Más felelet nincs rá: Valóban kell lennie Istennek * * * És ezzel – Testvéreim! – befejeztük az idei év anyagául fölvett témának első felét: „Van-e Isten?” – erről volt szó eddig. „Milyen az Isten?” – erről lesz szó ezután.      Mialatt vizsgáltuk az utakat, amelyek Istenhez vezetnek, közben rá kellett mutatnom oly utakra is, amelyek Istentől elvezetnek. Utak, melyek az Istentől elvezetnek: Kezdetben kellemes, könnyű utak: kacagó napfénnyel, bódító virágokkal teliszórt utak, a bűn minden csalfa pompájával koszorúzott utak! De aztán az út egyre nehezebbé válik . . . a nap megy lefelé . . . jön a sötétség . . . a virágok hervadnak . . . a lábunkat sebesre vérzik a kövek . . .. a tékozolt testi s lelki erő hanyatlik . . . s a végén már csak négykézláb lehet járni a bűzhödt pocsolyák közt vezető úton!      És az utak, melyek Istenhez vezetnek: Először nehéz, meredek ösvény, hol oly fárasztó a kapaszkodás, hol minden régi emlék csak visszahúzna, le a mélybe. De minden méterrel könnyebbé válik az út, szebbé a vidék, fényesebbé a táj . . . s a végén mint repülő madár szárnyal fölfelé a lélek. Vigyázz, Testvér, jól válassz! Melyik úton jársz: amelyik Istenhez vezet, vagy amelyik Tőle elvezet? Van-e bátorságod rendületlenül járni az első utat és büszkén tűzni ki életed hajójára a rendületlen istenhit lobogó zászlaját?      Keresztény hitemet őseimtől kaptam, mint örökséget – s ezért becsülöm azt és kegyeletes szeretettel ragaszkodom hozzá! De első tételét – „Hiszek egy Istenben” – már saját eszemmel is megvizsgáltam. s most már saját rendíthetetlen meggyőződésemmel is mondom és világgá kiáltom: Eszem, szívem, lelkem, logikus gondolkozásom, erkölcs után, igazság s boldogság után érzett vágyaim egyaránt követelik, hogy higgyek, mert „más név nem adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kellene" (ApCsel 4,12), mint a mi fönséges Istenünknek áldott szent neve. Amen. Feltéve: 2022. július 18.