Bevezetés: Caminante Wanderer argentin katolikus blogger figyelmes szakértője hazája egyházának és Jorge Mario Bergoglio életének, aki 2023 óta Ferenc néven a világegyházat kormányozza. Wanderer Bergoglio honfitársaként különös figyelemmel kísérte pályáját, ezen kívül részletes információival rendelkezik az argentin egyházi életről.      Legújabb bejegyzésében Wanderer alapvető kérdésben korrigálta saját korábbi álláspontját – lent ez a bejegyzése következik. Az előzőt, vagyis azt, amit a mostanival helyesbített, 2022 szeptemberében, az olasz RAI tévéadó egykori vatikáni publicistájának adott interjújában fejtette ki – ezt az interjút a www.katholisches.info csak mostanában, egy héttel ezelőtt, 2023. július 21-én hozta nyilvánosságra. Ez az interjú rendkívül érdekes, de kissé hosszú, ezért időbe telik a lefordítása. Ugyanakkor a mostani írás jobb megértéséhez, a csaknem egyéves interjú idevágó legfontosabb mondatai itt olvashatók: Részletek a 2022 őszén Caminante Wanderer-rel készült interjúból Caminante Wanderer: Csak Isten tudja, hogy mi van Bergoglio szívében. … Véleményem szerint Bergoglio olyan ember, akinek nincs hite, vagy legalábbis katolikus hite nincs. Valószínűleg hisz egy deisztikus istenben, de ennél többet nem. Úgy vélem, hogy hitét tanulmányai alatt a jezsuitáknál vesztette el, és ezzel egyidőben elsajátította a hatalom szeretetének jezsuita művészetét. Ez már betegség lett a számára. Bergoglio hatalomra törekvő ember, tanulmányi évei óta egész életének célja az, hogy olyan sok hatalmat szerezzen meg, amennyi csak lehetséges, és ezért mindent feláldozott, még a legelemibb erkölcsi elveket is. Ugyanakkor mély gyűlölet él benne, ami gonoszságát és bosszúra való igényét megmagyarázza. Aldo Maria Valli: Egyetértek Önnel, amikor azt mondja, hogy nekünk katolikusoknak, összehasonlítva az anglikánokkal, akik konvertáltak, még az a kiutat sincs, hogy Rómát megkerüljük. Legalább két barátom van, akik ortodoxok lettek, de nekem úgy tűnik, hogy nem meggyőződésből, hanem inkább a kétségbeeséstől. Milyen mélyre kell még esnünk? Caminante Wanderer: Nekem is van néhány barátom, aki ortodox lett. De ez szerintem nem a helyes megoldás, éspedig nem csak teológiai okokból. Tény ugyanis, hogy az ortodox egyháznak ugyanolyan sok problémája van, mint a római katolikus egyháznak.      Úgy gondolom, hogy nem kellene elsietett döntéseket hoznunk. Aki végeredményben az egyházat elhagyja, az Bergolio és az ő emberei. Az Egyházban mindazok bent maradnak, akik az apostolok hitét megőrzik. Máskülönben fennáll annak a veszélye, hogy valamiféle peremcsoportban landolunk, melyeket valamilyen guru vezet, ami mindig rosszul végződik.      Véleményem szerint, egyelőre csak azt tegyük, amit életkörülményeink megkövetelnek tőlünk, anélkül, hogy elsietett döntéseket hoznánk. Aldo Maria Valli: Néhányan mégis úgy érvelnek, hogy a maradás annyit jelent, mint a gonosszal és az aposztáziával való kollaborálás, holott nekünk az igazság tanúinak kellene lennünk. Mit gondol Ön erről? [most jön az a vélemény, amit Wanderer a napokban helyesbített] Caminante Wanderer: Ez egy dilemma, amit számos barátommal átvitatkoztunk már. Az én véleményem szerint az egyház már gyakran volt határhelyzetekben, és a megoldás soha nem az elhagyásból állt. Elismerem, hogy a jelenlegi helyzet sokkal komolyabb, mint a korábbiak, de azt nem hiszem, hogy a stratégia – hangsúlyozom a stratégia kifejezést – a hierarchiával való szakításból áll, mindaddig, amíg megvannak a túléléshez a búvóhelyek. [Vajon milyen búvóhelye lehet a mai körülmények között egy fiatalembernek, vagy pláne egy iskolába járó gyermeknek?]      Lehetséges, hogy valamikor a közeljövőben az egyetlen opció a hierarchiával való szakítás lesz, és akkor ennek megfelelően kell cselekednünk, de nekem úgy tűnik, hogy még nem vagyunk ilyen messze. Punto de no retorno – A pont, ahonnan nincs többé visszaút Írta: Caminante Wanderer – 2023. július Kilenc évvel ezelőtt egy rövid cikkben leírtam, hogy mit éreztem akkor, amikor 2013. március 13-án a televízió képernyő előtt ülve Bergogliot a Szent Péter dóm erkélyén a megválasztott pápaként megjelenni láttam. Egy ösztönös megérzés kerített hatalmába. Szörnyű hideget éreztem, és agyamban azonnal megjelent egy idea: Ez a hamis próféta. [Jel 11,10; 16,13] Ezt a rossz érzést két hónapnyi álmatlanság követte. De sokáig azt hittem, hogy ez túlzás, és csak egy megfázás kellemetlen következménye.      Mindazonáltal ismerőseim közül többen számoltak be hasonló élményeikről, melyek őket arról győzték meg, hogy megkezdődött a végidő, Bergoglio lesz a nagy áruló, aki az egyházat a világnak kiszolgáltatja.      Az évek során az eszemmel meggyőződtem annak valóságáról, amit ez az intuíció tárt fel előttem. Eleinte azt gondoltam, hogy az egyházi vezetők józan esze, a túlélési ösztön és a konzervatív hierarchiák csoportja valamilyen módon reagálni fog, amikor meglátják azt a katasztrófát, amit Bergoglio az egyházban előidézett. Azt nem vártam, hogy azért tennének ilyet, hogy a hagyományt, a latin nyelvet vagy akár a dogmát megvédjék, de, gondoltam én, legalább az intézményesség érdekében cselekvésre szánják el magukat. Ugyanezen okból voltam még röviddel ezelőttig is mérsékelten optimista a következő konklávéval kapcsolatban, és bizonyos reményeket ápoltam egy valamilyen, mégha csekély, helyreállításban a következő pontifikátus alatt. Az elmúlt hét néhány eseménye azonban arra késztetett, hogy ezt a pozíciómat feladjam. Úgy gondolom, hogy ez a relatív optimizmus a Bergoglio halála utáni egyház jövőjére nézve, nem más, mint egy vágy, melynek semmilyen alapja nincs: egy "wishful thinking", egy vágyálom.      Először: A szinodális rendszerről tartott szinódus világos jele annak, hogy már egy olyan ponton vagyunk, ahonnan nincs többé visszaút, függetlenül az ott elért eredményektől, akkor is, ha a mostani gyűlés után semmi nem történik. A puszta tény, hogy az egyház megenged és támogat egy olyan szinódust, melyen olyan kérdéseket vitatnak meg, melyek azt célozzák, hogy a hitet és az erkölcsöt, ahogy ezeket az apostolok ránk hagyományozták, és minden egyházatya tanított, direkt megváltoztassanak, világos jel arra, hogy az egyházban valami nagyon mélyreható dolog tört össze. A hierarchia nagy részének, egy nagyon nagy részének nincs többé hite.. Számukra az egyház nem több mint egy szervezet a sok közül, és mindaz, amit ő magáról tartott és tanított, nem más, mint a saját, régi időkből származó közérthető meséi, melyek ma már abszolút tarthatatlanok.      Másodszor: Bergoglio legújabb kinevezése – Fernandez-t a Hittani Kongregáció élére, Buenos Aires, Madrid és Brüsszel új érsekei – és az új bíborosok fordulópontot jelentenek. Ezekben az esetekben olyan emberekről van szó, akik alig 60 évesek, és a legrosszabb teológiai vonalhoz tartoznak, ha képzettségüket még egyáltalán katolikusnak lehet nevezni. Ez azt jelenti, hogy legalább 20 év áll előttük, hogy nagyon magas pozíciójukból további károkat követhessenek el, és a maradék hitet is aláássák abból, ami Bergoglio uralma után az egyházban még netán megmarad. De még egy másik komoly probléma is van, és ez a hiányzó reakciója azoknak, akiknek reagálniuk kellett volna. Nagyon kevés hangon kívül – Müller, Strickland és még néhányé – a pásztorok között, akiknek az a kötelességük, hogy nyájukat védelmezzék, senki nem szólalt meg. Egyetlen bíboros, akiknek az a kötelessége, hogy a pápát kísérjék és tanácsokkal lássák el, sem mondott egyetlen szót sem azokról a súlyos tettekről, amit Bergoglio elkövetett. Aki Ratzinger halála után nyíltan megkezdte Krisztus menyasszonyát a világ hatalmasainak kiszolgáltatni, hogy azok vele fajtalankodhassanak.      [Ilyen súlyos blaszfémiát még lefordítani is szörnyű! Hogyan lehet ilyet még gondolni is! és aki ilyet gondol és leír, mennyivel katolikusabb, mint azok, akiket bírál! Mert ha katolikus lenne, akkor tudhatná, hogy Krisztus menyasszonya soha nem kerülhet ilyen helyzetbe! Mikor ezek a későn ébredők végre belátják, hogy mi történik, ahelyett, hogy a helyes következtetést vonnák le: nevezetesen, hogy a zsinati egyház, benne ez a Bergoglio-féle torzszülemény már régen nem Krisztus menyasszonya, már régen nem a katolikus Egyház, csak forgatják a fejüket ide-oda, és ilyen képtelenségeket gondolnak, írnak le! Minden jóakaratuk mellett, ezzel csak azt bizonyítják, hogy nekik maguknak sincs sokkal több ismeretük az igazi katolikus Egyházról, mint Bergoglionak! Csak remélni lehet, hogy bármilyen későn is nyílt ki a szemük, Isten segítségével még megismerhetik a teljes igazságot!] És végül egy utolsó érv: Azt mondják, hogy egyetlen kép többet mond, mint ezer szó, és úgy hisszük, hogy az arc a lélek kifejeződése. Ezért nézzék meg a youtube-n azt a rövid videót, melyen az argentin "püspökök" bevonulása látszik a Buenos Aires új érsekének hivatali beavatása alkalmával tartott "szentmisére". [lásd a katholisches.info-n a cikkben a videót]      Véleményem szerint, még ha a következő pápa maga Szent Gergely vagy Szent Leó lenne, ők sem tudnának többé tenni semmit. A kegyelem, hogy működni tudjon, előfeltételezi a természetet. De látjuk, hogy a Bergoglio-féle mitra-csoportok minden tagjánál hiányzik az egyház megújulásához szükséges alap. Ha egy vérveszteség elér egy pontot, melyen már semmilyen vérátömlesztés nem segít, akkor a páciens elkerülhetetlenül meghal, még akkor is, ha a világ legjobb orvosai állnak mellette.      Van tehát egy pont, ahonnan nincs többé visszaút. Ilyenkor már csak egy csoda segíthet. Ha reményünk pusztán evilági remény volna, és arra várnánk, hogy az intézményes egyház újra elfogadja az apostoli hitet, és korábbi dicsőségére visszatér, a jövő nagyon komoran nézne ki. De mi nem ebben reménykedünk. Nem ebben reménykedtek az első keresztények sem. Ők reményüket egyetlen szóval fejezték ki: Maranatha! Jöjj el, Uram Krisztus! A fordító KOMMENTÁRJA a cikkhez Feltéve: 2023. július 31.