A RENESZÁNSZ EMBERE A Firenzei Academia kupolatermében áll a reneszánsz szellemóriásának, Michelangelónak egyik halhatatlan alkotása, Dávid-szobra. A szobor, amelyet Michelangelo az Agostino di Duccio, egy közepes szobrász által elrontott nagy márványtömbből hívott életre, az ifjú szobrász első nagy diadala. Amikor 1504-ben ünnepélyes keretek közt leleplezik, általános az a vélemény, hogy Michelangelo túlszárnyalta nemcsak a két legkiválóbb mestert, Donatellót és Verrocchiót, hanem az antik kor összes alkotásait.      Amikor a márvány-óriás előtt megállunk, már az első tekintetre lenyűgöznek a teremtő művészet titokzatos erői. Nem az alak lágy szépsége ejt meg bennünket, hanem a belőle kiáradó szellemiség hallatlan ereje, merészsége. A szoborból kiviharzik a reneszánsz nagy szellemi forradalma, az ember erőibe vetett korlátlan bizalma. Ez nem az Ószövetség Dávidja, aki Jahvében bízva veszi fel a harcot Góliáttal, hanem minden metafizikai szférából kikapcsolódott, mindenestől az élet immanens erőiben bízó hős, aki a saját erejével, a saját parittyájával fogja leteríteni hatalmas ellenfelét. Ez az óriás, akiben csak a keskeny csípők árulják el az ifjút, minden egyéb rajta erőinek virágzásában lévő, kiérett férfiút érzékit, annak a nagy szellemtörténeti fordulatnak márványból kifaragott hírnöke, szimbóluma, amely merész szög alatt vezet a középkorból az újkorba. A Mózes-szoborban a reneszánsz ifjú merész, új utakon induló embertípusával állunk szemben. Minél jobban kiemelkedünk a közelmúlt történetszemléletének lapályaiból, annál élesebben látjuk, hogy embertanilag mi a reneszánszban gyökerezünk. A ma embertípusáról hű képet rajzolni, lélektanát elemeire bontani, a kapott elemeket értelmezni csak úgy tudjuk, ha a reneszánsz embertanának tükréből nézzük. A ma emberének kialakulása lényegében a reneszánsz emberében lappangó rügyek kibomlása.      A reneszánsz embere sokkal szövevényesebb embertípus, semhogy egy nézőpontról megrajzolható volna. Hogy csak némileg is hű képet kaphassunk róla, különböző kultúrszférák tükröződésében kell néznünk. A reneszánsz emberében mindenekelőtt megrendül a hagyomány tisztelete. A reneszánsz tradícióellenes. Elfordul a középkor bölcseletétől, irodalmától, művészetétől. A skolasztika, a gótika iránt nincs tisztelete, sőt megveti őket. Rajongással fordul az antik kultúrvilág felé. Ha az antik világ kultusza csak a régi értékek őrzésében nyilvánult volna, nem jelentett volna veszedelmet. A valóságban több történt: a reneszánsz magába szívta az ókor levegőjét is. Ez az ókor pedig pogány volt, tehát egészen más, mint amelyben a reneszánsz embere gyökerezett. Az ókorért való lelkesedésében teljesen elveszíti a maga tárgyilagosságát a keresztény középkorral szemben. A kultúrtörténet előtt nem ismeretlen a két határos korszak közti antagonizmus, de ez ritkán jelentkezett oly erősen, mint a reneszánszban. Tévedés volna a reneszánsz emberének kiformálóját kizárólag az antik világban keresni. A halódó középkor már olyan tüneteket mutat, amelyek az antik világ közbejötte nélkül is új utakat, új embertípust sejtetnek. Mindenekelőtt is a társadalmi szerkezet kezd bomladozni. Az egyre mozgalmasabbá, nyugtalanabbá váló élet erősen döngeti a középkor megszilárdult társadalmi berendezkedését. Az élet súlypontja a vidékről a városokba tolódik el. A városi polgárság szavának a közélet minden vonatkozásában egyre nagyobb a súlya. Ez a polgárság a reneszánsz gondolatvilágának hordozója. Belőle indul ki az első demokratikus áramlat, amely a nemesség s a papság előjogait kezdi alámosni. EI is ér annyit, hogy a születés, a rendiségben való elhelyezkedés megszűnik az egyén értékelésében kizárólagos döntő tényező lenni. Az egyéniség sajátos értékeinek, erőinek érvényesülési köre tágul. Mint Enea Silvio megjegyzi, «a szolgákból könnyen királyok lesznek». Ennek a demokratizálódásnak azonban egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy lényegében arisztokratikus. A reneszánsz nem mozgat tömegeket. Embertípusában nem egyszer ráismerünk a középkor nagyúr-típusára. Az előző kor arisztokrata élettípusa átüt a városi polgári társadalomba. Az átütést nagyban elősegíti a városi polgárság s a születési arisztokrácia összeházasodása. Az így előálló embertípusnak van érzéke a kultúrjavak iránt, kulturális célokra áldozni is tud, de már nem «a pénz megszámlálása nélkül», mint a középkor nagyura. Szereti a fényűzést, szellemi élete sokszor magas színvonalon mozog. A reneszánsz embere az első lépés abban a társadalomszervezeti atomizálódásban, amely a XIX. század folyamán teljesen befejeződik. Vele a történelmi élet rászaladt az individualizmus tragikus útjaira. Az emberi közösség nagy gondolata, amely a középkori emberben centrális valóság, elhalványul. Magában az emberben az «ens sociale», a társas jelleg tűnőben van, a hangsúly az individuumra tolódik át. Nemcsak a társadalom szerves egésze bomladozik, hanem a nyugati kereszténység, a katolikus Európa nemzeti államokra való szétesése is megindul. A reneszánsz emberének a kialakulásában az egyik leghatékonyabb tényező a gyökeresen elváltozott gazdasági élet. A reneszánsz a filozófia mellett a gazdasági szféra felől nézve a legforradalmibb. A mi homo oeconomicus-unk embrióját ez a kor hordozta méhében. A kapitalisztikus gazdasági rendszer alapjait a reneszánsz rakta le. Ilyen vonatkozásban a legmélyebb, következményeiben messze ható változás a tőke bevonulása a gazdasági életbe. A nagy történelmi tényezők sorában megjelenik a maga démonikus erőivel a tőke. A gazdasági élet az agrárszféra visszavonulásával lassan-lassan átalakul pénzgazdasággá. Amíg a középkorban a nagyvagyont szinte kizárólag a nagybirtok képviselte, most a pénztőke lesz a gazdasági élet arisztokratája. A gazdasági élet az ipar s főleg a kereskedelem hallatlan lendületének nyomása alatt szinte szükségszerűen terelődik rá erre az új útra, hogy róla egész napjainkig többé le se térjen. Az új jövevény valósággal forradalmasította a gazdasági életet. Mindenekelőtt új dinamikát hozott. A birtok kötött, mozdulatlan, a pénztőke a legnagyobb fokban mobil. Amikor a gazdasági termelés pénzben csapódhat le, a gazdasági erők halmozásának határa szinte a végtelenbe vész. Ezzel a polgári társadalom előtt olyan vagyonszerzési lehetőségek tárultak föl, aminőket a középkor nem ismert: a föld kötöttsége kínai falként meredt eléje. Ehhez hozzá kell vennünk, hogy a pénz lényegi sajátossága a mozgalmasság. Simmel szerint «a nyugodtan fekvő pénz nem pénz a maga sajátos értékjelentőségében». Az ember tehát démonikus erők sodrába került, amelyekkel szemben a reneszánsz emberének ellenállása azért is gyenge, mert valláserkölcsi élete süllyedőben van. Bergson helyesen mutat rá, hogy az újkori ember határtalan, szomorú elanyagiasodása itt a reneszánszban veszi kezdetét. A pénz bevonulása a történelmi erők sorába az embertípusban még más változásokat is hozott. A pénz eszmei tükörképe a szám. A szám, mint a javak megszemélyesítője, gyűjtőlencseként fogja össze a vagyon mágikus erőit. Az így összefogott erők gyújtópontjába kerül az ember s lassan-lassan a szám rabja lesz. A szám hatalma, amely a mai ember fölött korlátlan, a reneszánszban alapozódik.      S ha igaz Simmel vélekedése, amely szerint «elsőnek a pénzgazdaság hozta be az emberiség életébe a számalapú kiszámíthatóság ideálját», akkor itt a reneszánszban kell keresnünk azt a szellemtörténeti fordulót is, amely az összes értéktartományokban gyakran értékromboláson keresztül számszerűsítésre vezetett. A pénzben, illetőleg a számban a reneszánsz adja Nyugatnak azt az egyetemes közös nevezőt, amelyre az újkor lépésről-lépésre úgyszólván az összes javakat hozta. Ha a reneszánsz emberének szellemi életét vesszük megfigyelés alá, az első, ami a szemünkbe ötlik, a nagy mozgalmasság, elevenség. A különböző tudományok, de elsősorban, a természettudományok addig ismeretlen nagyságú lendületet kapnak. A középkor elvont eszmélődése helyett a reneszánsz embere ráveti magát az őt környező természetre. Kijavítja és kitágítja a középkor világképét, kiszélesíti annak földrajzi ismereteit, keresi az utat a természet berendezkedéséhez, titokzatos életéhez. Az eredmények nem is maradnak el. Egészen tisztult formában jelentkezik már az újkori tudomány nagy hatalmasának, a természettörvénynek fogalma. Bár az isteni Gondviselést a reneszánsz embere még nem veszi tagadásba, az első lépéseket egy teljesen szekuralizált, mechanisztikus világkép felé már megteszi. Martin szerint az isteni Gondviselésnek már csak tiszteletbeli hely jut. Az egész szellemi élet új iránya már világosan kivehető: a transzcendenciától el – az immanencia felé. A természettudományok terén elért nagy sikerek a kort elbizakodottá teszik. Az a tisztelet, amellyel a középkor embere a világegyetemnek, a lét misztériumának adózott, tűnőben van. Ebben az irányban hathatósan közreműködik a kor bölcselete. A reneszánszban közeledő forradalom első szele a filozófiában érezhető. A nominalizmusban, amely az egyetemes fogalmaktól minden tárgyi létet megtagad s ilyent csak az egyedi fogalmaknak enged meg, már az individualizmus jelentkezését kell látnunk, pedig még csak a XIV. század elején vagyunk. Vezéralakja, Ockhami Vilmos termékenyítőleg hathatott a természettudományok fejlődésére, de a metafizika ellen intézett támadásaival kétségtelenül a vallási szkepticizmus úttörője.      A reneszánsz bölcselete először természetszerűen a görög bölcselet, főleg Platón felé fordul. Művelői közt egyre nagyobb számmal szerepelnek matematikusok, természettudósok, művészek. Az erősbödő individualizmus s a természettudományok rohamos fejlődésének hatása alatt ellenszenvvel fordul a skolasztika hatalmas rendszerével szemben. Ez az ellenszenv mindenekelőtt szkepticizmusban jelentkezik, amely kikezdi a metafizika nagy igazságait.      Cusanus, a nagy átmenet legjellegzetesebb alakja, még hisz a középkor s a születő új világ szerencsés szintézisében. A kereszténységhez hűségesen ragaszkodik, de meleg szeretettel fordul az új gondolatvilág felé. Giordano Brunót az idők sodra már messze viszi. A tragikus bölcselőben minden transzcendencia elmerül az immanenciában. Az Isten s a világ közti választófal megdől, pantheista gondolatok kóvályognak a levegőben. E bölcseletből már ránk döbbent a teljesen autonóm embertípus eszméje, aki merően a saját erejével akarja és tudja megépíteni a maga világát. Giordanó Brunó embertana félreérthetetlenül forradalmár, az életértékeket már nem keresztény mérlegen méri. A reneszánsz bölcselete hűségesen tükrözteti embertanának forrongását, zajlását. A káoszban már jól kivehető az új út, amely a régi értékhierarchiától elfordul, a középkor theocentrikus gondolatvilágától anthropocentrikus világ- és életszemlélethez vezet.      Ennek megfelelően változik el világnézete is. Világnézetében a teleológia halványulásával előtérbe nyomul a mechanisztikus oksági magyarázat. A középkor nagy szintézise, felséges harmóniája, amelyben az egész Létet szemlélte, bomlik, helyét elfoglalja az egyoldalú analízis. A nagy átmenetet sietteti a valláserkölcsi erők hanyatlása. A reneszánsz embere nem vallástalan, nem pogány, de elért sikereinek, csodálatos alkotásainak mámorában a természetfölöttiség iránti érzéke tompul. A középkornak a végtelenre beállított tekintete lassan-lassan lesiklik s rátapad a földi életre, az életnek ezer rügyére, ígéretére. Minél több bomlik ki e rügyekből, annál nagyobb lesz bizalma az élet immanens erőibe, annál halkabb a természetfölöttiség igénylése. Egész lelkivilágán, életszemléletén fiatalos optimizmus, életkedv ömlik el.      Értékhierarchiájában az én egyre magasabbra szökik, veszedelmesen önállósul, vallási életében is szubjektivál. A túlzó individualizmus következtében az én s az Egyház közti kapcsolat veszedelmesen lazul. Egyre hajlamosabb az Egyházat azzal a klérussal azonosítani, amelynek előjogaira féltékeny, amelynek erkölcsiségén sokszor joggal botránkozik. Az antik világgal való szoros kapcsolata is kedvezőtlenül befolyásolja lelkiéletét. Lelkivilága ide-oda hányódik a pogányság s a kereszténység között. Reggel őszinte buzgósággal részt vesz a konventmisén, de napi összejövetelein, eszmecseréiben már pogány gondolatokkal találkozunk. A gyengülő hit természetszerűen lazítja, bomlasztja a kor erkölcsiségét. A családi élet erkölcsi színvonala süllyed, az érzékiség egyre erősebben, egyre nyíltabban jelentkezik. Az embertípusban beállott nagy elváltozások természetesen kiütődnek a reneszánsz csodálatosan gazdag művészetén. Tudjuk, hogy a reneszánsz a művészettörténet legfényesebb, legvirágzóbb fejezete. A festészet, szobrászat, építészet olyan alkotásokkal lepi meg a világot, amelyek szépsége ma is lenyűgöz. Európa művészeti élete sem addig, sem azóta ily virágzó, ennyire gazdag nem volt. Minket azonban ehelyütt ez a csodálatos világ nem esztétikailag, hanem a maga eszmei tartalmával, világnézeti, életszemléleti vallomásaival érdekel. Az első futó tekintet, amellyel a reneszánsz nagy alkotásain átsiklunk, elárulja, hogy e vásznakról, szobrokból, templomokból már nem a középkornak gyermeki hitű, az örökkévalóság felé forduló, imádságban, misztikában, gótikus dómokban kivirágzó embere beszél hozzánk. Tárgyilag a reneszánsz művészete is vallásos, de a lelke már a kereszténységtől elszakadóban van. Szívesen merít a vallás gondolatvilágából, annak felségét, szépségét sokszor megrendítő erővel tudja érzékíteni, de az előző kor hitbeli egyszerűségét, objektivitását, mélységét többnyire nélkülözi. Ez a művészet már az evilági élet szépségének szerelmese, az antik világ merően emberi szépségeszményeiért lelkesedik, nem a teológia a legfőbb gondja. Ez alkotások diadalmas szépségében sokszor hiába keressük az ima lelkét, a kereszténység metafizikumát. Kellemes arányok, a természet szép áteszményesítése a fő cél – az irracionálé, a misztikus ebből a művészetből a legtöbbször hiányzik. Templomai sokszor nem az Isten házai, hanem hideg szépségű művészalkotások, amelyekben pl. a lelkipásztori szempontok alig érvényesülnek. «Szobrainak, képeinek Szent Jánosaiban nem egyszer Bacchus lapul meg. Madonnái, női szentjei a dekadens Róma érzéki szépségei, prófétái, görög istenek, sybillák». A reneszánsz művészetén már áttör az az individualizmus, amely a maga fölényes alkotó erőit nemcsak tudatosan birtokolja, hanem büszkén élvezi is, amely már a művészet teljes öncélúságát vallja. A fiatal Michelangelo szavaival élve «a művészetet is istenséggé, egyetlen úrrá kiáltja ki».      Nyugtalanságról, nagy szenvedélyekről, szellemi túlfinomultságról, gőgről, érzékiségről, megrokkanó hitről, tudatos evilágiságról – a vajúdó új kor új embertípusáról beszél ez a művészet a maga csodálatosan fejlett nyelvén. A reneszánsz embere csupa káosz, kikezdés. De e káoszban már fölismerhetők az újkori ember körvonalai. Ez a közeli vérrokonság magyarázza azt a rajongást, amellyel főleg a XIX. század a reneszánsz emberét körülfogta. Mi már hidegebbek vagyunk vele szemben. Illő tárgyilagossággal ismerjük el azokat az értékeket, amelyekkel a reneszánsz kultúránkat megajándékozta, de látjuk, mert súlyos következményeikben ránk szakadtak, a kor nagy tévedéseit is. Az evilágiság optimizmusára, amely a reneszánsz csodálatos világából oly üdén, fiatalosan kikacag, a mi erőinkből már nem telik. Mi újra a nyugtalanul keresők vagyunk. Keressük a reneszánszból a reneszánszt, a «szép Föld» mellett a metafizikát – keressük a teljes embert. [A témával kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét is: „A természettel való harmónia sem több, sem kevesebb, mint az érzékek kielégítése”] Feltéve: 2023. június 27. A FÖLVILÁGOSULT EMBER A kor, melynek sem Egyházra, sem Kinyilatkoztatásra nincs szüksége 1793. november 10-én az ifjú francia köztársaság konventje drámai részletekben bővelkedő gyűlést tartott. A gyűlés egyik tárgya: hódolat az «Ész istennőjének». Az istennőt Candeille operaénekesnő, polgári életében Momoro könyvkereskedő neje személyesítette meg. Kék köpenyben, fején babérkoszorúval s a forradalmi sapkával, egy hordozható széken trónolva vonult be a gyűlésterembe. Az elnök és titkárai csókkal fogadják, s fölkérik, hogy a gyűlést tisztelje meg jelenlétével. A gyűlés egyéb pontjainak letárgyalása után a konventtagok a kékköpenyes istennőt ünnepi menetben a Notre Dameba kísérik. A díva fölhág az oltárra, a zenekar s a tömeg győzelmi dalba kap, majd Jean Pierre Chaumette – nemrégiben még hajókormányos – beszéddel üdvözli az oltár új úrnőjét. «A hitnek vissza kellett vonulnia az ész elől. Párizs népe bevonult a gótikus dómba, amely annyi századon át visszhangzott a tévedés szavától: ma csendül fel először az igazság szava benne. Követeljük a konventtől, hogy Párizs katedrálisa az Észnek s a Szabadságnak legyen szentelve.»      A napot az Ész tiszteletére rendezett népünnepély – minden szeméremérzetből kivetkőzött, szentségtörő bacchanália – fejezte be. A szomorú kép az emberi kultúrtörténelem legmerészebb korszakának az utca szörnyű torzításában jelentkező szimbóluma. Ez a megszentségtelenített oltár körül tomboló tömeg a maga nyelvén hirdeti ugyanazt az evangéliumot, amelytől a XVIII. század bölcselete, irodalma, szalonjai visszhangzottak. A új evangélium homlokára a «fölvilágosultság» büszke nevét vésték – azóta a korszak e néven szerepel szellemtörténetünkben. A korszak az egyetemes kultúrtörténelemben egyedülálló vállalkozás hordozója: Nyugat kizárólag az emberi értelem fénye mellett keres új utakat. Egy nemzedék a saját maga fanatikusa lesz, tragikus hittel vállalja sorsának intézését. A nagy színpadon új embertípus jelenik meg: a fölvilágosult ember. Mielőtt jellemzéséhez fognánk, lássuk röviden, milyen eszmék töltötték ki azt a kort, amely az aufkläristát [fölvilágosult embert], ezt a vakmerő optimistát szülte. Kérdésünkre Kant ezt a feleletet adja: «Aufklärung ist der Ausgang des Menschen aus seine selbsverschuldeten Unmündigkeit. Sapere aude! Habe Mut dich deines eigenen Verstandes zu bedienen! – ist also der Wahlspruch der Aufklärung.» [A felvilágosodás az ember kitörése abból a kiskorúságból, melybe önhibájából jutott. Legyen bátorságod saját eszedet használni! – ez a felvilágosodás jelszava.] A fölvilágosultság tehát az ember nagykorúsítása. Új jelszó kondul bele a történelembe: Ember, legyen bátorságod a saját lábadon állni, saját erőiddel, értelmeddel megalkotni mindenestül a magad világát! A XIV. századtól kezdődőleg egyre sűrűbb szárnypróbálgatások után – reneszánsz, protestantizmus, a XVII. század nagy filozófiai rendszerei, természettudományi sikerei – az emberi szellemtörténet egy hatalmas lendülettel egészen új síkra csap át: kikiáltja az ember teljes autonómiáját és autarchiáját.      Eszerint az összes értékszférákban minden igazság forrása és mérve az emberi értelem. Ez az értelem ki tudja és ki fogja bogozni a Lét összes csomóit, föl fogja törni a Valóság titokzatos könyvének mind a hét apokaliptikus pecsétjét. Az összes életszféráknak: államélet, társadalom, gazdaság, etika, esztétika, tudomány, filozófia, világnézet, vallás – szuverén ura, törvényhozója és bírája az értelem. Ezekből ki kell vonulnia minden más tényezőnek – elsősorban természetesen az Egyháznak – s akkor megszületik a földön a nagy harmónia, s a harmóniának embertani vetülete, a boldog ember.      A fölvilágosultság nem légüres térbe kisodródott bölcseleti rendszer, hanem minden erejével a valóságot, az eleven életet ostromló világtörténelmi vállalkozás. Dogmatikája már a XVIII. század végén ugyan megrokkant, de etikai kihatásai félreismerhetetlenek még a ma embertanában is. A fölvilágosultság emberének családfáján a közvetlen elődök a reneszánsz s a protestantizmus. Ami ez utóbbit illeti, az újabb protestáns tudományos irodalom ugyan tiltakozik az apaság ellen, de e tiltakozás ellenére is igaz marad, hogy a fölvilágosultság áramlata a protestantizmus felől erős lökést kapott. A protestantizmus az Egyház tekintélyének elvetésével, a szabad kutatás elvének hangoztatásával utat nyitott a racionalizmus számára a vallási szférába is.      A teológiának erős relativálása az újkori tudománnyal szemben, amiben a protestáns teológia erősen kivette részét, éppúgy a fölvilágosultság erősödését szolgálta, mint a protestantizmusnak a vallási élet minden vonatkozásában érvényesülő szubjektiválása. E ténymegállapításokon nem változtat az a történelmi körülmény sem, hogy a katolikus Franciaországban a fölvilágosultság veszedelmesebb, rombolóbb alakot öltött, mint a többségében protestáns Németországban. A fölvilágosult ember másik őse a reneszánsz. A reneszánsz a maga történelmi lezajlásában erősen esztétikai jelleget mutat, legnagyobb alkotásait jogos büszkeséggel a művészettörténet követeli magának, de figyelmét, munkaerejét erősen lekötik a természettudományok is. A reneszánsz emberét a Föld nemcsak a maga szépségével, hanem titokzatosságával is lenyűgözte. Tudjuk, milyen hatalmas lendület vesznek a reneszánsszal kezdődőleg a különböző természettudományok. Amikor a reneszánsz esztétikai áramlata elgyengül, a természettudományok kultusza akkor sem halványul. A fölvilágosultság úttörői közt természetesen fontos szerepet játszik a bölcselet. Bölcseleti téren a nominalizmus s a reneszánsz kezdeményezései után két különböző irányból történnek elhatározó lépések a fölvilágosultság eszmevilága felé. A francia Descartes a tiszta eszmélődésből, axiómákból, az angol Bacon a valóság megfigyeléséből, empirizmusból kiindulva keresi az utat az egyetemes igazságok felé.      Mind a két irány bízik az emberi értelem sikerében, hogy miként a fizikai világ egyetemes törvényét fölfedte, akként birtokába fogja venni az egész Lét utolsó nagy igazságait is. «Cogito ergo sum» (gondolkozom, tehát vagyok) – hirdeti Descartes. «Tantum possumus, quantum scimus» (akkora az erőnk, amekkora a tudásunk) – vallja Bacon. Mind a kettő a munkálkodó emberi értelem rendületlen hívője. E hitre alapozódik a fölvilágosultság bölcselete. Ez a bölcselet erősen tükrözteti a természettudományok hatását, s kételkedés nélkül fogadja el az emberi értelem által fölépített s a valós világ azonosságát.      A fölvilágosultság embere a középkori «homo religiosus»-sal (kötött ember) szemben a «homo liber» (szabad ember) büszke címére tart igényt. Teljes szabadságot követel a maga számára a társadalommal, az állammal, az Istennel szemben egyaránt. A középkor univerzálisztikus gondolkozásával szemben, amely az egyént mindig, mint egy EGÉSZ részét látta, a fölvilágosultság individualisztikus. Nem az egészből indul ki, hanem az egyénből. Az egyén a végső valóság. A fölvilágosultság bölcselője, szociológusa minden közületet – a családtól az államig – a szabad egyénből, annak elhatározásából kiindulva épít fel. A teljes szabadság a fölvilágosultság emberének legnagyobb mítosza, amelynek igézete alatt térdig vérben gázolni is tudott. Amennyiben hisz Istent, az Istennel szemben is szabadságot igényel. Nem érzi sem az isteni gondviselés, sem az isteni kinyilatkoztatás szükségét, vagy ha ez utóbbi egyik-másik részét mégis elfogadja, csak abban az esetben, ha az az emberi értelem fóruma előtt tudja magát igazolni. Az emberi szabadságon csorbát ejteni akkor sem szabad, amikor az Isten s az ember közti viszony rendezéséről van szó. A fölvilágosultság emberének lélektanában a legfeltűnőbb sajátosság a korlátlan optimizmus. Ez az ember rendületlenül hisz vállalkozásának sikerében. «A költők – írja Saint Simon – az aranykorszakot az őskorba tolták ki. De az emberiség aranykorszaka nem mögöttünk, hanem előttünk van.» Napóleon is arról álmodott, hogy megerősíti az «ész birodalmát», biztosítja «az emberi erők teljes diadalát». Hegel bölcselettörténetében a fölvilágosultsággal kapcsolatban ilyen sorokra ragadtatja magát: «Amióta a Nap az égbolton áll s a bolygók körülötte keringenek, még nem történt, hogy az ember mindenestül gondolkozására hagyatkozott volna, s eszerint építette volna föl a valóságot. . . Gyönyörű napfölkelte volt ez . .. Minden gondolkozó ember együtt ünnepelt. Valami fölmagasztosult meghatódottság fogta el azon időben a világot.»      Dilthey (1834-1911) német filozófus helyesen mutat rá, hogy minden eddigi kultúra fölött eschatológikus árnyak lebegtek, mindegyikben lüktet «das furchtbare Gefühl eines beständigen Kreislaufes von Geburt, Wachstum und Untergang in Individuen und in Völkern» [az egyénekben és a népekben a születés, növekedés és pusztulás állandó körforgásának szörnyűséges érzése], minden emberi sors e komor ritmus; A fölvilágosultság embere az első, akinek álmait nem árnyékolja be az eschatológia (a világ sorsával és elmúlásának problémáival való foglalkozás), aki rendületlenül hisz egy optimális, boldog világnak nemcsak lehetőségében, hanem bekövetkezésében is. Ennyi optimizmus még a technikának XIX. századi iramát sem kísérte. A fölvilágosultság nagy optimizmusa kivetődik természetesen a kor embertanára is. A fölvilágosultság embere hisz az ember jóságában, elveti az eredeti bűn dogmáját, tagadja az emberi természet romlott voltát. Az embereszme kiteljesedéséhez nincs szükség természetfölötti erőforrásokra, elegendő az ember immanens erőkészlete. A kiteljesedésnek, a tökéletes embertípus kialakulásának egy föltétele van: állandóan fejleszteni, gazdagítani kell értelmi világát.      A nevelés – az Egyháztól függetlenítve s az állam kezeire bízva – csak egy célt ismerhet: az egyén szellemi tartalmát fokozni, intellektuális életét emelni, a benne lappangó lehetőségeket a megvalósuláshoz segíteni, s akkor erkölcsi tartalma, ereje is emelkedni fog. A fölvilágosultság számunkra szinte érthetetlen meggyőződéssel vallja, hogy «az értelmi haladás mindig személyi erkölcsösséget és társadalmi hasznot is jelent.» (Wiese (1876-?) német szociológus) A fölvilágosultság embere az erőteljes, boldog embertípus kialakulásának egyik legnagyobb akadályát az Egyházban látja. Az Egyház természetesen nem esett az emberi értelem istenítésének delíriumába, továbbra is transzcendenciát, természetfölötti célkitűzést, természetfölötti erőforrások szükségességét, az emberi értelem fölött szárnyaló igazságokat, misztériumokat – ez utóbbiak közt a «mysterium iniquitatis»-t, a bűn szörnyű titkát is hirdette. Ezzel a hajthatatlan, élő transzcendenciával szemben csak egy eljárás igazolt: «Écrasez l'Infame!» (Voltaire) – «semmisítsétek meg a becstelent». A fölvilágosultság embere el is követ mindent, hogy az Egyházat hitelvesztetté tegye, a történeti tényezők sorából száműzze. Sajnos, törekvése nem maradt meddő.      Ehrhard (1862-?) katolikus egyháztörténész kemény megállapítása, hogy «az összes keresztény századok között a XVIII. a legkeresztényietlenebb», sok tekintetben fedi a történelmi valóságot.      Nem mintha a fölvilágosultság egyet jelentene az ateizmussal. Különösen áll ez angol és német árnyalatára. Ismeretes, hogy még a legrombolóbb aufklärista, Voltaire is azt vallotta, hogy «ha Isten nem volna, föl kellene találni». De a fölvilágosultság embere senkit és semmit nem tűr maga s Isten között – a kettőjük közti viszony rendezését önmagának követeli. Sem Egyházra, sem Kinyilatkoztatásra nincs szüksége. Ez utóbbi igazságait csak annyiban hajlandó elfogadni, amennyiben az emberi értelem azokat «igazolni» tudja. Az «igazolásnak áldozatul esnek a kereszténység alapvető igazságai: Az eredeti bűn, a megtestesülés, a megváltás, a kegyelem, a Szentírás sugalmazottságának stb. dogmája, Krisztus föltámadásának és mennybemenetelének történelmi ténye.      Ha vallja is a fölvilágosultság a lélek halhatatlanságát (mint pl. az angol deizmus), a földi életet öncélúnak látja, amelynek itt a Földön kell kiteljesednie. Hogy ezek a kereszténységgel szemben forradalmi nézetek sokszor ateizmusba. pantheizmusba avagy materializmusba süllyedtek, az nem meglepő. Különösen a francia fölvilágosultság vitt nagy rombolást végbe elsősorban az értelmiség lelkivilágában. Az emberi értelem autarchiájának tragikus tévtana még az Egyházon belül, egyháziak és világiak közt egyaránt, nagy károkat okozott. A kor sok szónoka «szívesebben beszél a kanti bölcseletről, mint Krisztusról». (R. Stölzle) Teológusok veszedelmes engedményeket tesznek az idők szellemi áramlatának. A hit gyengül, a fegyelem lazul. A fölvilágosultság embere nagymértékben felelős Egyház s a hívők viszonyában kialakult elhidegülésért. A fölvilágosultság embere korának nagy társadalmi problematikáját is racionalizálással akarja megoldani. Szociológiája egyszerűen a mechanika vetülete. A kor hisz a «szociális fizika» létezésében. Amiként a fizikai világnak megvannak a maga egyetemes törvényei, amelyek szerint élete folyik, úgy – szerinte – az emberi társadalom életében is egyetemes törvények érvényesülnek.      A nagy föladat e törvények fölismerése. A keresésben a kiindulás az emberek teljes egyenlősége és szabadsága. «Minden ember szabadnak és egyenlő jogúnak születik s ilyen is marad» – hirdeti a francia forradalom. A társadalom tehát nem sejtekből, különböző szervekből fölépülő organizmus, hanem atomisztikus szerkezetű közület. Az egyéni szabadságnak és egyenlőségnek ez a hallatlan kisarkítása veszedelmesen fölfokozza az egyén s a közösség közti feszültséget. De a fölvilágosultság embere nem ijed meg e veszélytől – korlátlan optimizmusában hisz a kettő érdekkörének kiegyensúlyozódásában. Amilyen fokban emelkedik az egyedek kulturális életszínvonala, oly fokban virágzik föl az emberiségben a kiegyensúlyozódást biztosító «erény». Az erény a fölvilágosultság etikája szerint az egyénnek a közhöz való olyatén hozzásimulásában áll, amely az ember függetlenségén, szabadságán nem ejt csorbát. A társadalom átracionalizálása nemcsak harmóniát teremt az egyén s a köz viszonyában, hanem különböző zavaró, irracionális tényezőknek az emberi társadalom életébe való betörését is megakadályozza. A fölvilágosultság embere az egyéni és társadalmi élet titokzatosságáról, szövevényességéről, mélységes irracionalitásáról nem akar tudni.      Fülöp Miller joggal emeli vele szemben a «begriffliche Guillotinierung des lebendigen Menschen durch die Abstraktion», az élő ember fogalmi kivégzésének súlyos vádját. Mint szörnyű irónia lángol föl a fölvilágosultság záradékaként a francia forradalom, amely az ezrek vérétől pirosló guillotine-t is meghozta. A szenvedélyes racionalizálás nem kímélte a keresztény állameszmét sem. Az állameszme szekularizálása már a reneszánsszal, elsősorban Machiavellivel kezdődik. A folyamat a XVII-XVIII. század nagy monarchiáiban folytatódik. E monarchiák koronás urai a maguk jogát, hatalmát még Istentől származtatják, akivel szemben elismerik felelősségüket, de már az Egyházzal szemben teljes függetlenséget, szuverenitást követelnek. A fölvilágosultság még tovább megy: állameszméje már teljesen szekularizált, az isteneszmével semmiféle vonatkozásban nincsen. Ez államelmélet eszmetana Montesquieu. Locke, Pufendorf, Rousseau műveiből szűrődik le. Különösen Rousseau «Contrat sociale»-ja volt nagy hatással a modern állameszme kifejlődésére. Rousseau szerint az állam nem emberi természetben gyökerező alakulat, hanem szabad egyének szabad szerződéséből előálló egyesülés. Mint ilyen, minden hatalmát: a törvényhozó kormányzóit és bíróit a népből meríti. A népakarat «volonté generale» a számszerinti többség véleményben fejeződik ki. A mindenkori kormányhatalom tekintélye is a szuverén nép kölcsöne, amelyet bármikor megvonhat tőle. «Az állam merő eszközzé, liberális rendőrállammá lesz, amelynek föladata a közjót szolgálni, az emberi szabadságot, a kultúrjavakat védelmezni.» (Wiese)      Nagy Frigyes, a fölvilágosultság legjellegzetesebb uralkodója szerint az állam értelme ama föladatában keresendő, hogy a magasabb értékeket szolgálja, az egyetemes kultúrmunkában a fölvilágosultság szellemében elöljárjon. Rathenau (1867-1922) német nagyiparos és államférfiú, irodalmár és közgazdász szerint «a legmegrendítőbb döntő szót, amely valaha királyi ajkakról elhangzott», Nagy Frigyes mondotta ki, amikor az uralkodót mint államhivatalnokot határozta meg. A fölvilágosultság embere szenvedélyes racionalizmusa mellett sem metafizikátlan. Metafizikájának sarkpontja az értelem s a természet állandó korrelációja. Ez a korreláció abban a «monisztikus azonosságban» fejeződik ki, amelyben a természet s az értelem a fölvilágosultság emberének tudatvilága előtt jelentkezik. «Natur ist immer schon vernünftige Natur» [a természet mindig is értelmes természet] (Wiese) a kor szemléletében. E létszemlélet világképe a középkor világképének szekularizált mása: az Isten országa gondolatának helyébe lép a kultúra, a transzcendens világmagyarázatot kiszorítja az immanens értelmezés, a hitet fölváltja a tudomány, az értelem.      Ugyanilyen módon alakul ki a történetbölcselet is. A fölvilágosult ember szerint az emberi történelem végső célja nem Isten országának megvalósítása, hanem az egyetemes kultúra fölvirágoztatása. Az emberiségnek nem megváltásra, hanem értelmi erőinek harmonikus kifejlesztésére van szüksége. A fölvilágosultság emberének különben egyik jellegzetes tulajdonsága a történelem iránti érzéketlenség. Ez az ember ahistorikus – nem látja a történelem szerves egészét, a történelmi hagyományok nagy értékét, teljesen vak a történelmi irracionálékkal szemben. VISSZA: A KÖZÉPKORI EMBER Feltéve: 2023. szeptember 4.