[Az itt következő történet idején, körülbelül 1949-ben, a szerző egy kültelki plébánia helyettesítő plébánosa volt] Éppen a meredek domboldalról tértem vissza beteglátogatásból, mikor az udvaron egy bánatos és aggódó arcú férfit találtam.      – Bocsánat, hogy talán épp az étkezés idején kell zavarnom, de az én szegély édesapám – s itt elakadt a hangja – haldoklik.      Mivel a nép itt rendkívül bőbeszédű, hogy szükségtelen magyarázatokkal ne veszítsek időt, csak annyit kérdeztem:      – Gondolja, hogy a beteg áldozni is tud?      – Azt hiszem, igen és nagyon is akarja.      Sebtiben magamra vettem a karinget és a stólát, kihoztam egy partikulát s a szent olajokat, és siettem a kapuhoz, ahol egy kamion állt. Kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy felszálljak, de ijedten tántorodtam vissza. Egy felismerhetetlen emberi alak félig ülve, félig fekve lekonyult fejjel gubbasztott a volán mellett. Az első pillanatban azt kellett hinnem, hogy valami részeg ül ottan és haragosan kiáltottam az atyafi után:      – Hol tekereg maga, mikor sürgős az indulásunk? És ki ez a részeg alak itt az ülésen?      – Ez az én szegény beteg édesapám – felelte dadogva – oly rosszul van, hogy nem bírja magát egyenesen tartani.      – Szentséges Szűz Mária! – kiáltottam fel megrendülve és megszégyenülve – szedjük le azonnal és vigyük az én szobámba. A beteg olyan volt, mint a halott. Nem mozdult és semmi jelét nem adta az életnek. Nagy nehezen vittük a szobámig. Ott leültetve visszanyerte eszméletét, de a szeme már zavaros, megtört, szinte üveges volt. Aztán magunkra hagytak bennünket, hogy a beteg a gyónását elvégezhesse. Egy magas lelki tökéletességre jutott, valóban nemes keresztény lélek tárult fel előttem. Abban a vézna, elnyűtt testben, amit már kikezdett a kor, s amivel most végezni készült a halálos betegség, egy jóságos, tiszta, az élet durvaságaitól meg nem fertőzött gyermeklélek lakozott. Egyike volt ama kivételes földi vándoroknak, akik átmennek az életen anélkül, hogy a gonoszság halálos árnyait megismernék. Az áldozása mindnyájunkat megrendített és szinte templomi tiszteletet öntött belénk. Arcáról eltűnt a halál aggodalma, s valami benső boldogság ömlött el rajta. A Szentostyában jelenlevő Krisztus szemmel láthatólag érzékelhetővé vált számára. Csakúgy sugárzott róla az átélés és áhítat. Mielőtt felé nyújtottam volna a Szentostyát, a beteg felegyenesedett ültében és erős hangon megszólalt:      – Én Istenem! Neked ajánlom lelkemet, fogadj be örök országodba. Én már kiszállóban vagyok e siralom völgyéből és indulok oda, ahol Te vagy. A földi vándor kopogtat az örökkévalóság kapuján. Megrendítő csend ereszkedett a szobára s nekem úgy tetszett, mintha az örök vizek távoli moraját hallanám. Az áldozás után arca újra sápadt, majd hamuszürke lett. A haldoklás minden jele nélkül már agonizált. Mire befejeztem az utolsó imádságokat, egy nagy sóhajjal kiszenvedett.      – Már elindult az örök utakon – mondottam halkan, visszaemlékezve utolsó szavaira. Feltéve: 2023. május 27.