HENRI CRAYON HIRLAPTUDÓSÍTÓ SZENZÁCIÓJA Henri Crayon hírlaptudósító remegve állt a híres "Paris Nuit" hírlap mindenható főszerkesztője előtt. Ez dühösen rágcsált fekete szivarján, s közben egy-egy füstfelhőt fújt az előtte remegő fiatalember arcába. – Utoljára mondom, Monsieur Crayon – ordította a zsarnok – ha ma nem állít be szenzációval, amelytől egész Párizsnak eláll a lélegzete, akkor kidobom. Erre mérget vehet! A szenzációra olyan szükségünk van, mint a mindennapi kenyérre! – Mindent elkövetek, mindent elkövetek – dadogta a szegény áldozat. – "Mindent elkövetek" – gúnyolódott a zsarnok. – Hiszen éppen ezen múlik! Márpedig ezt egy vén öntözőkanna is papolhatja, és mégsem folyik belőle pezsgő, csak víz. Tisztára észbontó – szitkozódott tovább és nehéz léptekkel járt föl-alá. Semmi érdekfeszítő, izgalmas szenzáció a nagyvilágban. Garibaldi lomhán pihen babérjain, amióta bevonult Nápolyba. Bismarck a verebeit eteti és kopaszodik. Ha legalább a szultán megint ezer keresztényt húzatna nyársra lassan és kegyetlenül, mint nyáron Damaszkuszban, akkor nem lenne most gondunk. Megvolna a szenzáció! De erre nem gondol a hülye. Őrület! Tisztára őrület! – Igen, főszerkesztő úr... – lihegett az újságíró meghunyászkodva. – Hát maga még mindig itt van? – Fújt nagyot a "Paris Nuit" teljhatalmú ura. – Mikor szedi már az irháját? – Megyek – hebegte a minden porcikájában remegő Crayon és az ajtó felé tartott. A zsarnok azonban utána kiáltott: – Vissza! Hová készül tulajdonképpen? Mi hír van hát Párizsban? – Ma este Alexandra Alexandrovna táncol a Theatre Francais-ban. – Ez magának szenzáció? Mindenesetre ezt is fűszerezze meg alaposan. Írja: "Nem tánc volt ez, annál sokkal több! Orgiák örvénylése, szenvedélyes tájfun, vulkán fölött imbolygó láng! A viharos, szűnni nem akaró ováció mint napsugárban fürdő ezüstfelhő borult a művésznő kígyózó teste köré, aki csak nagysokára tért magához a hűvös extázisból, majd ajkán isteni mosollyal vonult vissza..." Így kell írni! Ez aztán pezsgő! Dehát magánál ebből is csak az öntözőkanna csobogása lesz! Henri Crayon védekező mozdulattal próbálta emelni jobb mutatóujját. A főszerkesztő azonban nem engedte szóhoz: – Hát ezenfelül mi hír Párizsban? – Német cirkusz érkezett... – Akkor megfigyelheti a majmokat. Egyéb nincsen? – Bejárónőm figyelmeztetett... kezdte a hírlaptudósító. – Mit mondott a bejárónő? – sürgette türelmetlenül a főnök. – A bejárónő széles néprétegek szócsöve, közlése mindig figyelemreméltó. Ha vele beszél, a nép szívedobbanását érzi. Nos, hát mi is van azzal a bejárónővel? – Azt mondja, hogy a Picpus-utcai kolostorban ma fogadalomtétel lesz. Barátnőjének nagybátyja is az újoncok közt van. – Akkor hát rajta! Menjen a barátokhoz! Hajmeresztően romantikus kolostori események ma is nagyon korszerűek. Óriási sikerű, pompás szenzációra tehet szert! Így történt, hogy Henri Crayon 1860. október 7-ének reggelén megindult Párizs ködös utcáin át a szenzációvadászatra. Lépteit egyenesen a Szent Szív kolostor felé irányította, míg képzeletében rögzíteni próbálta a híres táncosnő óriási sikerű, elbűvölő táncmozdulatairól írandó riportot. A Picpus-utcai kolostori kápolna gyertyák fényében úszott. A fölavatás ideje elérkezett. Az újoncok a harcba induló fiatal katonák lelkesedésévei esküdtek föl zászlajukra. Az elszánt akarat kemény, férfias vonásokat vésett arcukra. Homlokukról fény áradt. Nem iga alatt fáradtan, összetört szívvel roskadozó emberek ezek, hanem férfiak, akik boldogságtól sugárzó arccal hozzák meg életáldozatukat. Mindegyikük elszántan tekintett föl P. Rouchouze rendfőnökhöz és felelte a maga erőteljes "igen"-jét a kérdésekre.      Igent a szegénységre. Ezek az emberek a legnagyobb közömbösséggel vetik meg a világ gazdagságát, hogy Assisi koldusát kövessék.      Igent a tiszta élethez. Mindegyikük teste Isten tiszta, választott edénye. A szívnek minden rostja kész a legszentebb lovagi szolgálatra.      Igent az engedelmességhez. Benne Krisztus katonája esküszik föl a zászlóra, a testületre. Győzhetetlen hadsereggé forrasztja a sorokat... Nem töri össze az egyén akaratát, de igenis megedzi és magával ragadja az egységben rejlő hatalmas erő.      Ez a hármas igen három kalapácsütés. Kemény, edzett harciszolgálatra kalapálja össze a szíveket a nagy Király gárdája számára. Jézus szentséges Szívének rendjében azonban az ünnepélyes fogadalom ennél is többet jelent. Életre és halálra avat föl.      Az oltár lépcsőjén szokatlan szertartás megy végbe. Az újoncok arcra borulnak. Letakarják őket a tumba nagy, fekete leplével, amellyel a gyászmisén a koporsót terítik le. Henri Crayon reszkető kézzel nyúl ceruzája után. Nagyszerű! Megvan a szenzáció, amely holnap belefojtja egész Párizsba a lélegzetet. Pompás reklámcímek! Élő emberek a szemfedő alatt! Élve eltemetve! Hullaszag a kolostori templomban! Rekviem a szépség és a fiatalság fölött!      Pompás, valóban pompás címek! Kolostorfalak közt meghúzódó borzalmak! Ez az a nagy szenzáció, amelyre egész Párizs éhezik és vele a "Paris Nuit" főszerkesztője. Hasábokra terjedő siralmakat lehet szerkeszteni a fiatalos erőről, amelyet összetörnek, a kolostorban tovasurranó halálról, amely ily kíméletlenül letarolja a francia ifjúságot.      Fennkölt pátosszal ír majd a szolgaságba vetett ifjú nemzedékről, de ugyanakkor a hősiességről is, amelyre Franciaország a maga fiait neveli.      Henri Crayon, az önérzetes hírlaptudósító már előre élvezi, mint veregeti meg vállát a "Paris Nuit" mindenható főnöke és nevezi őt a legtehetségesebb francia újságírónak. Közben fölkelnek a földről az újoncok. Ott állnak a rendfőnök előtt, aki elérzékenyülve szól hozzájuk az oltártól. Szavát erő, öröm és nagy szeretet hatja át. Életáldozatról beszél, amelyet az újoncok ebben az órában odatettek az Úr lába elé; a szerzetesi fogadalmak erejéről, a tökéletes önátadásról, amelyből mérhetetlen kegyelem fakad. Mély megindultsággal folytatja tovább a rendfőnök: – Testvéreim! Az imént leborultatok a megszentelt hantokra, amelyek alatt atyáink és vértanúink pihennek. Szemfedőt borítottak reátok; így fogadtátok a fölavatást szenvedésre és halálra.      Látomás vonul el a lelkem előtt. Évszázadokkal ezelőtt az emberiség legnagyobb szenvedőit, a bélpoklosokat a templomba vitték. Szemfedőt borítottak rájuk az oltár lépcsőjén. Így fogadták a szenvedést a nagy keresztútra, amely kivezette őket az élők társadalmából, be a holtak birodalmába. Fölavatás volt ez a szenvedésre, hősi halálra. Coudrin József [Jézus szentséges Szívének rendjének alapítója] gyermekei ugyanebben a szentelésben részesülnek. Ő akarta így. Az a férfiú, aki a guillotine árnyékában járta be Franciaországot, aki életét naponta kockáztatta Istenért, Krisztusért és testvéreiért. A halálfélelmet nem ismerő férfi száműzni kívánt követőinek lelkéből is minden visszaborzadást. Azt kívánta, hogy félelem nélkül nézzenek szembe a halállal, és szívüket a szenvedésnek és áldozatvállalásnak ugyanaz a lángja hevítse, amely benne lobogott.      Ezért terítettek reátok szemfedőt, jó testvéreim, hogy lelketekből kihaljon minden gyávaság és gyöngeség, minden félelem és iszony. Hogy föltámadjatok új életre, amely naponta kész önmaga föláldozására.      Isten gyermekeinek élete a legnagyobb szabadság! – Testvéreim! Jól tudom, nem hiába vettétek a szenvedésre való fölavatást! Ebben a pillanatban magam előtt látom életetek további magányos vándorútját, a szenvedés rögös útját, a keserű halálba vezető utat. Testvéreim, vigyétek magatokkal az erőt, amelyet ez az óra közvetít számotokra! Induljatok útnak áldozatra kész szívetek hősi erejével, mert az áldozat a legnagyobb erőnek, de egyben a legnagyobb örömöknek is forrása.      Az áldozat, a fölajánlás ezen ünnepi órájában mindnyájatok számára esdve kérem az Úr áldását, s hogy reátok szálljon a Szentlélek ereje, pünkösdi lángja! Krisztus békéje maradjon mindenkor veletek. Ámen! Az orgona fölzúg. Majd fölharsan a Te Deum, oly erővel, hogy megremegnek belé a szívek, de a szentegyház falai is. Azoknak az embereknek a hálaéneke, akik ebben az órában mindent odaadtak és föláldoztak, akiknek keze készséggel tárul Isten felé a szenvedésért és halálért.      A föláldozottak hálahimnuszát szent lelkesedés hatja át, a legnagyobb örömujjongás, mely csak föltörhet emberszívből! A nap már szerteűzte a párizsi utcák ködét. Sugarai áttörik a templomablakokat és egyetlen nagy, izzó lánggá olvasztják össze rajta a színes szenteket. A szent fogadalom napjának lelkesedése is így olvad eggyé az újoncok szívében az öröm egyetlen, ragyogó lángjává. Henri Crayon meglehetősen bizonytalan léptekkel hagyja el a fölavatás színterét. A szenzációs reklámcímek ugyancsak összezavarodtak képzeletében. Meglepődve kellett tapasztalnia, hogy itt a fiatalság és erő a legnagyobb hősiességre esküdött föl. Dehát mitévő legyen? Élnie kell, és Párizsnak szenzációra van szüksége!      Így jutott hozzá a "Paris Nuit" legközelebbi száma a táncosnő örvénylő tájfunja mellett valóban szenzációs cikkhez a következő vezérszavak alatt: "Hullaszag a kolostorban! Akiket élve eltemettek!"      Igen, Párizs megkapta az áhítozott szenzációt, a derék Henri Crayon pedig az egészen rendkívüli kitüntetést a főszerkesztőtől. Fráter Damján de Veuster pedig az éjszaka óráiban ismét az oltár lépcsőjén térdelt, és a szenvedés kelyhéért könyörgött az Úrhoz, mert lelkében határt nem ismerő áldozatkészség lángja lobbant föl. Feltéve: 2023. február 1.