Ebben az állandó érzelmi feszültségben az orvosnak nagy szüksége van arra, hogy némi életbölcsességre tegyen szert, és filozofikusan szemlélje azt, ami körülötte történik. Sokáig én is – mint sorstársaim – könyvekben kerestem enyhülést. Azután rájöttem, hogy hiába igyekszem holmi írásokból kiolvasni életem értelmét, végeredményben mégis a magam tapasztalataira kell támaszkodnom. Isten útját senki sem keresheti meg helyettem!      Tulajdonképpen azt várná az ember, hogy a jó orvos materialista világnézetet valljon – tudománya a test szolgálatában áll és azért küzd, hogy úrrá legyen a pusztulás természeti erőin. Éppen ezért nem csekély számban vannak olyan vallásos hívők, akik szerint a gyógyító orvos illetéktelenül avatkozik be Isten dolgaiba. Valóban azt hiszem, hogy minden fiatal orvos szellemi fejlődésében akad egy materialista korszak. Amikor az ember úgy véli, hogy belelát a szervezet titkaiba, és azzal tölti idejét, hogy agyvelőmetszeteket vizsgálgat az ezerszeresen nagyító mikroszkópon át, akkor csak egy bonyolult vegyi folyamatnak látja az életet, csakugyan nehéz a lélek és Isten létében hinnie betegágy mellett: azután sok mindent megtanul ember, amit a laboratóriumban még nem tudott. Többek között azt is, hogy a leganyagiasabb tudománynak is szüksége van egy magasabb szellemi célra, egy vezérlőhitre – akár humanitásnak, akár vallásnak nevezik is! Én hiszek a csodában. De a csodát nemcsak a természet titokzatos erőiben látom, amelyekre rábízom magam, ha véges tudományom kimerül. Igazi csodának tekintem azt is, amit magam érek el az eszemmel, a tudásommal, az ügyességemmel és csillogó acélműszereimmel.      Elvégre a hit is ugyanazt cselekszi, amit a sebész kése: gyógyít! És ha valaki mellemnek szegezi a kérdést: a hitet választod-e vagy a kést? – azt felelem: A kettő elválaszthatatlan! Hiszek az Istenben és hiszek az emberben! A beteg, akit meg kell operálnom, nem fog meggyógyulni, ha nem segíti meg az Isten – de nem fog meggyógyulni akkor sem, ha nem operálom meg! Ora et labora ... Imádkozzál és dolgozzál... Ha nem tudsz mást, csak imádkozni, elvesztél! Ha nem tudsz mást, csak dolgozni, elvesztél! Segíts magadon, és Isten is megsegít! Volt úgy, hogy megrendítette a hitemet az, amit láttam – a drága emberi élet méltatlan pusztulása. Máskor meg úgy éreztem, hogy Isten keze nyúl bele szemem láttára az emberi sorsba, és megmenti a veszendő lelket. És akadt egy élményem, amely úgy hatott rám, mintha maga a sors öltött volna testet előttem. Be kell számolnom erről is, bár sok olvasóm nyilván legyint majd egyet a kezével, és azt mondja: Véletlenek találkozása!      Egy kis görög fiúcska vánszorgott be apja karjára támaszkodva rendelőmbe. Első pillantásra különbözött minden más gyerektől, aki eddig nálam járt. Olyan volt, mint egy öregember: magába roskadtan ült a széken, ahol apja elhelyezte, nem érdekelték se a ragyogó nikkelholmik, se a gőzölgő sterilizátorok, se a ringlispílszerűen körbe forgatható vizsgálószék, nem törődött a szokatlan környezettel, fáradt volt és közönyös. Mintha nem is tizenkét éves kisfiúval, hanem kilencvenéves aggastyánnal lett volna dolgom!      A beható vizsgálat után nyilvánvalóvá lett, hogy a hosszú szenvedés és a magányosság úgyszólván kiölte a boldogtalan gyermekből az ifjúság minden vidám, játékos, felelőtlen ösztönét. Az apa elmesélte fiacskája szomorú történetét. A kis kölyök nyolcéves korában lezuhant egy fáról, és olyan szerencsétlenül esett a jobb lábára, hogy a combcsontja eltört, és valósággal átdöfte a húst. A seb elgennyedt, és a gyerek hetekig lebegett élet és halál között. Isten háta mögött, a prérifarmon nem akadt más orvosi segítség, csak egy gyógykovács, aki a lábat jól-rosszul sínbe tette. Mikor azután a beteg talpra állt, kiderült, hogy reménytelenül elnyomorodott lábát semmire sem használhatja, még bottal is alig tud járni rajta. A szülők szegény munkásemberek voltak, egész nap kinn dolgoztak a mezőn, más gyermek nem volt a tanyán – a fiúcska évszámra magányosan üldögélt kuckójában. Végre az apa megsokallta a gyermek állandó nyöszörgését, pénzzé tette, amit tudott és felhozta a kis pácienst a városba, hogy segítsenek rajta.      A törött csont két fele nem egyenesen, hanem hegyes szögben forrt össze. A csontvégek részben fedték is egymást, így azután a beteg láb jelentékenyen megrövidült. A kisfiú törzse úgy elferdült járás közben, hogy a csípőcsontja is kiugrott rendes helyzetéből. Az összbenyomás olyan volt, mintha egy torzszülöttel állna szemben az ember.      Vizsgálgatás közben az jutott eszembe, hogy a legjobb volna ezt a szörnyűségesen deformálódott lábat amputálni, hiszen egy modern műlábbal jobban járna a kisfiú, mint így. Mondanom sem kell, hogy ezt a gondolatot azonnal elvetettem, mert hiszen mint orvosnak, nincs is jogom arra, hogy egy élettanilag normális végtagot – bármennyire torz is – eltávolítsak. Nagyon reménytelennek láttam az ügyet, de nem adtam fel a küzdelmet – olyan szívet tépő, olyan megható volt az a szomorú, öreges gyerekarc.      Átmentem Old Dochoz, és részletesen beszámoltan neki az esetről. Hosszas tanácskozás után megállapítottuk, hogy az elkorcsosult lábat elméletileg úgy lehetne helyreállítani, ha szétfűrészelnénk azt a bunkósan megvastagodott csontrészt, ahol a combcsont két fele szögletesen egymásra nőtt, a csontvégeket széthúznók, és olyan hosszú, egyenes csontdarabot helyeznénk be közéjük, hogy a lábszár ismét elérje normális hosszát. Igen, elméletileg ez nagyon egyszerű – de a gyakorlatban? Honnan vegyem azt a csontdarabot, amit betolhatok a combcsont két egészséges fele közé? Hogyan fogjam össze a csontokat, amíg összeforradnak? Mivel erősítsem meg a forradás helyét?      Megmondtam a fiúcska apjának, hogy négy-öt nap múlva jöjjenek el megint, addig majd gondolkozom a kúrán.      – Meg fogom gyógyítani a gyereket – böktem ki meggondolatlanul, pedig fogalmam sem volt, mihez kezdjek, és még csak nem is sejtettem, milyen súlyos felelősséget vállalok ezzel magamra.      Két nap és két éjjel a szakkönyveket bújtam, de nem találtam meg a probléma megoldását. Azután felhívtam az egyik nagy chicagói klinika vezetőjét telefonon, és háromnegyed órás interurbán beszélgetést folytattam vele, de ez sem vezetett eredményre. Végre egészen váratlanul eszembe jutott az az egyetlen lehetőség, ami a kis pácienst megmenthette attól, hogy munkaképtelen nyomorékként tengesse életét. Egy megfelelő vastagságú báránycsontot helyezek a combcsont két fele közé, azután egy erős ezüstsínecskét erősítek az oldalához, és néhány csavarral úgy hozzárögzítem a combcsont két szétválasztott végéhez, hogy ki sem moccanhat a helyéről! … itt következik a műtét, majd a hosszú, több hónapig tartó kórházi utókezelés részletes leírása, majd az elbeszélés így folytatódik… Végre eljött az ideje, hogy a fiúcska lábáról a gipszkötést levegyem. Ez volt a döntő pillanat! Most kellett eldőlnie, hogy hiába kínlódtam-e annyi álmatlan éjszakán, és egész életére féllábú nyomorék marad-e páciensem, vagy pedig...      Átvágtam a megkeményedett gipszes pólyát, megragadtam a gyerek combját, és hatalmas diadalordításban törtem ki. Az operáció helyén szilárd csontot tapintott a kezem, és akárhogy nyomkodtam ide-oda a combcsontot, meg sem moccant! A báránycsont teljesen beágyazódott a frissen fejlődött csontszövetbe, és az igazi combcsont két felével szerves egészet képezett.      Hazamenet Old Doc megszólalt:      – Most már bevallhatom, fiam, hogy nem nagyon bíztam operációs tervedben, de nem tudtalak lebeszélni róla. Meg kell azonban azt is mondanom, hogy akkor reggel úgy dolgoztál a műtőteremben, mintha nem is emberi ész, hanem isteni ihlet vezetné kezedben a kést!      – Meglehet, úgy is volt! – feleltem. – Mindenesetre boldog vagyok, hogy sikerült. A kisfiú hamarosan visszanyerte rendes testsúlyát és megerősödött. Mondanom sem kell, milyen büszke voltam, amikor egy szép napon beszaladt a rendelőmbe és csillogó szemmel, vidáman újságolta:      – Doktor bácsi, nézze csak! Már ugrani is tudok, meg rúgni is!      A gyerek apja búcsúzáskor hirtelen lehajolt, és megcsókolta a kezemet.      – Sajnos, minden pénzem ráment a kórházi költségre – mondotta. – De egyszer még megfizetem a tartozásom! Tudom, doktor úr, mit tett a fiamért! Az apát sohasem láttam viszont, de az időközben felnőtt férfivá serdült fiúcska egy negyed évszázaddal később újra belépett az életembe. Réges-rég Chicagóban laktam már, és teljesen megfelejtkeztem erről a drámai körülmények között lezajlott operációról, melynek nem maradt más nyoma, mint egy elintézetlen bejegyzés az egyik régi számlakönyvemben, amikor éjszaka áthívattak a St. Luke's Hospitalba. A baleseti osztály főorvosa néha igénybe vette szolgálataimat, ha maga túlságosan el volt foglalva.      A beteget Peter Grimesnek hívták. Egy cukrászüzlet sofőrje volt, és autója összeütközött egy megrakott szekérrel, amelyet egy részeg kocsis hajtott. A szerencsétlen sofőr kizuhant az úttestre; a szekér kereke átjárta a jobb combját, és szilánkokká zúzta a csontot.      Nem maradt más hátra: le kellett amputálnom a lábat!      – Peter Grimes... Peter Grimes... – mormoltam, miközben bemosakodtam a műtéthez. – Valahonnan ismerem a nevet! – De nem tudtam visszaemlékezni, hogy hol is hallottam.      Az operáció sürgős volt, mert a beteg rengeteg vért vesztett. De amint feltártam a combcsontot, hogy ráhelyezzem a csontfűrészt, mégis megálltam egy pillanatra... A roncsolt seb mélyén egypár centiméter hosszú, ép csontdarabot pillantottam meg, amelyre egy ezüstsínecske volt rácsavarozva. Felemeltem a fémlapot, letöröltem róla a vért, és ekkor előtűnt a három bevésett betű: J. A. J. – Joseph Ambrose Jerger, és most már tudtam, honnan ismerem a Peter Grimes nevet! Befejeztem a műtétet, azután még egy vérátömlesztést is végeztem, végül pedig átszóltam a kórház igazgatóságához, hogy tartsák itt a beteget, amíg teljesen felgyógyul – majd én előlegezem a költségeket. Hosszú hetek fáradságos munkájával sikerült a pácienst, aki szörnyű vérveszteséget szenvedett, teljesen meggyógyítanom. Mikor jobban lett, megmondottam neki, hogy ki vagyok.      Peter Grimes kikönyörögte, hogy csináltassak számára egy műlábat; majd ha lesz pénze, megfizeti. Ezt is megtettem, és barátunk két és fél hónapos lábadozás után kisétált a St. Luke's Hospital kapuján. Kezeltetése és műlába néhány száz dolláromba került, nem számítva persze orvosi tiszteletdíjamat.      Néhány hét múlva hallottam, hogy a balesetbiztosítási társulat tízezer dollár kártalanítást fizetett ki Peter Grimes kezéhez. Vártam, hogy eljöjjön és megfizesse adósságát, de nem jelentkezett. Erre egy levél kíséretében elküldtem neki számlámat. A levélre nem érkezett válasz. Felhívtam az irodában, ahol időközben állást kapott. Két ízben letagadta magát, harmadszorra pedig közölte velem, hogy nem szándékozik kifizetni tartozását, mert nem az ő felkérésére operáltam meg.      Erre azután bepereltem. Először és utoljára történt meg velem, hogy a törvényszékhez fordultam egy páciensem ellen, de ezúttal igazságot akartam kapni. Természetesen megítélték a követelésemet – és ennyiben maradtunk... Sohasem hajtattam be a pénzt. Úgy véltem, hogy a Legfelsőbb Bíró elég súlyosan megbüntette a szerencsétlen embert. A Nagy Sebész gondoskodott róla, hogy saját szememmel lássam fiatalkori művem pusztulását. Mintha csak ezt akarta volna mondani:      – Íme, a te kezed munkája mit sem ér az én akaratom erejével szemben. Velem nem versenyezhetsz. Én küldtelek, hogy állítsd helyre a beteg kisfiú lábát, és én morzsoltam össze a felnőtt férfiét. Mit tehetsz te én ellenem? Mit tehetsz te nélkülem? Feltéve: 2023. november 21.