Bevezetés:      1. Mattei professzor következetlenségével, a korona-ügyben és Msgr. Viganoval szemben tanúsított magatartásával stb., stb., nem tartozik a feltétlenül ajánlható publicisták közé, de mint az ú. n. II. Vatikáni Zsinat egyik fő ismerőjeként, ez az írása, márcsak a benne leírtak abszurditása miatt is, érdemes az elolvasásra és a lefordításra. Mattei bármit is ír Bergoglioról és a zsinati szektáról, az egyetlen lehetséges katolikus következtetést nem hajlandó levonni, ezért a cikkben szereplő egyének általa használt megnevezését – pápa, püspök stb. – nem vettem át…., szokás szerint annak írom le őket, amik valójában.      2. Előzmények: Bergoglio nemrégen egy honfitársát és beszédeinek íróját, Victor Manuel Fernandez-t nevezte ki a Hittani Kongregáció élére. Fernandezt a Hittani Kongregáció korábban kétszer ítélte el gyanús tanításai miatt. Bergoglionak ezt a legújabb kinevezését a "konzervatív" weboldalak és publicisták megdöbbenéssel fogadták. Egyikük ezt írta: „Róma hanyatlásának ennél beszédesebb példája alig képzelhető el.”      Egy másik honlap Fernandez egyik interjúját közölte le, ebből valók a következő részletek: „Victor Manuel Fernandez mostanában adott számtalan interjúinak egyikében bejelentette a katolikus egyház katekizmusának lehetséges megváltoztatását, konkrétan a homoszexualitással kapcsolatban. Vitát folytat még egyéb pontokról is, melyek elsősorban a szenteléseket érintik. Semmi nem fog semmit a jelentőségéből elveszteni, de minden megváltozik, mivel arról van szó, hogy a Bibliát nem kell készpénznek venni.”      A kinevezés botrányát még csak megerősíti az a levél, amit Bergoglio az új prefektusnak egyfajta megbízásként adott át: „A hivatal, amit a jövőben el kell látnod, a korábbi időkben erkölcstelen módszereket használt. Ez azokban az időkben történt, amikor kevésbé a teológiai tudást támogatták, mint inkább lehetséges tanbeli tévedéseket üldöztek. Amit én tőled elvárok, az mindenesetre valami egészen más.” – Ennél keményebben elvetni az Egyház tanításának kötelező jellegét, erejét és Tanítóhivatalának kötelező hatályát, nehezen képzelhető el. A jövőben bármi megtörténhet. És ez pontosan megfelel annak a kurzusnak, amit Bergoglio első hivatali napjától követ. Victor Manuel Fernandez kinevezése a Hittani Kongregáció élére óriási szimbolikus jelentőséggel bír, és bizonyos értelemben Bergoglio uralmának beteljesülését jelenti. A szeptemberre tervezett 21 "bíboros", köztük Fernandez kinevezése további szignál ebben az irányban. Látható, hogy Bergoglio biztosítani akarja, hogy azt az irányt, melyet ő az egyház számára kitűzött, utódai ne változtathassák meg, hiszen „visszaút nincs többé”.      Azoknak van tehát végülis igazuk, akik meg vannak győződve róla, hogy Bergoglio legújabb döntései az előtte levő pontifikátusokkal való radikális törés jelei? Bergoglio valóban a történelem legrosszabb pápája, vagy netán ellenpápa, miként ezt sokan gondolják? Egy történész számára a valóság ennél komplexebb. Az elmúlt 60 évben sok pillanat volt, melyekben Róma eltávolodott a hagyománytól, de az első és legfontosabb perspektíva-változásnak Roncalli „Gaudet mater Ecclesia” nyilatkozata számít, amivel 1962. október 11-én a zsinatot megnyitotta.      Bergoglio Fernandeznek írt levelének tónusa nyelvében és tartalmában figyelemreméltó egyezést mutat Roncalli 61 évvel ezelőtt elhangzott beszédével. Roncalli írásának központi részében kijelentette, hogy a zsinatot nem azért hívta össze, hogy ott tévtanokat ítéljenek el, vagy új dogmákat fogalmazzanak meg, hanem, hogy az Egyház hagyományos tanítását az új kornak jobban megfelelő nyelven újrafogalmazzák. Roncalli megerősítette, hogy „Krisztus menyasszonya a mai időben inkább az irgalmasság gyógyszerét használja, mint a szigor fegyvereit; úgy véli, hogy a mai idő szükségleteivel szemben inkább tanítása értékét kell érthetőbben kifejtenie, ahelyett, hogy ezeket elítélné …. Mert az egyik a hitanyag, vagyis az igazságok, melyeket tiszteletreméltó tanaink tartalmaznak, a másik pedig annak módja, hogyan hirdetik ezeket, de mindig ugyanabban az értelemben. Ez a módszer nagy jelentőségű, és ha szükséges, akkor türelemmel kell alkalmazni; vagyis, az ismertetés azon módján, mely a tanítóhivatalnak a leginkább megfelel, melynek a jellege elsősorban lelkipásztori.” [szerk. megj.: a német nyelvű idézetet nem lehetett értelmesebben lefordítani; gyanítom, hogy elsősorban azért, mert maga a szöveg zavaros…, mint a zsinat összes dokumentuma, és a modernizmus összes ú. n. tana.]      Roncalli a zsinatnak egy speciális sajátosság kezdetét adta meg: lelkipásztori jellegét. A Bolognai iskola történészei az ú. n. II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori dimenzióját meghatározónak – konstitutívnak – nevezték. Ettől kezdve a tanítóhivatal formája teljesen pasztorális lett. Eleinte ez még nem mindenki számára volt világos, de az elkövetkezendő hónapokban és években világossá vált, hogy Roncalli bevezetőbeszéde egy új egyházfogalom manifesztuma volt. És ennek az egyházfogalomnak a progresszista teológusok véleménye szerint egy új egyház alapjává kellett válnia, mely különbözik XII. Pius „konstantini” egyházától. Egy egyház, mely már nem küzdő, ami többé se nem elkülönülő, se nem érvényesülő és felülkerekedő, hanem ami úton van és a párbeszédet keresi: egyszóval: egy zsinati egyház. Ebben az új perspektívában a Szent Officium-nak, ami évszázadokon keresztül az Egyház védőbástyájának számított a támadó tévtanok ellen, már nincs többé létjogosultsága, vagy legalábbis meg kell változtatnia feladatkörét. Ebben a perspektívában került sor 1963. november 8-án a zsinat termében a következő eseményre: Ezen a napon emelkedett szólásra Josef Frings (1887-1978) kölni bíboros-érsek, és mindenki meglepetésére élesen megtámadta az Alfredo Ottaviani (1890-1979) bíboros vezette Szent Hivatalt. Frings az Egyház összes püspöke előtt, akik a pápa elnöklete alatt a bazilikában összegyűltek, állította pellengérre a Szent Hivatal „erkölcstelen módszereit”, és kijelentette, hogy annak eljárási módszerei „nem felelnek már meg a korunknak, károsak az Egyházra nézve, és sokak számára botrányosak”.      Alfredo Ottaviani bíboros élénk beszédben válaszolt, melyben a Szent Officium feladatát védelmezte meg. „Kötelességemnek érzem, hogy a leghatározottabban tiltakozzam az ellen, ami a Szent Officium legfelsőbb kongregációja ellen, melynek prefektusa a pápa, itt elhangzott. A kijelentések a Szent Hivatal módszereivel kapcsolatban nagyfokú tudatlanságról árulkodnak – tiszteletből lemondok arról, hogy erősebb kifejezést használjak.”      Frings és Ottaviani összetűzése „az egész zsinat egyik legfelkavaróbb jelenete volt”, írta Msgr. Hubert Jedin történész „A hit Egyháza, a történelem Egyháza” című könyvében. Josef Frings nem csak Köln érseke, de a német püspöki kar elöljárója is volt, és a konzervatív vonallal szembenálló közép-európai püspökök szövetségségének egyik legbefolyásosabb képviselője. Ottaviani bíboros a kúria legfontosabb tagja, és egy olyan kongregáció élén állt, melyet kimagasló jelentősége miatt a „legfelsőbbnek” neveztek, és amelynek prefektusa maga a pápa volt és nem Ottaviani. Montini azonban nyilvánosan nem védte meg a Szent Officiumot, sőt inkább Frings álláspontját erősítette meg. [A zsinaton Frings egyik tanácsadója, számos beszédének megfogalmazója, ú. n. peritusa = teológiai szakértője Joseph Ratzinger volt.]      Három évvel később, 1968-ban Frings volt az, aki a közép-európai püspököknek Montini Humanae Vitae enciklikája ellene tiltakozását vezette.      Joseph Ratzinger professzor, aki a zsinaton Frings bíborost inspirálta, és aki beszédeinek megfogalmazója volt, ahogy korunkban Victor Manuel Fernandez írja Bergoglio beszédeit, idővel elkezdett távolodni az egyház progresszív szárnyától, és 1972-ben Hans von Balthasar [„a pokol üres”-tan hirdetője], Henri de Lubac és Walter Kasper társaságában megalapította a „Communio” című újságot. München és Freising egyházmegye megyéspüspökévé és bíborossá való kinevezése után, 1981-ben Wojtyla őt nevezte ki a Hittani Kongregáció prefektusának, – ezt a hivatalt 24 évig töltötte be. Montini 1965. december 8-án befejezettnek nyilvánította az ú. n. II. Vatikáni Zsinat munkáját. Montini első kezdeményezése a Roncalli által elindított zsinati forradalom megvalósításához a kúria „reformja” volt. A kuriális felépítményt, amit a korábbi pápák évszázadokon keresztül építettek fel, Montini szisztematikusan rombolta le. E munkához elsőnek szüksége volt egy szimbolikus eseményre, nevezetesen a Szent Officium [a Szent Inkvizíció utódának] kongregációjának átalakítására, melynek nevét még a zsinat bezárása előtti este az Integrae servandae motu proprioval megváltoztatta. A L’Osservatore Romano 1965. december 6-án délután hozta nyilvánosságra a dekrétumot, amivel a tiltott könyvek listáját eltörölték és a Szent Officiumot Hittani Kongregációra nevezték át a következő megokolással: „Nos, az tűnik jobbnak, hogy a hit védelme a tan támogatására való kötelezettség által történjen.” Montini Charles Moeller (1912-1986) belga teológust, az ökumenikus progresszivitás védelmezőjét kinevezte a Hittani Kongregáció altitkárának, felkészülve Ottaviani bíboros időelőtti visszavonulására, ami 1967. december 30-án meg is történt. „Moeller”, írta Yves-Marie Congar naplójában, „százszázalékig ökumenizmus, nyitottság az emberekkel szemben, érdeklődés a kutatás és a kultúra iránt, ő a párbeszéd”.      Congar kétszer, 1946-ban és 1954-ben, az Egyház legfelsőbb intézményével szembeni megvetése jeléül levizelte a Szent Officium kapuját. Wojtyla 1994. november 26-án Congart bíborossá kreálta.      Ez mutatja, hogy milyen komplex és sokszor paradox a történelem, tele olyan eseményekkel, melyek szimbolikus síkon semmivel nem kevésbé elgondolkodtatóak, mint Fernandez mostani kinevezése Bergoglio által. Feltéve: 2023. július 25.