Szerkesztő megjegyzése: A következő vallomást annak ellenére fordítom le és adom közzé, hogy a benne foglalt adatokat e honlap már számtalanul sok cikkben leírta. Csakhogy ezt a vallomást olyan valaki tette, aki csak pár éve fedezte fel ezen igazságokat, de – és ez a döntő! –, miután e felfedezést megtette, ezen megismert igazságok alapján cselekedett! Azaz meghozta azt a döntést, amit ma egy katolikusnak, akár laikus, akár klerikus meg kell hoznia, ha katolikus akar maradni!!! Utánszenteltette magát egy érvényesen felszentelt püspökkel, és így valódi papkánt folytatja lelkipásztori működését! Bevezetés: Walter Huber atya 1970-ben született a Münchentől kb. 50 km-re nyugatra a Lech partján fekvő Landsbergben. 1990-ben belépett az FSSP (Szent Péter Papi Közösség) szemináriumába. 1996-tól 2020-ig a közösség stuttgarti székhelyén tevékenykedett.      2020-ban kilépett a Péter Közösségből; azóta a szülővárosától 20 km-re nyugatra levő Bad Wörishofen mellett fekvő Hartenthal-ban egy kis imacentrumot vezet. „Nem szabad egy eretnekkel és rombolóval egységben álljak – ha ezt tenném, megtagadnám a hitemet!” „Teljes szívemből hű akarok maradni a katolikus hit egészéhez” Pater Walter Huber 2022. november 13-án közzétett vallomása (forrás: https://paterwalterhuber.de) A Szent Péter Papi Közösségből való kilépésem után sajnos nem volt módom arra, hogy híveimnek őszintén elmesélhessem azt a fejlődést, amin átmentem, és ami e lépésemhez vezetett, és ami nem „törés” volt, hanem következetes továbblépés. I. Gyermekkor, iskolaévek és tanulmányok Landsberg sok szép régi templommal és lakóházzal teli óvárosában nőttem fel. Gyermekkoromban az európai kultúrát az évszázadokon keresztül elevenen fejlődő liturgián keresztül fogadtam a szívembe; amihez a szülői ház szolid katolikus gyakorlata is kapcsolódott. Szellemi láthatárom kiszélesítéséhez még sok személyiség is hozzásegített. Már akkor – első áldozásom és bérmálásom idején – az első világháború előtti időt sokkal gazdagabbnak és jobbnak, szebbnek találtam, mint jelenünket, annak ellenére, hogy a korábbi korok világának és egyházának a jó és szeretet terén mutatott hiányosságait, lanyhaságait is ismertem.      A két világháború szellemi és anyagi összeomlása és katasztrófája összes következményével együtt azóta is naponta tudatosul bennem. Már akkor felmerült bennem a kérdés: Miért nem alakult másképp a világ és a katolikus vallás sorsa? Több mint 100 évvel ezelőtt annyi lehetőség, olyan sok jó erő volt adott ahhoz, hogy ezt a világot Isten szándéka szerint alakítsák….      Iskola- és ministránséveimre szülővárosom tiszteletre méltó templomaiban elhangzott imák nyomták rá bélyegüket, olyannyira, hogy egy „normális” korban az érettségi után nyilván az augsburgi szemináriumba léptem volna be. De Isten másképp vezetett!      Különböző Mária-kegyhelyekre vezetett zarándokutjaim alatt megismerkedtem a hagyományos szentmisével, aminek szépsége és igazsága egész bensőmet megragadta. Végül mégis csak kemény és nagyon súlyos harcok után 1990 nyarán léptem be a Szent Péter Közösség szemináriumába. Számos beszélgetésben, melyeket többek között a szeminárium dékánjával és az augsburgi püspökkel folytattam, egyre világosabbá vált számomra: Ha a II. Vatikáni Zsinat előtti és utáni idők közötti folytonosság valóban fennáll – akkor miért ez a nagy izgatottság, ha egy fiatalember a régi liturgiához vonzódik, vagyis ahhoz a liturgiához, ami annyi szentet nevelt? Ha viszont a zsinattal és a liturgia-reformmal egy szakadás ment végbe, akkor e szakadás létrehozóit nagy felelősség terheli. És akkor pláne az a helyes, ha a „régi” hithez illetve a „régi” liturgiához hűségesek maradunk. II. 30 év a Szent Péter Papi Közösségben Most is nagy hálával tartozom mindazért a jóért és igazért, amit az FSSP-nél eltöltött években megtapasztalhattam. … A kezdetektől fogva elbűvölt hitünk hagyományos liturgiája és tanítása – egyes személyek klerikalizmusa és felfuvalkodottsága azonban zavart, és eltávolított tőlük.      Az FSSP-nél az volt az elvárás, hogy a modern egyházban tapasztalható bajokról hallgatni kell, illetve át kell siklani felettük, hogy ezáltal a helyi püspökök továbbra is engedélyezzék a közösség működését. Gondolok itt többek között a modern áldoztatás szörnyűségeire: Mindent elviselni, mindent feláldozni, hogy csak nehogy a közösség apostolkodása veszélybe kerüljön, ez volt a parancs. Mai szemmel ezt mondanám: „A hit több, mint engedelmesség!” Az igazi engedelmesség valami nagyon nagy dolog. A szentek e téren csodálatos példákat mutattak nekünk. Mégis, nekünk ki szabad és ki kell mondani az igazságot. A mindent eldöntő gondolat ez a kérdés: Hol található ma Jézus Krisztus Egyháza? Az épületekben és intézményekben, melyek csengőin és postaládáin „katolikus” felirat áll, holott nagyon sok pontban már nem katolikus módon gondolkoznak és tevékenykednek? Vagy Jézus Krisztus Egyháza egyszerűen ott van, ahol emberek gyermeki módon, de konzekvensen vallják: „Teljes szívemből hű akarok maradni a katolikus hit egészéhez”? A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy akik ezt vallják, azok ezt még otthonukban nyugodtan kimondhatják. Ha viszont olyan bátrak, hogy e visszaéléseket és tévedéseket nyilvánosan is kibeszélik, akkor következményekkel kell számolniuk. .. Mégis milyen gyakran hallgattam én is a bajokról 1990 és 2020 között az emberektől való félelem miatt? Milyen gyakran kellett előbb kicipelnem a rendelkezésünkre bocsátott templomból a „népoltárt”, és aztán újra visszavinnem oda a "normális" istentisztelethez? És milyen gyakran léptem ostyadarabokra eközben? Mi, Péteresek, 2007. július 7. után nagyon örültünk a két misekönyv Ratzinger-féle „egyenjogúsításának”, de hivatalosan azt az álláspontot kellett elfoglalnunk, hogy mindkettő a római katolikus miserítus és mindkettő ugyanúgy érvényes – megint csak az emberektől való félelemből.      Amikor azonban Bergoglio 2013. március 13-án „megválasztása” után megmutatta magát a Szent Péter bazilika erkélyén, és én beszédén és viselkedésén egyre jobban megütköztem, egyúttal bátrabb is lettem, és legalább magamban ki mertem mondani: „Ez nem lehet valódi pápa!”      E felismerésemet a belső harcok évei követték! De ezen évek alatt soha nem idéztem Bergogliot, akkor sem, ha valami jámborság jött ki a szájából. III. Fájdalmas továbbgondolás 2020 februárjától egy pap hosszú beszélgetések alatt lassacskán megnyitotta számomra a horizontot, megmutatta, hogy a zsinat óta tapasztalt folyamatoknak és változtatásoknak valójában belső összefüggése és dinamikája van, melyeknek célja az egyháznak belülről történő lerombolása és egy „egység-vallás” létrehozása. Felfoghatatlanul megrázó, és valóban zseniális terv!      Ha én a korábbi évek, sőt évtizedek alatt azt hittem, hogy a „zsinat utáni időben” valami félresikerült, és társadalmi érdekeltségek nyomultak be az egyházba stb., akkor most világossá vált számomra: Nem, ez volt eleve a szándék! A zsinat szövegei némely igazságot is tartalmaznak, de egyúttal egyértelmű tévedéseket is. Ezek közül a legrosszabb és a legalapvetőbb az 1965. december 7-én kihirdetett vallásszabadságról szóló határozat („Gaudium et spes”).      Az természetes, hogy minden ember szabad akaratától függ, hogy elfogadja-e az igaz hitet vagy sem, de olyan jog nem létezhet, ami megengedi, hogy valaki ezt vagy azt a vallást keresse ki a maga számára. Jézus Krisztus igaz Egyháza soha nem mondhatja azt, hogy más vallások is utat jelentenek Istenhez. Jézus Krisztus Egyháza a katolikus Egyház! Jézus Krisztust és az Általa alapított Egyházat senki nem kerülheti meg. Ezzel a dokumentummal, és sok más kijelentéssel, melyek ezzel kapcsolatosak, az Egyházat, Jézus Krisztus menyasszonyát bemocskolták, és megmutatták, hogy az egyházat valójában egy másik irányba, a relativizmus és az egység-vallás irányába akarják vezetni. 300 éve pontosan ezek a szabadkőművesség céljai! Ha ez egy világosan felismerhető tény, akkor e mozgalom irányítói szabotőrök, és semmi esetre sem katolikusok. Csak aki ki tudja mondani: „Teljes egészében Krisztus Egyházának tanítását fogadom le”, viselhet hivatalt az Egyházban, mert különben hitetlensége által saját magát zárja ki belőle. Ezek teljesen világos, ugyanakkor azonban fájdalmas következtetések.      Már XII. Pius pápa alatt működtek az Egyház ellenségei (például Bugnini), akik aztán az ő halála után átvették az egyház irányítását. XII. Pius óta az összes "pápa" bizonyos pontokban nem volt teljes egészében hű Jézus Krisztus Egyházához – akkor sem, ha olykor némely jót és igazat is mondtak. Nem voltak valódi pápák, akiket egy katolikus mint igaz pásztort bizalommal követni tudhatna. Ez a helyzet Roncalli „Pacem in terris” "enciklikájával" kezdődött, és a "zsinat" tévtanaival folytatódott, majd Montini "liturgia-reformjával" jutott a csúcsra.      Egy igazi pápa soha nem hívná meg a hamis vallások képviselőit közös imára, mint ahogy ezt Wojtyla 1986-ban Assisiben megtette. Ratzinger pedig megpróbálta a zsinat előtti és utáni időt egy sorba állítani, csakhogy tévedés és igazság soha nem köthető össze. A katolikus Egyház igazi megújulása csak úgy lehetséges, ha a hamis elemeket nevükön nevezik és eliminálják őket! 2013 és 2020 között nehezemre esett a szentmisében Bergoglio nevét kiejtenem a kánonban, hogy vele egységben legyek. Zavaromban hozzátettem még "Benedek" nevét is. 2020 tavasza óta nem mondom senkinek a nevét. Csak egy igazi pápával tudok egységben lenni, aki katolikusan gondolkozik és cselekszik. Most már ott tartok, hogy azt mondom: „Nem szabad ezt tennem!” Ennyire világos ez a felismerés: „Nem szabad egy eretnekkel és rombolóval egységben álljak – ha ezt tenném, megtagadnám a hitemet!” Ezzel kapcsolatban be kell vallanom, hogy még mindig fejlődésben vagyok. A Péter Közösségből való kilépésem egy fontos lépes volt, de még sokat kell tanuljak.      El szabad és el kell szakadnom a modern embercsinálta-egyház hamis fondorlataitól. Ez nem jelenti azt, hogy ítélkeznék más emberek hite fölött. Isten az alázatos lelkűeknek ajándékozza kegyelmét. Isten annak osztja kegyelmét, akinek akarja. Az egyházban zajló rombolások párhuzamosan zajlanak a világban tapasztalható változásokkal: az egyik oldalon, az "egy-világ-vallás", a másik oldalon az "egy-világ-kormány" a maga Great Reset-jével, és más szörnyűségekkel és embertelenségeivel. Ezek az erők végülis egy emberek által csinált földi mennyországot próbálnak létrehozni – Isten és parancsok nélkül. IV. A római misszálé mint legjobb érv Ha egy katolikus mindezen magyarázatok és következtetések ellenére még mindig nem látja be az itt elmondottak igazságát, akkor egy másik módszer talán segítségére lehet: sekrestyémben van egy 1923-ból származó misekönyv. Gyönyörűen van bekötve és díszítve – nem egy olvasásra szánt nyomtatott könyv, hanem egy művészi alkotás, amit olyan szépnek készítették, amennyire csak lehetett. – Benne van Szent V. Pius pápának az előszava, amit ő 1570 júliusában a papoknak adott. Hosszú vizsgálat és a protestantizmus által keletkezett roncsolásra válaszul ez a szent pápa ezt a misszálét így vezette be:      „Amit a szentséges Római Egyház, a többi egyház anyja és tanítója, kiad, azt minden helyen mindenkinek szeretettel el kell fogadnia és be kell tartania: Ezért mostantól mindig és minden jövendő időben a keresztény földrész egész területén semmilyen más misét – se énekest, se csendeset – nem lehet megünnepelni, mint az Általunk kiadott misekönyv előírásainak megfelelőt.”      A továbbiakban ehhez még ezt teszi hozzá Szent V. Pius pápa: „Egyúttal eldöntjük, hogy ebben az Általunk most kiadott misekönyvben foglaltakhoz soha nem szabad semmit se hozzáfűzni, se elhagyni, vagy megváltoztatni.” Természetesen az évszázadok során néhány további ünnepet is felvettek a misekönyvbe. De csak a 20. század második felétől merészelték e szent pápa végérvényes utasításait semmibe venni. – Nem elgondolkoztató ez? Ma a modern hivatalos egyház egyetlen tagja sem celebrálhatja a misét Szent V. Pius misekönyve alapján – vagy ha igen, akkor csak a már lelkiségében alaposan megváltoztatott 1962-es misekönyvet használhatja.      Nekünk meg szabad és meg kell őriznünk csodálatos hitünk eme drága kincsét, hogy ezzel hűek maradjunk Jézus Krisztushoz, akkor is, ha ezért hátrányt szenvedünk, vagy megvetnek, megrágalmaznak, netán üldöznek bennünket. A másik pont a szentelések érvényessége. Sajnos – mindazonáltal logikusan – nemcsak a mise szövegét, de minden egyéb imát és szertartást is megváltoztatták: a breviáriumot, a rituálékat és a főpapi szertartáskönyvet. 1968 óta ezeknek más szövegei vannak, például a püspökszentelésnek is.      Aki tehát a mi csodálatos és kortalan misekönyvünket használja, annak egyúttal arra is ügyelnie kell, hogy a szentmisét egy olyan pap mutassa be, akit egy a régi szentelési sorban álló, biztosan érvényesen konszekrált püspök szentelt fel, mivel az új, zsinatutáni szentelések érvényessége nagyonis kétséges. Amíg ehhez a ponthoz eljutottam hosszú, olykor homályos, sok nehézséggel tarkított utat kellett megtennem. De Isten velem volt ezen az úton! Naponta világosan megtapasztalhattam az Ő vezetését és kíséretét! Meneküljünk Mária Szeplőtelen Szívének védelme alá! Ő nemsokára minden romboló ténykedésnek véget fog vetni. Szent Mihály arkangyal világosíts és védelmezz meg bennünket! Végszó: W. Huber atya honlapján a fenti vallomás mellett számos videó található; ezek közül az egyik címe így hangzik: „Wie kann man in der heutigen Zeit katholisch sein?“ – Hogyan lehet a mai időben katolikusnak lenni? A felvétel itt található: https://paterwalterhuber.de/#uael-video-gallery-777233a-67 Feltéve: 2024. január 28.