|
1.
Padányi Viktor könyve az ifjú Széchenyi Istvánról szól. Arról szól, hogy a sikertelen, előléptetése érdekében hiába fáradozó gróf huszárkapitány Széchenyi István miképpen válik egyetlen évtized alatt a korszak Magyarországának, sőt a korszak Közép-Európájának (azaz az egész Habsburg Birodalomnak), sőt a korszak egész Európájának legjelentősebb gondolkodójává és politikusává.
Padányi e könyvecskéjében a nagy gondolkodó és nagy államférfiú Széchenyit már nem mutatja be, ő ez alkalommal csak azzal foglalkozik, mi a rejtélye a nagy átváltozásnak.
De a nagy átváltozás éppen a rejtélyek rejtélye.
Azt hihetnénk, Széchenyi rendkívüli naplójegyzetei segítenek a kutatónak a rejtélyek rejtélyét megfejteni. Segítenek is, persze... Ha a kutató a napló-olvasásnak akkora mestere, mint Padányi. Mert Széchenyi ifjúkori naplójegyzetei bizony jól megtréfálhatják a gyanútlan és hiszékeny, azaz alkalmatlan kutatót.
Könnyűszerrel bizonyíthatjuk ezt: „Gyónásom – írja Naplójába 1822-ben – egy óránál tovább tartott, Nem mutattam magam jobbnak, mint amilyen vagyok. – Miután nem ígérhettem neki, hogy egyet s mást nem hagyok abba, például a nőket, – hogy vallásomban néhány dolgot nem értek, (...) s hogy az én vallásom szokásai közül sokat csak forma szerint gyakorolok – feloldást nem adott nekem, amit előre láttam, és nem riadtam vissza tőle. – De ha az ostya valóban az Isten, akkor az ember az életben vajmi ritkán fogadhatja méltóan: ilyen titokkal semminemű tréfát nem űzhetek.”
Milyen következtetést lehet ebből levonni? Leegyszerűsítő következtetést bizony eléggé könnyű... Mai tankönyvírók (az egyetemi tankönyvek írói is) meg is teszik. Padányi nem egyszerűsíti le ezt a kérdést sem. Ö valódi történész.
De a mai tankönyvek íróit akár fel is menthetjük. Mert bizony könnyű helytelenül megítélni azt a kort, amelyben Széchenyi István oly rendkívüli szerepet vállalt.
A felvilágosodás eszményei annak ellenére meghatározzák még a korabeli ember gondolat- és érzésvilágát, hogy az már ébredezik a felvilágosodás okozta kábulatból. A romantikába menekül a korabeli ember, de menekülés közben elfelejti, hogy a gondolat- és érzésvilág megzavarodása azzal kezdődött, hogy az európai keresztény ember engedett a mindent leegyszerűsítés kísértésének. Nem, ez a folyamat nem az ún. felvilágosodással kezdődött, hisz a "felvilágosodás" is csak egy állomása a hosszú folyamatnak, amelynek kezdetére már Dante felfigyel, s amelynek a megállítására a magyar Mátyás király hozza meg a legméltóbb intézkedéseket, gondolja ki a legszebb terveket.
Mi ez alkalommal nem foglalkozhatunk ezzel érdemben, csupán hangsúlyozzuk, hogy Széchenyi ifjúsága éveit mennyire meg keserítette, hogy kortársai engednek a leegyszerűsítés csábításának. E csábításnak az ifjú Széchenyi is enged, csakhogy ő már fiatal korában is olyan, mint később: kegyetlenül megbünteti azt az önmagát, aki képes volt akármilyen csábításnak engedni.
Mindazonáltal azt is illő itt megjegyeznünk, hogy ha összehasonlítjuk a XIX. század első fele emberének a magatartását, valamint gondolat- és érzésvilágát a XX. század vége vagy a XXI. század eleje emberének magatartásával, illetve gondolat- és érzésvilágával, akkor előbbit magasztosnak, sőt irigylésre méltónak tarthatjuk... De azért tegyük hozzá: ez mit sem változtat azon, hogy az a korszak is a leegyszerűsítés, azaz az önámítás korszaka.
Széchenyi számára viszont megvetendő a leegyszerűsítés és az önámítás. Naplóját sem másért kezdi el talán, mint azért, hogy méltóképpen megküzdhessen azzal az önmagával, akit megérintett, túlságosan is befolyásolt korának szellemisége. Szerencséjére – és mai olvasói szerencséjére! – Széchenyi úgy tudott szembenézni önmagával, ahogyan senki sem tudott. Könnyű erre példákat felhozni. A legkézenfekvőbb példa pedig éppen az, hogy úgy tudott gyónni, hogy a gyóntató pap nem mindig oldozhatta fel.
A naplóírás Széchenyi számára ugyanaz, mint a gyónás. Semmit el nem hallgatna. A Naplóban mégsem mondhat el mindent. Nem szeméremből, nem félelemből, de nem is szerénységből... És nem is tudatosan. Csupán arról van szó, hogy korának leegyszerűsítő gondolkozása hatással van arra a Széchenyi Istvánra is, aki semmit nem egyszerűsítene le önszántából. Mintha azt élné meg Széchenyi István is, amit fiatalabb kortársa, Bolyai János.
Mit mond Széchenyi? Fő gondját, mely a napló-írásnak is fő gondja, 1825. nov. 15-én fogalmazza meg: „Én még soha életemben nem láttam oly tiszta és világos írást, melyet ne lehetett volna különféle módon értelmezni. És ez a nyelv tökéletlenségéből származik; mert egyik nyelv sem alkalmas arra, hogy tisztán és határozottan fejezzük ki, amit mondani akarunk, és amit érzünk. Meggyőződésem azonban, hogy az emberek fel fognak még fedezni valamit (hogy mi az, nem tudom, ha tudnám, megmondanám): aminek segítségével eszméiket majd kristályos tisztasággal közölhetik.”
Mondottuk, ez nemcsak az ő gondja a XIX. században. De mielőtt összehasonlítanánk Széchenyi és Bolyai nagyon is hasonló gondjait, tegyünk fel egy különös kérdést: Ha meg akarjuk állapítani, hogy mi is a tizenki1encedikszázadiság, akkor ez elsősorban éppen a fogalmazással van összefüggésben?
A XVIII. századi gondolkodó még gondtalanul egyszerűsít (és bizonnyal nincs is tudatában annak, hogy egyszerűsít), úgy, mint a fiatal Széchenyi egyik kedvence, Voltaire. A XIX. századi öntudatos embert viszont már nyugtalanítja a leegyszerűsítés.
Széchenyit, láthattuk, nagyon nyugtalanítja a leegyszerűsítés veszélye, de Bolyai Jánost talán még jobban. „A tér tudománya pedig – vallja Bolyai – mégiscsak elég szép marad. Éppen a dolog természetében rejlik, hogy ez logikai következtetések útján nem ismerhető fel, csak a közvetlen szemlélet alapján. Sőt még az angyalok számára is hozzáférhetetlen marad, ha közvetlenül ki nem tapasztalják. Csak egyetlen olyan lény van, kinek szemlélete előtt az egész természet nyitva áll: Isten, a tér mestere.”
Bolyai János legsúlyosabb gondja tehát: a teremtéskor Isten mint a Tér mestere tökéletest alkotott, de a Teret – sem az Égi Teret, sem az e világi teret – az ő századának embere már nem tudja felfogni, így nem tudja felfogni az élet értelmét. Ami az e világi, a könnyen érzékelhető tér legyőzése. Azaz az Égi Tér megtapasztalása.
Bolyai János ezt felismerte, és így alkalmassá vált arra, hogy az „idvesség igazi, alapos útját” megvilágosítsa. Ö az, aki „a nyelvet, tant s az emberi nemet, erősen reménylhetőleg, újjáteremtendi …”
De kortársai nem értik. És nemcsak a domáldiak, nemcsak a marosvásárhelyiek képtelenek felfogni Bolyai gondolatait. Az ő életében nincs jelentősége annak, hogy Marosvásárhely, Domáld vagy Göttinga. Az ő szemével nézve nincs művelt nyugat. Ha lenne, felismerné Bécsben. Istentől távolodó világ: Bolyai mindenütt ezt látja, Bécsben is, Domáldon is. Ezt látná Göttingában is.
Különös? A fiatal Széchenyi utazhat, s bejárhatja azt a világot is, amelyet Bolyai nem járhat be, de a gondjai ugyanazok, mint Bolyai gondjai. A tér tudománya a legfontosabb tudomány – szól az Appendix Bolyaija. Az Üdvtan Bolyaija hozzáteszi: az egyetlen méltó célja a valódi embernek a harmónia megtalálása. Appendix + Üdvtan = Harmónia... Meg is találja a harmóniát, vagy csak legszebben keresi?
Újabb kérdéseket kell feltennünk: mi történik Bolyaival hatalmas magányában? Ki ő ebben a felfoghatatlan magányban? Éppen az, aki mint új Hamlet, XIX. századi Hamlet szintén „a kizökkent időt” hivatott „helyretolni”? Hogy megszülessen a Harmónia a földön is? Ezért léphet át a legtökéletesebb zűrzavarból a legtökéletesebb harmóniába? Földi zűrzavarból égi harmóniába? Káprázatból valóságba, földi káprázatból égi valóságba?
Amit mond válaszképpen, azt megtapasztalja és nem kitalálja. Olyan bonyolult és mégis olyan egyszerű számára minden: választhatja az ember a percet vagy az Örökkévalóságot, a zűrzavart vagy a Harmóniát. És ő mily szerencsés! Ő nem is tudta, hogy mindennapi választásainak mekkora a tétje. Az ő felfoghatatlanul nagy szerencséje az, hogy képtelen és mindig képtelen volt engedni a leegyszerűsítés csábításának. Mindig hitte, hogy az emberi létezés felfoghatatlan rejtélyeit sikerülni fog felfoghatóvá, láthatóvá tennie (új, más világot teremtenie), de nem ennek a hitének köszönheti, hogy mindig igazat mondott, hanem mert képtelen volt leegyszerűsíteni, azaz meghamisítani a valóságot. Az ő igazmondása tehát nem is érdem? Kegyelem inkább?
Ugyanez történik meg Széchenyi István életében is. Mi tehát az ő közös gondjuk?
Az újkor embere – a XIX. századi is – úgy fordult el a „tér mesterétől”, Istentől, hogy ezen elfordulásra még büszke is volt! El volt telve önmagával.
Mindazonáltal mindketten ízig-vérig XIX. századi emberek. Ezért próbálják meg észérvekkel megközelíteni az ésszel felfoghatatlant. Kinyitják a metafizikai világ kapuját, látják, mi van mögötte – el is mondanák, mit látnak, de a leglényegesebbet legtöbbször nem mondhatják el, mert a kor szellemében a metafizikait a fizikaiba kényszerítik.
Emlékezve arra, mit mond Széchenyi a nyelvről, azt vegyük most még tekintetbe, hogy Bolyai annyira irtózik a leegyszerűsítéstől, hogy olyan nyelvet szeretne teremteni, amely lehetetlenné teszi a leegyszerűsítést. A leegyszerűsítést lehetetlenné tevő világnyelve alapjának a magyart választja ki.
Mondottuk: a XIX. század világképe megkérdőjelezi a metafizikai világ valódiságát. De Széchenyi nagy kérdései többségének a magyarázata nem máshol "rejtőzködik", mint a metafizikai világban. Nevezzünk meg egyet, a szakrális királyság kérdéskörét. Azért hívjuk fel éppen erre a figyelmet, mert a szakrális királyság Széchenyi egyik legfontosabb eszménye. És mondjuk ki mindjárt azt is, hogy a szakrális fejedelem kérdésköreinek rejtélyei már felfoghatatlanok a XIX. században. Szakrális királyság, szakrális uralkodó: mindezekről bizony Széchenyi korában beszélni sem lehet, írni sem lehet.
Mert a szavak már nem fejezik ki a maga bonyolultságában a szakralitás kérdésköreit?
Széchenyi századában már emberközpontú a kereszténység világképe is; igen, a hivő embereké is. És a hitélet felületessé válik. Széchenyi hitélete nem válik felületessé. És éppen ezért képes olyan gyónásra, amely miatt meg "kell" tagadni tőle a feloldozást.
Mindezek ismeretében talán már nem tűnik hihetetlennek, hogy komoly gondjává válik Széchenyi István élete és alkotásai tanulmányozójának, hogy a XIX. század divatos szavai, illetve állandósult szószerkezetei segítségével nem lehet hitelesen megmagyarázni Széchenyi gondolkozását, magatartását, tetteit. (A mai divatos szavak, szókapcsolatok segítségével még kevésbé.) Nem lehet, mert azok bizony rejtélyesek maradnak. Ha mégsem mondunk le arról, hogy a maga hitelességében mutassuk be, mi van Széchenyi különös magatartása, rendkívüli tettei mögött, akkor hagynunk kell megszólalni a magatartását és a tetteit.
Egyébként Széchenyi naplójának olvasásakor arra is rádöbbenünk, hogy Széchenyi ki akar törni korának gondolat- és érzésvilágából. És óriási erőfeszítéssel kíséreli ezt meg... Persze hogy nem megy könnyen. Kételkedik Voltaire-ben, de idéz tőle, mint minden kortársa. Nem Voltaire-t tartja hitelesebbnek, mint önmagát, de Voltaire fejezi ki a kort. És George Gordon Byron? Byront olvasva és idézve és továbbgondolva, Széchenyi mintha Voltaire hatása ellen küzdene, de Byronnal sem azonosul. Azaz Byron sem fejezi ki azt, ami Széchenyi számára a legfontosabb.
Széchenyi a régi korok legszentebb hagyományairól beszélne és írna, ha azokról az ő korában oly egyszerű lenne beszélni és írni... Különös – drámainak nevezhető! – ellentmondásra figyelhetünk fel: Széchenyi szívesen beszél az ő korában oly népszerű liberális eszmékről, de azokat párosítja a legkonzervatívabb eszmékkel, eszményekkel.
És ez ellentmondás nemcsak Széchenyi magatartásában és tetteiben mutatható ki, hanem sok kortársáéban. És ez esetben nem Bolyaira gondolunk, hanem azokra a magyar főnemesekre és nemesekre, akik lelkesen és felszabadultan követik Széchenyit. És akik éppolyan elégedetlenek önmagukkal és környezetükkel, mint ő.
Széchenyi még 1825-ben, első nagy sikerei esztendejében is elégedetlen önmagával. És Naplója segítségével bizonyíthatjuk, hogy nem minden tettének fogja fel a jelentőségét. A Széchenyi Naplóját megítélő Padányi Viktor nagyon igényes – Széchenyivel szemben is, önmagával szemben is. Például, ha a Naplóban az áll, hogy írójára nagy hatást tett egy korabeli divatos könyv, regény vagy filozófiai munka, akkor azt a regényt vagy filozófiai tanulmányt Padányi el is olvassa... Utána mérlegeli: túlzott-e a naplóíró Széchenyi. Ha a Naplóban Széchenyi első országgyűlési felszólalásáról ír, Padányi ezt egybeveti az országgyűlésen elhangzott minden jelentős szónoklattal.
Széchenyi a magyar alkotmány megbecsültetésén kívül a magyar nyelv méltó védelmét tekinti az 1825-27. évi országgyűlés fő céljának. Mert úgy látja, veszélyben a magyar nyelv. De nem egykönnyen fogható fel, amire gondol. Bizony, ő nem a császár-király és nem Metternich államkancellár magatartása miatt félti a magyar nyelvet. Ők a németesítés, illetve magyartalanítás kérdését fel sem vetik. Az osztrák-német nemzeti hegemónia apostolai őket nem véletlenül tekintik törekvéseik akadályozóinak. De az osztrák-német (ekkor még leplezett) nacionalizmust sem tekinti ez időszakban főveszélynek Széchenyi. Kitől, mitől, mi okból félti akkor a magyar nyelvet? Ekkor még a magyar rendek magatartása miatt látja veszélyben. Azoktól félti, akik ragaszkodnak a latin nyelv hegemóniájához. Az alsótáblán mind a magyar, mind a latin használatos 1825-ben, de a felsőtáblán a latin hegemóniája még töretlen.
(A kérdést bonyolítja, hogy a főrendek a magyar nemzeti érdekekre hivatkozva ragaszkodnak a latin nyelvhez. II. József korának veszedelmeire és küzdelmeire hivatkoznak, mondván, hogy a németesítés annak idején a latin nyelv erején tört meg. Cziráky érvelése Széchenyi Naplójában: „Mi nem hanyagolhatjuk el a latin nyelvet, mert különben a végén németül fogunk beszélni.”)
Széchenyi első felszólalásának célja e hegemónia megtörése. Szerinte a latint felváltó magyar nyelv a magyar nemzeti öntudat újjáteremtőjévé válhat. De hogy a magyar nyelv betöltse küldetését, azt most éppen senki más, csak az országgyűlés felsőtáblája akadályozza. És Széchenyinek mint a felsőtábla újdonsült tagjának nem is kell többet tennie, hogy maradandót alkosson, csak szólásra kell jelentkeznie – és beszédét magyarul kell elmondania.
Október 12-én tarja meg e felszólalását. Nem mond semmi különöset – beszédének hatása mégis rendkívüli. És ennek valóban csak annyi a titka, hogy elsőként szólal fel magyarul a felsőtáblán. Beszédének fogadtatása egyébként nem is magyarázható a tartalmával.
Másnap azt is megtudja, hogy tette nemcsak rendkívüli, de sikeres is. Az ő példáján felbuzdulva két főrendű magyarul szólal fel. És cselekedetének éppen az ad értelmet, hogy követik példáját. Mozgalmat indít el. Mozgalmat a magyar nyelv jogaiba való visszahelyezéséért.
Következő országgyűlési szereplésének pedig már az a célja, hogy a mozgalom intézményhez jusson. Ez alkalommal, 1825. november 3-án az alsótáblán szólal fel. Ekkor ajánlja fel egyévi jövedelmét egy magyar tudományos akadémia alapítására.
Nyilvánvaló az összefüggés a két felszólalás között. És az is világos, hogy alsótáblai szereplésének semmi értelme nem lett volna, ha szavait nem támasztja alá a felajánlással. Az alsótáblát a legszebb, a legbátrabb magyar nyelvű szónoklat sem kápráztatta volna már el. Ahhoz itt már hozzászoktak. Itt nem irányt kell megjelölni, hisz a követek nagyon jól tudják, hogy melyek a legsürgősebb feladatok, egy magyar tudós társaság megalapításáról: például nemcsak most szónokolnak sokat, témája ez már az 1790-91. évi országgyűlésnek is. Ami most időszerű, az már nem lehet más, mint a régi terv valóra váltásának a megkezdése. Ehhez Széchenyinek hiába lennének buzdító szavai. Pénzre van szükség a tudományos akadémia létrehozásához. Valakinek meg kell tennie az első felajánlást – most ez időszerű. S ha időszerű, hatásos is lesz: példáját követni fogják. Tettének jelentőségével Széchenyi ez alkalommal tisztában van. A Naplójába ezt írja: „A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” Nyilván az is benne van e talányos mondatban, hogy ő megtette, ami tőle tellett, most már jöjjön, aminek jönnie kell...
De akár tiszteletet, akár gyűlöletet váltott ki első politikusi szereplésével, ő a helyét megtalálta. A pályát, amelyik neki való, amelyiken hatni tud.
És most arra hozzunk fel példát, hogy nem mindig az történt Széchenyi István életében, amiről a Naplója alapján feltételezhetjük, hogy meg kellett volna történnie. Ö sem úgy élte meg, amit leírt, ahogyan leírta? Úgy élte meg – és mégsem. De természetesen nem azt állítjuk, hogy naplóírás közben nem volt őszinte. Egészen másról van szó.
Vessük csak egybe Széchenyinek az 1825. évi, Metternichhez benyújtott memorandumait, valamint Metternichnek ezekhez fűzött jegyzeteit a Naplóban olvasható beszámolóval... Az eredmény eléggé különös lesz. Lássuk mindenekelőtt, hogy mi késztette Széchenyit írásbeli tiltakozásra: Az 1825-27. évi országgyűlés elején, 1825. szeptember 15-én felolvasott előterjesztésében a király kimondja ugyan, hogy nagyon fontosnak tartja az alkotmány megbecsülését és megbecsültetését, de semmit nem szól arról, hogy a húszas évek elején ő maga miképpen sértette meg az alkotmányt, miképpen sértette meg a Szent Korona tanát. Az országgyűlés figyelmezteti a királyt esküjére és hitlevelére.
Előzmények:
1821. április 4-én a király, I. Ferenc elrendeli, hogy Magyarország állítsa ki az 1813-ra és 1815-re rendelt 90 000 újoncból hátralékban maradt 28 000 főt. (A vármegyék egy része ellenáll, mert a 90 000 újoncot nem az országgyűlés ajánlotta meg.)
1822. augusztus 13-án pedig azt rendeli el a király, hogy a hadiadót papírpénz helyett azonos névértékű ezüstpénzben kell fizetni Magyarországon, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hadiadót csak az országgyűlésnek lett volna jogában megajánlani (az 1504. évi 1. törvénycikk alapján), valamint azt is, hogy rendelete – mely szintén törvénytelen az említett törvény szerint – az adó összegét két és félszeresére emeli. (A vármegyék ellenállását ez esetben is kötelezővé teszi az 1504. évi törvénycikk, s a vármegyék egy része be is tarja a törvényt.)
A király biztosokat küld ki a megyei ellenállás megtörésére. Minderről hallgat a szeptemberi királyi előterjesztés, de nem teszik ugyanazt a rendek, és leghatékonyabban éppen Széchenyi István lép fel az alkotmánysértés elhallgatása ellen.
Széchenyi Metternich államkancellárral folytat rendkívüli következményekkel járó tárgyalást az alkotmánysértésről. Két memorandumot is ír, a fontosabbikban, a november 18-án benyújtottban egyebek között ez áll: „Nem kívánom megvizsgálni, mennyire igaz vagy hamis, hogy a mondott rezolúcióban az abszolutizmus elvét kell látni. Csak azt akarom megkérdezni, lehetséges-e, hogy a rendek, amelyek semmilyen más értelmet nem találhatnak benne, bizalommal legyenek ezek után, és nem megbocsátható-e amaz aggodalmasságuk, amelyet nem tudnak elrejteni, és amelynek folytán elsősorban ama pontok felől szeretnének megnyugodni, amelyek alkotmányunk princípiumát teszik. (...) Főméltóságod azt tiszteli és vigyázza, ami régóta nagybecsű és régóta fennáll. Alapelvei alapkövéül a legitimitást választja; mind politikai téren, mind magánéletében oly következetes Ön, hogy bizonyosra veszem: a magyar királyság alkotmányát kardinális princípiumai terén olyan tisztán és érintetlenül akarja megtartani, ahogyan az a jelenleg uralkodó dinasztia kormányzása alá került. (...) Igazán nem volna nehéz őfelsége jogainak legcsekélyebb csorbítása nélkül is megnyugtatni a rendeket, és annyival, amennyi egészen rövid idő alatt is megtörténhetik, megnyerni a bizalmukat. Ennek elérése céljából legközelebbi rezolúciójában őfelségének röviden ki kellene nyilatkoztatnia őszinte alkotmányos érzületét, amiképpen koronázásakor felesküdött rá. (...) Lehet-e hűséges alattvalója királyának az, aki nem ragaszkodik foggal-körömmel országa törvényeihez? Nem hihetem, amiképpen mindig kételkedni fogok annak valódi belső értékében, aki jogát nem tudja férfiasan megvédelmezni...”
Metternich azon megjegyzései közül, amelyeket Széchenyi ezen memorandumához fűzött, a következőket tartjuk legjelentősebbeknek: „A magyar alkotmány megtartását minden tekintetben olyan szigorú államhivatali kötelességnek s egyszersmind a jog és az ész olyan határozott parancsának tekintem, hogy az ellenkező egész politikai életem megsemmisítése árán találhatna akár csak meghallgatásra is.” Majd: „Okos és igazságos király sohasem fogja fenyegetni ezt az alkotmányt. Ami nyolcszáz éve dacol az idők viharaival, az bizonyítottan szilárd.”
A király pedig aláírja az előbbiek szellemében megfogalmazott új leiratot, és ezzel megnyílik a reformkor közjogi kapuja.
Az új leiratban a király egyetért a rendekkel az adó és az újoncozás tárgyában. Ezt azzal fejezi ki, hogy kinyilvánítja, nem akarja törvénysértés által a királyi jogkört bővíteni, hanem kötelező érvényűnek tekinti az 1790/91. évi jogfolytonosság-helyreállító országgyűlésnek a "segedelmekről és az adózásról" szóló XIX. törvénycikkét. Ebben ez áll: „...bármely néven nevezendő, akár pénzben, akár terményekben vagy újoncokban álló hadi segedelmek se a karokra és rendekre, se a nem nemesekre, a király szabad tetszése szerint nem fognak kirovatni, sőt szabad ajánlat örve alatt, vagy bármely más címen, országgyűlésen kívül nem fognak szorgalmaztatni... (...) Az állandó katonaság tartására szánt adó mennyisége pedig mindenkor egyik országgyűléstől a másikig folyó időre fog megállapíttatni...”
Valóban ez új királyi leirattal – azaz Széchenyi közjogi küzdelemben aratott győzelmével – nyílik meg a reformkor közjogi kapuja!
Van-e ennek nyoma a Naplóban? Magáról a küzdelemről: November 12-én Széchenyi hiábavalónak ítéli meg a Metternichhel folytatott beszélgetést, és elsősorban a Metternichhel szemben éppen kiújuló ellenérzésének ad hangot: „Mett[ernich], a kancelláriában nevelkedvén, jól megtanul franciául és németül beszélni, írni. Drezdába megy […] egy halom társasági-ismerettel bír – Párizsba megy, szerencsével kotyvaszt egyet-mást, a külügyek minisztere lesz, és végül Minden – Ezek után az eredmény nem természetes? Fogalma sincsen a vitatkozásról.”
13-án: „Az országgyűlés helyzete veszedelmesre fordult. Szócsatára került sor a király és a rendek között. De hát ki győz, egészen bizonyosan, ha a vádlott egyszersmind a bíró is? Örökösen a La Fontaine meséje. És én azt gondoltam, hogy mindazokat a félreértéseket, melyeknek sok bajt kell maguk után vonniok – Molnár révén elsimíttathatom? [Molnárnak Metternichet nevezi.] Már kétlem: mert ők mind képtelenek szívük mélyén az abszolút monarchiáról lemondani – De ha ezt az embert fokozatosan rábírhatnám, hogy a jövőben ő is – az én eszményem érdekében dolgozzék!?”
Mit ír naplójába, amikor megtudja, hogy közjogi küzdelme győzelemmel végződött? Ünnepeli-e a győzelmét? Ennyit jegyez fel november 28-án: „Megérkezett a nádor. Délután ülés. Felolvasták a leiratot. A fődologban jó.” A győzelmét bizony ily örömtelen hangon jelenti be. Azon a napon ír így, amelyiken felolvassák azt a királyi leiratot, amelyből ma már könnyen levonható a nagyszerű következtetés, hogy megszülettek a feltételei a reformkor közjogi kapuja megnyitásának.
Padányi Viktor, a valódi történész értően olvas a sorok között, és nem téveszti meg Széchenyi örömtelen hangja. Ö így ír az 1825. esztendő Széchenyijéről: „Vitorláiba belekaptak a politikai szelek, s a magánélet eldugott öblének zavaros vizéről Széchenyi hajója hirtelen kifutott a nyílt tengerre.”
2.
Padányi Viktor nagy érdeme, hogy le meri írni (amit mai történész nem írhat le, ha akadémikus vagy egyetemi tanár akar lenni), fel meri ismerni – Széchenyi megértésének reményében is –, hogy a humanizmussal, illetve a reneszánsszal nem a fejlődésnek, hanem a hanyatlásnak és a zűrzavarnak a korszaka következik. „A XVIII-XIX. sz. Európájának szellemi arcképe: reneszánsz örökség”, állapítja meg Padányi, majd hangsúlyozza, hogy az emberi szellem története talán még soha nem volt olyan zavaros, bonyolult, annyira egymásnak ellentmondó elemekből álló a művelődés fogalmáról vallott nézet, mint a XVIII. sz. második és a XIX. sz. első felét felölelő száz év alatt Európában...”
Bekövetkezik, amit Dante megjövendölt.
Mit mondott Alighieri Dante a XIV. század elején? Egy nagy veszedelemre hívta fel a figyelmet, mégpedig igen hatásosan. (Nem csak ő látta a keresztény világot fenyegető veszedelmet, és beszéltek róla az ő fellépése előtt is, de ő figyelmeztetett rá leghatásosabban.)
Arra figyelmeztette a keresztény világot az Isteni színjátékban, hogy a valódi hűség, az Istent megillető hűség az uralkodóknak feltétel nélkül járó hűséggé silányul, és ezzel a királyi udvarokba beköltözik a "legkártékonyabb" félelem... A félelem, amely maga köré vonzza a szolgaságot. Az uralkodó a jövendőben – figyelmezteti kortársait Dante – már nem Isten akaratának méltó közvetítője, hanem olyan szánandó ember, akinek legfőbb uralkodói célja eléggé szégyenletes, mert nem más, mint a hatalom megtartása és növelése. – Bizony a későbbi korok machiavellista uralkodóját jövendölte meg Dante. És kiáltotta: védekezz keresztény világ a jövendő alkalmatlan és méltatlan uralkodóinak, vezető politikusainak zsarnokságától!
Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet megpróbált válaszolni. Megkezdődött a küzdelem a legveszedelmesebb uralkodói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért. De a nagy kihívásra a magyar válasz volt a legméltóbb. A magyar válasz a Szent Korona tana!
A korabeli magyarság hivatott képviselői képesek voltak méltóképpen válaszolni a nagy kihívásra: „az elrejtőzött, sehol már fel nem található” szakrális király felségjogait (teljhatalmát) az „el nem rejtőzött, jelenlevő” és tisztelve tisztelt szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák át... A magyar társadalom tehát méltóképpen megbecsülvén a szerves jogfejlődés eredményeit, a Szent Korona által ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományhoz, amelynek lényege Isten akaratának komolyan vétele, a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális komolyan vétele.
Igen, éppen azáltal, hogy a Szent Korona a szakrális király jogutódja, a Szent Korona tana tulajdonképpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának nagy eszményeit, a szakrális királyság éltető, nemzetmentő és kereszténység mentő hagyományait. A Szent Korona tanának talán ez a legnagyobb érdeme.
Arra a régi méltó magyar válaszra – ismeri fel Padányi – először angolok hívták fel Széchenyi figyelmét. Felsőbüki Nagy Pál [1777-1857, politikus, országgyűlési követ] is felhívhatta volna rá a figyelmét, de Széchenyi nem találkozott – akkor még – Felsőbüki Nagy Pállal és a többi nagy magyar közjogásszal. A magyar alkotmány, a magyar közjog rejtélyeiről tehát angol arisztokratákkal vitatkozhat Széchenyi. Arra is rádöbbenhet, hogy a magyar közjog bonyolult kérdéseit méltóképpen tanulmányoznia kell. A sorsfordító (a magyar nemzet és Széchenyi életét is meghatározó) országgyűlésre már magyar közjogból is felkészülten érkezik meg 1825-ben Pozsonyba.
Nagyon nagy bizony annak a jelentősége, hogy Széchenyi Angliában nemcsak az angol társadalmi és gazdasági élet, hanem a magyar közjog csodálójává is válik: „Alkotmánytörténeti csevegések során – írja Padányi – a magyar és nem az osztrák alkotmányfejlődés után érdeklődtek nála, tudtak az Aranybulláról mint a Magna Charta közép-európai testvéréről.”
Széchenyi majd a Hunniában meg is írja a magyar történelmi alkotmány, a magyar közjog dicséretét, s éppen akkor, amikor a közép-európai birodalom sajátságos ellentmondásainak az okait keresi. E birodalomban és ezen belül a Szent Korona országaiban polgárosodás és nemzeti kibontakozás feltételezik egymást, de annyi az ellentétes törekvés, hogy a politikai egyensúly igen ingatag. Fennáll annak a veszélye, hogy a kibontakozóban levő osztrák-német nemzeti mozgalom nemcsak Ausztriában, nemcsak az egész Osztrák Császárságban, de az egész birodalomban hegemóniára tör. Súlyosbítja a helyzetet, hogy összefoghat a magyarországi nemzetiségek mozgalmával. Széchenyi azt látja rémálmaiban 1834-ben, ami 1848 őszén meg is valósul. Hogy rémálma (szövetkezés az önálló magyar államiság és a magyar alkotmány megsemmisítésére) mégsem válik valóra, abban ekkor, a harmincas évek közepén még azért is bizakodhat, mert nyilvánvalónak tűnik számára, hogy megvalósítása senkinek sem érdeke: sem az Osztrák Császárság népeinek, sem a Szent Korona országai nem magyarjainak, sem az uralkodóháznak. Aggodalmait, félelmeit azért lenne hajlandó most megosztani potenciális ellenfeleivel is, mert hisz abban, hogy az ellentétek nem kibékíthetetlenek, s hogy a birodalom jövőjét a közös érdekek határozzák meg. Ha az érdekellentétek nem valódiak, akkor ezt sürgősen tudatosítani kell.
Ezért kezdi el írni a Hunniát, amelyben először is arra hívja fel a figyelmet, hogy a közép-európai birodalom (Habsburg Birodalom) csak akkor fog fennmaradni, ha az abszolút monarchia Osztrák Császárság nem gyengíteni próbálja a vele perszonálunióban levő alkotmányos monarchiákat (Magyar Királyság és Erdély), hanem azoknak fejlett közjogi intézményeit követendő példának tekinti: „Volna a monarchia másik részének képviseleti alkotmánya, nekünk pedig nem, mirajtunk lenne akkor a sor, hazánk belső idegeit szerinte alkalmazni. De mivel Ausztriának képviseleti alkotmánya nincs, sőt ilyesről szinte még sejdítése sincs, nekünk pedig, hála az Egeknek, van, azért nem rajtunk áll az utánozás...”
3.
Egyszer marad alul Padányi a félrevezető forrásokkal való küzdelmében. Amikor Széchényi Ferencről ír. Ekkor nem veszi tekintetbe a korabeli magyar társadalmi politikai élet legfontosabb rejtélyét: a magyar alkotmányos monarchiának a Szent Korona tana és a magyar történelmi alkotmány meghatározta különös felépítését. És számon kéri a főispán Széchényi Ferenctől, hogy miért nem jó alispán.
Mit kell itt tekintetbe vennünk? Ebben a korban a Habsburg-párti magyar politikus magatartását is a Szent Korona misztériuma és tana határozta meg. Sőt még a Habsburg-házi magyar királyét is. Hogy is van ez a maga bonyolultságában? Felvethetjük ez alkalommal is a kérdést, mi lett volna a magyar nemzet sorsa a Szent Korona tana nélkül, a történelmi magyar alkotmány nélkül, az erős magyar közjog nélkül... A megsemmisülés lett volna a sorsa.
De a magyar nemzet megmaradt, a magyar államiság megmaradt, mert a XVI. század harmadik évtizedében különös dolog történik: mind a fő-, mind a köznemesség abbahagyja a vezető szerepért folyó harcot, s egy igen erős hatalomnak adja át a vezetést. Ez az erős hatalom a magyar közjog. A közjogi tanná vált Szentkorona eszmével, a Szentkorona-tannal legyőzhetetlenné erősített közjog.
Történelmünkben ezután is meghatározóak a gazdasági és katonai erőviszonyok, de legmeghatározóbb a közjog. A magyar történelem ettől kezdve tulajdonképpen a közjog története, illetve a Szentkorona-tan története. A közjogi küzdelmek története. S ha nem így lett volna, a magyar állam valószínűleg már a XVI. században megszűnik létezni.
Nem fejthetjük itt ki a Szent Korona tana leglényegesebb kérdéseit, de felhívjuk a figyelmet a következőkre: A Szent Korona a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Ö a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában. A Szent Koronában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet.
A Szent Koronát mint jogi személyt a hatalom teljessége illeti, tagjainak (a király és a politikai nemzet) egyike sem törhet a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Igen, a Szent Korona tana nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza. Mind a király, mind a nemzet cselekvési lehetőségeit szűkíti (és nemcsak akkor, ha a hatalom akarásáról, birtoklásáról, hanem akkor is, ha pl. alkotmányozásról van szó), hogy miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. Legfőbb garanciája a Szent Korona a hatalommegosztás véglegességének (itt nyilván nem a hatalommegosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nemzet), az alkotmányosság megtartásának. A királyt esküje és hitlevele és a hatalommegosztást kimondó törvények kötelezik arra, hogy ne törjön abba a magasságba, ahol a Szent Korona mint közjogi absztrakció áll.
De a Szent Korona nemcsak közjogi absztrakció (az államhatalom alanya), hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai vannak. A történelmi Magyarországon tagjai voltak mindazok, akik részesei lehettek a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a történelmi magyar államban: a király és a politikai magyar nemzet.
A Szentkorona-tagság miképpen határozza meg a magyar nép lelki életét, magatartását? Azt vegyük itt tekintetbe, hogy a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelő ember a Szent Korona országaiban, mert a Szentkorona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elő.
De ki volt a főispán? És ki volt az alispán? Miképpen kellett viselkednie a főispánnak és miképpen az alispánnak? A magyar közjogtörténet egyik legnagyobb rejtélyével ismerkedhetünk, ha e kérdésekre méltóképpen válaszolunk: Maga Mátyás király javasolta annak idején az országgyűlésnek, hogy bővítse a vármegyei közgyűlés hatáskörét. S a Mátyás által javasolt 1486. évi dekrétum 60. törvénycikkének bizony felmérhetetlen a jelentősége. E törvénycikkben a vármegyeispánok, illetve alispánok kinevezéséről és beiktatásáról van szó, azazhogy sokkal többről. Törvényerőre emelkedett, hogy a főispán többé nem választhat ki bárkit alispánnak, hanem csak az illető vármegyéből valamely jeles férfiút, de aki nem a király előtt tesz esküt, mint a főispán, hanem a vármegye közgyűlése előtt. És ezzel megszületik a vármegyei önkormányzat!
Mintha azoknak a törvényeknek a megalkotását kényszerítette volna ki Mátyás, amelyek segítségével a nemzet azt a drámai helyzetet élheti túl, amely majd Moháccsal kezdődik el. Bizony, elindítja Mátyás a folyamatot, melynek során kiteljesedik a vármegyei önkormányzat. Meghatározhatta volna a Szent Korona a magyar politikai életet a vármegyei önkormányzat nélkül a Mátyás utáni nehéz évszázadokban? Bizonnyal nem!
Az 1504. évi országgyűlésen hozott 2. törvénycikk a legfontosabb változtatást írja elő a vármegye vezetésében:
,,3.§. És hogy a vármegyei ispán bármely alispánt ama megye igazi nemeseinek a számából és gyülekezetéből válasszon, amelynek tisztségét viseli.
4.§. Akit azonban semmi alkalommal sem lehet vagy szabad az illető megye nemeseinek beleegyezése vagy akarata nélkül kiválasztania.
Azt jelenti-e ez valóban, hogy az alispánt a vármegyei nemesség választja? Nem: egyelőre a főispán választhatja ki, de a megyei nemesség beleegyezésével, akarata figyelembe vételével. Az alispán kérdésében tehát nem az utolsó, hanem az utolsó előtti lépést teszik meg – a valódi vármegyei autonómia felé. Az alispánnak már úgy kell viselkednie, mintha a vármegyei nemesség választott tisztségviselője volna.
Az 1548:70. törvénycikkel pedig a megyei önkormányzat teljessé válik, mert ez kimondja, hogy az alispánt a vármegyei nemesség szabadon választja, a főispánnak pedig csak a megerősítési jog marad meg: „Az alispánokat ne az ispán egyedül nevezze ki, hanem az ország dekrétumai értelmében az egész vármegye megegyezésével kell megválasztani.”
A vármegyei önkormányzatot sérthetetlenné erősítő Habsburg-kor eleji törvénycikkek mellett idézhetjük a törvényhozó hatalom megosztott voltát megerősítőket is, azokat, amelyek II. Ulászló dekrétumai törvénycikkeinél határozottabban és pontosabban mondják ki, hogy a törvényhozó hatalom a királyt és a rendeket (a politikai nemzetet) illeti. Ilyen az 1635: 18. törvénycikk, mely külön megerősíti Werböczy Hármaskönyvének a törvényhozó hatalomról szóló részét.
Ez utóbbi törvénycikk megalkotása körülményeihez fűzzünk hozzá még annyit, hogy a magyar rendi társadalom kialakulása kérdésköréből a legfontosabbnak éppen azt tarthatjuk, hogy amikor a magyar rendek Mohács után megválasztják az első olyan Habsburg-házi királyt, akit nem lehet rávenni, hogy a magyar királyság területén lakjék, mert egy személyben a Német-római Birodalom császára is, akkor a magyar királyságban törvényt a király már csak az országgyűléssel együtt alkothat. A magyar államiság fennmaradásának – a vármegyei önkormányzat intézményei mellett – az időponttól kezdve ez a legfőbb biztosítéka.
Vegyük itt tekintetbe azt is, hogy a végrehajtó hatalmat a király sokáig (egészen 1848-ig) csak az autonóm vármegyével osztotta meg. Hogyan is volt ez a maga bonyolultságában? Ha a kormány 1848-ig csak a királynak tartozik felelősséggel, akkor miben állhatott a végrehajtó hatalom megosztása a király és a nemzet között? Abban állt, hogy a végrehajtó hatalmat 1848 előtt valóban hatékonyan ellenőrizhették a vármegyék.
A végrehajtó hatalom megosztottsága legérdekesebb kérdésének éppen azt tarthatjuk, hogy a vármegye legnagyobb hatáskörrel bíró tisztségviselője, a választott alispán "alkotmánybírói" hatáskört is ellátott, azaz eldönthette a királyi vagy kormány-rendeletről, hogy összhangban áll-e az országgyűlésen hozott törvénnyel.
De a vármegyei önkormányzat és a király küzdelmében a főispán – így Széchényi Ferenc is – nem a vármegye közgyűlésének, hanem a királynak a képviseletében vesz részt, ellentétben az alispánnal, ezért jogtalan és igazságtalan feltenni a kérdést, hogy miért nem volt legalább annyira rebellis, mint bármelyik vármegye bármelyik alispánja... A vármegye közgyűlése sem várta el a főispántól, hogy forduljon szembe a királlyal.
Legalább ennyire igazságtalan Padányi akkor is, amikor az adományozó, az országos könyvtárat alapító Széchényi Ferencről ír: „Kiderül ugyanis, hogy a könyvtár, roppant nagy immanens értéke mellett sem jelentett Széchényi Ferenc részéről akkora áldozatot, amilyennek első pillantásra látszik. Kiderül az is, hogy az adományozás, mint igen sok más egyéb is Széchényi Ferencnél, elsősorban nem a nemzet, hanem inkább a király felé alkalmazott gesztus volt, s első számú motívuma – részint egyéni, részint családi – hiúság, de kiderül az is, hogy a könyvtár gyűjteményi teljességének fenntartása a magyar és magyar vonatkozású irodalom növekedésével a századfordulón már egyre kellemetlenebb terhévé kezd válni a Széchényi-jövedelemnek, valamint az is, hogy az ajándék, belső természeténél (speciálisan magyar könyvtár volt) és a külső körülményeknél fogva szinte kizárólag csak a magyar nemzetnek vagy valaminő magyar intézménynek volt adható. Vagyis a Széchényi könyvtár magyar célra történő eladományozásához nem kellett valaminő pozitív és a magyar kortársakénál jelentősebb nemzeti érzésnek közremunkálnia.”
Itt csak azt jegyezzük meg, hogy ma hiába keressük a veszélyeztetett helyzetben levő magyar kultúrát megmenteni akaró gazdag mecénásokat, a Széchenyi Ferenceket. Ha jelentkeznének, még azt is megbocsátanánk nekik, amit Padányi Széchenyi Ferencnek nem bocsát meg: hogy milliós vagy milliárdos támogatásuk „első számú motívuma – részint egyéni, részint családi hiúság.”
4.
Padányi Viktort olvasva rádöbbenünk, hogy ezernyi körülmény játszott közre abban, hogy Széchenyi István magyar öntudata ki se alakuljon... Mint annyian, a fiatal Széchenyi is áldozatává válhatott volna a német romantikából kinőtt német délibáboskodásnak.
Az indogermán világtörténelmet megálmodók teremtették meg bizony a "délibábos" történelem- és nyelvtudományt. Elsősorban August Ludwig von Schlözerre [1735-1809, német történetíró] kevésbé hírhedt elődeire és utódaira, valamint magyar tanítványaikra gondolunk. (A szkíták iránivá, azaz indogermánná való átminősítése – minden értékelhető bizonyíték nélkül – tipikus példája az ún. délibábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek.)
„A romantikus német szellem transzcendensbe vágyó belső ereje – ismeri fel Padányi – szinte természetszerűen kelti életre az óromantika halhatatlan ideáljai közül most, a germán talpraszökkenés lendületében éppen a nemzeti ideált, hogy a romantikus másodvirágzás fáradt illatával borítsa a feléledt Edda-dalok és a Siegfried-Sigurd költészet szinte már metafizikai dimenziókban úszó mesevilágát.”
Mindennek nem lett volna Magyarországon romboló hatása, ha nem esik egybe a magyar mitológia és a magyar nyelv lebecsülésével. Súlyosbította a helyzetet, hogy a korszak magyar tudósai nem védelmezik a magyar mitológiát és a magyar nyelvet méltóképpen, vagy ha mégis, délibáboskodóknak nevezik őket a valódi délibáboskodók. Nem véletlen, hogy Széchenyi István és környezete mindabból, amit a mai őstörténész vagy nyelvtörténész könnyűszerrel bizonyít, még a következőket sem ismerte: A magyar nyelv mint egy ókori birodalom állami és hitélete nyelvének utóda is tanulmányozható: az újkori magyar Biblia-fordításokban feltámadt, de az ómagyartól bizonnyal nem sokban különböző nyelv által...
Mi Károli Gáspár és az újkor többi magyar Biblia-fordítójának a titka? Akármennyire meghökkentőnek tűnik, de Károli fordítását tanulmányozva a nyelvtörténész arra döbben rá, hogy Károli a Bibliáénál régebbi nyelvre fordította a Bibliát és nem fiatalabbra,
A kizökkent időt tolja helyre Károli: Azon a nyelven, amelyre a Szentírást fordítja, már a Biblia ószövetségi része megírása előtt létezniük kellett hiteles szentkönyveknek. És ez a legnagyobb rejtélyek egyike. Valódi rejtélyről van szó, bizony, mert két eset lehetséges... Vagy nem is létezik Károli Gáspár Biblia-fordítása, vagy létezik, de kisebb könyvtárnyi régi szent könyv az előzménye.
Így is mondhatjuk: Károli Gáspár magyar nyelve nem nyelvfejlődés (nem ötszáz, de nem is ezer év nyelvfejlődésének) eredménye, hanem nyelv-újjászületésé.
A magyar nyelvtörténet tehát elsősorban arra figyelmeztet, hogy a magyar nyelv őse egy nagy eurázsiai birodalom, vagy másképpen fogalmazva: régi eurázsiai civilizáció állami és hitéletének hivatalos nyelve volt... E birodalomnak nem tudjuk elkészíteni a pontos térképét, határozottan állíthatjuk viszont, hogy e birodalomnak része a Kárpát-medence is, de részei – változó határokkal – mindazon területek, ahol szkíta-kelta-etruszk civilizáció kimutatható.
Megkérdőjelezői e megállapításnak általában azt mondják: hol vannak a régi magyar nyelvemlékek. Nyugodtan válaszolhatjuk – elsősorban az olasz Mario Alinei kutatásai alapján –, hogy a legrégebbi magyar nyelvemlékek közé tartoznak többek között az etruszk-magyarok nyelvemlékei,
(Ha bizonyossá válik, hogy az etruszk a magyar egyik ókori változata, akkor már nem középkori az első magyar nyelvemlék, hanem kétezer esztendővel korábbi... Közel tizenegy évszázad a távolság az utolsó etruszk és a legkorábbi magyar nyelvemlék között – írta Mario Alinei olasz nyelvtörténész, és nemcsak meggyőzően bizonyította, hogy „az etruszk a magyar nyelv archaikus változata”, de a megfejthetetlennek hitt etruszk nyelvemlékek nagy részét meg is fejtette a magyar nyelv segítségével.)
Széchenyi ifjúkorában sajnos nem divatos beszédtéma a magyar nyelv, mint nyelvtörténeti csoda, de sokkal inkább az a különös herderi jóslat. Ma már könnyű bizonyítani azt is, hogy a korabeli magyarság nemzeti öntudatát, biztonságérzetét próbálták a magyar nemzet ellenségei sorvasztani a felfoghatatlan, de nem is olyan rejtélyes herderi jóslattal.
[Johann Gottfried von Herder (1744-1803) német történetfilozófus 1791-ben publikálta „Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához” című művét, amelynek IV. kötetében jelent meg a magyarságra nézve az egyetlen és igen döbbenetes „statisztikai következtetése”. Eszerint: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.” – Meglehet, hogy Herdert a Habsburgok – és szláv pártfogoltjaik – mint a magyarság esküdt ellenségei kérték fel arra, hogy írjon valami a magyar népre nézve nyomasztó dolgot – erről szól a következő passzázs is, ahol a Kollár-kérdésről lesz szó. – Jan Kollár (1793-1852) szlovák költő, evangélikus lelkész, pánszláv agitátor, a pánszláv testvériség ideológusa volt. Mindezt úgy, hogy élete döntő többségét Pesten, majd Bécsben töltötte. Jellemző Magyarország önmagát feladó modern lelkületére, hogy a magyarság elleni "tevékeny" ellenszenvéről ismert Kollárnak 2011-ben a belvárosban, a Deák Ferenc téren emléktáblát helyeztek el.]
A kulisszák mögött történtekre rávilágít Dümmerth Dezső [1925-1997, történész] a Kollár-kérdésről írott kitűnő tanulmányában. „Ügyes módszerrel dolgozik – írja Dümmerth Dezső Kollárról –, nagy tanultságát és irodalmi tájékozottságát felhasználva. (…) Ilyen ügyes módszere, mikor felvilágosult korának a nép szabadságáról való eszméjét visszavetíti a feudális korba, s ebből a szempontból ítélve mutatja ki, hogy a magyar nemzet szabadsága tulajdonképpen nem is létezett. Hiszen a nemesek szabadsága nem egyúttal a népéé is. Csak éppen azt felejti el megmondani, hogy a feudális korban más államokban sem létezett felvilágosult értelmű szabadság, ennek keresése anakronizmus”
Kollár, mutatja kí Dümmerth, magát hol magyarnak, hol szlováknak nevezte. Mit jelenthet a magyarsághoz fűződő ellentmondásos viszonya? „Vajon kibékíthető ellentét ez az új szemléletű »hungarus«-fogalom bevezetésével? Eszerint ugyanis a probléma könnyen megoldható lenne. Kollár szlovák volt, s mint ilyen: magyarországi, de nem magyar, hanem egy tágabb körű hazának fia, aki a magyar állam keretei között születve, sorsközösséget vállalt a magyarsággal.” – Így lett volna szép, de nem így volt, bizonyítja be Dümmerth Dezső. Kollár gondolatai „a pánszláv faji eszme első csírái közül valók, és szoros kapcsolatban állnak azzal a reménnyel, hogy a magyarság ki fog pusztulni”.
Megerősíti e feltételezést az is, hogy a sokat emlegetett Herder-féle jóslatot tulajdonképpen Kollár sugalmazta. Dümmerth végül kimutatja, hogy az ún. ausztroszláv gondolat „a magyarok pusztulására vonatkozó Herder-jóslattal közös magból csírázott ki: Kollár és a bécsi kormánytól államilag támogatott többi történetíró köréből”.
Széchenyi István nemzedéke méltóképpen válaszol a ravasz "jóslatra". A méltó válasz maga a reformkor.
5.
Padányinak „Széchenyi kultúrája” című könyve nem kötelező olvasmány ma Magyarországon. Mint Padányi egyetlen műve sem. Ahhoz ő túl nagy történész... Padányi akkor is, ha őstörténetről ír, akkor is, ha Széchenyi Istvánról, akkor is, ha a XX. század történelmének legnagyobb drámai helyzeteiről, lázadó történész... Azaz nem tiszteli a tabukat, az elvárásokat. Milyen kérdés felvetését sugalmazza tehát Padányi munkássága is?
Sugalmazza mindenekelőtt, hogy nézzünk szembe méltóképpen történetírásunk legidőszerűbb kérdéseivel. E legidőszerűbb kérdések éppen azok, amelyekről ma mintha nem is lenne illendő beszélni. Drámai pedig a helyzet. A fő kérdés: sikerül-e felszámolniuk korunk történészeinek a történelemtudományt?
De hát nem is akarják felszámolni... Persze hogy nem... Mégis veszélyben van... Miért?
Van egy pusztító divat, amelynek igen nehéz ellenállni. E divat nem kíméli a hitelesség vagy a minőség elvét, de még az igazságosság és az egyenlő esélyek elvét sem. E pusztító divat lényege: a történészeknek igen nagy csoportja vállalja, hogy megfelel olyan elvárásoknak, amelyeknek nevén nevezése, a minősítése, megítélése sem könnyű, de szembefordulni vele rendkívül nehéz, már csak azért is, mert e szembefordulás rendszerint nem jár következmény nélkül.
Csak bonyolítja a kérdést, hogy azon történészek egy része, akik megfelelnek az elvárásoknak, még hiszi is, hogy helyesen cselekedett. De még jobban bonyolítja a kérdést, hogy ez elvárás ártalmatlannak tűnik mindaddig, míg nem vesszük tekintetbe, hogy a gyakorlatban miképpen érvényesül.
Ne halogassuk tovább, nevezzük meg azt a legsúlyosabb elvárást, amely rettegésben tartja a hivatalos történészek döntő többségét. A lényege ez elvárásnak: megköveteli, hogy a történész kövessen el mindent, hogy munkája ne szolgálhasson a legcsekélyebb mértékben sem – alátámasztására a legelítélendőbbnek kikiáltott elméletnek, az ún. összeesküvés-elméletnek. Jegyezzük itt nyomban meg: összeesküvés-elméleteket persze hogy nem szabad kitalálnia a történésznek... De az elvárás, amelyről beszélünk, nem elégszik meg a hamis összeesküvés-elméletek elítélésével, hanem – és ez által válik veszélyessé – elfogadtatja az "összesküvés~elmélet" [azaz a fősodornak nem tetsző vélemény] feltétlen tilalmát.
Ez elvárásnak nem lenne súlya, kötelező ereje, ha megtagadása nem járna nagyon súlyos szankciókkal. Aki megtagadja, kitaszíttatik az elfogadott, azaz hivatalos történészek köréből, azon körből, ahonnan az akadémikusok, az egyetemi tanárok, az elismertek és díjazottak kerülnek ki: ahonnan tehát a "szakma" hatalmasai kerülnek ki.
Különös drámai helyzet: a mai hivatalos történelemtudós nem feszültségben él – jól értsük: nem az igazságkeresés feszültségében él –, hanem rettegésben... Attól retteg, hogy rásütik a bélyeget, hogy valamely összeesküvés-elmélet híve.
Miképpen védekezik szegény történész rettegésében? Nem mer véleményt mondani, nem meri levonni azokat a következtetéseket, amelyeket a tanulmányozott forrásokból levonhat... Mit tehet ehelyett? Tudatosan vagy kevésbé tudatosan hagyja érvényesülni munkájában a spontaneitás elvét... Arra is azt mondja, hogy spontánul kialakult folyamat eredménye, ami nem lehet spontánul kialakult folyamat eredménye.
A hivata1os történész történelmünk nagy drámai helyzeteinek többségével nem foglalkozhat érdemben, mert kutatásai arra kényszerítenék, hogy azt is vegye tekintetbe, mi történt a kulisszák mögött... De hiába jön rá, mi történt a kulisszák mögött, hiába kiált fel munka közben, hogy végre látja az összefüggéseket, végre látja az igazságot, a papír fölé hajolva elbizonytalanodik, és rettegve fordul szembe mindazzal, amit hitelesnek lát. És rettegésében képessé válik levonni annak a következtetésnek az ellenkezőjét, amelyet igaznak hisz.
Védekezni persze hogy védekezik közben, például azzal, hogy rettegésének okait nem vallja be... Rettegésének okait elfelejteni is képessé válhat. És arcán egy idő után már nyoma sincs a rettegésnek – akkor sem, amikor éppen akadémiai székfoglalóját tartja –, hisz biztos abban, hogy senki sem fogja azzal vádolni, hogy valamiféle összeesküvés-elmélet rabja... Nem rabja ő már semmiféle elméletnek, semmiféle szenvedélynek, az igazságkeresés szenvedélyének sem. Ő nyugodt: ő korunk legfontosabb elvárásának megfelelt.
Sietek hozzáfűzni fentiekhez: szerencsére léteznek ún. "lázadó" történészek is, akik egyszerűen azért tekinthetők lázadónak, mert történészi lelkiismeretük elvárásain kívül semmilyen elvárásnak nem óhajtanak megfelelni. A legfontosabb elvárásnak sem rendelik alá munkásságukat, és ezért tudományos fokozat és komoly jövedelem nem is illeti meg őket. Mindazonáltal ha korunk történelemtudományát valakik még megmenthetik, ők azok.
Korunk egyik nagy ellentmondásáról beszéltem, természetesen... Ez ellentmondás egyike azon különös ellentmondásoknak, amelyek a modern liberális ideológia különös fölényének következményei. A legfontosabb elváráson kívül természetesen eszembe jutnak most a másodrendű elvárások is. Ilyen elvárás például, hogy nem szabad tekintetbe venni, hogy a régi korok magyarjainak (a királytól a kistisztviselőkig) magatartását meghatározhatta, hogy a Szent Korona mit vár el a tagjaitól. Tulajdonképpen elvárások halmozódnak elvárásokra.
Egyet még feltétlenül kiemelnék: A hivatalos történésznek el kell felejtenie mindent, ami igazolná a metafizikai világ létezését. A metafizikai világ létezését persze nem szükséges, hogy a történész nyilatkozatban vonja kétségbe, egyszerűen úgy kell tennie, mintha a metafizikai világ nem létezne. Néha a történész hívő ember... Ez esetben létező számára a metafizikai világ a hét egy napján, amikor a templomba megy, de nem létező a hét többi részében, amikor íróasztalánál ül vagy könyvtárban vagy egyetemi katedrájánál vagy akadémiai tanácskozáson.
A baj az, hogy a történelemtudomány az elsődleges elvárásba (de még a másodlagos elvárásokba is!) belepusztulhat, a történelemtanítás pedig értelmét veszítheti. Utóbbinak első jelei: a történelem, mely valamikor – még a XX. sz. első felében is – a tanuló ifjúság egyik legkedveltebb tantárgya volt (mert a történelem óra is az egyik legizgalmasabb tanóra volt), mára az egyik legunalmasabb tantárggyá vált! Az igazság megtalálásának, kimondásának a feszültsége ahogy kialudt a hivatalos történetírásban, kialudt a történelem tanításban is.
De ha az igazság megtalálásának, kimondásának a feszültsége kialudt, nincs többé különösebb jelentősége a források lelkiismeretes tanulmányozásának. És bizony manapság nagyon sok példát hozhatunk fel a források (köztük Szent István Intelmei, Diploma Leopoldinum, Széchenyi István naplója stb.) súlyos félreértelmezésére.
Derűlátásunkat megőrizni akarván, szóljunk még néhány dicsérő szót az igazmondást feltétel nélkül vállaló történészekről... Helytelen lázadó történészeknek nevezni őket. Rabjai valaminek: a történészi becsvágynak, azaz az igazságkeresés, igazmondás kényszerének... Jutalmuk: nem lesz belőlük professzor, akadémikus vagy gazdag ember. E "jutalmon" kívül is van mitől rettegniük, persze: attól rettegnek, hogy munkájuk hiábavaló... Ha történelemkönyvük megjelenik is, nem jár érte sem nagy honorárium, sem tudományos elismerés, sem kitüntetések, de nagyobb baj, hogy ha nem hivatalos történészként (az elvárásokkal mit sem törődve) az évezred legszínvonalasabb, leghitelesebb történelmi munkáját írnák meg, akkor sem számíthatnak munkájuknak még a figyelembe vételére sem: a tudományos akadémiák, az oktatási minisztériumok, az egyetemek, a szakfolyóiratok hatalmasságai tudomásul se vennék munkájuk létezését. S ha egy történelmi munkát nem nyilvánítanak tanári segédkönyvnek, kötelező irodalomnak, ha tankönyvek írásakor figyelembe sem veszik, akkor bizony nincs is hatása.
Mindazonáltal a "lázadó történész" – térjünk vissza a "bevett" kifejezéshez –, aki csak a hazudozásra kényszerítő elvárások ellen lázad, nem óhajt a hivatalos történészek közé kerülni. Ennek árát ugyanis megfizethetetlennek tartja.
Padányi Viktor valódi "lázadó történész" volt. Ezért nem lehetett a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Miképpen László Gyula is ezért nem lehetett... De ha a magyar önvédelmi ösztön felébred, akkor a magyar tudományos világ Padányi Viktor munkáit meg fogja becsülni.
A következőkből kell kiindulnunk: Változóban van a világ nemzeteinek a viszonya a magyar nemzethez. Miképpen?
Segítségünket kérik egy nagy küzdelemben... Küzdenek egy nagy veszedelemben, méltó választ szeretnének adni egy nagy fenyegetésre... Nem volt még ennél nagyobb veszedelem... Beszélnek már bizony a német nemzethalál fenyegetéséről is, de a franciáéról is, az angoléról is. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafordulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szenthagyományokhoz.
Milyen éltető, szent hagyományokra gondolnak? Azokra bizony, amelyeket a jövendő számára a Szent Korona mentett át, amelyekhez ezért a magyar nemzet segítségével térhetnek vissza, – Nemcsak én mondom, mondják ezt bizony német, angol, francia hagyományhívő politikusok is, leghangosabban talán a Szatmárnémeti környékén felnőtt és Németországba visszatelepült öreg svábok. Bíznak tehát a még feléleszthető magyar hagyományokban, és csodákat mondanak... És olyanokat mondanak, hogy már Dante megmondta... Olyanokat mondanak, hogy a magyar történelem misztériumjáték. És hogy számít bizony, nagyon sokat számít, hogy Európa népei miképpen válnak részesévé ennek a misztériumjátéknak... És ezért a magyar történelemhez is változóban van a világ nemzeteinek a viszonya. Hisznek tehát az európai nemzetek legjobbjai a még feléleszthető magyar hagyományokban, amelyek őket is megmenthetik… Elsősorban a magyar közjogi hagyományokban bíznak.
El is várták volna a magyar nemzettől, hogy az Európai Unióba való belépése előkészítésekor ragaszkodjék a magyar közjogi hagyományokhoz: történelmi alkotmányához, valamint a Szent Korona tanához, azaz állítsa helyre a jogfolytonosságot... Hiába várták: csalódniuk kellett. Akik a magyar nemzetet képviselték Brüsszelben, azok bizony fel sem fogták, hogy miről van szó.
Miért lehetünk mégis derülátók? Ha a magyar politikusok nem fogják fel, hogy helyre kell állítaniuk a jogfolytonosságot a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő "törvénysértés jogot nem alapít" elve alapján, akkor a jogfolytonosság helyreállítására kötelezni fogják őket az Európai Unió jövőt féltő, saját nemzetük jövőjét és egész Európa jövőjét féltő politikusai.
Ha ez bekövetkezik, akkor végre Padányi Viktor könyvei is kötelező olvasmányok lesznek a magyar egyetemeken.
Feltéve: 2024. április 6.
|