Ha gondosan elolvassuk a Jézus kihallgatásáról és elítéltetéséről szóló négyféle tudósítást, bizonyos dolgok félelmesen tisztán állnak előttünk, mások azonban elmosódnak és bizonytalanokká válnak. Egy-egy szó vagy mondat szinte megostromolja agyunkat és megpróbáljuk összeilleszteni más szavakkal és mondatokkal, mint ahogy az archeológus szedi össze egy-egy okirat töredékeit. Ilyen titokzatos töredék az, az üzenet, melyet Claudia küld Pilátusnak korán reggel, kérve Pilátust, hogy mentse meg a Názáretit.      Az ember elképzeli, hogy Pilátus és a felesége Jézusról beszélgettek azon az éjszakán, mikor az Üdvözítő a Getszemáni-kertben gyötrődött. Frank Morison érdekesen írja le az Üdvözítő letartóztatásának elképzelt lefolyását. Könyvének címe: «Ki mozdította meg a követ?...» Úgy gondolja, hogy Kaifás, az egyetlen ember Jeruzsálemben, aki sürgős kihallgatást kérhetett a kormányzótól, jelentkezett a palotában és elmondotta a Szanhedrin kívánságát, megkérdezvén a kormányzótól, hajlandó-e azonnal lefolytatni a tárgyalást, hogy a halálos ítélet még a következő nap estéje, tehát a szombati ünnep kezdete előtt végrehajtható legyen. Még valami bizonyítja, hogy Pilátus és Claudia között szóba került az Üdvözítő sorsa. Szent János Evangéliumában találunk erre vonatkozóan egy szót. A görög szövegben az a tiszt, aki a római katonákat vezette a Getszemáni kertben, az Úr letartóztatásakor, a chiliarchos. Nos, a chiliarchos görög fordítása a tribunus militum-nak, a cohors parancsnokának, ami, hacsak Szent János általánosságban nem használja ezt a kifejezést, azt jelenti, hogy Annás és Kaifás nagyon félhettek Jézus hatalmától. Vagy attól tartottak, hogy csodás módon elmenekül, vagy pedig, hogy a tömeg meg fogja védeni. Csak ezzel magyarázható, hogy rávették a jeruzsálemi katonai parancsnokot, hogy saját személyében menjen embereivel az Olajfák hegyére. Ha ez valóban így volt, érdekes dolgokra következtethetünk.      A chiliarchos, vagy tribun, a tizenkettedik légió cohorsának parancsnoka, volt az egyetlen előkelő római Pilátuson kívül Jeruzsálemben. Nagyon jól kellett ismernie Pilátust és Claudiát. Könnyen föltehető tehát, hogy szóba került a Szanhedrin terve közte és a kormányzó meg felesége között. Tudhattak azonban a virágvasárnapi diadalmas bevonulásról, a templomi kufárok kiűzéséről és Jézus egyéb cselekedeteiről is. Általános beszédtárgy volt az Ember, aki «körüljár, jót cselekedvén».      Érdekes, de teljesen hiábavaló azon töprengeni, hogy milyen hatással lehetett mindez a kormányzó feleségének lelkére, aki megpróbálta menteni Jézus életét. Annyi azonban bizonyos, hogy hallania kellett Róla. Galileából is jöhetett híre már. És talán beszélt olyan emberekkel is, akik hittek Jézus Istenségében. – Vagy talán ö maga is hitt? … Akármi történt is azon az éjszakán Heródes palotájában, Pilátus fellépése és az üzenet, melyet Claudia sietve küld át kora reggel a praetóriumba, bizonyság arra, hogy Heródes palotájának csendjében Pilátus és felesége beszéltek egymás között Jézusról. Tudjuk, hogy Claudia álmodott is róla és, fölébredvén, ijedten vette észre, hogy Pilátus már elment az erősségbe. Gyorsan küldöncöt menesztett utána, megírván: «Semmi közöd ne legyen azzal az igazzal, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.»      Pilátus elolvasta az üzenetet, amint ott ült az ítélőszékben.      – Feszítsd meg őt! …      – De miért? – kérdezi Pilátus. – Mit tett hát? Nem találok semmi rosszat őbenne.      A kormányzó rátekint a nyugtalanul hullámzó tömegre maga előtt, a fanatikusokra, akik nem akartak a praetóriumba belépni, hogy ünnep lévén, tisztátalanok ne legyenek, de halált kiáltanak ennek az ártatlannak fejére. Megveti őket. Látta már ugyanezt a tömeget néhányszor és elégszer állította velük szembe katonáit. Gyűlölet fogta el, ha éreznie kellett intrikáikat, hallgatnia ravasz fondorkodásaikat, fanatikus gyűlölködésüket, vetélkedő civódásaikat. Milyen ügyesen tudták mindig másra tolni, ha felelősségről volt szó. Jól tudta, hogy Jézus Krisztus ártatlan mindabban, amivel vádolják. Látta, milyen ügyesen forgatják a papok a dolgokat, hogy politikai vétket süthessenek reá. De az Üdvözítő némasága megdöbbentette.      – Semmit sem felelsz erre? – kérdezte csodálkozva. – Nem hallod, mi mindennel vádolnak téged?      Ám az Üdvözítő egyetlen szóval sem felel neki, a kormányzó pedig nagyon bámul ezen magában.      – Vajon ki ez az ember, aki ilyen csöndes tud lenni a halál előtt? …      Pilátus, akiről megírták, hogy konok, gőgös, türelmetlen zsarnok volt, aki behozta a légió faragott képeit Jeruzsálembe, aki eltulajdonította az alamizsna-alapot, a korbánt, aki nem sokat törődött a nép hagyományaival és érzéseivel, aki megkorbácsoltatta azokat, akik kegyelemért jöttek könyörögni hozzá, most – ahogy Szent János elbeszéléséből olvassuk – valami különös érzés hatása alatt tétovázik.      Ott áll a praetórium lépcsőjén, a márványoszlopok alatt, szemben a tömeggel. Majd megfordul és újra bemegy az ítélőterembe. Jézus az oszlopcsarnok előtt áll, árnyékban. A tizenkettedik légió őrsége van körülötte. A katonák lándzsáikra támaszkodnak. Az Üdvözítő vállán a bíborpalást van, melyet Antipas adott reá, gúnyból. Pilátus bosszankodva, csalódva nézi. Mennyire megörült, mikor azt mondták neki: ez az ember galileai! Azonnal átküldte Heródes Antipashoz, abban a reményben, hogy meg fogja védeni alattvalóját a judeaiak dühe elől. Hiába volt. Jézust visszaküldték az asmonaeus palotából, ócska hercegi palásttal a vállán. Heródes, «a róka», nagyon is ravasz volt, és nem akarta beleártani magát semmiféle dologba, ami kockázatos lehet.      Pilátus második próbálkozása is meghiúsult. A tömeg dühösen utasítja vissza. … Megáll a teremben Jézus előtt és megkérdezi tőle:      – Te vagy a zsidók királya?      A kihallgatás külsőségei, a bíró és a vádlott közti formaságok eltűntek. Pilátus lelkében nyugtalanságot és félelmet kelt ez a csöndes, hallgatag ember.      – Az én országom nem e világból való – feleli Krisztus.      – Akkor hát mégis király vagy?      – Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.      Pilátus belenéz Jézus Krisztus szemébe és három szóval kifejezi a pogány világ egész szomjúságát:      – Mi az igazság? …      Aztán megint csak megfordul és a tömeg elé megy, mely ott morajlik és lármáz az oszlopcsarnok alatt, a napsütésben. Fehér köntösében megáll a lépcsőn. Mikor a lárma lecsillapul, ezt mondja:      – Nem találok benne semmi hibát. A néptömeg gyűlölete úgy csap föl hozzá, mint a tűzláng. Dühtől eltorzult arcok merednek feléje. Most még egy harmadik próba jut az eszébe. Minden húsvétkor elenged egy foglyot. Fölajánlja nekik: válasszanak, ki kapja a húsvéti kegyelmet: Názáreti Jézus, vagy Barabás, a zelóta, aki gyilkosságot követett el. Egy pillanatig sem gondolja, hogy nem Jézust fogják választani.      De a főpap már fellázította a népet, hogy inkább Barabást engedjék szabadon. …      – Mit tegyek hát ezzel az emberrel, akiről azt mondjátok, hogy a zsid6k királya? – kérdi Pilátus. Egészen eddig nem vette komolyan a dolgot. Ennek az ocsmány tömegnek csak nem fogja megadni, amit követel?      – Feszítsd meg! Feszítsd meg! – ordítják.      Pilátus megfordul és kiadja a parancsot a megvesszőzésre. Ezt a büntetést vagy a lictorok végezték vékony szilfavesszőkkel, vagy katonák, a rettenetes flagellummal, a kurtanyelű ostorral, melynek bőrszíjain ormótlan fémdarabok csüngtek. Pilátusnak azonban nem voltak lictorai. Rövid idő múlva két alakot látnak a várakozók az oszlopcsarnok lépcsőjén. Krisztus áll ott. Fején töviskorona, vérző vállain ócska bíborköpeny.      Mellette Pilátus. Reámutat:      – Ecce homo ... Íme, az ember.      Nem volt megvetés a hangjában. A gyönge, de becsületes lelkű férfi szavai ezek, aki remélte, hogy a megkorbácsolt Jézus látása le fogja csillapítani a vérszomjas tömeg dühét.      – Ecce Homo… A keresztény világ szívét kétezer év óta megindítja a két szó, de a zsidóknak, akik ott verekedtek és ordítoztak azon a reggelen Jeruzsálemben: ez a két szó nem jelentett semmit. Még hangosabban kiabálnak, mint azelőtt:      – Feszítsd meg! Feszítsd meg! A szenvedő Krisztust elvezetik a praetórium homályába. Pilátus egyedül fordul szembe a tömeggel:      – Vigyétek ti és feszítsétek meg ti! – kiáltja. – én nem találok benne semmi rosszat!      Hiába próbálkozik. Nagyon jól tudja, hogy reá akarják hárítani a felelősség terhét, gyűlöletük minden kockázatát. Pilátus tudja, hogy lehetetlenséget mondott. … Csak ő ítélhet valakit kereszthalálra. És ezekkel a szavakkal utasította vissza őket. Újra visszatér szívébe az a különös, baljós borzongás, melyet a némán szenvedő Krisztus keltett benne. Ott hagyja a zsidókat, akik tovább ordítoznak és még egyszer visszatér a praetóriumba. A fogoly és bírája utoljára beszélnek egymással és a bíró az, aki fél. Belenéz az elgyötört Ember szemébe a töviskorona alatt:      – Honnan való vagy te?      Mintha csak ezt gondolta volna:      – Én tudom, hogy ez nem közönséges ember. Van valami, amit nem értek. Egészen más, mint azok az emberek, akikkel eddig találkoztam. Kötelességem, hogy megvédjem őt azoktól az ordítozó vadaktól. Ki lehet hát? Micsoda titok van körülötte?      – Honnan való vagy te? – kérdezi.      De az egyedüli felelet csak egy pillantás a megkínzott ember szeméből.      – Nekem nem szólasz? Nem tudod-e, hogy hatalmam van megfeszíteni és hatalmam van elbocsátani téged?      Az ítélőterem csendjében, a némán álló őrök között, felel végre Jézus:      – Semmi hatalmad sem volna felettem, ha ,onnan felülről nem adatott volna neked, azért annak,aki engem kezedbe adott, nagyobb bűne vagyon.      Pilátus ránéz Krisztusra. Újra megfordul. Újra kimegy. Újra megáll a tömeg előtt:      Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy elbocsássa őt – mondja Szent János. Ekkor azonban új hang kél a tömegből. Most már nem azt kiabálják: feszítsd meg. Most már őt fenyegetik.      – Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja!      – Mindaz, aki magát királlyá teszi, ellenszegül .a császárnak!      Most megérti Pilátus, hogy a zsidók erősebbek nála. Nem volt elég lelkiereje hozzá, hogy szembeszálljon a zsarolókkal. Majdnem száz évvel azelőtt ,Cicero, Faccust védelmezvén a zsidók igazságtalan vádjai ellen, kénytelen volt a fórumon lehalkítani hangját, hogy a zsidók ne hallhassák odakint!      – Tudjátok, milyen sokan vannak ezek – mondta –, hogyan összefognak és milyen nyomást tudnak gyakorolni mindenütt. Halkan fogok beszélni, éppen csak úgy, hogy a bírák hallják….      Lehet, hogy Pilátusnak, mikor a császár iránti hűtlenséggel vádolták, eszébe jutottak Cicero szavai? Lehet, hogy Strabo megjegyzésére is gondolt, aki az alexandriai zsidók befolyásáról beszélt:      – A zsidók – mondta Strabo – elleptek minden országot és nehéz lenne valahol is olyan helyet találni, ahol nem küzdötte föl magát uralomra ez a faj! Most ez a tömeg, a főemberekkel élén, fenyegette Pilátust. A kormányzó nem titkolhatta önmaga előtt a zsidók földalatti befolyásának erejét. Lehet, hogy akadt egy és más, amit nem szívesen látott volna, hogy napvilágra kerüljön Rómában. Ellenállása megtört. Az önérdek és a félelem legyőzte.      Föllépkedett a bírói székhez és beleült.      – Itt a királyotok! – mondotta.      Jézus ott állt előttük, vérrel homlokán, a fején töviskorona, testén a flagellum rettenetes nyomaival.      – Felfeszítsem a királyotokat?      Az utolsó próbálkozás volt ez …      – Nekünk nincs királyunk, csak császárunk van! – kiáltotta szemforgatóan Annás, Kaifás és a többi főember. Pilátust a történelem elítéli gyöngesége miatt. Megmenthette volna az Üdvözítőt. De a vádlók nagyon is ravaszak voltak és nem bírt velük. Vizet hozatott tehát egy tálban és megmosta kezét, hogy a tömeg lássa, mit tesz, még ha nem hallaná is a szavát:      – Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek halálában, ti lássátok.      Ekkor újra felemelte szavát a tömeg és kiáltotta:      – Legyen a vére rajtunk és a mi gyermekeinken!      Pilátus ünnepélyesen kimondja. a rettenetes szavakat:      – Ibis ad crucem.      A katonák átvevék tehát Jézust és elvivék. A halálbüntetésnek négy formáját ismerték a zsidók. A megkövezést, elégetést, lefejezést és megfojtást. A kövezés volt a leggyakoribb mód. Az áldozatot valami magas helyről letaszították, és ha még élt, agyondobálták kővel. A zsidók sohasem feszítettek keresztre élő embert. Van azonban bizonyíték reá, hogy fölfeszítették a káromlók és bálványimádók hulláját. Férfiakat arccal kifelé, asszonyokat háttal kifelé kötöztek a keresztre, vagy «fára».      A keresztrefeszítés halálbüntetése eredetileg keleti módszer volt. A perzsák és egyiptomiak alkalmazták, meg a föníciaiak is. Az élőkkel együtt szokásban volt a halottak fölfeszítése is, a megvetés jeléül, mint ahogy például Polycratest is megfeszítették, olyan rettenetes halál után, melyet Herodotos is borzadt elbeszélni.      Úgy látszik, a rómaiak a Karthágóbeliektől tanulták el a keresztrefeszítést. A karthágói volt az ókor egyik legkegyetlenebb népe. Mikor Pompeius leverte a Spartacus-lázadást, hatezer foglyot feszítettek keresztre és akasztottak föl a Via Appia hosszán. Olyan halálnem volt ez, mely alól a római polgárok ki voltak véve, bár ritkán megesett a feljegyzések szerint, hogy Szicíliában és Spanyolországban rómaiakat is ítéltek kereszthalálra. Cicero kijelentése szerint nincs szó, ami elég borzasztó volna az olyan ember jellemzésére, aki ilyen végre ítél római polgárt. A keresztrefeszítés a rabszolgák és provinciabeli latrok számára fönntartott büntetés volt. A későbbi korban, mikor a rabszolgák egyre többen lettek, mind gyakrabban fordult elő a keresztrefeszítés és a városokon kívül álló keresztek állandó figyelmeztetői voltak a szökni kívánó rabszolgáknak. A római birodalom provinciáiban keresztre lehetett feszíteni azokat, akik gyilkosságban, rablásban, kalózkodásban, lázadásban vagy összeesküvésben voltak bűnösök. Judea jól ismerte a kereszt látványát az Üdvözítő halála előtt és után egyaránt. Varrus, Szíria prefektusa, kétezer lázadót feszíttetett keresztre Nagy Heródes halála után, és a zsidó nacionalisták közül is, akiknek hősiessége különösen a Makkabeusoknál érte el tetőfokát, sokan fejezték be életüket a kereszten.      Mikor Titus legyőzte Jeruzsálemet, a környező hegyek mind tele voltak keresztekkel. Josephus mondja el, hogy a katonák már belefáradtak az újfajta kínzások kitalálásába és a keresztrefeszítések megszűntek, mert elfogyott a fa, pedig Titusnak fára volt szüksége az ostromgépekhez. Ekkor, 70-ben Krisztus után, történt, hogy az Olajfák hegyének fáit is mind kivágták, részint keresztnek, részint ostromlétrának. Később pedig, mikor Hadrián alatt keltek föl a zsidók, a császár ötszáz keresztrefeszítést rendelt el egy napon. Háromféle keresztet ismertek az akkoriak. A crux decussata olyan volt, mint az X, Andráskeresztnek is hívják, mert ilyen formájú keresztre feszítették föl Szent Andrást. A crux commissa, vagy Szent Antal keresztje a T betűhöz hasonlított. Végül a crux immissa, a keresztény hagyományok szent keresztje, abban különbözik ettől, hogy felül kinyúlik kissé.      A kereszt alsó részén, középtájon, kis kiugró rész volt, a sedile, vagyis ülés, másképpen cornu, azaz szarv. Erre nehezedett az áldozat súlya, ami máskülönben túlságosan nagy lett volna, ha csak a két kiterjeszteti karnak kellett volna tartania. Nem tudjuk biztosan, volt-e lábtámasz is a kereszten. Néha, úgy látszik, rászögezték az áldozat lábát is a keresztre, máskor azonban csak odakötözték.      A halál mindig soká váratott magára. Az áldozatot napokig hagyták gyötrődni, kitéve a napnak, a fájdalom gyötrő kínjainak, éhségnek és szomjúságnak, míg csak meg nem unták a hóhérok a hosszantartó agóniát és siettették a véget a crurifragiummal, vagy lábszárainak eltörésével.      A kereszteket mindig a városok falain kívül, magaslati helyeken az út mellett állították föl, hogy minél többen láthassák az áldozat gyötrődését, és minél többen véshessék eszükbe, milyen bűn miatt bűnhődött. Gyakran megtörtént az is, hogy a kereszt álló részét állandóan ott hagyták egy helyen és csak a keresztgerendát vitte hátán időről-időre az elítélt a kivégzés helyére. A művészek tévednek, mikor az Üdvözítőt úgy ábrázolják, hogy az egész keresztet cipeli. A legtöbb modern festő abban is téved, hogy nagyon is magasnak festi a keresztet. Elegendőnek tartották, ha az elítélt lába éppen csak nem ér a földig. Ha a kereszt, amelyen a mi Urunk kiszenvedett, olyan magas lett volna, amilyennek sokan festették, nem ajánlhatta volna fel neki a katona az ecetbe mártott szivacsot rövid nádszálra szúrva.      Jeruzsálemben könyörületes asszonyok társasága kábítószert adott be a kínos halálra ítélteknek. Ezt akkor nyújtották át, mielőtt az áldozatot, a földön kifeszítve, rászögezték a keresztre.      «Adj erős italt annak, aki arra készül, hogy elvesszen… Úgy hiszik, hogy az a keverék, melyet ezek az asszonyok vittek a keresztre feszítendőnek, borból és altatóból állt. Lehetett benne mák, mirha, sáfrány és gyanta. Ezt a «borral vegyített mirrhát», melyet Szent Márk említ, Jézusnak is felajánlották, de nem fogadta el. Judeában annyiban tértek el az általános szokástól, hogy meghajoltak a zsidók törvénye előtt, melynek értelmében tilos volt az elítéltet egész éjszaka a kereszten hagyni. A testeket még este előtt le kellett szedni, hogy a föld meg ne fertőződjék. Ugyanis mindenki, aki «a fán» halt meg, átkozott volt a szent könyvek szerint. Ez magyarázza meg a sietséget, a korareggeli tárgyalást Pilátusnál, amivel Jézust elítélték és fölfeszítették, valamint kora délután a két lator lábcsontjainak eltörését. Annál inkább kellett sietniök azon a napon, mert a felfeszíttetés napján, este hat órakor, megkezdődött a pászkahét szombatja. Az ókor legszégyenteljesebb szimbóluma a keresztény hit szent jelvénye lett. A kereszténység első napjaiban Jézus híveinek a pogányság gúnyolódásától és megvetésétől is védenie kellett a keresztet. Magyarázták, milyen sokszor előfordul a kereszt a természetben és a mindennapi életben, mutatták a repülő madár szárnyát, a fák ágait, az evezők kétoldali irányát, a hajó árbocát, az ekeszarvát, az ásó nyelét, az emberi arcon az orrt és két szemöldököt.      – Aki engem követni akar, tagadja meg saját magát és vegye fel keresztjét. …      Ezek a szavak új és ragyogó jelentést adtak a keresztnek. A halál szimbóluma az élet szimbóluma lett. … A Via Dolorosa könyörületesen rövid volt, alig ezer lépés. A praetóriumtól a Genathi kapuig terjedt. Kívül a kapun, alig néhány lépésnyire a városfaltól, az északi irányból Jeruzsálembe vezető út mentén, volt az a hely, melyet Golgothának, vagy Koponyák hegyének neveztek. A négy evangélium közül egyikben sincs megemlítve, hogy a Golgotha dombon állt volna, de mindenki abban a meggyőződésben van, hogy magaslaton volt. Először az a bordeauxi zarándok említi a Koponyák hegyét, aki 333-ban járt itt, mikor a Szent Sír templomát építették. Így jegyzi föl; «A kis Golgotha-hegy (monticulus Golgotha), ahol az Urat megfeszítették.»      Száz esztendőkkel azután latin írók emlegették úgy a Golgothát, hogy: «a kereszt sziklája», vagy «a Golgotha sziklája» és csak a hatodik században kezdünk olvasni a «Kálvária hegyéről». Ebben az időben már, természetesen, a megfeszíttetés helyét rég átformálták az építészek. Azok, akik ott tolongtak a praetórium körül, láthatták a szörnyű, de megszokott menetet: Elől a centurio haladt a tizenkettedik légió katonáiból kijelölt különítménnyel. A centurio lovon ült és megtisztította az utat a menet előtt a szűk utcában. Mögötte a legionárius névtáblát vitt rúdon. Fehér alapon vörössel volt fölírva rá, hogy mit követett el az, akit a keresztre kísértek.      Most Jézus következett, cipelve a keresztfát. Már nem volt rajta a bíborköntös, amelyet Heródes gúnyolódó kedvében reáadott. Régi hagyomány szerint fekete ruhát viselt, bőrövvel... A töviskoronát is levették a fejéről. Az egyik hóhér vitte, hogy majd újra rátegyék a kereszten. A szenvedéstől és lelki kínoktól elgyötörten, Urunk nem tudott lépést tartani a menettel. Úgy látszik, hogy Longinus centurio, szánalomból Krisztus iránt, hívta oda a cirenei Simont, hogy vigye helyette a keresztet. Longinus egyébként hamarosan maga is bizonyította a keresztre feszített Jézus Istenségét, mert fölvette a keresztény hitet.      Jézus mögött a két lator jött, keresztjükkel hátukon és utánuk hatosával újra egy csapat katona, vállukon lándzsájukkal. A Szanhedrin tagjai, akik örvendezni akartak győzelmükön, szintén ott jöttek a menet végén, de nem gyalog, hanem öszvérháton s amint a Genathi kapuhoz értek, rúgtak egyet az állatok oldalán és előre siettek a Golgotha felé. A tavaszi reggel napsugarában, amikor fecskék röpködtek Jeruzsálem falai fölött, mint ahogy most is röpködnek, vidám ficserékeléssel, három keresztet emeltek a kapun kívül. Azok, akik «messziről szemlélték mindezt» eltakarták szemüket és megtört szívvel álltak. … És az órák múltak. A katonák a kereszt alatt sorsot vetettek egy sisakban a varrás nélküli jó ruhára. Majd lefeküdtek, mert erősen tűzött a nap és árnyékot kerestek. Ettek egy kis kenyeret meg sajtot és savanyú bort ittak rá. Hallották a Magános Ember ajkáról elröppenő szavakat:      – Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek… Délután három órakor a Szanhedrin tagjai Pilátushoz mentek és a crurifragiumot kívánták, hogy a testeket le lehessen venni a keresztről és ne maradjanak ott estig, ami – mennyire nem tudták! – egy új nap hajnala volt … És a katonák siettették a két lator halálát, «de amikor Jézushoz értek és látták, hogy már meghalt, nem törték meg csontjait». … Harmadnapon, kora reggel, elsietett Mária Magdolna a Sírhoz, és amikor látta, hogy üres, szomorúság töltötte meg szívét, annyira, hogy mint Szent János mondja – nagyon sírt. Amint pedig megfordult, hogy elmenjen, valaki megállt mellette és hallotta, hogy egy Hang kérdi:      – Asszony, miért sírsz? Kit keresel?      – Uram, ha te vitted el valahová – könyörgött –, mondd meg nekem, hogy hová tetted és én el fogom vinni.      – Mária …      – Mester!      Jézus azonnal figyelmezteti őt arra a különbségre, ami jellemzi ezután minden megjelenését az Apostolok előtt:      – Ne érj hozzám – mondja gyöngéden –, mert még nem szálltam föl Atyámhoz.      Szinte elképzeljük, hogy Mária Magdolna boldogságában odavetette magát Krisztus lábai elé és át akarta fogni a lábait. …      – Eredj atyámfiaihoz – szól az Üdvözítő – és mondjad nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. És a hajnali szürkületben az asszony futva futott vissza a városba a hírrel, hogy Krisztus föltámadott … Feltéve: 2024. március 30.