Részlet
H. V. Morton
Az Üdvözítő nyomában
című művéből
1934. (magyar kiadás 1937.)
A kolostorban arab katolikus pap várt. Előbb azt hittem, hogy francia. Törékeny kicsiny ember volt, ritkás szakállal, nagy barna, gyermekiesen szelíd szemmel. – Már attól féltem, hogy valami baja történt – mondta. – De aztán hallottam, hogy a rendőrtiszttel kávézik. Tessék, jöjjön, kész a vacsora. Lementünk a fehérre meszelt ebédlőbe. Pincehelyiség volt. Az asztalon olajlámpa állt és mellette nagy tál datolya. Fekete reverendába öltözött fiatal arab makarónilevest tett elénk, melyet maga hozott be a szomszédos konyhából. Mialatt ettünk, láttam a nyitott ajtón át, hogy bárányhúst süt a fával fűtött kemence tetején. Megettük a pecsenyét is és meghámoztunk egy-egy óriási jaffai narancsot. Isten kifürkészhetetlen akaratáról beszéltünk s az emberek lelkének szépségeiről és rútságairól. Majd a háborúra került a szó. A szerzetes keze remegni kezdett, amint letette a narancshéjat tányérjára és nagy, szelíd gyermekszeme mintha még nagyobb lett volna most. – A törökök megbotoztak a háború alatt – mondta csöndesen, tökéletes francia kiejtésével. – Háromszáz ütést adtak a talpamra. Nem bírtam volna ki, ha nem gondoltam volna állandóan az Üdvözítő szenvedéseire. Így kötöztek le … itt volt a kezem, így volt a lábam. Háromszáz ütés … A talpam nagyon vérzett. Az Isten kegyelmes volt hozzám. Már a századiknál elájultam. Ivott egy kortyot a karcos, könnyű borból és mentegetőzve mosolygott reám, mintha bántaná, hogy ezt elmondta nekem. – Máig sem tudom, miért tették ezt velem. Azt mondták, hogy angol kémeket segítettem elrejteni. – Meg is ölhették volna. – Isten kegyelmes volt hozzám – mosolygott ismét szelíden, – Később Aleppóba menekültem. Újra ivott egy kortyot és csodálatos fény ragyogott szelíd szemében. Beragyogta öreg, töpörödött arcát. – Ott nagy örömben volt részem – folytatta halkan. – Láttam az európai seregeket átvonulni a városon. És tudtam akkor, hogy a Szentföld újra keresztény kézbe került. Már éppen le akartam feküdni, mikor a kis öreg szerzetes még egyszer bekopogott a szobámba és elmondta halk hangján, hogy a városparancsnok és segédtisztje jöttek el, hogy üdvözöljenek El-Karekban. ….
Korán reggel arra riadtam fel, hogy kakasok kukorékolnak és emelkedőben van a nap. Messzehangzó kiáltás csengett bele a hajnali csöndbe. A műezzim hívta imára híveit a minaret erkélyéről.
Nehezen búcsúztunk el egymástól.
Lassan mentem a domboldalon lefelé.
|
vissza