A kolostorban arab katolikus pap várt. Előbb azt hittem, hogy francia. Törékeny kicsiny ember volt, ritkás szakállal, nagy barna, gyermekiesen szelíd szemmel.      – Már attól féltem, hogy valami baja történt – mondta. – De aztán hallottam, hogy a rendőrtiszttel kávézik. Tessék, jöjjön, kész a vacsora.      Lementünk a fehérre meszelt ebédlőbe. Pincehelyiség volt. Az asztalon olajlámpa állt és mellette nagy tál datolya. Fekete reverendába öltözött fiatal arab makarónilevest tett elénk, melyet maga hozott be a szomszédos konyhából. Mialatt ettünk, láttam a nyitott ajtón át, hogy bárányhúst süt a fával fűtött kemence tetején.      Megettük a pecsenyét is és meghámoztunk egy-egy óriási jaffai narancsot. Isten kifürkészhetetlen akaratáról beszéltünk s az emberek lelkének szépségeiről és rútságairól. Majd a háborúra került a szó. A szerzetes keze remegni kezdett, amint letette a narancshéjat tányérjára és nagy, szelíd gyermekszeme mintha még nagyobb lett volna most.      – A törökök megbotoztak a háború alatt – mondta csöndesen, tökéletes francia kiejtésével. – Háromszáz ütést adtak a talpamra. Nem bírtam volna ki, ha nem gondoltam volna állandóan az Üdvözítő szenvedéseire. Így kötöztek le … itt volt a kezem, így volt a lábam. Háromszáz ütés … A talpam nagyon vérzett. Az Isten kegyelmes volt hozzám. Már a századiknál elájultam.      Ivott egy kortyot a karcos, könnyű borból és mentegetőzve mosolygott reám, mintha bántaná, hogy ezt elmondta nekem.      – Máig sem tudom, miért tették ezt velem. Azt mondták, hogy angol kémeket segítettem elrejteni.      – Meg is ölhették volna.      – Isten kegyelmes volt hozzám – mosolygott ismét szelíden, – Később Aleppóba menekültem.      Újra ivott egy kortyot és csodálatos fény ragyogott szelíd szemében. Beragyogta öreg, töpörödött arcát.      – Ott nagy örömben volt részem – folytatta halkan. – Láttam az európai seregeket átvonulni a városon. És tudtam akkor, hogy a Szentföld újra keresztény kézbe került.      Már éppen le akartam feküdni, mikor a kis öreg szerzetes még egyszer bekopogott a szobámba és elmondta halk hangján, hogy a városparancsnok és segédtisztje jöttek el, hogy üdvözöljenek El-Karekban. …. Korán reggel arra riadtam fel, hogy kakasok kukorékolnak és emelkedőben van a nap. Messzehangzó kiáltás csengett bele a hajnali csöndbe. A műezzim hívta imára híveit a minaret erkélyéről.      Most énekelni kezdett a klastrom kis harangja. Éppen idején keltem föl, hogy végighallgassam a kis öreg pap miséjét. Egy kis arab fiúcska ministrált neki. Valahányszor letérdelt az öregember az oltár előtt, önkéntelenül mindig a talpára kellett néznek és eszembe jutott a háromszáz botütés, amit olyan szelíden és bátran viselt el, az Üdvözítő szenvedéseire gondolva … Nehezen búcsúztunk el egymástól.      – A jó Isten oltalmazza nappal és éjjel egyaránt – mondta és nem engedte el mindjárt a kezemet. – Imádkozni fogok önért.      Gyűrött papírdarabkát vett ki a zsebéből és, a falnak támasztva, gondosan felírta reá a nevemet. – Hátha még majd vissza is jön egyszer – mondta csöndes, szelíd mosolyával, mintha a modern élet zűrzavaros korlátai és anyagi nehézségei nem is lennének a világon.      – Ki tudja? – mondtam. – Lélekben mindenesetre sokszor visszajövök. Valahányszor arra gondolok korán reggel, hogy most misézik, itt leszek mindig.      – Gondolkozni annyit tesz, mint imádkozni – mondta csöndesen. Lassan mentem a domboldalon lefelé.      Gyakran, nagyon gyakran gondolok reá azóta korán reggel. Látom, amint ide-oda jár az évezredes szertartások szerint a kis oltár előtt, fönt, a Moáb-hegyek tetején, a kereszteslovag-vár romjai közt épült kápolnában. És, ha a tisztaszívű és jó emberek imája csakugyan segíthet valakin, azt hiszem, sok gyengeségem és hibám mellett is bizakodóbban nézhetek az ég felé. Feltéve: 2024. május 3.