|
Első rész – Bevezetés – II. fejezet
Az "autonómmá" vált újkori ember tudatosan és tervszerűen szakított minden természetfelettivel, mert érdeklődése osztatlanul és minden potenciájával saját kisugárzási területére van irányítva
A lidércnyomás, ami a véres bolsevista árnyék formájában a 20. század derekának emberét nyomja, politikán és közgazdaságon messze túlmagasodik. Korunk igazi problémája nem az, hogy melyik nép és milyen gazdasági vagy társadalmi forma fogja a jövőben a világ életét kiszabni, a probléma már maga az ember a maga egzisztenciális és metafizikai értelmében.
Az ember fogalmával, lényegével, jelentőségével és értékével mintha visszaélt volna az emberiség. Mintha végzetesen túlhajtottuk volna mindazt, amiből egész keresztény világunk kiindul, amit az emberről vallott nézetben és tanításban a kereszténység kétezer évvel ezelőtt hozott, s mintha bölcseletünk földrengésének mostani szorongató óráiban egyre tisztábban látszanék, hogy az emberre oly mohó sietséggel ráaggatott értékből csak az a szerény mennyiség az igaz, amit a kereszténység egykor megállapított és megfogalmazott, s a többi tragikus túlzás csupán, amiért büntetés jár, s a büntetés most következik.
A keresztény alapok még csak dicséretre méltó erénynek tanították az ember és az élet tiszteletben tartását, amely alapjában véve a jobbak és különbek kategóriájába besoroló pozitívum volt, aktív előjelű mennyiség, érdem és erény a karitatív magatartás területéről, s ebből-a bölcseleti fejlődés, sőt a bölcseleti túlhajtás formált mindenkire kötelező vastörvényt (amit a kor embere éppúgy nem tart meg, mint kétezer évvel ezelőtt). Az emberrel szemben gyakorolt irgalom erény volt egykor, a nagylelkűség megkülönböztető jele, ajándék, amelyért hála és köszönet járt és alázat kellett, hogy kísérje. Ma: a gyengének már-már szemtelenség számba menő követelése az erőssel szemben, egy bizonyos mindenkit megillető jog alapján.
Jogrendszereink csúcspontja az ember fensége és az emberi élet szentsége, hangyavilágunk modern bölcseletében az ember az egykor csak a királyoknak kijáró személyi fenség és sérthetetlenség tulajdonosává tolta fel magát, s hovatovább odajutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már ijesztően nevetséges önérték-tudatra ne érezné feljogosítva önmagát.
Ma már nincs szerénység, meghajlás, alázat és jelentéktelenség-tudat (s ha van, azt Freud óta betegségnek tekintik), emberi lények, akiknek szellemi világuk egy-két ezer szó használatán alig terjed túl, akikben a vegetatív léten túlterjedő "szellemi" színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és primitív szórakozások hajszolása jelenti, akik a világnak alig érnek többet azoknak a fizika munkaóráknak effektív összértékénél, ami vegetatív szükségleteik kielégítésén felül az emberiség számára pluszként fennmarad, feljogosítva érzik magukat primitív jelentéktelenségük és a semminél alig több fontosságuk számára ugyanazt követelni, ami egykor csak a legnagyobb, legértékesebb és legfontosabb erőfeszítéseknek járt ki.
Az utcalány demokratikusan egyenlőnek, emberi méltóságban azonosnak tekinti magát a tisztes és életét másokért elégető családanyával, a tolvaj és szélhámos szemtelenül emberi jogaira hivatkozik az életének mocskát likvidáló hatósági közegekkel szemben, s az izmait áruba bocsátani nem képes fölösleg nem emberséget és szívet kér és köszön meg, ha kap, hanem követel, mintha Istenen kívül bárki is jogszerűen felelős volna életéért és haláláért. Az emberi irgalom, belátás és együttérzés intézményeiből "panis et circenses" lett, amit mint kijáró jogot követelnek egyre többen, s mindezt annak a tulajdonképpen semmitmondó ténynek az alapján, hogy ők "emberek".
Az emberiség egy végzetes kollektív tévedés útvesztőjébe jutott, mikor megállapította, hogy a legfontosabb és legnagyobb érték az élet, amelynek megőrzésére, megmentésére és fenntartására minden egyéb értéket, amivel csak a fizikai, szellemi és erkölcsi világ rendelkezik, feláldozhat. S az út, amely ide vezetett, a szellem és a judicium [ítélőképesség] eltorzulásának útja volt.
A homogén megjelenésű Középkor szellemi és formai egységét az Újkor nagy vezérelve, az individualizmus bontotta meg, amely az egyén érdekeit a közjó fölé helyezve a társadalomnak, mint életkeretnek szerepét abban állapította meg, hogy az beavatkozás nélkül biztosítsa az egyén zavartalan életét. Az egyén fenségének s mindenekelőtt-valóságának eszméje ez, amit a reformáció forradalma szabadított fel, s a vallásból a két protestáns szellemóriás, Kant és Rousseau vitték át a filozófiába, ahonnan aztán a politikába került, míg végül napjaink általános útvesztőjébe jutott.
Az individualizmus ugyanis nem állt meg az egyén fenségének elvi megállapításánál, mert nem volt képes meglátni, hogy az egyén öncélúsága nem jelentheti a közösségből való kiszakadást, hiszen az ember nem önálló világ, hanem csak egy része a világnak, s szabadságát e ténynek feltétlenül determinálnia kell.
Az egyéni öncélúság gondolata az Ókorban éppúgy, mint a Középkorban ismeretlen volt. E korok gondoskodását éppúgy, mint művészetét nem az egyéni, nem a differálő [eltérő, zavarba ejtő] elem, hanem az általános, az összefoglaló lényeg tölti ki tartalommal. Platón, vagy Arisztoteles gondolkodását éppúgy a nagy általános egységekkel való foglalkozás jellemzi, mint ahogyan a hellén művészet is általában a típusok ábrázolásában látta feladatát. Még a stoikusok individualizmusa sem igazi individualizmus, mert nélkülözi az individualizmus legfontosabb meghatározó jegyét: az öncélúságot.
A Középkor gondolkodása szerint az ember értékadó ténye a lélek. A lélek sem önmagában való érték azonban – a Középkor tanítása szerint –, hanem csak Istenhez való viszonyában az, és csak akkor, ha a "megszentelő kegyelem" állapotában van, amelyhez a lehetőséget Krisztus érdemei, a módot pedig saját erőfeszítései adják meg. Az így megszerzett érték Isten számára az; a középkori keresztény tehát Isten előtt önálló, és nem az emberek előtt, s értéke Istentől függő substancia. A keresztény személy fogalmilag tehát, bár több mint az antik egyén, de nem annyi, mint az újkori individuum. Nincs öncélúsága.
Abszolút és önmagában való értékké az embert az újkori gondolkodás emeli, amely az emberből valósággal kis istent formál. Ez az antropodeifikáció [ember-istenítés] hozza magával, hogy a középkori kozmikus távolságok alázatot parancsoló perspektíváiban megjelenő Isten bekerüljön az emberek képsíkjába, bekerüljön az embert körülölelő természetbe, sőt az emberbe magába is, s így az ember Isten birtoklása által magasabb értéket kapjon. Ez természetesen csak bizonyos panteisztikus metafizikai jelenléte által volt lehetséges, amit pl. a Zwingli-féle dogmatikában éppoly tisztán fel lehet ismerni, mint ahogy középkori spórái már ott bujkálnak a skolasztikában is, sőt Duns Scotus nominalizmusa már szellemi őse az individualizmus eszméjének.
Az egyén értékelése természetesen nem marad meg a vallás gondolatrendszerében, hanem átvándorol a filozófiába is. Leibniz metafizikája voltaképpen az individua1izmusnak a filozófia nyelvére való lefordítása, noha egyelőre még a protestáns autonómia negatívizmusa nélkül. A leibnizi monadologia a passzív atomokból álló világ helyett az aktív monádok [a minden létező alapját alkotó, önmozgással rendelkező, önálló szellemi lények] világát építi fel, amely monádok külön-külön egyéni aktivitásnak "harmonia praestabilita"-ja hangszerel össze a Világegyetem fejlődését egyetlen hatalmas szimfóniává. A szabad akaratánál fogva Istenhez hasonló emberegyed fogalma, amelyben Leibniz már szinte az Isten kicsinyített alakját látta, így óriási magasságokba emelkedett.
Kant a leibnizi ideológia elemeiből rója össze a kriticizmust, s ebből már hiányzik az Isten és a Világ közötti összefüggés. Immanuel Kant embere már abszolút egyedülvalóságban, "protestáns" önállóságban áll a világban, s társadalmi együttélését már csupán az teszi lehetővé, hogy "észlény", s így intelligenciája, belátása és gyakorlati észjárása segítségével létesít bizonyos kooperációt a többivel, ami nélkül már semmiféle társadalmi életforma nem volna lehetséges.
Az individualizmus továbbvitele a filozófiában nem áll meg azonban a kanti emberfogalomnál, hanem – továbberőszakolva az individualizmus gondolatát, az egyén fenségének eszméjét – az ateizmusba torkollik. A következő állomás az, hogy lehetetlen az ember erkölcsi felelősségéről beszélni akkor, ha az Isten mindenhatósága valóban létezik, mert ha Isten akarata szerint történik minden, akkor tetteiért az ember nem lehet felelős. E filozófia szerint az isteni predeterminációt és providenciát az embernek is meg kell adni, már pedig ez esetben az ember már szinte isten. Ilyen Isten a 19. század naturalizmusának nietzschei terméke, az Übermensch, akinek csak akkor van létjogosultsága, ha kipusztul az istenfogalom, mert "wenn es Götter gäbe, wie hielte ich es aus kein Gott zu sein; also gibt es keine Götter" [ha lennének istenek, akkor hogyan bírnám én ki azt, hogy ne legyek isten, tehát nincsenek istenek: Nietzsche: Also sprach Zarathustra].
Egy kurta iramodásban ez volt a félezer éves út, amelynek során az emberfenség eszméje kibontakozott, hogy végül elhagyva a filozófia világát, "demokrácia" néven korunk egyik uralkodó politikai planétájává váljék.
Mert ugyanez a logika, ugyanebből az individualizmusból, ugyanezen az úton egy másik uralkodó planétát is teremtett. Az "autonómmá" vált újkori ember tudatosan és tervszerűen szakított minden természetfelettivel, mert érdeklődése osztatlanul és minden potenciájával saját kisugárzási területére van irányítva. Az újkori gondolkodás a középkori statikus világrendszer helyett egy dinamikus világról vallott nézetet hozott.
Ebben az örökké fejlődő világban abszurdummá válik minden abszolút meghatározás, egyetlen kézzelfogható abszolútum van csupán: az ember, az egyén, aki a világ középpontja. A kizárólag csak saját magát és lehetőségeit érdeklő antropocentrikus világszemlélet elpusztítja tehát az eszmék kézzel nem markolható árnyaival benépesített transzcendens világot, akár a metafizikáé, akár a vallásé legyen is az, s a dolgok végső magyarázó elvét a természetben keresi.
Az újkori "polgári" gondolkodás kialakulásának e folyamata eredményezi azt a naturalista világnézetet, amely századunkba eljutva a túlzások legnagyobb fokát érte el. Ez a folyamat az újkori embert teljesen beleszorítja a természetbe. De még ez a természet is új, más, mint az ókori, vagy a középkori volt.
Az újkori ember gondolkodásában a természet-fogalom tartalma kibővült. A modern értelemben vett "természet" nem annyi, mint a görög "physis", vagy a latin "natura", hanem azt a teljes tartalommennyiséget jelenti, amely az egész világot betölti. Sőt, tartalmazza ezenfelül azt is, ami az antik és középkori dualista felfogásban a természetfogalom fölött lévő külön substancia volt, amely, mintegy kívülről gyakorolt hatást az alakuló világra. A modern természet-fogalom jelenti tehát az antik alakító elvet, a "logos"-t, vagy ennek keresztény formáját, az "isteni akaratot" is.
A modern természetfogalomban a természet nem csupán passzív tárgya az őt formáló princípiumnak, hanem aktív alanya is egyben, mert ez az elv nem felette, hanem benne van.
Mármost ezek szerint az egész világfolyamat nem külső hatás (Logos, isteni gondviselés) következménye, hanem egy önmagából kiinduló és önmagában lezajló változás-sorozat. Mivel ez a természet magában foglalja a világ egész tartalommennyiségét, rajta kívül nincs semmi sem, ezért az alkotóelv is benne kell, hogy legyen. A modern világfelfogás ezek szerint monista és ez a monizmus az alapja az újkori naturalizmusnak. [Monizmus: minden létezőt egyetlen alapelvre visszavezető filozófiai elmélet.]
A naturalizmus tanítása szerint a világ tehát egy önmaga által mozgatott immanens folyamat, amelynek működése bizonyos állandó törvényszerűséggel történik. Ez a nézet a determinizmus, amely egy óriási világgépezet jelentéktelen részecskéjévé való lefokozás által, a gépezet működése által szabályozott rabszolgává aljasítja az embert.
Az ember tehát része a természetnek, benne van a természetben, ahol erejének megfeszítésével küzd a létért. Mivel pedig a naturalizmus immanencia-gondolata száműz minden természetfelettit, ennek a rendszernek és világfelfogásnak az embere a küzdelemben kizárólag önmagára számíthat, legfeljebb a kölcsönösség alapján remélhet segítséget. A naturalizmus emberének erkölcstana szerint az ember legfőbb joga és önmagával szemben legfőbb kötelessége élni, élni akár mások rovására is. Mivel pedig élni szerinte annyi, mint megélni, ennek érdekében ki kell használni, meg kell ragadni minden alkalmat. Mivel az élet az alkalmak és lehetőségek egymásutánja, abban nem valamely állandó erkölcsi elv kell, hogy irányítsa az embert, hiszen az merev és akadályt jelent, hanem a pillanatnyi érdekhez való rugalmas alkalmazkodás, az opportunizmus a célszerű életszemlélet. A naturalista emberideál tehát nem a jellemes ember, hanem az intelligens ember, nem a hős és a moralista, hanem az opportunista és a politikus. Hiszen az embert amúgy sem eszmei értékek, hanem valójában gyakorlati szabályok irányítják a hatalomvágy kiszabta irányba, mert az ember nem valami transzcendens világ tartozéka, mint a középkori ember volt, hanem egy nagyon is egyszerű természeti produktum.
Az ember fogalmának megkülönböztető lényege, amely a természet többi produktuma fölé emeli, az intellektualista Bergson szerint annak "műves" volta, technikai, szerszámkészítő képessége. Ebből alakul ki az evolucionizmus embere: a "homo faber", a "műves ember". Ez a műves ember éppolyan ösztönlény, mint a többi állat, csak ösztönei már annyira kifinomultak, hogy megkülönböztetésképpen gondolatoknak hívjuk azokat. Kifejlesztője és mozgató ereje az érdek, amely azt az erőt jelenti, ami az intelligenciát kifejlesztheti benne. Az evolucionizmustól már csak egy lépésre van szükség Isten és a lélek letagadásához, hogy az emberből ügyes és intelligens állatnál ne maradjon egyéb, s kész a – bolsevista ember.
Ez hát az istenné emelt ember, a liberális ember, a nietzschei ember mellett az állattá süllyesztett ember. A marxi emberfelfogás materialista-naturalista embere, aki a természet produktuma csupán, s akivel ezek szerint minden következmény nélkül lehet állat módjára bánni.
Ez az ember irtható, gázkamrával vagy tarkólövéssel akár tízezer-számra, ha fölösleges, vagy engedetlen. Ezt lehet lassan és módszeresen halálra kínozni a modern technika által berendezett kínzókamrákban. vére, kínverejtéke, zokogása, üvöltése, vinnyogása, vonaglása, könyörgése és pusztulása semmi különösebb hatást nem gyakorol, gyermekeinek sorsa, hozzátartozóinak fájdalma tökéletesen közömbös és érdektelen dolog és semmiféle következménnyel nem jár, hiszen nincs természetfeletti valóság, erkölcsi felelősség, csak egy valóság van, a földi valóság, a természet, ahol csak egyetlen komoly és lényeges dolog van a halálig; az élet az erősek számára és a hatalom.
A naturalizmus emberállata ezek szerint nem különösebb érték, munkája kikényszeríthető, szabadsága milliószámra minden további nélkül elvehető, magántulajdona személyes ingóságain kívül éppúgy nem lehet, mint az egykori rabszolgának. Magánéletének szempontjai, egyéni boldogulásának feltételei senkit sem érdekelnek, életéből csak a munkaórák fontosak, amiket letölt és a teljesítmény, amiket versenyekkel hajszolnak felfelé, s ha versenymunkában nem hajlandó agyonhajszoltatni magát, akkor kényszermunka a sorsa és még szabad mozgását is elveszíti.
Nincs öncélja, öncélja csak a közösségnek van, az államnak, amely gazdája és tulajdonosa, amely szögesdróttal, őrtornyokkal, puskás embervadászokkal, reflektorokkal és vérebekkel zárja el szabadulása elől az országhatárt, amely saját céljai és érdekei szerint elvehet tőle mindent, vágyait. magánéletét, szabad mozgását, gyermekeit, életét, amely pusztíthatja, ha soknak és fölöslegesnek, vagy saját szempontjai szerint rossz minőségűnek találja, vagy tenyésztheti, ha szüksége van rá, mint az állatot.
Ugyanaz az ember, amely mint önmagában való és eltúlzott és istenné emelt érték az egyik világban akaszt, lámpavasra húz, sztrájkol, tüntet, forradalmakat, zendüléseket csinál, "szocializál" pusztán csak azért, mert véleménye szerint nem törődnek vele, sorsával, méltóságával eléggé, a másik világrendben még annyi szabadságra sem jogosult, hogy úgy és ott és annyit dolgozzék, ahol és amennyit akar. Az egyik világban minden elméleti joga megvan és rettegni kell tömegeitől és jelszavaitól, a másik világban jogtalan és minden méltóság nélküli, mint a háziállat, s rettegnie kell minden apró politikai tette és kimondott szava miatt, mert élete, amely az egyik világban mindenkitől független jogállapot, amivel tetszés szerint visszaélhet, itt a hatalom személyi tényezőinek szeszélyétől függő bizonytalan tulajdon csupán.
Íme így fest a kétféle Európa, mint két egymásnak feszülő világnézet és emberszemlélet az emberi ész, az emberi önérzet, méltóság és önállósági-igény 500 esztendős fejlődése után. Ez a politikailag szétesett, egységet vesztett Európa mellett a szellemileg szétesett Európa, s mint probléma ez napjaink szomorú lidércnyomása. [megj.: A szerző e sorokat 1952-ben írta! Ma e kétféle Európából a legrosszabb adottságok összevegyítésével még borzalmasabb és kilátástalanabb helyzet állt elő.]
Talán leggúnyosabb és legtragikusabb eleme a büntetésnek, amit az ember mai megrázó metafizikai és egzisztenciális válsága jelent, az, hogy a túlzásoknak, s köztük elsősorban a kétféle világnézet és emberszemlélet eltávolodásának félelmetes mértékét és a kiegyenlíthetetlenség katasztrófáját az a pusztítás idézte elő, amit az autonómmá vált ember önbizalma és fölényeskedése a fejlődés századai során a hitélet terén végzett.
A hitet, a vallást, az Egyházat csak tételeiben, tehát csak intellektuális tartalmában, nem pedig jelentőségében vizsgáló pozitivista szellem valóban nem tudta, hogy mit csinál, amikor az emberiséget, mint tömeget, megfosztotta azoktól a transzcendentális elemektől, amiknek helyébe aztán semmi szilárdat, érvényeset és állandót adni nem tudott, mert a 19. század embere két biztos sziklának érzett ideáljáról, a liberalizmusról és materializmusról kiderült – amit mellesleg éppen Bergson állapított meg róla –, hogy jégszikla csupán, amely fölött állandóan ott lebeg az olvadás veszedelme. Nos, a jégszikla megolvadt, s napjaink szörnyű vízözönében a hit és az Egyház egykor oly szilárd és pompás hajójából alig maradt valami, hiszen a szellemi emancipáció évszázadainak legsürgősebb és legfontosabb teendője volt minél többet megsemmisíteni és a tengerbe szórni belőle Voltaire "Ecrases l'infame"-ja szerint.
A pusztító tevékenység kezdetét az a kritikai folyamat jellemzi, ami néhány bátortalan középkori jelentkezés után, a reformációban indul meg a középkori hitanyaggal szemben. A következő állomás a vallási fegyelemnek az a nagyfokú enyhítése volt, amit a népszerűvé válás érdekében az alakuló újkori lélek szabadságvágyának nyomására a protestantizmus hozott. A folyamat a Galilei-lejtő törvénye szerint nem állt azonban meg a reformációval. A polgári szellem kevesellni kezdte a protestantizmus gavalléros engedékenységét is, és azt a libera1izmust, amellyel a reformáció a katolikus Egyház közjogi mindenhatóságát döntötte meg, most, a nekirugaszkodott korszellem, mint saját fegyvert, a protestáns vallások ellen is bevetette. "A vallás magánügy" jeligével egyre fogyasztják a vallások közjogi birtokállományát, aminek következtében a vallás egyre inkább kezdi elveszteni közintézményi jellegét.
Az egyházak közjogi erődítményeinek fokozatos kiürítésével egyenes arányban nő a lelkekben a hitetlenség. A gondolat- és véleményszabadság által biztosított nyaklónélküli kritika következtében létjogosultságot követel minden "tan", amiről az idő egymásután mutatta ki, hogy futó ötletnél nem egyéb. mégis "iskolák" támadtak' belőlük, és az így előállt szellemi anarchia állapotában egyre újabb és újabb rablóhadjáratok indulnak a hit birodalmába, mert hiszen a vallás "együgyű" szubjektivizmusa nem kaphat helyet a pozitivista objektivizmus eszmevilágában. A régi hit kipusztítása ijesztően nagy mértékben sikerült is, az újkori lélekben a kipusztult hit helyén nem maradt azonban egyéb nyugtalanító negatívizmusnál. A gazdag vegetációt a karsztok sivársága váltja fel, mert kiderült, hogy az újkori szellem még megközelítően hasonló értékekkel sem tudja helyettesíteni azt, amit elpusztított.
Az ember felőli nézetek, eszmék, bölcseleti, politikai és társadalmi elméletek és felfogások sokasága temérdek sokféle követelményét szüli a társadalmi, gazdasági és politikai életnek. A "homo sapiens" racionalizmusa által létrehozott "természetes" életeszmény lesz az alapja és táplálója a szociáldemokrácia elméleti kiépítésének – a katolikus tradicionalizmus tehát szükségképpen lesz ellenlábasává. Az evolucionista "homo faber" az anarchizmusnak szolgáltat bölcseleti igazolást.
A naturalizmus, amely szerint a társadalom alapja és összetartó eleme a közös érdek, célja és értelme pedig az egyének együttes küzdelme a hatalomért, szüli a marxizmust, amely a történelmet osztályharcok sorozatának tekinti, s mert az osztályellentét végső elemzésben hatalmi ellentét, az osztályharc társadalmi "Wille zur Macht", küzdelem a hatalomért.
Az individualizmus, a liberális gondolkodás ridegsége által a proletáriátust termeli ki, amely réteg engesztelhetetlen ellentétbe kerül a liberalizmus másik gyermekével, a kapitalizmussal. Politikai téren az individualizmus a kontinenst szétrobbantó nacionalizmussá lesz, amiből viszont faji gondolata nő ki, s közülük a két leghatalmasabb, a germanizmus és a szlávizmus, faji imperializmusok véres erőfeszítéseit hozza létre, s ezeken át a kontinens legnyomasztóbb politikai problémáját.
A nacionalizmussal szemben az internacionalizmus gondolata feszül, amely egy nemzetközi hatalmi csoport fegyverévé válik, s "jobboldalra" és "baloldalra" szaggatja az egyre töredezettebb kontinenst.
De nem szükséges folytatni. Az európai káosz teljes. A világnézetek, a politikai felfogások és társadalmi törekvések sokasága áttekinthetetlen összevisszaságban állít egymással szembe vallásokat, nemzeteket, fajokat, tudományokat, társadalmi, gazdasági, műveltségi, politikai egységeket, s teljessé válik a tények és problémák európai zűrzavara, amit aztán a kontinensen kívüli tendenciák támadása akut katasztrófává növel. S ez a komplexum az, ami a "nagy tragédiát" jelenti, amely előtt bénult szorongással áll e kontinens embere a vakmerő és tobzódó Tegnap és a szorongó Holnap között.
A második világháború "győzelmének" tragikus összeomlása nemcsak politikai összeomlást jelentett, hanem egyben az újkori szellem bukásának is zárójelenete volt.
Függelék:
Már tervbe vettem a Padányi-könyv bevezetésének a közlését, amikor váratlanul szembetalálkoztam a történész-író egyik mondatának tipikus alakjával. Az illető egy 33 éves egészséges, jól nevelt, tiszta, minden káros szenvedélytől mentes, magas pozícióban már kiválósan helytálló, jelenleg második doktorátusát megszerezni szándékozó hölgy volt, aki minden mondatával, gondolatával, tettével bizonyította, hogy már elérte azt a szintet, „hogy emberből ügyes és intelligens állat”-tá váljon. Prototípusa volt annak a lénynek, akit Padányi Viktor így mutatott be: „Az "autonómmá" vált újkori ember tudatosan és tervszerűen szakított minden természetfelettivel, mert érdeklődése osztatlanul és minden potenciájával saját kisugárzási területére van irányítva.”
Valójában nem kellett volna ennyire megráznia ennek a találkozásnak, hiszen közeli és távoli ismerőseimnek túlnyomó többsége szintén már régóta „tudatosan és tervszerűen szakított minden természetfelettivel”, de ez a hölgy határozottságával, céltudatosságával és minden korához illő természetes viselkedést, vágyat nélkülöző életstílusával lesújtó hatást tett rám és teljesen megbénított.
Nehezen elképzelhető, hogy ezekre az emberekre bármivel is hatni lehetne. Értelemmel megközelíthetetlenek. Ahogy a sokat emlegetett Bakay Gyuri bácsi mondta: nincs meg a legkisebb közös nevező, ahonnan egy beszélgetést el lehetne kezdeni velük.
A mai, Sátántól uralt világban valószínűleg már csak azokkal lehet, lehetne szót érteni, akiket szüleik gyerekkoruktól kezdve Isten-félelemre neveltek. De hát, hány ilyen gyerek született az elmúlt 50-60 év alatt? A mai helyzet után ítélve, az évek múlásával drasztikus mértékben egyre kevesebb.
A 40 év alattiak viselkedése a korona-őrület alatt bizonyította be a legszemléletesebben a fiatal generációk degenerációját: az idősek után e réteg volt az, ami a legkönnyebben elhitt minden hazugságot, amit a hatalom és a fősodratú média tálalt fel, és közülük kerülnek ki mostanra azok is, akik a legújabb hisztéria, a klíma-vallás legradikálisabb híveivé váltak. Úgy tűnik, róluk szól Klaus Schwab jóslata: Önként és boldogan mennek majd – és visznek magukkal másokat – a fizikai rabszolgaságba is. Miközben fogalmuk sem lesz arról, hogy mi is történik tulajdonképpen velük.
Feltéve: 2024. június 4.
|