Visszamegy a tóhoz, megmossa arcát és kezeit, és megint leül a kidőlt fa törzsére. A messzi víztükör felett hajnali ködfoltok lebegnek. Megint körülfogja a csend. De már jól el tudja viselni, szembe tud vele nézni, és be tudja fogadni.

„Add el mind, amid vagyon! [Lk 18,22] Ismered ezt a helyet a Szentírásból?” – Az öreg olyan váratlanul szól hozzá, hogy valósággal összerezzen. A remete láthatóan szereti a hirtelen felbukkanásokat. Pirmin püspök megint úgy reagál, mint egy engedelmes tanuló tanára felszólítására. Ezt feleli:
     „Igen, így válaszolt Jézus a gazdag ifjúnak, amikor az követni akarta őt.” – Az öreg leül mellé, és hegyes mutatóujjával rábök.
     „Így szól Jézus ma tehozzád, Minor. Ezt mondja neked: 'Add el mindenedet, amid van!'” – Pirmin tanácstalanul tekint a remetére. „De hiszen én mindent eladtam vagy elvesztettem – még a hazámat is.” – Az öreg rázza a fejét, miközben borús arcot vág.
     „Ezt csak hiszed, Minor. Nem adtál el mindent, amid van. Nem vagy egészen szegény és felszabadult önmagadtól. Félelmek, gondok, sietség és büszkeség van benned, nem igaz? Vagy talán mindezeket valóban egészen átadtad az Úrnak? Csendben vagy Előtte, mint a víz itt, ami csak akkor mozdul, ha egy szellő fuvallata éri? Nem gondolod inkább úgy, hogy nélkülözhetetlen vagy, hogy képes vagy saját erődből cselekedni, és valakinek számítasz Isten és az emberek előtt?”
     Pirmin most a legszívesebben kinevetné az öreget, és visszautasítaná vájkáló kérdéseit, melyeket pimaszkodásnak érez. De még sem teszi, mivel érzi, hogy az öreg bütykös ujjait egy sebre helyezte, ami belül fájdalmat okoz neki és égeti őt. Elfeledkezik evésről, ivásról. Nem veszi észre, hogy a remete olyan észrevétlenül megy el, ahogyan jött. Ülve marad a kidőlt fa törzsén a Mindel-tó partján, miközben a nap a közeledő téli idő által megszabott megrövidült pályáján lassan eltűnik az égről.

Jézus szavai csengenek a fülében: „Add el mindenedet, amid van!” Ezekben a tó partján eltöltött órákban egészen nyílt, egészen őszinte lesz magával és Istennel szemben. És rájön, hogy valóban nem adott el mindent. A tónál elmondott csendes imái, elmélkedései és gondolatai az Úrral folytatott beszélgetéssé válnak, melynek nincs szüksége szavakra.
     „Add el mindenedet, amid van! Uram, néhány dolgot nem adtam át Neked. Meg voltam győződve jelentőségemről, túl fontosnak tartottam magam, és némely napon magamnak és saját céljaimnak szolgáltam. Nem ritkán kemény és követelődző voltam a szerzeteseimmel. Csak a célt láttam, és a célban magamat és nem Téged. Milyen élesen feddtem, ha megbántott valaki, és mennyire nem tudtam magamon uralkodni, ha dühös voltam! Milyen nehezemre esett azoknak megbocsátanom, akik megbántották büszkeségemet! Uram, rövid időre csaknem megfeledkeztem Rólad és a Tieidről, mert egy állat miatt szomorkodtam. És állandó sürgetésem és előre hajszolásom nem ritkán minden más volt, mint alázatos szolgálat. Egyszerűen kényszeríteni akartam az életet, sikerre vágytam. Büszke voltam arra, hogy a tó körül mindenki ismerni kezdi a nevemet. Milyen üdvös, hogy az öreg remete számára csak a Minor, a jelentéktelen ember vagyok!”

Pirmin hosszú órákig ül a csendben, de hallgatása már kitöltött hallgatás. Istenével társalog. És azt is érzi, hogy Isten megajándékozza egy új kezdet kegyelmével.

Feltéve: 2024. február 29.