1. Mit vesztettek el [a zsinati szekta tagjai]? Írta: Caminante Wanderer (forrás: www.katholisches .info – 2024. május 7. és 11.) Figyelemre méltó, hogy a társadalmak milyen gyorsan felejtenek, így az is, hogy a katolikus hívek milyen gyorsan megfeledkeztek arról, hogy „hogyan is mentek a dolgok korábban, még alig pár évtizede” a templomukban.      Manapság a "régi misére" járó hívek, kevés kivételtől eltekintve, különösen "tradicionálisnak" számítanak, ha világos és érthető hangon válaszolni tudnak arra, amit a pap mond (lépcsőima, Confiteor, Dominus vobiscum stb.). Holott ez a gyakorlat csak az 1940-es években kezdődött, és ráadásul a legelkötelezettebb progresszisták vezették be, akik a misének e formáját (amit addig kismisének, csendes misének hívtak) párbeszédes misének nevezték el. Akkoriban még ezek a hívek, akik a papnak hangosan válaszoltak, nagyon haladó szelleműnek számítottak, és a többiek szemében közbotrányt okoztak [ma pedig különösen jámbor tradicionalistáknak érzik magukat]. A 19. század végétől, amikor a misekönyvek megjelentek, az a szokás terjedt el, hogy a hívek a misét a misekönyvekből követték, de anélkül, hogy bármit is hangosan mondtak volna. Az egyetlen, aki a papnak válaszolt, a ministráns volt. [Ez, szerintem, téves adat, legalábbis Magyarországon, ahol a hívek a mise alatt inkább imádkoztak, többnyire a rózsafüzért, minthogy a misekönyvet bújják.] Nemrégiben egy fórumon sok szó esett a prédikációról és a mise hosszúságáról. Íme néhány adat e témához: Az egyházjog előírja, hogy a papnak minden vasárnap és parancsolt ünnepen prédikálnia kell. Az egyházi törvényhozás se nem kötelezi, se nem ajánlja a munkanapokon való prédikációt, és a prédikációk hosszúságáról sem rendelkezik.      De vajon mit ír elő magának a misének a hosszúságáról? Az Opus Dei közösség kétes hírű alapítója „Az út” című könyvében ezt írta: „Azt mondod, hogy a mise hosszú; én erre azt mondom: azért, mert a szereteted rövid.” – Én viszont helyesbítem az írót: „Azt mondod, hogy a mise hosszú; én erre azt mondom: Értelmes ember vagy.” A mise ugyanis nem a pap vagy a hívek jámbor aktusa, hanem szertartás, amivel Istent nyilvánosan imádják. És mivel szertartás, az Egyház által minden szava, mozdulata és ritmusa szigorúan szabályozva van.      Sokan úgy gondolják, hogy a pap annál áhítatosabban misézik, minél lassabban ejti ki a mise szavait. Ez azonban tévedés. Mások úgy vélik, hogy a szent ostya annál ájtatosabb és szentebb, minél tovább tartja magasba a pap az átváltoztatás után; csakhogy ez is tévedés. Az V. Pius pápa által promulgált misekönyv ezt írja: „...statim Hostiam consecratam, genuflexus adorat: surgit, ostendit populo, reponit super Corporale...“. Vagyis: „Közvetlenül az átváltoztatás után [a pap] letérdel, hogy imádja a konszekrált ostyát, aztán feláll, felmutatja [az ostyát] a népnek, majd ismét ráteszi azt a korpoláréra.” – Vagyis a misében e helyütt az átváltoztatott színek, az ostya és a kehely megmutatásáról, nem pedig a Legszentebb imádatáról vagy a szentség elragadtatott szemléléséről van szó! Ha a pap különösen Eucharisztia-imádó, akkor, ha akar, a mise után sokáig ott maradhat a tabernákulum előtt, de amikor a misét celebrálja, egy rítust celebrál, következésképpen azt kell tennie, ami ebben a rítusban a számára elő van írva, és nem azt, amire az áhítata hajtja. Mindez összefügg a mise hosszúságával, amiről ugyan az egyházjog paragrafusai semmit nem mondanak, de amiről a szentek és az egyháztanítók sokat elmélkedtek, majd meghatároztak. Liguori Szent Alfonz a miséről szóló könyvében ezt írta: „… Lambertini bíboros [a későbbi XIV. Benedek pápa] csatlakozik ahhoz az általános véleményhez, hogy a misének nem szabad fél óránál hosszabbnak, és húsz percnél rövidebbnek lennie. Mivel – folytatja a bíboros – a misét húsz percnél rövidebb időben nem lehet illő tisztelettel bemutatni, aki viszont fél óránál tovább celebrálja, az a jelenlevőket untathatja vele.” – Számos szerzetesrend és kongregáció ugyanezen a véleményen van. Természetesen Szent Alfonz a missa lecta-ról [csendes mise] mondja ezt. Az énekes vagy ünnepélyes misék tovább tartanak.      Azt se felejtsük el, hogy a keresztény korban a vallási gyakorlat határozta meg az egész társadalom életét. A liturgikus cselekmények a székesegyházakban, a kolostorokban zajlottak. A falusi plébániákon kevés pap volt, és ezért a misézés is egyszerűbb formában folyt le. A másik dolog, ami a misék kezdési időpontját befolyásolta, a böjtölés volt. Már a kora-keresztény kortól kezdve mind a miséző papnak, mind az áldozni kívánó híveknek az éjfélkor kezdődő böjtölés volt a kötelező. Ez volt az egyik oka annak, hogy a 20. század közepéig a misék sokkal korábban kezdődtek, és a délutáni misézés tilos volt. A II. világháború alatt XII. Pius megengedte a katonáknak és a harctéren szolgáló lelkipásztoroknak, hogy az éjfélkor kezdődő böjtölést lerövidítsék. Később a progresszisták nyomására az egész egyházban három órára csökkentették a böjtöt, ami mára egyetlen órányira zsugorodott. Ez a gyakorlatban az áldozás előtti böjt szinte teljes eltűnését hozta magával. Ami a böjtölési előírással történt, az jó példa annak a módnak a bemutatására, ahogy a liturgia reformját végrehajtották. Egy nyomós okból engedélyezett kivételből idővel általános törvény válik. Példa erre a párbeszédes mise története is, amit XII. Pius kivételként engedélyezett, mára pedig az ú. n. tradicionalisták körében ez a legelterjedtebb forma. A progresszisták érve ugyanis így szól: Amit egyszer meg lehet tenni, azt mindig meg lehet tenni. Ezen kívül a modernisták azt is állították, hogy a jámborság is ezt a formát követeli meg.      Tehát ahelyett, hogy a híveket és a papokat arra buzdították volna, hogy modern evilági élet felgyorsulását egy kissé lassítsák le, és a szentmisére olyan áldozattal készüljenek, ami követel tőlük valamit, de egyben megtisztít és átszellemít, a böjtöt a modern világ ízléséhez és kényelmességéhez igazították; ennek következtében a papok és a hívek is ebben a felgyorsult evilági tempóban élnek, és ebben a modern szellemben járnak misére. Vajon hány katolikus tartja még be a pénteki hústilalmat, ezt még megsaccolni sem lehet, de nagyon valószínű, hogy még az ú. n. tradicionalista körökben is nagyon kevesen. A fenti írás második része négy nappal később jelent meg németül a katholisches.info weboldalon. E második résznek, ami a mise alatt használt tárgyak, illetve szokások egy részének elhagyásáról értekezett, csak a végét fordítottam le: A gyertyatartó, kanál, birétum, stb. illetve a Szent Márk napi és a keresztjáró körmenetek és a kántorböjtök elhagyásánál sokkal súlyosabbak voltak XII. Pius reformjai, melyek a Nagyhét rendjét teljesen megváltoztatták, és Montini mindenre kiterjedő radikális újításai.      Montini előtt Roncalli is végrehajtott egy reformot, ami sok liturgikusban nagy visszatetszést keltett, hiszen 1500 év után megváltoztatta a római kánont, amikor az ott szereplő szentek nevei közé Szent József nevét is felvette. Ez se nem több, se nem kevesebb volt, mint a kánon megváltoztatása, mely éppen azért viseli ezt a nevet – canon –, mert „megváltozhatatlan”, azaz kánon. [„A mise többi része változó, de a kánon szövege Nagy Szent Gergely pápa óta (†604) változatlan. … Ez az alak teljesen kész volt már az V. században.” Katolikus Lexikon, 1931.] – És még akkor is, ha egy Szent József nagyságú szent kedvéért történt ez a változtatás, kezet emeltek olyasmire, amihez korábban senki nem merészelt a legkisebb mértékben sem hozzányúlni! Kijelenthetjük: Az eleven csikót X. Pius megcsiklandozta, amikor a breviáriumot radikálisan megváltoztatta [ezen kívül a „tevékeny részvételre” és a mindennapi áldozásra szólított fel, ezek együttesen már lényegesen többet jelentettek, mint puszta csiklandozást]; a Nagyhét reformjával XII. Pius már megzabolázta a csikót; amit Roncalli még durvábban megismételt: Ily módon a csikóból, amikor Montini liturgikus őrülete eljött, már egy sánta, öreg gebe lett, amit már semmi nem izgatott fel. 2. A kereszténység a jelenlét vallása 1.   Kezdő FSSPX-es koromban az volt a szerencsém, hogy nem csak Magyarországon, ahol csak vasárnaponként volt szentmise, hanem Salzburgban hétköznapokon is eljárhattam a misére. Ezeken a kora reggeli miséken többnyire csak néhányan vettek részt, azok az idősebb, igazi katolikusok, akik közül sokan eredetileg (amíg Lefebvre "be nem darálta őket") "szedesvakantisták" voltak.      Ez abban az időben történt, amikor még nem a fiatalok mondták meg az időseknek, hogy mit és hogyan, és nem az idősek futottak a fiatal "zsenik" után, hanem fordítva, a fiatalok igyekeztek tanulni az idősebbektől, és szokásaikban őket követni. Bár sajnos, ez az idő már az FSSPX-nél sem tartott sokáig, de addig még igen, hogy nekem is időm legyen észrevenni, hogy a hétköznap is templomba járó idősebb hívek vasárnap sem csinálnak tornamutatványt a miséből. A szentmise alatt, ha bírták, térdelve, ha nem, ülve, csendben maradtak (és nyilván imádkoztak). Még így is évekig eltartott, amíg én is megértettem (ehhez nagymértékben hozzásegítettek a szedesvakantista irodalom írásai), hogy nekik van igazuk: Ez a szent cselekmény alatti nyugodt jelenlét ugyanis a helyes katolikus magatartás; és ettől kezdve igyekeztem utánozni őket.      Ez azonban mára egyre nehezebbé válik A szedesvakantistáknak nagyon kevés nyilvános imahelyük van. Többnyire magánházakhoz járnak misére, ahol kis helyen vannak összezsúfolva. És ilyenkor a – helyes vagy helytelen? – "tapintat" sokszor legyőzi a jobb meggyőződést. És azt csináltatja mindenkivel, amit a többség vagy a háziak tesznek – ők pedig, mivel koruknál fogva nem ismerhették már a régieket, azt teszik, amit az FSSPX-nél tanultak,. És ami – mint már tudjuk – nem más, mint a modernista gondolkodás és viselkedés szelídebb formája. 2.   A hívek szentmisén való viselkedésének kérdésével kapcsolatban a híres konvertita, André Frossard (1915-1995) francia író Wojtyláról szóló könyvének befejező része jut az eszembe, amiben Frossard Chilében, Santiago jezsuita atyáinál tett látogatását meséli el: Szó sem esett Chiléről, kizárólag a pápáról beszéltek, és vendéglátóim mondanivalója már az előételnél megfogalmazódott a következő kérdés formájában:      – Nem gondolja, uram, hogy a pápa személyét jobban elfogadják, mint beszédeit, és jelenléte hatékonyabb, mint az üzenete? Így feleltem:      – Kedves atyák, azt hiszem, Jézus Krisztus esetében is ez volt a helyzet. Amikor Galilea dombvidékét bejárta, és így szólt a tömeghez: „Boldogok a lelki szegények, boldogok, akik sírnak”, a körülötte maradó emberek megértették, és nem kértek semmit, még kenyeret sem, hiszen úgy tűnik, az apostoloknak jutott eszükbe, hogy nekik enni adjanak. Amikor pedig azt mondta, hogy az ő testét enni és az ő vérét inni kell annak, aki be akar jutni az örök életre, üzenetét vajon meghallgatták? Amikor nem is volt biztos, hogy azt valaha is megfejtik. Ha emlékezetem nem csal, egy nap ezt mondta: „Juhaim megismerik hangomat”, és nem pedig azt: „Juhaim megértik az antropológiát, amit tanítok”. Azt kérdezem, a hit egészen egyszerűen nem fül és hallás kérdése? Nekem egyébként úgy tűnik, hogy Krisztus személye „jobban ment”, mint az üzenete, hiszen annyi rejtélyes szó és példabeszéd után virágvasárnap ünnepi menetben fogadták, és köpenyeiket az emberek a lába alá terítették. Hozzátehettem volna, hogy maguk az apostolok sem nagyon értették mesterük tömör megállapításait és példázatait: megelégedtek azzal, hogy ott van közöttük, és még csak nem is kérdezték a többet-tudás érdekében. Némák maradtak körülötte, és melegedtek, mint a didergők a napfényben.      Mégis, soha nem köszönhetem meg eléggé ennek a santiagói jezsuita atyának, hogy így beszélt. Kérdése segített megérteni valamit, ami neki megszokott lehetett, de számomra nem: a kereszténység lényegileg a jelenlét vallása. A Kinyilatkoztatás egy jelenlét kinyilvánulása, a Megtestesülés jelenlét, az Eucharisztia jelenlét, a pápa küldetése az, hogy jelen legyen. 3.   A témával kapcsolatban a honlapnak elsősorban ezen írásait ajánlom:      – „Tevékeny részvétel”      – A liturgikusan tevékeny tradicionalista Feltéve: 2024. május 16.