Egy kúriai prelátus nem akar tovább hallgatni

Interjú a „Via col vento in Vaticano” című, az egyházi közvéleményt megrázó könyv egyik szerzőjével

 

Az interjú augusztus 8-án olasz nyelven készült. A könyv német kiadásának címe: „20 prelátus nem akar többé hallgatni”. Az itt következő szöveg a szeptemberi „Kirchliche Umschau”-ban megjelent interjú rövidített változata:

 

Olaszországban hónapok óta a bestseller listák első helyét foglalja el a „Via col vento in Vaticano” című könyv, mely kíméletlenül feltárja az Egyház reformjának szükségességét. A római kúria magas prelátusainak egy csoportja nem akart tovább hallgatni, és „I Millenari” néven a nyilvánossághoz fordult. Otromba egyházkritika vagy botrányos könyv ez csupán? A szerzők egyike adta ezt az exkluzív interjút újságunknak.

 

Kirchliche Umschau: Msgr. Marinelli, miért vett részt az „Elfújta a szél a Vatikánban” című könyv megírásában? Első pillanatban úgy tűnik, hogy ez a könyv az Egyházat támadja. Egy magasrangú kúriai tagtól, aki egész életén át a Vatikánban szolgált, nem várnánk el, hogy ilyen kíméletlenül bánjon az Egyházzal.

Msgr. Luigi Marinelli: Életem felét, 35 évet dolgoztam a római kúrián. A leghosszabb időt a keleti egyházak kongregációjában töltöttem, ahol az utolsó 17 évben osztályvezető voltam, vagyis e dikasztérium legmagasabb beosztású vezetőinek egyike. Két év óta nyugdíjban vagyok. Azt kérdezte, miért írtam ezt a könyvet. Előre kell bocsátanom, hogy e könyv megírása csoportmunka volt. E prelátusokból és papokból álló csoport „I Millenari”-nak nevezi magát. Mindannyian kúriai tagok, akik közül néhányan már nyugdíjban vannak. Érthető okokból álnevet kellett választanunk. Engem „lelepleztek”. A csoport sok papja nem ismeri a többieket. Csak én ismerem mindannyiunk személyazonosságát.

 

Kirchliche Umschau: A pápai évkönyv apostoli protonotáriusnak nevezi Önt meg…

Msgr. Luigi Marinelli: (elhárító mozdulatot tesz) Térjünk vissza az Ön kérdéséhez a motívumainkat illetően. Szeretnék egy hasonlatot mondani: egy olyan családban, ahol sok minden rosszul megy, megfigyeléseket kell tenni, hogy a nehézségeket felismerhessük. Bizonyos értelemben az Egyház is egy család. Ezért itt is megfigyeléseket kell tenni, hogy a problémákat meg lehessen oldani.

 

Kirchliche Umschau: A könyvben az Egyháznak sok sebét feltárják, és ezekre számos megoldási javaslatot is felkínálnak. Mik az Önök fő céljai?

Msgr. Luigi Marinelli: A könyv négy sebbe mártja ujjait. Az első seb a klerikális karrierizmus. Ez az egész világon elterjedt, szabálytalan és arcátlan. E karrierizmus ellen szükség van valamilyen ellenszerre. Nem akarom, hogy félreértsenek: ez nem csak a római kúriában, hanem az egész Egyházban így van.

Hogy az olvasóknak, akik nem ismerősek az egyházi környezetben, bepillantást nyújtsak, szükség volt rá, hogy a könyvben néhány elrettentő példát bemutassunk. Ezeket az eseteket nem azért meséltük el, hogy olcsó botrányt okozzunk. Természetesen nem! Hanem azért, hogy megmutassuk, miként hat egy általános elv a gyakorlatban.

A második seb az a ma már nem elfogadható mód, ahogy a püspököket kinevezik. A püspököket mindennemű előkészítés, kiképzés és specializálódás nélkül nevezik ki. Még egy orvos sem praktizálhat speciális képzés nélkül. Ugyanígy papokat sem szabadna püspököknek választani a püspöki hivatalra való felkészítés nélkül. Ezért követeljük egyfajta „püspöki szeminárium” létrejöttét, aminek két hatása lenne. Először a püspöki konferenciák, akik manapság de facto a püspöki utánpótlást kiválasztják, csak javaslatot tehetnének. Ezeket a papokat kiképeznék, akkor is, ha soha nem lesz mindegyikükből püspök, hanem csak lehetséges kandidátusok maradnak. A második az lenne, hogy csak az arra legméltóbbak kapnák meg a szent felszentelést. A kiképzés első fokán azt kellene világossá tenni, milyen erényekkel, kvalitásokkal és pasztorális buzgósággal kell egy püspöknek rendelkeznie, de mindenekelőtt mily apai szeretettel kell papjaival és híveivel bánnia. Egyértelműen világosnak kell lennie, hogy ezek a papok csak jelöltek, és sokan közülük talán soha nem kapják meg a mitrát. Ennek legnagyobb biztosítéka az lehetne, ha e „szeminaristák” többsége soha nem jutna püspöki méltóságra. A kiképzés második foka csak akkor és annak részére kezdődne, akit már kijelöltek egy konkrét egyházmegye élére, és akit ezután kifejezetten erre a területre készítenének elő. Például arra, hogy ott szentéletű vagy romlott klérust, működő vagy működésképtelen egyházi intézményeket, inkább spirituális vagy anyagi természetű problémákat talál-e, hogy milyen az a kereszt, melyet majd hordania kell. Ennek az lehetne a következménye, hogy Isten szent Egyháza a jelöltek egész útját figyelemmel kísérhetné. A kiválasztásba az egész Egyház be lenne vonva. Így azt a jelöltet, akinek alkalmassága kétséges, ki lehetne zárni. Annak bizonyítékául, hogy a mostani szisztéma nem működőképes, néhány példát mutattunk be, amivel meggyőzni, nem pedig sokkolni akartuk az olvasókat.

A harmadik seb, melyből az Egyház ebben az általános válságban vérzik, a szabadkőművességnek az Egyházba való beszivárgása, mely nagyon, nagyon elterjedt. Ez a sátán füstje. Ez az infiltráció valóban létezik, de ha valaki – hogy az előző hasonlatnál maradjunk – a füstben áll, nem lát világosan. Erről a tényről is bizonyságot teszünk, és néhány példát is bemutatunk. A negyedik seb az Egyház sok tagjának igazságtalansága…

 

Kirchliche Umschau: Az Egyház első reakciója nagyon agresszív volt az Önök könyvére.

Msgr. Luigi Marinelli: Gyakran megesik, hogy az ember óvatos a véleményalkotásban. Egy katolikus ember először felháborodik a könyvünkön, de aztán lépésről lépésre haladva megérti, hogy mi az evangéliumhoz való visszatérésre szólítottunk fel. S ha majd érettebb lesz a gondolkodása, akkor azt is felismeri, hogy a mi analízisünk hasznos. Minden egyéb alapjában véve mellékes. Ebben a véleményemben néhány bíboros legújabb kijelentése is megerősít.

 

Kirchliche Umschau: Nem habozott e könyv megírásával? Nem tartott attól, hogy szétzúz ezzel valamit?

Msgr. Luigi Marinelli: Ez az aggodalom állandóan, tettünk minden pillanatában kísértet bennünket. Természetesen mindannyian konzultáltunk gyóntatónkkal és lelki vezetőnkkel, és csak az Egyház érdekében szántuk rá magunkat erre a lépésre. Legalább a magam részéről kijelenthetem, hogy egyetlen sort sem írtam le anélkül, hogy ne imádkoztam volna egy „Veni Creator Spiritus”-t, hogy Isten segítségét kikönyörögjem.

 

Kirchliche Umschau: Ön az első fejezetben az egyháztörténelem olyan alakjaira emlékeztet, akik kortársaikat szintén felháborították az Egyház reformjára való felhívásukkal: Szent Bernát, Savonarola, Pater Rosmini. Az Önök akciója is ebbe a sorba tartozik?

Msgr. Luigi Marinelli: Én csak egy szegény bűnös vagyok, aki nem állítja a mi munkánkat az egyháztörténelem eme nagyjainak művei sorába.

 

Kirchliche Umschau: Bizonyos kúriai körök támadása az Önök publikációjára nagyon heves volt. Tud erről valamit mondani nekünk?

Msgr. Luigi Marinelli: Még mielőtt a könyv megjelent – de már hallottak róla – egy ügyvédet küldtek hozzám, aki megpróbált megijeszteni. Miután a könyv mégis megjelent az alkotók diszkriminálásával próbálták meg a szöveg szavahihetőségét kérdésessé tenni. Először azt a híresztelést terjesztették el a sajtóban, hogy 1985-ban egy kúriai komisszió pszichológiailag alkalmatlannak talált engem a Vatikánban való munkámra. Én a mai napig nem tudok erről az állítólagos eljárásról, engem soha nem értesítettek ilyen komisszióról, illetve konklúzióról. Világos, hogy a könyvet akarták imigyen tönkretenni. Ha bolond lennék, intézetbe csukhattak volna. De ellenkezőleg, éppen a kérdéses évben, 1985-ben több mint 12 évre ~ az egyik legkényesebb feladattal bíztak meg, nevezetesen a maroniták és Libanon ellátásával, mely akkor a borzalmas polgárháború miatt lángokban állt. Mellesleg 1985-ben Szovjetoroszország gulágjai tele voltak olyan „őrültekkel”, akik nem voltak konformisták az ottani rendszerrel.

Ezután azt kezdték terjeszteni, hogy szenilis vagyok. A BBC egyik riportere gratulált, hogy 85 évesen még mindig ilyen jó karban vagyok. Én viszont csak 72 éves vagyok. Majd egy bíboros a püspökömet beszélte rá, hogy ő állítson fel ügyemben egyházmegyei tribunált. A püspök azonban először a papi tanácshoz fordult, aki nem javasolta ezt az eljárást. A katedrális plébánosát azonban megbízták, hogy a miséken a híveket szólítsa fel „azért a szegény papért szóló imára, aki egyházmegyénket oly nagyon megsértette”.

Végezetül rábeszélték annak a meghalt prelátusnak az egyik unokaöccsét, akiről a könyv nem valami pozitíven nyilatkozik, hogy adjon be keresetet ellenünk a rotánál (a legfőbb ítélőszéknél). Úgy gondolták, egy panaszemelés júliusban, amikor mindenki szabadságon van, augusztusban egy nagy autodafé a Szent Péter téren, és szeptemberben már senki sem beszél róla. De a könyv éppen e per által lett ismertté, így ma ez a legtöbbet eladott könyv Itáliában. Ebben én Isten jelét látom. Az államtitkárság nem akart pereskedni, a hittani kongregáció sem, hiszen a könyvben semmi sem található a hit ellen. A pert azok a bíborosok akarták, akik találva érzik magukat. Utoljára elküldtek hozzám egyházmegyémből egy papot, aki azt mondta nekem, hogy szolidaritását akarja kifejezni. Én azt kérdeztem tőle: „Don S., kinek a nevében jön Ön hozzám?” Ő ezt felelte: „Privát jövök. Don Luigi, te mindig olyan jó ember voltál, te annyi jót tettél életedben, különösen a Madonnáért.” – én gyakran prédikáltam Isten Anyjáról – „Miért nem veted magad alá a szent rotának. Én megfogalmaztam számodra egy a Szentatyának szóló kérvényt.” Én ezt kérdeztem tőle. „A könyvről van szó? Olvasta Ön a könyvet?” Az ő válasza: „Nem, én csak annyit tudok, amennyi az újságokban áll.” Ezután átadott nekem egy előre elkészített levelet, melyet nekem csak alá kellett volna írnom: „Legszentebb Atya, mi, a ‘Via col vento in Vaticano’ című könyv szerzői, Szentséged, Krisztus vikáriusának lábai elé vetve magunkat, Isten előtt kijelentjük, hogy kimondhatatlan viselkedésünkkel az egész Egyháznak fájdalmat okoztunk. A megtörtént események fényében feltétel nélkül elismerjük a következő két tévedésünket, akkor is, ha intencióink az Egyház iránti aggodalom jelei voltak. Észrevételeinket, melyek bizonyára nem szolgálták Anyaszentegyházunk becsületét és méltóságát, nem egyházi feletteseinknek adtuk át ellenőrzés eszközéül, hanem szerencsétlen botrányt kavarva a sajtónak. Hagytuk, hogy a sátán eszközül használjon minket. Ez a felelősség terhel bennünket.” – Ez egy önvád megfogalmazása. – „Nem kevésbé terhel bennünket a felelősség kifejezésmódunk és felhasznált nyelvezetünk miatt. Kifejezésekről, álláspontokról, viselkedésmódokról alkotott benyomások pontatlan és helytelen stílusunkban könyörtelen vádakká és elítélésekké váltak. Saját elvárásaink és követeléseink indíttatására” – ezzel karrierizmust akarnak ránk bizonyítani – „hiányos emberi megértéssel ítélkeztünk intenciók, érzések és preferenciák felett. Árnyképeket és jelenségeket kétségen kívüli realitásokként ábrázoltunk.” – Ezen állítás szerint a könyv csak árnyképeket és tüneményeket tartalmaz! – „Sajnálatos módon nem gondoltunk a gonosz interpretálásokra és könyvünk eszközként való felhasználására, melyek az egészet rosszindulatú rágalmazássá tették. Mindezt azért írjuk, hogy intencióinkat tisztázzuk, és felelősségünket értékeljük. Kérjük az Urat, ki egyedül ismeri az emberi szívet, legyen irgalmas szegénységünkkel és gyengeségünkkel. Szentségedet és az egész Egyházat kérjük, hogy bocsásson meg, és mutasson megértést irányunkban. Kijelentjük, hogy nem volt szándékunkban azok fölött, akiknek nevei kifejezetten vagy célzásképpen a könyvben szerepeltek, ítéletet mondani, mely ezek becsületét vagy jó hírét sérti. Csak Isten tudja, mi történik a szívekben, így mi nem ítélhetünk ezek fölött.” – Ez a levél így került volna a rota elé. Gyónásként, melyre büntetés jár. A papot küldték, ez nyilvánvaló volt. – „Szentségedet arra kérjük, hogy szabjon ki ránk konkrét büntetést és jóvátételt, mely Szentséged irántunk érzett atyai jóindulatának jele.”

Tehát még büntetést is kellene kérnünk, mely minden bizonnyal a könyv visszavonását is tartalmazná. Egész életemen keresztül a keleti egyházakkal foglalkozó kongregációban dolgoztam. Ez a módszer a kommunista gulágokra emlékeztet, ahol az üldözött értelmiségieket először szintén őrülteknek kiáltották ki, majd kényszerítették őket, hogy aláírják önmaguk megvádolását. Istenem, hova jutottunk az Egyházban! Minden, amit írtunk, a szemünk előtt történik. Pater Pio-t boldoggá avatják, de nem szüntetik meg a legrosszabb visszásságokat, melyek az Egyháznak annyi kárt okoznak, és melyek a jó páter ideáljának oly nagyon ellentmondanak.

 

Kirchliche Umschau: Az Ön vádja, miszerint a szabadkőművesség nagy mértékben beszivárgott az Egyházba, hatalmas hullámokat kavart.

Msgr. Luigi Marinelli: Ezzel kapcsolatban nem lehet számokat megadni. Aki maga nem tagja a szabadkőművességnek, annak a pontos számot lehetetlen megtudnia. De az biztos, hogy a beszivárgás folyamatos. Létezik egy hírhedt régi lista, mely 121 nevet tartalmaz. Ezek között vannak valódi szabadkőművesek és olyanok, akik nem azok. Ez is a karrierizmus következménye. Aki tag, az egy lánc egyik tagja lesz. Az ember gyorsan alámerül ebben a mocsárban.

 

Kirchliche Umschau: Mikor kezdődött a szabadkőművesség befolyása az Egyházra?

Msgr. Luigi Marinelli: A beszivárgás a huszadik század első évtizedében kezdődött. Erre biztos tanúnk van: Pater Pio gyóntatójának, Pater Agostinonak a Lamis-i San Marco-ban 1913. április 7-én a következőkről számolt be: „Péntek reggel még ágyban feküdtem, mikor Jézus szörnyen összeverve és eltorzulva megjelent cellámban, és rámutatott egy csomó világi és szerzetespapra, akik között sok magas tisztséget viselő is volt. E papok éppen a szentmisét mutatták be, vagy arra készülődtek, és a szent miseruhákat készültek felvenni. Jézus tekintete, melyből végtelen szomorúság tükröződött, nagy kínt okozott nekem, ezért meg akartam tőle kérdezni, mitől szenved ennyire. De nem kaptam választ. A papokra nézett, majd néhány pillanat múlva iszonyattal fordította el tekintetét, és rám nézett. Rémülettel láttam, hogy két könny csorog le orcáján. Nagy iszonyattal az arcán távolodott el a papok csoportjától. Hozzám fordult, és ezt mondta: ‘Fiam, szolgáimnak hálátlansága és szunnyadása nagy halálfélelemmel tölt el. Közömbösségükhöz még a megvetést, a hitetlenséget is hozzáfűzik! Jézus sajnos okkal panaszkodik hálátlanságunk miatt. Hány társunk válaszol Jézus szeretetére azzal, hogy az elvetemült szabadkőműves szekták tárt karjaiba veti magát. Imádkozzunk érettük.”

Jézus tehát már 1913-ban, négy évvel a Fatima-i jelenés előtt kinyilatkoztatta, hogy számos magas egyházi tisztségviselő a szabadkőművesség érdekében munkálkodik. Tehát nem titok, amit én mondok.

 

Kirchliche Umschau: Hogyan látja Ön a karrierizmus és a szabadkőművesség összefüggését?

Msgr. Luigi Marinelli: Ha egy egyházi ember ezeknek a bűntársaknak a támogatásával akar karriert csinálni, beavatása előtt az illetékesek próbát tesznek vele. Azzal bízzák meg, hogy városa „Lions” vagy „Rotary” tagjai előtt előadásokat tartson. Ezek azok a kulturális körök, melyekből a szabadkőművesek jelöltjeiket kiválasztják. A jezsuiták lapja, a „La Civita Cattolica” kétséget kizáróan megmutatta, hogy e körök a szabadkőművesek leányintézményei, melyek a szektával szoros kapcsolatot tartanak fent.

Olaszországban nagy polémia kerekedett ez állítás miatt, mígnem az olasz „Grant Orient” nagymestere újságjuk, a „Hiram” 1981. február 1-i számában mintegy hivatalosan is megerősítette, hogy a Lions és Rotary a szabadkőművességtől származik, és vele szorosan összefügg: „Melvin Jones, a Chicago-i szék mestere, egyike volt a Lions alapítóinak. 1917-ig ő volt a főtitkáruk és kincstárnokuk. A szabadkőműves származás a Lions-nál kétségen kívül fennáll, az első címerpajzs óta, melyet e közösség magának választott. A Rotary-nál is voltak hasonló összeköttetések a szabadkőművességgel.” Legalábbis figyelemre méltó, hogy a következő évben, 1982-ben a Rotary-k Szicilia-Málta-i kerületének vezetője első ízben egy jezsuita lett. Pater Frederico Weber jezsuita atyát bízták meg ezzel a fontos feladattal, anélkül, hogy felettesei vétót emeltek volna e kinevezés ellen. Sőt, sok bíboros, megerősítve az azóta meghalt rendtárssal, Baggio bíborossal, megtisztelve érzik magukat, ha ezen közösségek tisztségviselői meghívják őket, és ők szentelhetik fel ezek új alapításait és szociális intézményeit. Vagy örömmel vesznek részt tudományos konferenciájukon és díszebédeiken.

 

Kirchliche Umschau: Ön szerint a szabadkőművesek befolyása bizonyos területeken különösen nagy, például a keleti politikában és a liturgia reformjában.

Msgr. Luigi Marinelli: Vegyük Msgr. Annibale Bugnini-t például. Egyetlen személy egyedül képes volt tönkretenni a liturgiát, mely húsz évszázadon keresztül a Szentlélek befolyása alatt állott. Hogyan lehet ezt megérteni? A II. Vatikánumot követő időszakban sokan voltak, akik minden erővel megpróbálták megtudni, honnan jött az utasítás a liturgikus tradíció szétzúzására. Hiszen az Egyház érinthetetlen örökségének évszázados gyökerei az apostoli időkig, onnan pedig tovább a választott nép Ószövetségébe nyúlnak vissza. Ezek a személyek Annibale Bugnini érsek nyomát követték, mert mint az istentiszteletekért felelős pápai kongregáció titkára ő volt a liturgikus hamisítások nagy részének megalkotója. Megfigyelés alatt tartották és követték. Egyik útja a Gianicolo dombok környékén levő Vascello palotába vezetett, mely az olasz Grant Orient nagymesterének székhelye. Kiderült, hogy Bugnini a nagymester, akitől havonta részletes útmutatást kapott, rendelkezésére bocsátotta magát. Ezen utasítások egyikét sikerült lefényképezni, és az egyik ismert újság 1975. évi nyári számában leközölni. Októberben az újságok beszámoltak arról, hogy Bugnini eltűnt a kúriából, és senki sem tudja, hol bujkál. Az a gyorsaság, mellyel Msgr. Bugninit egyik napról a másikra kidobták hivatalából a diplomáciai cinizmus egyik tanpéldája, és bizonyos politikai neurózis kifejeződése is.

A kúria szabadkőműves prelátusai a két rendtársnak, Bugnininak és Baggio-nak, aki a püspökök kongregációjának prefektusa volt, védelmet nyújtottak VI. Pál haragja elől. A pápát ugyanis a titkosszolgálat generálisa, Enrico Mino értesítette erről a komplottról. Mikor a Montini-harag lecsendesedett, a következő év január 4-én Bugnini-t kinevezték Iránba nunciusként. Ott is maradt 1982 júliusáig, amikoris természetes halállal meghalt.

Msgr. Bugnini a szabadkőműves univerzum nagy építészeitől rábízott feladatát, a szent liturgia meggyalázását, tökéletesen végrehajtotta. A liturgikus rombolás módszerei szubtilisek voltak. Kicsinyke példa a gregorián zene területéről: a szemináriumban gregorián zenét oktattam, ami a latin szövegen alapszik, melytől ritmusát kapja. Ha ezen a szövegen valamit változtatnak, akkor az nem énekelhető többé. Nézzük csak meg az új szövegeket. Néha csak egyetlen szócskát változtattak meg benne, két betűt felcseréltek vagy egy szinonimát alkalmaztak. „Dextera Domini” helyett például ma a „manus Domini” kifejezést mondják. És máris nem passzolnak a hangjegyek. Az ember azt kérdezi, mire jók ezek a haszontalan változtatások? Arra, hogy a korált tönkretegyék. Ezzel a latin is eltűnik, azután jönnek a többi liturgikus rombolások.

1717 óta megpróbálja a szabadkőművesség a globalizálás tervét kivitelezni: gazdaságilag, katonailag és vallásilag. Mindent alá kell vetni „a világ nagy építészeinek”. Mily gyakran óvott ettől az Egyház, különösen a pápák, akik több mint 150 hirdetményben emelték fel szavukat a szabadkőművesség ellen, amelyhez való tartozást a legszigorúbb kiközösítéssel büntették. Mily nyilvánvaló, hogy korunkban a politikát a szabadkőművesek irányítják. Csak ha ezzel tisztában vagyunk, érthetjük meg a történéseket. Ha valaki informálódni akar, üsse be az interneten azt a szót, hogy katolikus Egyház és szabadkőművesség. Az eredmény 0 dokumentum. Furcsa, nem? Szükség lenne egy szervezetre, mely intenzíven és komolyan kivizsgálja a szabadkőműves teokráciát az Egyházban. Hogyan lehetne az Egyház ellenségei ellen küzdeni, ha nem is ismerjük őket?

 

Kirchliche Umschau: Ön hevesen kritizálja a Vatikán volt keleti politikáját. Ez a keleti ügyekkel foglalkozó kongregáció egyik magas rangú tisztségviselőjétől elég meglepő.

Msgr. Luigi Marinelli: VI. Pál pontifikátusa alatt alábecsülték a kommunista veszélyt. Lenin meg volt róla győződve, hogy egy katolikus országban egy kommunista káder – hogy forradalmi feladatát a legmagasabb fokon teljesítse – arra is hajlandó, hogy egy ferences csuhát magára öltsön. 1935-ben arról számoltak be a titkosszolgálatok, hogy körülbelül 1000 kommunista diák szivárgott be Nyugat-Európa noviciátusaiba és papszemináriumaiba, ahol a vallásosság tökéletes alakoskodásával készültek arra, hogy papok legyenek. A párt aztán az Egyház idegközpontjaiba és legfontosabb pozícióiba helyezte őket. Ez a folyamat a hatvanas és hetvenes években a szemináriumokban és noviciátusokban lezajlott súlyos tiltakozásokkal és a munkapapok tevékenységével folytatódott. Ki ne emlékezne azokra a papruhás fiatal klerikusokra, akik ez idők római kommunista tüntetéseiben kihívóan és figyelmet felkeltő módon vettek részt. Agitáltak és buzgólkodtak, miközben összeszorított öklök és piros zászlók erdei védelmezték őket. E hamis szeminaristák közül vajon hányan lettek pappá szentelve? És hányukból lett püspök és bíboros? Emlékezzünk Alfredo Ottaviani bíboros egyik zsinat utáni nyilatkozatára, melyben bizonyos egyházi embereket „sekrestye-kommunisták” gúnyszóval illetett.

Szintén ezidőben bontakozott ki a római kúria kommunista irányzatú keleti politikája a szovjet hatalmi területek és azok kormányaival szemben. A hit e zivataros idejének oly sok mártírja közül egy különleges tanú magaslik ki: Mindszenthy József bíboros, Magyarország hercegprímása, kit a kommunisták az ateista ideológia elárulásáért először halálra, majd életfogytiglani fegyházra ítéltek, s akit a Vatikán keleti ügyekkel foglalkozó politikusai a magyar ateistákkal kötött történelmi kompromisszummal elűztek püspöki székéből. A mai napig nem indították meg boldoggá avatási eljárását. Ezzel kapcsolatban interjúvolták meg a nyugalmazott biboros-államtitkárt, Agostino Casarolit – aki 1998 június 9-én halt meg – nem sokkal halála előtt a televízióban, aki ott azzal dicsekedett, hogy az ő keleti politikájával sikerült a kommunista hatalmakkal a kapcsolatokat megerősíteni és fellendíteni. Szerinte ez a politika nagyszerű eredményeket ért el a politikai állóvízben. De a sajtó a következő napon ezt egy kérdéssel kommentálta: nem omlott volna-e le korábban a berlini fal, ha az egyházi emberek, mint ő és Montini, mesterkedésükkel nem hízelegték volna körül olyan sokáig a vasfüggöny mögött uralkodókat? Abban a kérdésben, hogy a kommunistákkal szembeni bizalom milyen messzire ment – hogy Casaroli bíboros milyen motívumokból cselekedett – még tovább el lehetne mélyülni.

 

Kirchliche Umschau: Kérem mondjon példákat.

Msgr. Luigi Marinelli: A hetvenes években kiutasították a Szovjetunióból Paul Hnilica szlovén püspököt, aki ott börtönben ült. A vatikáni közvetítő megígérte, hogy megpróbálja a püspököt meggyőzni, hogy vándoroljon ki az Egyesült Államokba. De a prelátus kiszabadulva inkább a vasfüggöny mögötti hívei között akarta folytatni lelkipásztori működését, ezért Rómát adta meg tartózkodási helyéül, ahol újra és újra beidézték az államtitkárságra, hogy rábeszéljék az Amerikába való áttelepülésre, ahonnan – szerintük – jobban ki tudná fejteni újra megkezdett apostoli működését. A prelátus ugyan megígérte ezt, de a végrehajtást egyre halogatta. Mikor egyszer úton volt a vasfüggöny mögötti országok egyikéből Rómába, a stewardess átadta neki az aznapi Pravdát, hogy abból informálódhasson a kommunista országokban zajló eseményekről.

Ebben Msgr. Hnilica meglepetéssel olvasta a rövidhírek között, hogy ő arra kérte a Vatikánt, helyezzék át az USA-ba, hogy ott jobban kifejthesse lelkipásztori működését. A prelátus, aki számára ezek a módszerek, melyek abban az időben használatban voltak, nem voltak ismeretlenek, megőrizte az újságot. Három nap múlva megint hivatták az államtitkárságra, ahol ezúttal a legmagasabb szinten fogadták. Itt kertelés nélkül közölték vele, hogy Amerikába való áthelyezése eldöntött dolog. Mindössze pár napot kap a szükséges előkészületekre.

Msgr. Hnilica táskájából elővette a Pravdát, és a legnagyobb nyugalommal fellapozta azt az oldalt, ahol a fent említett rövid hír állott. Ezután a magas prelátus szeme elé tette, és lefordította a benne foglaltakat. Azután higgadtan azt kérdezte: „Monsignore, milyen játékot játszunk éppen?” Ennek következménye az lett, hogy ezután nem történt semmi. Msgr. Hnilica a mai napig Rómában maradhatott. Bár nem tudták tervüket végrehajtani, Msgr. Hnilica mégse került ki épen az ügyből. Nem sokkal később megvádolták, hogy résztvett egy meg nem engedett pénzügyletben. Bosszú? Ki tudja?

                                                                                            TOVÁBB