A család védelme az állam védelme

írta: Robert Mildenberger

 

A Szentcsalád ünnepe előtt egy nappal a Frankfurter Allgemeine Zeitung arról számolt be, hogy a piros-zöld kormánykoalíció egy olyan törvényre tett javaslatot, mely lehetővé tenné az élettársi kapcsolatok hivatalos bejegyzését. (FAZ, 2000. január 8., 12. oldal: „Azonos jogállás a házassággal? Törvényjavaslat a homoszexuálisok élettársi kapcsolatainak elismertetésére.”) Egyelőre a házasságot még védi az alkotmány: „A házasság és a család az állami rend különleges védelme alatt áll.” De ki tudja, mikor akad majd egy kétharmados többség, mely megváltoztatja az alkotmány e pontját. A következő cikk rövid töprengés a család és az állam természetes és természetfeletti konstansairól. Az Egyház álláspontját Szodoma bűnével kapcsolatban ismertnek tételezzük fel, minekokán ezen viselkedés megítélésével nem szükséges részletesebben foglalkoznunk.

 

I. Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás az államról és a házasságról

Arisztotelész és az ő régi és új ellenségei

„Az állam célja az (erkölcsileg) nemes élet”. Az állam legfőbb céljának eme alapvető meghatározását már Arisztotelész megfogalmazta (Pol. 1280 b 39). E vélemény a katolikus egyházi filozófiában mindig megőrizte érvényességét. Az állam eredete két pilléren nyugszik: 1. metafizikailag Isten erkölcsi rendjén („Az állam” természeténél fogva eredetibb, mint közülünk bárki. Mert az egésznek eredetibbnek kell lennie, mint a résznek”, Ariszt. Pol 1253 a 19); 2. fizikailag az ember személyes közösségalkotó és közösségre szoruló természetén („Az ember természeténél fogva államalkotó lény” 1253 a 2). Arisztotelész mindkét mondathoz hozzáteszi a „természeténél fogva” kifejezést, mert erről a rendeltetésről nem az emberek egyeztek meg, hanem ez az ember természetében gyökeredzik, és végső konzekvenciájában – Arisztotelész szavaival élve – a természet „első mozgatójára”, Istenre megy vissza. Arisztotelész ezzel a kifejezéssel, „természeténél fogva” ugyanis határt szab annak a tanításnak, mely szerint az állam csupán egy jogi konszenzus a közös túlélésre. Ez a vélemény az antik világban a szofisták tanítását jellemezte, míg az új időkben Thomas Hobbes („a fennmaradásra és a kényelmesebb életre való vágy”, Leviathan, Kap. 17) és J. J. Rousseau óta vált közhellyé. Rousseau híres megfogalmazásában ez így hangzik: „Egyedül a társadalmi rend szent, mely minden egyéb rend alapját képezi. Ez azonban semmi esetre sem a természetből következik; következésképpen szerződéseken alapszik” (Contrat social, I. könyv, Kap. 1.). A 18. század óta tehát a katolikusellenes oldalon soha senki nem gondolkodott el többé komolyan az arisztotelészi alternatíván. Ez annál inkább meglepő, mert Arisztotelész állampolitikai írásában, a „Politica”-ban, melyet Szent Tamás egész terjedelmében kommentált, az újkor számos társadalmi tévtanát elvetette, mint például az anarchizmust és a szocializmust is.

 

Az állam nem csupán egy kölcsönös érdekből megkötött megállapodás

Arisztotelész a konszenzus vagy szerződés teóriája ellen ezt írja: „Egy államnak, mely valóságosan és nem csupán nevében állam, törődnie kell az erénnyel. Mert különben a közösség csupán egy segélynyújtási egyesülés lenne…, és a törvény puszta megállapodás lenne csak, miként ezt a szofista Lykophron mondta, ‘az igazságosság kölcsönös nyűge’, de nem lenne abban a helyzetben, hogy a polgárokat erényessé nevelje” (Pol. 1280 b 7-12). „Az állam nem csupán egy hely közössége, hogy egymásnak ne ártsanak és a kereskedést lehetővé tegyék” (Pol. 1280 b 30).

Ezzel a megállapítással Arisztotelész két prominens modern államteóriát utasít el: Hobbes (állam = túlélésre szövetkezett közösség) és Adam Smith (állam = gazdasági közösség; liberalizmus) tanítását, akik mindketten az állami lét mellékszínterein keresték az állam lényegét. Arisztotelész szerint a gazdasági és védelmi közösségek csak „szükséges feltételek egy állam megalakulásához” (Pol. 1280 b 31). Hogy a szerződés-teória relativizmusa hova vezet, megláthatjuk Szent Ágoston tanításából, mikor ő a végső konzekvenciákat vonja le ebből: „Ha elvesszük az igazságosságot, mi mások maradnak akkor az államok, ha nem nagy rablóbandák? Hiszen mi mások a rablóbandák, mint kis államok?” (Civ. Dei IV,4) A modern konszenzus-teória képviselői számára a dolgok lényege nem létezik többé, hanem csak divat diktálta szóhüvelyek: a „szép” többé nem a műértő ítélete, hanem a piacé. A „jog” többé nem az örök törvények következménye, hanem – miként ezt az anyaméhben elkövetett gyermekgyilkosságok felmentése mutatja – egy szavazás produktuma.

Ugyanígy a házasság sem egy férfi és nő között Isten által megszentelt szövetség többé, hanem felnőttek között létrejött hosszútávú együttélés. Már ez a szó: „partner” elárulja a számító, önkényes materializmust, mely a szerelmi kötelékből hurkot csinál, hiszen partnerek az üzletemberek között vannak, kik szerződéseket kötnek egymással, nem pedig odaadó házasfelek között.

 

Az állam támogatja a természetes erényeket - Szent Ágoston véleménye az eredendő bűn terhéről

Az igazságosságon és erényen múlik hát minden. „Erény nélkül az ember az összes lény között a legistentelenebb és legvadabb, szerelem- és evésvágyban pedig a legrosszabb” (Ariszt. Pol. 1253 a 35). Az erény az állam számára elégséges ok: az állam „a tökéletes és önálló élet érdekében házakban és családokban élő nemes lények közösségén alapszik” (Pol. 1280 b 33). Számunkra, akik az eredendő bűn következtében „a hús rebelliójában” (Szent Ágoston) veszünk részt, Arisztotelész államról alkotott felfogása különleges erővel bír, hiszen semmi mással nem bűnhődünk jobban az ősbűnért, mint az állami és házas közösséghez való rendezetlen viszonyunkkal: „Mi történt más ama bűn büntetésekor, mint hogy az engedetlenséget engedetlenséggel büntették? Hiszen mi másból áll az ember nyomorúsága, ha nem saját engedetlenségében önmagával szemben, hiszen most azt akarja, amit nem tud, miközben valamikor azt nem akarta, amit tudott? A szellem és az alatta álló hús nem engedelmeskedik akaratának” (Szent Ágoston, Civ. Dei XIV, 15).

Ezért mi Arisztotelész ama megállapítására, miszerint az állam a szeretetből ered, szentimentálisan reagálunk, míg arra a véleményre, hogy az állam fölé és alárendeltségen alapul, allergiásan. A filozófus ugyanis a tényleges állam genezisét a házas kapcsolatban és a vezetés és engedelmesség szükségszerűségében látja: „Elsőként az a szükséges, hogy azok a lények szövetkezzenek, akik egymás nélkül nem lehetnek meg, egyrészről a nőnemű, másrészről a férfinemű a szaporodás végett…, másodsorban a természet szerinti kormányzó és kormányzott az élet fenntartása végett” (1252 a 26-31). A férfi-nő és úr-szolga elemi közösségeiből épül ház és faluközösségeken keresztül sejtszerűen az állam szervezete, mely, mint fentebb bemutattuk, oly mértékben érdemli ki nevét, amely mértékben az állam legmagasabb céljának megfelel.

A férfi és nő közötti természetből fakadóan szükséges kapcsolat, mint az állam fizikai eredete, tehát az állam fennállásának egyszerre természetes és ennek következtében Isten által akart oka. Az ősbűn azonban éppen a (házassági) erkölcs területét tette Isten állama, Jeruzsálem, a menyasszony és a földi állam, Bábel, a parázna között fennálló harc speciális küzdőterévé.

A házassági erkölcs Bábel gyűlölete és Jeruzsálem között folyó állandó küzdelem tárgya. Természetfeletti eszközök nélkül lehetetlen a megmaradás Isten államában.

 

Szent Tamás az utódok szükségességéről a természetes családban

A házasságból létrejövő család az egyetlen hely, mely a gyermek normális lelki fejlődését lehetővé teszi, akkor is, ha az már fiatal felnőtt: „Hogy mi tehát már kora ifjúságunk óta ebbe vagy abba az irányba formáljuk magunkat – ez nem keveset, hanem nagyon sokat, sőt mindent jelent” (Ariszt., Nikom. Ethik 1103 b 23). Szent Tamás ezért mondja a természetes felnövekedésről: „Az állatoknak természetükből fakadóan vannak ismereteik, melyekkel el tudják magukat látni. Az ember azonban az értelméből él, mely hosszú idők tapasztalatából jut okosságra; ezért szükséges, hogy a gyermekeket a szülők mint a már tapasztaltak, vezessék. És a gyermekek születésük után rögtön nem is képesek arra, hogy vezessék őket, hanem csak hosszú idő múlva, különösen akkor, ha az önállóság éveit elérik. És a szenvedélyek kényszere miatt, mely az értelemre való hallgatást zavarja, még ekkor is szükségük van nemcsak vezetésre, hanem fékezésre is. Ehhez azonban nem elég egyedül az asszony, hanem ekkor inkább a férfi tevékenységére van szükség, aki egyfelől a tökéletesebb értelemmel rendelkezik a vezetéshez, másfelől a nagyobb erővel a fegyelmezéshez.(…) Ezért az ember számára az természetes, hogy a férfi nem csak rövid időre, hanem hosszan közösségben éljen egy bizonyos asszonnyal. Ezt a közösséget nevezzük házasságnak” (Summa contra gentiles III,122).

 

II. Következtetések és oldalpillantások

 

A házasság védelme az állam védelme

Ezért a házasság ellen irányuló minden támadás egyúttal állam elleni támadás is, mégpedig sokkal hatékonyabb, mint az attentátok és terrortámadások. E támadásnak két formája van, a privát házasságtörés és a házasságtörés nyilvános legalizálása. Az újraházasodó elváltakra érvényes kiközösítés 1993-i német püspökök által történt eltörlése ilyen legalizálás volt. A kormánykoalíció mostani megfontolásai csupán titkos végeredmények. A házassági erkölcs hiánya már a privát életben is tragédia, hiszen amit az ember magának megenged, hallgatólagosan másoknak is engedélyez. De az utódok születésének fogamzásgátlóval történő megakadályozása, a hivatalok által támogatott szodómia és magzatelhajtás (az Egyesült Államokban 1997-ben 1,18 millió abortuszt regisztráltak) vezet csak igazán az állampolgárok kihalásához, míg a természetes szülők nélküli felnövekedés a már élők életképtelenségét vonja maga után. Az ilyen állam öregotthonhoz hasonlít, melynek fennállását az autonóm árvaháznak kell biztosítania.

 

Empirikus történelmi bizonyítékok

Ezeket a megfontolásokat a történelmi tapasztalatok támasztják alá. Augustus római császár polgártársainak dekadenciáját drasztikus házassági törvényekkel próbálta ellensúlyozni, melyek megszegését még saját családja körében is száműzetéssel büntette.

Tacitus római történelemíró a Krisztus utáni II. században kortársait a germánok szigorú házassági szokásaival szembesítette: „A germánok adnak a szigorú házassági illemre, erényeik semmilyen más pontban nem érdemelnek nagyobb dicséretet. Mert a barbárok között szinte ők az egyetlenek, akik megelégszenek egy feleséggel” (Germania, 18. fejezet); „Ezért az asszonyok jól őrzött tisztességben élnek, és vágyakozó színjátékok, felizgató tivornyák nem csábítják el őket. Titkos levélkék éppen úgy ismeretlenek a férfiak, mint a nők számára. (…) A szüzesség csorbítását nem nézik el. Egy megesett asszony sem szépségével, sem fiatalságával, sem gazdagságával nem tud többé férfit szerezni magának.(…) Ott ugyanis senki nem nevet az erkölcstelen viselkedésen, és az elcsábítást vagy elcsábíttatást senki nem nevezi ‘modernnek’ (nec corrumpere et corrumpi ‘saeculum’ vocatur)” (Germania, 19. fejezet). A jövő valóban ezeké a népeké volt. Ha Aristotelesnek és Szent Tamásnak igaza van, akkor a politikai jövő azoké a családoké, melyekben a gyermekek nem lázonganak („nagykorúak”), az anyák nem uralomvágyóak („emancipáltak”) és az apák nem gátlástalanok („szabadok”), mint talán a moszlim vagy a konfucianizmus által formált keletázsiai családokban.

 

A házasság és a szentmiseáldozat kapcsolata

Mindazonáltal mind az evilági, mind a természetfeletti jövő csak Krisztus követőinek lett megígérve. Természet, állam és család csak a kegyelem útján nyerhető vissza. „Aki tagadja a Fiút, az Atyát sem ismeri. Aki megvallja a Fiút, az ismeri az Atyát is.” (1 Ján. 2,23). Aki tehát a kegyelem elvét, Krisztust nem bírja, az a Teremtőt, a természet elvét sem bírja. E gondolat folytatása ez: aki a szentmiseáldozatot, mely Krisztussal egyenlő nem bírja, az hosszabb időn keresztül a természetes rendben sem képes megmaradni – mint például a pogányok a Krisztus-előtti időben. A hittagadó kegyelem nélkül még a természetest is elveszíti, és a természetellenest fogja követi: „Mert jobb lett volna nekik, ha nem ismerték volna a nekik adott szent parancsokat, mint hogy aztán hűtlenek lettek hozzájuk.” (2 Pét. 2,21) Az az erkölcsi dekadencia, mely a szentmisének az 1969-es liturgiareform által történt eltorzításával lépett fel, kiáltó bizonyítéka Krisztusnak a hitben és misében levő és a természetes rendben levő tulajdona között fennálló összefüggésre. Abban az időben, mikor még naponta 497 ezer pap mutatta be minden idők rítusa szerint a szentmisét (1950-es adat) maga az akatolikus világ is jobban kerülte a bűnt, mint ma; példa erre az iszlám akkori szinte teljes visszaszorítása és a protestánsok túlzott erkölcsi rigorizmusa.

 

Befejezés: házasság és kegyelem; a farizeizmus elhárítása

Egyáltalán, a házasság pusztán naturalisztikus értelmezésével és az „egy kicsit több igyekezet” tanácsával nem lehet a dolgot elintézni. A mai felfogás ingadozik az elbanalizálás és egy nagy szenvedély operettszerű megkoronázása között. A házasság se nem banális, se nem romantikus, hanem szent. Közelebbit erről XI. Pius Casti Connubii enciklikájából és sok más nálunk elérhető iratból lehet elolvasni, különösen Mäder prelátus írásaiból.

Matthias Scheeben (1835-88) dogmatikus nagyon mélyértelműen fejtette ki a házasság természetfeletti karakterét: „Maga a házasság megkötésekor ezért a szerződő felek csak az Isteni Fő nevében járhatnak el, melyhez ők maguk is tartoznak, és mely számára ők tagként munkálkodnak; elsősorban testük mint nemzőelv fölött – mivel ez már nem az ő húsuk, hanem Krisztus húsa – csak Krisztus engedélyével és értelmében rendelkezhetnek” (A kereszténység misztériumai, Freiburg 1912, 514). Minél inkább földi álmok nyárspolgári beteljesülésének stilizálja valaki a házasságot, miként ezt a biedermaier tette, és a házasfelek minél kevésbé Krisztus puszta eszközeinek tekintik magukat, annál inkább válik csalódássá, igen, a 19. század regényeiből ismert pokollá a házasság. Isten felől nézve a házasság az Ő legnagyobb megdicsőítésének helye az oltár után, és Krisztus gyermekeinek bölcsője; a hívők oldaláról nézve pedig a házasság a legnagyobb kegyelem helye a papi és szerzetesi hívatás után.

Azok, akik megszívlelik azt, ami észszerű és természetes, talán nem fognak győzedelmeskedni, de ők lesznek azok, akik megmaradnak. És még ennél is több: az erény kegyelme Krisztus király egyik győzelme, mely a mai erkölcsi káoszban több eredményt ér el, mint minden apelláta. Éppenséggel kétségbeesett a konzervatívak – köztük egyházi képviselők – próbálkozása a természetben sikertelenséget vetni azok szemére, akik előtt a kegyelmet, mely legfőképp a szentségekben manifesztálódik, elsötétítették. Ebből az okból bocsát meg az Üdvözítő azonnal a bűnbánó házasságtörő asszonynak, míg a farizeusok fölött nyolcszoros „jaj”-t kiált. Pont róluk mondja újra és újra, hogy szemük tele van házasságtöréssel, amivel szellemi házasságtörésre, a hittől való elfordulásra gondol. Nem meglepő tehát, hogy azok, akik az ökumenizmust gyakorolják, és a szentségeket naturalizmusra és pusztán jelzésértékűre értelmezték át, most újraházasodó elváltakat is áldozni engednek, sőt már a cölibátus eltörlésére szólítanak fel.

Isten Anyja, az eretnekség Rózsafüzérben munkálkodó ellensége és mint szeplőtelenül fogantatott a valódi család- és államközösség elve, ajándékozza nekünk a kegyelmet, hogy lelkileg és testileg hozzá hasonlóak legyünk!

²²²

vissza

a (47) TARTALOMHOZ                  a (48) TARTALOMHOZ               a KÖNYVTÁR oldalra