PATER NIKLAUS PFLUGER,

a német disztrikt főnökének 2005. augusztus 28-án kelt levele a hívekhez

 

Kedves Hívek, kedves Barátaim és Jótevőink!

Ami augusztus 22-én, Mária Szeplőtelen Szívének ünnepén a fatimai szentély előtt lejátszódott nem csak minden képzeletet felülmúlt, de az aktuális egyházi helyzetet is eléggé világosan bemutatta. Egyik oldalon a térdeplő tradíciót Isten Anyjának szobra előtt, hogy az ő kérését teljesítve hívő és bizalomteljes szívvel elégtételt adjon mindazokért az istenkáromlásokért, amik a világban, az Egyházban és most már a kegyelem ezen a menny által különlegesen kitüntetett helyén is végbemennek, a másik oldalon pedig a modern Egyház, ami porszívóval, rikácsoló női hangokkal és fülsiketítően hangos zenével akarja az imát megakadályozni és a hitet gáncsolni. Ahol Krisztus nélkül akarnak valamiféle vallásegységet alkotni és olyan békét létrehozni, „ahogy a világ adja” (Jn 14,27), miközben nem veszik észre, hogy minden valóban katolikus ellen megmutatkozó dühükkel és gyűlöletükkel eljátsszák azt az üdvösséget, amelynek kiosztására hivatottak lennének.

 

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezik, mennyivel inkább háza népét.” (Mt 10,24-25) Hogy ismétlődik meg minden a történelemben! A bambergi általános vikárius hetykén kijelenti, hogy mi nem vagyunk katolikusok – és vakságában nem veszi észre, hogy a kegyelem már rég eltűnt ajkáról és kezeiről, hogy mára vakok vak vezetői lettek, és azon néhányaknak, akik még a mennybe szeretnének jutni, az útjába is állnak. És ez szintén benne van az Evangéliumban: „Erre odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: ‘Tudsz róla, hogy a farizeusok e szavak hallatára megbotránkoztak?’ Így válaszolt nekik: ‘Tövestül kitépnek minden növényt, amelyet nem mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok őket! Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.’” (Mt 15,12-14)

 

Igen, de a világ-ifjúsági találkozó! Az a lelkesedés! Az a vallási felbuzdulás! Érthető, ha a hívő keresztényeket a korunkban a társadalomban, a médiában, a kormányokban és magában a mindennapi egyházi történésekben uralkodó rettenetes vallási és szellemi aszály után öröm fogja el „a legnagyobb istentisztelet, melyet Németország valaha megélt”, láttán. 70 bíboros, 800 püspök 10 ezer pap és diakónus és egy millió fiatal keresztény vett rajta részt, a televízióban pedig mintegy 250 millió ember látta. Nagyon is érthető a katolikusok öröme, amikor a televízióadók a hosszúra nyúló „hét szűk esztendő” után egyszer csak ilyen jelszavakat kiáltanak világgá: „a katolikus Egyház diadalmenete” vagy „ez a pápa megnyerte a szíveket”.

 

Mi tudatosan nem közvetítettünk erről a találkozóról, hiszen nagyon is jól tudjuk, mi minden történik az ilyen helyeken. Vagy nem voltak elegek a képek a lazán öltözött lányokról, a fiatalokról, akik úgy táncoltak, mint egy rockkoncerten, az emocionálisan magasra pumpált happening-hangulatról? Csoda, ha ezek láttán a pápa személyiségére és kisugárzására van szükség, hogy a látszat utolsó maradványait meg lehessen őrizni? Emlékeztetnünk kell újfent arra, hogy más egyházi homlokzatok már összedőltek? Ennek az oly nagyon ünnepelt egyházmegyének (a kölninek) a szomszédságában, az esseni egyházmegyében a következő három évben a meglévő 355 templomból 122-t be akarnak zárni, hogy így a püspök pénzt takaríthasson meg? Sovány vigasz erre Genn püspök ígérete, miszerint „az épületek kocsmává, áruházzá vagy mecsetté való átalakítása nem lehetséges”. Mit használ egy millió fiatal keresztény, akiknek nagy része úgyis idegen országokból való, ha a német templomok üresen állnak és ezért el kell adni őket?

 

Még akkor is, ha csak az volt a célja, hogy legnagyobb németországi ellenlábasának kellemetlenkedjen, Karl Lehmann bíboros, aki hivatalát tekintve még mindig a legmagasabb rangú katolikus Németországban, végre bevallott valamit, amit a legtöbben már úgyis tudtak. A jelenlevő lelkes keresztény fiatalság erkölcsi állapotát látva azt mondta, hogy „a fiúk kondommal a zsebükben és a lányok anti-bébi tablettával a táskájukban üdvözlik ujjongva a pápát Rómában a Szent Péter téren (vagy éppen Kölnben)”. Ezt merte Lehmann mondani, ami Meissner bíborost (a kölni érseket) természetesen mélyen megbántotta. Az igazság tudott dolog, hogy gyakran fájdalmat okoz, különösen, ha ez a lelkesedés olyan rendszert és teológiát kell mentsen, amely összeomlóban van. Ha majd a világ-ifjúsági találkozónak köszönhetően újra sorok kígyóznak a gyóntató székek előtt, ha a szemináriumok megint tele lesznek és a kolostorok virágozni kezdenek, ha ezek a fiatalok számos gyermek atyja és anyja lesznek, mi is tapsolni fogunk, és mi is köszönetet fogunk mondani Istennek „a világ-ifjúsági találkozó kegyelméért”.

 

Éppen mert a megtérések nagy része tisztán külső és emocionális síkon játszódik le, mi nem vonulhatunk el fellegvárunkba, hogy tétlenül kivárjuk, amíg a krízis elmúlik. Kinek, ha nem a tradíciónak a feladata a pápának megmondani, mit kellene tenni, hogy a valódi új-evangélizáció és a hitélet megújulása végre elkezdődjön? E célból kért a Szent X. Papi Közösség rendfőnöke audienciát a pápától, amelyet augusztus 29-ére kapott meg. (Megj.: lásd a beszámolót e lap első cikkében.) Beszűkült, kis szellemek nem értik meg ezt. Azt állítják, hogy attól félnek, hogy a Papi Közösséget csapdába ejtik, vagy hogy a felelősök elárulják Lefebvre érsek művét. Emlékezetükbe kell idézni, hogy az érsek a pápával igenis szóba állt, míg a sedisvakantistákkal nem? Mert már 1976-ban világosan felismerte, hogy ezen irányzat legtöbb képviselőjénél nem teológiai ügyről van szó, hanem jellembeli gyengeségről és az érvelési struktúra beszűkültségéről. De a pápákkal, akiket az érsek erős szavakkal liberálisnak és a hit szétzúzóinak nevezett, és akiknek teológiáját a legélesebben elítélte, nos, velük mindig szóba állt. Ha szavát nem emelte volna fel Rómában is, hogyan hallhatta volna meg őt a pápa? Ma, 29 és 17 évvel később sincs ez másképp. Fellay segédpüspök katolikus püspökként megy Rómába, hogy a pápát az Egyház nevében arra kérje, hogy pápai teljhatalmát vesse latba a hit védelmében. Nem éppen most, jobban, mint bármikor, kötelességünk imádkozni a pápáért és a püspökökért, hogy visszatérjenek a szent katolikus Egyházba és ennek kétezer éves hittételeihez? Naiv jóhiszeműséghez és hamis elvárásokhoz ennek semmi köze.

 

Az Egyház iránti aggodalmunkból nő ki a világ iránti aggódásunk. Németország fontos választás előtt áll. Az nyilvánvaló, hogy egy hivő katolikus nem adhatja szavazatát egy istentelen, antikeresztény és liberális pártnak: ez súlyos bűn lenne. De szabad-e még a CDU-nak adnia voksát, kérdeznek bennünket sokszor. Éveken keresztül a „kisebb rossz” szólamával nyugtatgatták sokan a lelkiismeretüket. Holott az sokkal nagyobb rossz, amikor keresztények istentelen és perverz pártprogramokat képviselnek, és a többiektől mindössze azzal a C betűvel különböznek, amelyet a párt neve még tartalmaz, de amelyet ők már régen nem gyakorolnak.

    A katolikus erkölcsi norma szerint sokkal nagyobb botrány és így sokkal súlyosabb bűn, amikor Stoiber (CSU) gyakorló katolikusként a homoszexualitást eltűri, mintha egy háromszor elvált szocialista és ateista kancellár ezt minden eszközzel segíti. A CDU pártprogramról már nem is beszélve! Hogyan adható hívő katolikusként a szavazat egy olyan nőnek, aki pártjának legbecsületesebb tagjait szisztematikusan kidobatja (Hohmann, Seehofer stb.), és folyamatosan visszaél a C betűvel, hogy azt a kevés keresztény értéket is tönkre tegye (például a homoszexualitás ahol csak lehetséges védelmével), ami még megvolt a pártjában. Merkel asszony a felelős azért, ha CDU miniszterelnökök a saját szövetségi államukban a homoszexuálisokat dicsérik és ünneplik.

 

Németország erkölcsi és szociális pusztulása láttán már csak egy valódi lehetőség és két alternatíva létezik: nem választani (ez azonban valóban rossz alternatíva lenne) vagy egy kis keresztény pártra szavazni, amely legalább megpróbál a keresztény elvek szerint szervezkedni. Azt mondani, hogy „nekik úgy sincs semmi esélyük”, nagyon nem-katolikus megoldás. Nem hivatkozhattak volna erre az apostolok is annak idején? Nem ez lett volna Lefebvre érsek számára is a könnyebb út, amikor egy püspökként állt ki 2500 ellen? Évtizedek óta mondják ránk, hogy a tradíciónak nincsen semmi esélye. Az igazi megoldás ebből a dilemmából most az lenne, ha a meggyőződéses katolikusok összefognának, és egy új keresztény pártot alapítanának, amely célként az Egyház szociális tanának megvalósítását tűzné ki maga elé. Hogy ez momentán nem megvalósítható, az a mai erkölcsi, politikai és társadalmi krízis teljes mélységét feltárja.

Parce populo tuo – Uram, kíméld meg népedet!

²²²

 

vissza a TARTALOMHOZ