|
A tradíció Magyarországon (A következő levelet, amelynek szerzője Szabó Péter Domonkos, annak illusztrálására közlöm, hogy milyen írásokat lehet a magyarországi „liturgikus levelezőlistán” olvasni, amelyen többnyire papok küldenek egymásnak információkat. Miután a levél írója leközölte a „Benedek pápa X. Pius mellkeresztjét viseli” és a „Reform reformja következik” című írásokat, hozzászólását így folytatta:) Ehhez néhány megjegyzést. A Kölni Ifjúsági Világnapon tradicionalista fiatalok is voltak, és a düsseldorfi Páduai Szent Antal oltalma alatt álló román templomban gregorián éneklésben, állandó szentségimádásban (liturgián kívül), hagyományos római liturgián vettek részt. Sőt egy bi-rítusú indiai püspök szent Tamás rítusa szerint is celebrált szentmisét. Nagy tömegben voltak a harmadik világból is fiatalok – akik a zsinat-előtti liturgiát kívánják vissza –: Dél-Amerikából, Indiából, Afrikából. Bíbornokok is megjelentek közöttük, többek között Sydney és Chicago érseke, akik szintén előnyben részesítik a hagyományos végzési módot, mivel náluk a liturgikus és egyházi krízis már jobban „begyűrűzött”, mint nálunk. Arinze bíboros is ott volt. Egy afrikai atya úgy fejezte ki magát, hogy „ne nézzék őket hülyének”. Nincs szüksége egy déli embernek sem hamis, torz inkulturációra! Nevetséges volt, hogy a német fiatalok mintegy „csörgődobokkal” kergették a szegény afrikai híveket, ahelyett, hogy a saját népénekeiket, népi kultúrájukat ápolnák. A liturgia szent. Például a zsidók, vagy a görögök is egy déli, vidám nép, Szent Pál és utódai mégsem a Dionysos kultusz orgiáit vették át, vagy sirtakit vezettek be a liturgiába. Az ősi Tamás apostol-féle rítusba se kerültek bele az indiai pogányság téves kultikus gyakorlatai. Ettől még egy normális inkulturáció végbemehet. Magyar néptáncok sincsenek a szent liturgián belül! Ezzel szemben Kölnben egy katolikus templomban rockizás folyt „Isten nagyobb dicsőségére” Gospel (egy amerikai protestáns) zenére. A protestánsoknál a szent térnek különben sincs jelentősége, és a profán és szent zene sem válik szét: ez hamis tudatot kelt a katolikus ifjúság egy részében is. Szomorú ez. De azért szívünknek nem szabad nyugtalankodni, mert a pokol kapui nem vesznek erőt a Jézusnak, Péterre alapozott Egyházán.
A Rihmer úr (egy előző megszólaló a listán) által közölt hivatalos nyilatkozatról szóló hír (m. m. Msgr. Bernard Fellay római találkozójáról) a vatikáni rádió honlapján is megjelent. Akik gyengébbek az olasz nyelvben, azok tájékoztatása végett közlöm: „A Szent X. Pius Papi Közösség általános elöljáróját fogadta a pápa. A Szent X. Pius Papi Közösség általános elöljárója számára fenntartott pápai kihallgatásról Navarro-Valls szentszéki szóvivő hétfő délelőtt a következő rövid nyilatkozatot tette közzé: A Szentatya, XVI. Benedek pápa a délelőtt folyamán a Castel Gandolfo-i Apostoli Palotában kihallgatáson fogadta saját kérésére Bernard Fellayt, a Szent X. Pius Közösség általános elöljáróját. A kihallgatáson jelen volt Dario Castrillon Hoyos bíboros, az Ecclesia Dei Pápai Bizottság elnöke. A találkozó az Egyház iránti szeretet légkörében zajlott le, azon kívánság jegyében, hogy eljussanak a teljes egységre. A fennálló nehézségek ellenére kifejezésre jutott az az akarat, hogy fokozatosan és alkalmas időben folytatják a megbeszélést. A 48 éves Bernard Fellay az Egyháztól elszakadt tradicionalista katolikusokból álló Szent X. Pius Papi Közösség vezetője. A római katolikus Egyházból kivált csoport Marcel Lefebvre érsek nyomdokait követve visszautasítja a II. Vatikáni Zsinat tanítását. Bernard Fellayt az 1991-ben elhunyt Marcel Lefebvre 1988-ban Róma engedélye nélkül püspökké szentelte, ezért II. János Pál pápa kiközösítette Marcel Lefebvre érseket. Az említett papi közösség több alkalommal sikertelenül megpróbálta újrakezdeni a párbeszédet a Szentszékkel, amely Bernard Fellay szakadár püspök szerint valójában soha nem szűnt meg teljesen.”
Pár megjegyzést, és két dokumentumot közölnék ehhez a cikkhez: 1. megjegyzés a következő idézethez: „A római katolikus Egyházból kivált csoport Marcel Lefebvre érsek nyomdokait követve visszautasítja a II. Vatikáni Zsinat tanítását.” – Ez nem igaz. Az FSSPX alapítója – saját bevallása szerint – mindössze két dokumentumot nem írt alá a II. Vatikáni Zsinaton: a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot, és az Egyháznak a mai világhoz fűződő viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciót, a bennük foglalt félreértelmezhetőség miatt. Tehát a liturgikus konstitúciót sem utasította vissza! Lefebvre és követői a zsinati dokumentumok HETERODOX értelmezését utasították vissza. Másrészről leszögezik azt az igazságot, hogy a zsinat nem hozott egyetlen tévedhetetlen, örök érvényű tanítást sem, s már kiindulási szándékában sem volt az, hiszen mind a két zsinati pápa leszögezte, hogy nem tanítói, hanem lelkipásztori zsinat lesz; diszciplináris kérdésekre pedig nem áll az Egyház tévedhetetlensége. 2. megjegyzés: „Bernard Fellayt az 1991-ben elhunyt Marcel Lefebvre 1988-ban Róma engedélye nélkül püspökké szentelte, ezért II. János Pál pápa kiközösítette Marcel Lefebvre érseket.” – Pontosan ezért állt be a szakadás. Tehát diszciplináris, és nem doktrinális okok miatt. Magyarul skizmáról, és nem eretnekségről van szó. Ahogy II. János Pál pápa „Ecclesia Dei” motu proprio-ja fogalmaz, ez „önmagától beálló kiközösítést” von maga után a jog szerint, a pápa csak megerősítette, hogy beállt a szakadás. Ugyanakkor, ugyanebben az időben tételesen eretnekséget tanítók nem kerültek kiközösítésre (ami nagyobb bűn a skizmánál, és nagyobb roncsolás, seb az Anyaszentegyház testén): köztük Hans Küng, akik „de veritate” kiközösítés alatt állnak ennek értelmében, ha „de iure” nem is. 3. megjegyzés: „Az említett közösség több alkalommal sikertelenül megpróbálta újrakezdeni a párbeszédet a Szentszékkel, amely Bernard Fellay szakadár püspök szerint valójában soha nem szűnt meg teljesen.” – Valóban. Lefebvre érseket sokszor szó szerint kidobatták a svájci gárdistákkal a Vatikánból, nem engedték, hogy a Szentatyával beszéljen, pedig volt egyeztetés. Sohasem voltak „sedivacantisták”, akik nem ismerik el törvényes pápának a mindenkori római pápát. Valójában mindig kifejezték hűségüket a Szentatya és Péter széke iránt; nem úgy, mint például Küng, aki már a hetvenes években fittyet hányt a tekintélyre, mikor beidézte őt Joseph Höffner, a német püspöki konferencia akkori elnöke, hogy vallja meg, hogy „az Ige az Atyával egylényegű, öröktől fogva létező Isten, aki megtestesült valóságosan a názáreti Jézusban”. Küng nem volt hajlandó a hitvallásra, ami pedig minden misében elhangzik, s ez egyértelműen eretnekséget jelent. Lefebvre a tételes jogot megelőző természetjogra hivatkozott a püspökszentelésnél. A természetjog ugyanis megelőzi a tételes jogot. Ámde a természetjog alapján az emberi törvényhozó nem kívánhatja súlyos anyagi, testi vagy lelki kár esetén a tételes törvény teljesítését. Ezért indokolt esetben a püspökszentelés érvényességéhez az engedély sem szükséges (pl. üldöztetés, a kommunikáció lehetetlensége esetén, ahogy ez pl. Kínában történt). Persze ezt később a Szentszéknek törvényesnek kell elismerni. Tiltó akadály állott fönn tehát, azaz a püspökszentelés érvényes volt, de illegitim, tiltott, s ezért állt be skizma. Miért hivatkozott erre Lefebvre? Mert kérte, kérte az engedélyt (idős volt már, s félt, hogy utód nélkül elhal a közösség). De a modernisták állandóan elgáncsolták a „keresztény szeretet” szellemében. Inkább vállalta ezt a krízist, azért, hogy a római szent liturgia – ahogy azt bullájában Szent V. Pius „örök időkre” meghatározta – folyamatosan fönnmaradhasson, meglegyen a kontinuitás, hogy a vihar elülte után, újra fölvirágozhasson. Egyébként a püspökszentelés után hívta II. János Pál pápa életre az „Ecclesia Dei” bizottságot (a skizmát megerősítő motu proprio-jában), hogy azok a csoportok, amelyek a latin hagyomány korábbi diszciplináris formáihoz (liturgia, lelkiség) ragaszkodnak, továbbra is egységben lehessenek az Egyházzal, és senki őket ne zaklassa ezért, és a helyi megyéspüspökök a hívők kérelmére biztosítsa ezen híveknek a liturgia gyakorlását az egyházmegyében. Mégis mi a probléma ezek után, hiszen hagyományhű katolikusok vannak az Egyház berkein belül is? Az, hogy Lefebvre követői már Lefebvre-t is „túlhaladták”, ami részint doktrinális (elsősorban szentségtani) kérdéseket is érint, elsősorban az új miserend érvényességét. Ha nem is kimondottan, de a közösség többsége ezt tagadja, s ők a teljes egységet abban látnák, ha amaz megszűnne, s újra a Boldog XXIII. János-féle megújításban szerepelne a római liturgia. A konstruktívabbja nem vet el egy átfogó liturgikus reformot, hogy valóban a hagyományhűség, az igazhitűség mércéje szerint vizsgáljuk felül ezen régi liturgiát, a liturgikus mozgalom eredeti, igaz célkitűzései szerint, és valós alapokon nyugvó, változtatásokat eszközöljünk. Természetesen egy hagyományhű katolikus nem osztja azt a véleményt, hogy az új liturgia érvénytelen, vagy nem valósul meg benne a szentség. Ehhez az alak-anyag-szándék hármassága kell, ami valóban megvan az új liturgia lelkiismeretes, és igazhitű végzői között. Hogy lássuk nem valami „fanatikus”, „maradi” ember volt Lefebvre, két hozzá kapcsolódó írást közlök. Egyébként nem valami stólahivatalnok volt, misszionárius püspök volt, emberszerető, igazi pásztor. Ezért is olyan erős Afrikában a hagyományhű katolikusok száma.
(A levélíró ezután leközli a „Korunk papságának három sebe” és az „Egy püspök megszólal” című Lefebvre írásokat, amelyeket a www.katolikus-honlap.hu KÖNYVTÁR oldaláról másolt le. Kíváncsi lennék, mit szóltak a magyar papok erre az „eretnekségre”.) ²²² |