A KERESZT MENNYEI ÚTJA

AZ ARSI SZENT PLÉBÁNOS, VIANNEY SZENT JÁNOS (1786-1859)
KATEKÉZISE

Akár akarj a valaki, akár nem, szenvednie kell. Vannak emberek, akik úgy szenvednek, mint a jó lator, és vannak, akik úgy, mint a rossz. Mindketten ugyanazt szenvedték el, de az egyik képes volt a szenvedését hasznossá tenni: szenvedését vezeklésként vette magára. És miközben a megfeszített Üdvözítő felé fordult, Annak szájából e vigasztaló szavakat kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” A másik azonban panaszokat, átkokat és Istent gyalázó szitkokat kiabált, és a legrettenetesebb kétségbeesésben halt meg.

    A szenvedésnek két fajtája van: szenvedés szeretettel és szenvedés szeretet nélkül. A szentek mivel hogy szerettek, teljes türelemmel, örömmel és állhatatosan szenvedtek. Mi ezzel szemben haraggal, kedvetlenséggel és undorral szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, a keresztet is szeretnénk, vágynánk rá és örömünket találnánk benne. Örülnénk annak, hogy Az iránti szeretetből, aki érettünk oly sokat akart szenvedni, mi is szenvedhetünk. Miért is panaszkodunk? Ah, szegény pogányok, ők nem olyan szerencsések, hogy Istent és az Ő végtelen tökéletességét ismerjék, mégis ugyanazt a keresztet hordozzák, mint mi, holott nekik nincs meg ehhez a vigasztalásuk.

 

Azt mondjátok, hogy szenvedni nehéz. Nem, nincs így, a szenvedés vigasztaló, kedves, a szenvedés szerencse. A szenvedésben azonban szeretni, és a szeretetben szenvedni kell.

    A kereszt útján, lássátok gyermekeim, csak az első lépés az, ami nehéz. A legnehezebb keresztünk nem más, mint a félelmünk a kereszttől. Nincs meg a bátorságunk, hogy viseljük a keresztünket. Ez azonban teljesen téves! Hiszen akárhogy is szeretnénk elfutni előle, keresztünk úgyis elér minket, nem menekülhetünk tőle. Mit veszthetünk tehát? Miért nem szeretjük akkor inkább a keresztünket és miért nem használjuk vándorbotként a mennyországba? A legtöbb ember sajnos hátat fordít a keresztnek. Minél jobban futnak azonban a kereszt elől, az annál jobban veri és szorongatja őket. Ha ti bölcsek akartok lenni, akkor menjetek inkább elébe úgy, ahogy Szent András tette. Mikor ő a keresztjét a levegőbe látta emelkedni, ezt kiáltotta: „Légy üdvözölve, ó te jó kereszt! Ó csodálatos kereszt, ó forrón óhajtott kereszt! Vegyél fel engem a karjaidba: vigyél el engem az emberek közül és adjál vissza engem az én Mesteremnek, aki engem rajtad megváltott.”

    Jegyezzétek meg jól gyermekeim, aki a keresztje elé megy, az megmenekül a keresztektől. Talán találkozik velük, de ez békében zajlik le, szereti és bátran viseli őket. A keresztek összekötik őt Jézussal, megtisztítják őt, kiragadják ebből a világból, eltávolítanak a szívéből minden akadályt, átsegítik őt ezen a világon, úgy ahogy egy híd a vízen átsegít. Nézzétek a szenteket. Ha nem üldözték őket, akkor saját magukat sanyargatták.

    Egy napon egy szerzetes azt panaszolta a mi Urunknak, hogy üldözik őt. Azt mondta: „Uram, mit tettem, hogy ennyire bántalmaznak engem?” Mire a mi Urunk ezt válaszolta neki: „És én, mi t tettem én, hogy a kálvárián annyira bántalmazzanak?” Akkor megértette a szerzetes, sírt, bocsánatért könyörgött és soha többé nem merészelt panaszkodni.

 

Az evilági embereket akkor vigasztalják, ha keresztet hordoznak, de a jó keresztényeket akkor, ha nincs keresztjük. A keresztény a kereszt kebelében él, mint hal a vízben. Gondoljatok Szent Katalinra, neki két koronája volt, egyik a tisztaságáé, a másik a mártíromságáé. Milyen boldog volt ő, ez a kedves szent, hogy a szenvedést jobban szerette, mint a bűnt.

    Élt egyszer egy szerzetes, aki a szenvedést annyira szerette, hogy kútkötelet kötött a teste köré. Ez a kötél átvágta a bőrét és behatolt a húsába olyannyira, hogy férgek jöttek ki belőle. Szerzetestársai követelték, hogy távolítsák el őt a közösségből. Boldogan és örömmel ment a szerzetes tova, hogy egy sziklabarlangban rejtőzzön el. De ugyanezen az éjszakán az elöljáró egy hangot hallott, amely azt mondta: „Elvesztetted a házad kincsét.” Ennek hallatára a barátok felkeresték a kedves szentet. Meg akarták nézni, honnan jöttek azok a férgek. Az elöljáró eltávolíttatta a kötelet és a szerzetes meggyógyult.

    Ó, milyen édeset ízlelnek a szenvedésben azok a lelkek, akik egészen Istenhez tartoznak! Olyan ez, mint az ecetes-víz, amelybe sok olajat öntenek. Az ecet mindig ecet marad, de az olaj enyhíti az erejét, szinte alig lehet érezni már. Nem messze innen, egy szomszédos plébánián élt egy kisfiú, aki teljesen ágyhoz volt kötve, annyira beteg és elesett volt. Azt kérdeztem tőle: „Kedves kicsikém, nagyon sokat szenvedsz?” Ezt válaszolta: „Nem, plébános úr, ma már semmit sem érzek a tegnapi szenvedéseimből, és holnap semmit sem fogok már érezni a mai fájdalmaimból.” „Ugye szeretnél egészséges lenni?” „Nem, mert, mielőtt beteg lettem, gonosz voltam, s újra az lehetnék. Ezért olyannak akarok maradni, amilyen most vagyok.”

    Ennek a kisfiúnak a szenvedése biztosan ecet volt, de az olaj felemelte őt. Ezt mi nem tudjuk megérteni, mert túlságosan földhözragadtak vagyunk. Azok a gyerekek, akikben Isten szelleme lakozik, megszégyenítenek bennünket. Ha a Jóisten keresztet küld nekünk, engedetlenek leszünk, panaszkodunk és morgunk. Olyan érzékenyek vagyunk mindazzal szemben, ami éppen csak érint bennünket, hogy legszívesebben mindig vattába csomagolva szeretnénk élni.

    Csak a kereszten keresztül juthatunk a mennyországba. A betegségek, kísértések és szenvedések nem mások, mint az a sok-sok kereszt, amely az égbe vezet bennünket. Mindez azonban gyorsan elmúlik. Figyeljétek a szenteket, akik már megérkeztek az égbe. A Jóisten nem kíván testi mártíromságot tőlünk, csak a szív és az akarat mártíromságát kívánja. Az Isteni Üdvözítő a példaképünk. Vegyük ezért magunkra keresztünket és kövessük Őt. Tegyük azt, amit Napóleon katonái tettek. Napóleonnak egyszer át kellett mennie egy hídon, amelyre ágyúkat irányítottak, s ezért senki sem mert átkelni. Ekkor Napóleon megragadta a zászlót, és elsőként kelt át, mire ezt látván mindannyian követték őt. Csináljuk mi is így, kövessük az édes Üdvözítőt, aki előttünk járt. Egy katona mesélte egyszer nekem, hogy egy csata alatt egy fél órán át holttesteken ment keresztül. Alig tudott egy szabad lépést tenni, a föld mindenütt vértől piroslott. Így kell nekünk is az életutunkat keresztek és szenvedések között járni, hogy végre haza érkezhessünk.

 

A kereszt égi lajtorja. Milyen vigasztaló Isten tekintete előtt szenvedni, és esténként a lelkiismeretvizsgálat során elmondhatni: „Nos, lelkem, neked ma két vagy három órán át Jézus Krisztussal hasonló sorban volt részed, Vele együtt megostoroztak, tövissel koronáztak és keresztre feszítettek téged is.” Ó, milyen kincs ez a halálhoz! Milyen jó úgy meghalni, hogy a kereszten éltünk.

    Úgy kell sóvárognunk a kereszt után, mint kapzsinak a pénz után. Csak a keresztek jelenthetnek számunkra biztonságot az utolsó ítéletkor. Ha az a nap elérkezik, örülni fogunk a szenvedéseinknek, büszkék leszünk a megaláztatásainkra és gazdagok leszünk az áldozatokban.

    Ha valaki megkérdez benneteket: „Gazdag akarok lenni, mit kell tennem hát?”, azt válaszoljátok, hogy dolgozni. Nos, ahhoz, hogy valaki a mennyországba kerüljön, szenvednie kell. Az édes Üdvözítő Cirenei Simon személyében megmutatta nekünk az utat. Az Üdvözítő hívja a barátait, hogy kövessék Őt a keresztjükkel. A Jóisten azt akarja, hogy soha ne vegyük le tekintetünket a keresztről. Ezért állítják fel mindenütt, az utak mentén, a magaslatokon, a nyilvános tereken, hogy mi rápillantva mindig azt mondhassuk: „Látjátok, Isten ennyire szeretett bennünket.”

    A kereszt körülöleli a földet, mind a négy világtáj felé fel van állítva, mindegyik számára van egy része. A keresztek az ég felé vezető úton állnak, mint egy szép kőhíd, amely egy folyó fölött vezet át. Azok a keresztények, akik nem szenvednek, törékeny hídon ülnek a folyó felett, egy kötélhídon, amely lábuk alatt minden pillanatban lezuhanással fenyeget. Bár az olyan is üdvözülhet, aki nem szereti a keresztet, de kedves piros fénye, csak egy kis csillag lesz a mennybolton.

    Aki azonban a Jóistenért szenvedett és küzdött, világítani fog, mint egy csillogó nap. Ha a keresztek a szeretet lángjában átalakulnak, egy köteg tövishez hasonlítanak, amelyet a tűzbe dobnak, ahol hamuvá égnek el. A tövisek kemények, de a hamu lágy. Ha egy szép szőlőfürtöt a prés alá tesznek, finom lé jön ki belőle. A kereszt prése alatt a mi lelkünk is olyan levet ereszt, amely táplál és erősít bennünket. Ha nem viselünk keresztet, kiszáradunk, viselünk azonban egyet odaadással, édesnek, szerencsének és vigasztalásnak érezzük, mintha máris a mennyben lennénk. A Jóisten, a szentséges Szűz Mária és a szentek vesznek körül bennünket, velünk vannak és figyelnek bennünket. Egy jó keresztény számára a másvilágba vezető út olyan, mint amely egy rózsaágyáson vezet át. A tövisek balzsamot szívnak magukba, ahogy a kereszt is édességet bocsát ki magából. De ehhez a töviseket össze kell sajtolni a kézben, a keresztet pedig a szívünkhöz szorítani, hogy kiadják magukból azt a cukrot, amit tartalmaznak.

    Az ellentmondások a kereszt lábához vezetnek, a kereszt pedig a mennyország kapujába. Ahhoz, hogy odaérkezzünk, kicsinyekké kell váljunk; lebecsültnek, megvetettnek, eltaposottnak kell lennünk. Csak azok lehetnek boldogok ezen a földön, akik a gondok között a szív nyugalmát bírják, ők ízlelik meg Isten gyermekeinek az örömét. Minden szenvedés édes, ha Jézussal egyesülve szenvedhetünk.

 

Nos, ha arra az életre tekintetek, amelyet a szentek éltek, elsőként azt az utat nézzétek, amelyen ők jártak. Szerencsétlennek és Istentől elhagyatottnak érezték magukat, ha nem volt miért szenvedniük. „Én Istenem, én Istenem,” – kiáltott fel Szent Ágoston – „ne kímélj engem ezen a földön, hagyjál szenvedni. Akkor vagyok elégedett, ha csak a másik életben mutatsz irántam könyörületet.” „Ó, milyen boldog vagyok,” – mondta Szalézi Szent Ferenc a betegségében – „hogy ilyen könnyű módot találtam, amivel vezekelhetek a hibáimért. Ó, mennyivel édesebb és megnyugtatóbb az Isteni igazságszolgáltatás szerint bűneimért a betegágyban, s nem a túlvilági lángokban vezekelni.”

    Szenvedni, miért? A szenvedés csak egy pillanatig tart. Ha nyolc napot a mennyországban tölthetnénk, felfognánk a szenvedés rövid pillanatának értékét. Egyetlen keresztet sem tartanánk többé nehéznek, egyetlen vizsgát sem keserűnek. A kereszt ajándék, amit Isten a barátainak ad. Állítom, az összes szentekre támaszkodva, hogy a szenvedés, az elutasítások és más sorscsapások a leghatásosabb eszközök ahhoz, hogy egy lelket Isten Magához vonzzon. Valóban azt látjuk, hogy a legnagyobb szentek szenvedték a legtöbbet, hiszen a Jóisten csak a barátait tünteti ki a kereszttel. (Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a bűnösök nem szenvedhetnek. Ellenkezőleg, a bűnösnek egész életútja keresztekkel van borítva, de ezeket ő maga teremti magának. A szentek azonban a Jóistentől kapják a keresztjüket, s ezért ezek tele vannak belső édességgel, és egyúttal érdemeket szereznek.) Tekintsetek Szent Elekre, aki 14 évig egy szűk sarokban megbújva élt, és aki ebben a szörnyű helyzetben csak azt mondta: „Én Istenem, Te igazságos vagy, Te büntetsz engem, mert bűnös vagyok és mert szeretsz engem.”

    Tekintsetek Szent Lidvinára is. Mivel különlegesen szép volt, arra kérte a Jóistent, hogy vegye el tőle a szépségét, ha az a lelkének kárát vagy romlását idézi elő. Ettől a pillanattól kezdve egész teste kiütésekkel lett tele, úgy hogy a világ szemében az irtózat tárgya lett, még pedig 38 éven át, vagyis a haláláig. És ez alatt az egész hosszú idő alatt egyetlen egy panaszszót nem ejtett ki. Milyen sokan azok közül, akik most a mennyben vannak, barátaim, lennének a pokolban, ha a Jóisten nem adta volna meg nekik a sokévi betegség kegyelmét. „Gyermekeim,” – kiáltja Szent Ágoston – „az áldozatvállalásban azzal bátorítsátok magatokat, hogy a jutalmat, ami számotokra fenn van tartva, emlékezetekbe idézitek.”

 

A történelemkönyvekben mesélik, hogy volt egyszer egy szegény asszony, aki évek hosszú sorát egy betegotthonban töltötte, s aki mikor egyszer megkérdezték, mi ad neki annyi bátorságot a türelmes szenvedéshez, ezt felelte: „Ah, én elégedett vagyok az életemmel így, ahogy azt Isten akarja, úgy hogy a világ minden hatalmáért nem szeretnék a helyzetemen változtatni. Ha arra gondolok, hogy Isten azt akarja, hogy szenvedjek, akkor megvigasztalódom.” Szent Teréz mesélte, hogy egy nap megjelent neki Jézus Krisztus és azt mondta: „Lányom, ne csodálkozz azon, amit látsz. Az én hűséges szolgáim kereszttel és megaláztatással élik le életüket. Minél jobban szeret az Atyám egy lelket, annál több lehetőséget ad neki a szenvedéshez.”

    Szent Bernát olyan szeretettel fogadta a keresztet, hogy egy napon sírva mondta Istennek: „Ó, Uram, milyen boldog lennék, ha minden ember ereje bennem lakoznék, hogy a világ összes keresztjét hordozhatnám.” Szent Erzsébet, magyar királylány, mikor saját alattvalói kiűzték kastélyából és az erdőbe zavarták, nem bosszúra gondolt, hanem a templomba sietett, hogy hálából elénekeltessen egy Te Deumot. Aranyszájú Szent János, a keresztnek ez a nagy szerelmese, mondta, hogy inkább akar Jézus Krisztussal a kereszten szenvedni, mint a mennyországban uralkodni. Keresztes Szent Jánosnak szerzetestársai összes kegyetlenségét el kellett szenvednie, akik őt börtönbe dobták és kegyetlenül ütlegelték, olyannyira, hogy egész teste vérrel volt borítva. És mégis azt válaszolta azoknak, akik tanúi voltak ezeknek a rettenetes jeleneteknek: „Ah, barátaim, ti sírtok, mert én szenvedek, pedig soha nem volt részem boldogabb órában.” Az Isteni Üdvözítő egyszer megjelent neki és azt mondta: „János, mit adjak neked jutalmul mindazért, amit Irántam való szeretetből elszenvedsz?” „Uram!” – válaszolta – „tedd, hogy mindig többet és többet szenvedjek!” Láthatjuk, hogy a szentek sokkal jobban megértették, mint mi, mekkora szerencse a Jóistenért szenvedni.

 

Ó, mekkora boldogság, minden reggel feláldozni magunkat a Jóistennek és bűneink vezekléséért magunkra venni minden rosszat. Könyörögni kell a kereszt szeretetéért, csak akkor lesz viselésük édes. Én megtapasztaltam ezt négy vagy öt éven át. Rengeteg rágalmazást, tiltakozást és megrovást kellett elviseljek. Ó, mennyi keresztem volt! Majdnem több mint amennyit el tudtam viselni. Ezért kezdtem el keresztjeim megszeretéséért imádkozni. S akkor boldog lettem. Azt mondtam magamnak: „Csakugyan, mekkora boldogság!” Soha nem szabad arra figyelni, honnan származnak a keresztek: a Jóistentől jönnek. Mindig a Jóisten az, Aki ezzel lehetőséget ad nekünk, hogy az Iránta érzett szeretetünket bebizonyíthassuk.

²²²

vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                                                 a SZML 2. számához