1. Aristoteles megkeresztelése Sem az ateisták, sem az arabok, sem az aristotelikus pogányok jelenléte nem zökkenthette ki Tamást abból a rendkívüli lelki nyugalomból, amelyet a vitákban tanúsított. Az igazi veszedelem, amely Aristotelesért vívott győzelmét követte, Brabanti Siger furcsa esetének képében jelentkezett legélesebben. Mindenkinek, aki szeretné megérteni a kereszténység különös történetét, nagyon érdemes ezt az esetet behatóan tanulmányoznia. Az a feltűnő jelenség jellemzi, amely a kereszténységnek mindig egyedülálló ismertetőjegye volt, jóllehet modern ellenségei soha, modern barátai ritkán vesznek róla tudomást. Ezt a jelenséget az Antikrisztusnak, Krisztus hasonmásának és ellenképének legendája jellemzi, meg az a mélységes mély közmondás, hogy az ördög Isten majma. A hazugság soha nem olyan hazug, mint amikor közel jár az igazsághoz. Ilyenkor érinti a kés az igazság idegét és a keresztény lelkiismeret felkiált fájdalmában. Itt is így történt: Brabanti Siger felállított egy elméletet, amelyről a legtöbb modern újságolvasó szemrebbenés nélkül kijelentené, hogy szóról-szóra egyezik Szent Tamáséval. Siger elmélete gyújtotta végül lángra Szent Tamás utolsó és legszenvedélyesebb tiltakozását. Joggal háborodott fel: harcát a filozófia és tudomány szabadabb szelleméért harcolta végig és nyerte meg: Porhanyóvá tette a talajt a hit és a tudományos kutatás egyetemes összhangja számára. Alapgondolata ez volt: a tudós kutasson és kísérletezzék szabadon addig a határig, amíg nem formál jogot csalhatatlanságra és végérvényességre, ami már tulajdon elveivel állítaná szembe.      Az Egyház viszont fejtse ki és határozza meg a természetfölötti dolgokat addig a határig, amíg nem formál jogot az őrizetére bízott igazságok megváltoztatására, ami már tulajdon elveivel állítaná szembe. És amikor ezeket kimondta, felállt Brabanti Siger és mondott valami olyan rettenetesen hasonlót és ugyanakkor olyan rettenetesen különbözőt, hogy az (akárcsak az Antikrisztus) még a legkiválasztottabbakat is megtévesztette. Brabanti Siger ezt mondta: Az Egyháznak teológiai kérdésekben csak igaza lehet, de tévedhet tudományos kérdésekben. Két igazság van: a természetfeletti világ igazsága és a természetfelettivel szemben álló természetes világ igazsága. Amikor a természetes világ talaján állunk, feltehetjük, hogy a kereszténység értelmetlenség, de ha közben eszünkbe jut, hogy keresztények vagyunk, el kell fogadnunk, hogy a kereszténység még akkor is igaz, ha értelmetlenség. Más szóval Brabanti Siger két részre hasította az emberi fejet, mint a régi mondabeli kardcsapás és kijelentette, hogy az embernek két gondolkozószerve van: az egyikkel keményen hinnie kell, a másikkal végsőkig kételkednie. Legtöbb ember szemében ez legjobb esetben is csak a tomizmus paródiájának tűnnék. A valóság azonban az, hogy ez a tomizmus meggyilkolása. Nem lehet úgy felfogni a dolgot, hogy Tamás és Siger tanítása ugyanahhoz az igazsághoz vezető két jó út. Nem: Siger tanítása rossz út, amely azt a látszatot szeretné kelteni, hogy két igazság van.      Tamás soha nem volt dühös egyetlen olyan ellenfelére sem, aki nem értett vele egyet. De ezek az ellenségek a leggyalázatosabb árulást kísérelték meg: úgy állították be a dolgot, mintha Tamás értene egyet velük. Akik azon panaszkodnak, hogy a teológusok túlságosan finom és kényes megkülönböztetéseket tesznek, keresve sem találhatnak jobb bizonyítékot saját ostobaságukra. A valóságban ugyanis a legfinomabb megkülönböztetés a legélesebb ellentétet fejezheti ki. Szent Tamás hajlandó volt belemenni abba, hogy az egy igazságot két úton is el lehet érni, mert bizonyos volt abban, hogy csak egyetlen egy igazság létezik. Minthogy ez az egy igazság a hit, semmi, amit a természetben felfedeznek, nem állhat végső eredményében ellentétben a hittel. Minthogy a hit ez az egy igazság, semmi, amit csakugyan a hitből vezetnek le, nem állhat végső eredményében ellentétben a természet tényeivel. Azokat a tudományos tényeket, amelyekről a 19. században azt hitték, hogy ellentétben állnak a hittel, tudománytalan kitalálásoknak tekintik a 20. században. Szent Tamás azt mondta, hogy csak egy igazság van, amely nem állhat önmagával ellentétben.      És ekkor hirtelen felpattant Brabanti Siger vezetésével Tamás ellenségeinek utolsó csoportja és kijelentette, hogy tökéletesen egyetértenek vele. Hiszen ők is azon a véleményen vannak, hogy két egymásnak ellentmondó igazság van. Az igazságnak a középkori szólásmondás szerint két arca volt egy kámzsa alatt. És ezeknek a kétarcú szofistáknak volt képük azt állítani, hogy éppen a dominikánus kámzsa alatt. Itt csakugyan bömböl a néma ökör, mint a vad. Már elmondtam, miért éppen a Brabanti Siger elleni egyedülálló harcában mennydörgött benne a tiszta erkölcsi szenvedély. Itt arról volt szó, hogy a háta mögött élete egész munkáját meghamisítják azok, akik jól kihasználták a reakció elleni győzelmét.      Ha van egyetlen gondolat, amelyet mottóként lehetne Aquinói Szent Tamás élettörténete elé helyezni, akkor saját érvelésének szavai azok: „Érvelésünk nem a hitbizonyságokon nyugszik. Hanem maguknak a filozófusoknak okfejtésein és megállapításain.” Bárcsak minden keresztény hitvédő emlékeznék erre az alapelvre és nagy betűkkel felírná a falra, mielőtt kiszögezi reá tételeit! Semmi értelme azt mondani egy ateistának, hogy istentelen, vagy a halhatatlanság tagadójának szemére hányni, mekkora bűnt követ el. Tökéletesen meddő dolog azt képzelni, hogy ha ellenfelemnek bebizonyítom, hogy az én elveim alapján téved, rá tudom bírni arra, hogy beismerje, hogy saját elvei alapján sincs igaza. Szent Tamás nagy példája nyomán áll, vagy legalább is állnia kellene annak az elvnek, hogy vagy egyáltalán nem vitatkozunk, vagy ha igen: ellenfelünk felfogásának síkján érvelünk és nem a magunkén. Erkölcsi érzékünk keretein belül csinálhatunk más valamit az érvelés helyett, de ha vitába bocsátkozunk, „érveléseinknek nem a hitbizonyságokon kell nyugodniok, hanem maguknak a filozófusoknak okfejtésein és megállapításain.” 2. Elmélkedés a manichaeusokról Szent Tamás, mint a többi szerzetes és kivált, mint a többi szent, a kemény lemondás és az önmegtagadás életét élte. Böjtölései például éles ellentétet jelentettek azzal a bőséggel szemben, amelyben élhetett volna, ha azt választja. Ez a mozzanat fontos szerepet játszik a vallásban: jó út az akarat erősítésére a természet hatalmával szemben, alkalmas mód az Üdvözítőnek hálát adni azzal, hogy részben megosztjuk szenvedéseit, módszer arra, hogy egy embert előkészítsen a hittérítői, a vértanú, vagy más hasonló sorsra.      Igaz, ilyen dolgok ritkán történnek meg a modern nyugati, eliparosodott világban az Egyházon kívül, és ezért az emberek azt hiszik, hogy ez a vallás egész értelme. Minthogy nem minden nap történik meg, hogy egy városi tanácsos negyven napig böjtöl, egy politikus leteszi a trappisták hallgatási fogadalmát, vagy egy városi polgár szigorú cölibátusban él. Az Egyházon kívülálló átlagember nemcsak arról van meggyőződve, hogy a katolicizmus nem egyéb aszkézisnél, hanem arról is, hogy az aszkézis nem egyéb puszta élettagadásnál. A közönséges modern kritika az aszketikus ideált a tekintélyi alapon álló Egyházban látja megtestesítve, és ezért gondolkodás nélkül kijelenti: „Íme, ez a tekintélyi elv következménye, jobb lenne tekintély nélküli vallást bevezetni.” Igaz, hogy ritkán lehet böjtölő városi tanácsost vagy trappista politikust találni, de még sokkal ritkábban láthatók kampókra vagy szögekre felfüggesztett apácák a levegőben. Még szokatlanabb, hogy a Katolikus Akció szónoka, mielőtt elkezdi beszédét a Hyde-parkban, késsel össze-vissza vagdossa magát, és az idegen, aki meglátogat egy közönséges plébániát, még ritkábban fogja a plébánost a földön fekve találni, amint mellén tüzet éget, testét pirítja és közben önfeledt röpimákban tör ki. Mindezeket a dolgokat azonban például egész Ázsiában megteszik az önkéntes rajongók, egyedül a vallás hatalmas hajtóerejének engedelmeskedve, nem pedig valamely könyörtelen tekintélynek: és egészen bizonyosan nem a katolikus Egyház tekintélyének. Röviden: aki igazán ismeri az embereket, megmondhatja, hogy a vallás nagy, sőt félelmes dolog, hogy igazán pusztító tűz, és hogy tekintélyi szóra legalább annyiszor van szükség a mérséklésben, mint az ösztönzésben. Az aszketizmus. vagy az ösztönös vágyak ellen való háború maga is ösztönös vágy. Soha nem lehet kitörölni az ember különös törekvései közül. De észszerű ellenőrzés alatt lehet tartani, és a katolikus tekintély sokkal egészségesebb formákat találhat számára, mint a pogány vagy a puritán anarchia. Egyébként is, ez az egész eszmény, noha helyesen felfogva lényeges része a katolikus gondolatvilágnak, sok tekintetben mégis csak a második sorban áll. Nem elsőrendű fontosságú elve a katolikus filozófiának, csak a katolikus etika egyik levont következtetése. És, ha majd elkezdünk az elsőrendűen fontos filozófiáról beszélni, azonnal fel fogjuk ismerni azt a teljes és félreérthetetlen ellentmondást, amely a böjtölő szerzetes és az önmagát szögre akasztó fakír között van. Senki sem juthat el odáig, hogy megértse a tomista, sőt tulajdonképpen a katolikus filozófiát, ha nem hiszi el, hogy legfontosabb alapvető része az élet dicsérete, a létezés dicsérete, Istennek, mint a világ teremtőjének dicsérete. Minden más csak messze, messze ezután következik. A zavar ott keletkezik, hogy a katolikus szellem két síkon mozog, a teremtés és a bűnbeesés síkján. A katolikus aszkézis minden véglete, legyen az bölcs vagy nem bölcs, előzetes védekezés a bűnbeesés gonosz szelleme ellen, de sohasem kételkedés a teremtés jóságában és tökéletességében.      Sok keleti vallás esetében csakugyan igaz a tétel, hogy az aszkétizmus élettagadás, hogy az aszkéták az élet iránti megfoghatatlan gyűlöletből halálra kínozzák magukat, hogy nemcsak, mint helyes volna, urai lesznek a természetnek, hanem ellene szegülnek, amennyire csak tehetik. És ha millió és millió ázsiai szelídebb formát is választ, mint a szögreakasztást, mégis igaz, de nagyon kevéssé ismert tény, hogy az élet megtagadásának dogmája, mint első elv és parancsolat, ekkora mérhetetlen területet kormányoz. Az élettagadás egyik történelmi formája már az őskereszténységnek is legelkeseredettebb ellensége volt. Ez a manichaeizmus.      Az úgynevezett manichaeus filozófiának sok formája volt: közös bennük, hogy a halhatatlanságot és a változhatatlanságot a halhatatlan változékonyság egy furcsa nemével támadta meg. Az egészen ott ül a felelőtlenség névtelen jegye, amely annyira hozzátartozik Ázsia metafizikájához és erkölcseihez. A manichaeizmus is éppen Ázsiából indult ki. Bármilyen alakot is öltött, mindig megőrizte azt az alapfelfogását, hogy a természet rossz, vagy legalábbis a rossz a természetben gyökeredzik. A lényeges pont az, hogy a rossz gyökerei a természetbe nyúlnak, így tehát a jogai is megvannak a természetben. E felfogás szerint a rossznak éppen annyi a létjogosultsága, mint a jónak. Amint már említettem, ez a nézet sok formában jelent meg. Néha dualizmusként lépett fel, amely a rosszat a jó egyenlő jogú partnerévé teszi, úgyhogy egyiket sem lehet betolakodónak nevezni. Még gyakrabban általános eszme volt, amely kijelentette, hogy démonok hozták létre az anyagi világot, s ha vannak is jó szellemek, azoknak csak a szellemvilággal van összeköttetésük.      Később a kálvinizmus formájában jelentkezett. Ez elismeri, hogy csakugyan Isten teremtette a világot, de a rosszat bizonyos értelemben éppen úgy Ő alkotta, mint a jót. Tehát éppen úgy teremtett rossz emberi akaratot is, mint rossz világot. Eszerint, ha egy ember úgy határoz, hogy lelkét kárhozatba dönti, nem keresztezi Isten szándékait, hanem inkább megvalósítja. Ebben a két alakban: a korai gnoszticizmusban és a kései kálvinizmusban látjuk legjobban a manichaeizmus felületi különbözőségét és alapvető egységét. A régi manichaeusok azt tanították, hogy a világ teremtése, amelyet közönségesen Istennek tulajdonítanak a Sátán műve volt. Az újak, a kálvinisták azt tanítják, hogy a kárhozat megteremtése, amelyet közönségesen a Sátánnak tulajdonítanak, Isten műve volt. A régiek visszanéztek arra az első napra, amikor szerintük az ördög úgy cselekedett, mint Isten. Az újak előre néznek az utolsó napra, amikor szerintük Isten úgy cselekszik majd, mint az ördög. De mind a kettőnek az a nézete, hogy a föld teremtője, akár ördögnek nevezik, akár Istennek, eredetileg a gonosz teremtője is volt. Egy perc alatt megállapíthatjuk, hogy a mai modern emberek közt sok a manichaeus, hiszen egyesek osztják ezt a véleményt, egyesek csodálkoznak rajta, egyesek pedig azon csodálkoznak, hogy egyáltalán valami ellenvetésünk van ellenük. Hogy a középkori nagy vitát megérthessük, egy szót kell szólnunk az erre vonatkozó katolikus tanításról, amely éppen annyira modern, mint amennyire középkori is. A Szentírás szavában: „Isten körülnézett és látta, hogy minden jó”, van egy hihetetlenül finom igazság, amelyet a közönséges pesszimista modernkedő nem ér fel vagy túlságosan siet ahhoz, hogy felfoghassa. Ez az ige kimondja, hogy nincsenek rossz dolgok, a dolgokat csak rosszul is fel lehet használni. Vagy ha jobban tetszik: nincsenek rossz dolgok, csak rossz gondolatok, különösen pedig rossz szándékok. Csak a kálvinisták hihetik igazán, hogy a pokol útja jó szándékkal van kikövezve. Éppen ez az egyetlen dolog, amivel nem lehet kikövezni. Viszont nagyon is lehetséges, hogy önmagukban jó dolgokat, mint világ és test, rosszá torzít a gonosz szándék, amelynek neve ördög. De még az ördög sem teheti magukat a dolgokat rosszá: azok olyanok maradnak, mint a teremtés első napján. Csak az ég munkája volt anyagi természetű: az alkotta az anyagi világot. A pokol műve teljesen a szellem birodalmában marad.      Ez a tévedés sok formában jelentkezett, de mint a tévedések általában, leginkább két alakot öltött: egy hevesebbet, amely az Egyházon kívül állt és nyíltan támadta, és egy enyhébbet, amely az Egyház kebelében belül maradt és belülről roncsolta. Soha nem volt egy perc sem, amikor az Egyház ne gyötrődött volna e támadás és árulás között. A Darwin-féle küzdelem a létért (mindegy, hogy a kereskedelemben-e vagy a fajok közt) éppen olyan arcátlan ateista merénylet volt a 19. században, mint a bolsevista istenellenesek mozgalma a huszadikban. Hencegni az ostoba „prosperity”-vel (gazdasági fellendülés), hódolattól félájultan bámulni a szűkagyú milliomosokat, akik valamilyen trükkel összeharácsoltak minden gabonát, hetet-havat összehordani „alkalmazkodni nem-tudásról”: éppen olyan egyszerűen és nyíltan keresztényellenes, mint a fekete mise.      Ez élesen megvilágítja azoknak az embereknek sötét butaságát, akik állandóan ellene szegülnek annak, amit ők gúnyosan „hitvallásoknak és dogmáknak” neveznek. Éppen a hitvallások és dogmák őrizték meg a világ józanságát és egészségét. Ezek az urak rendszerint a megérzés és az érzelem vallását ajánlják. Ha a középkor állítólagos sötét korszakában a vallás „érzelmi vallás” lett volna, az a sötét és öngyilkos érzések vallása lett volna. Éppen a szigorú hit és dogma volt az, ami ellenállt az öngyilkos érzések rohamának. Az aszkézis bírálóinak valószínűleg igazuk van abban, hogy sok nyugati remete úgy érzett, mint a napkeleti fakírok. De gondolkozni nem tudtak a napkeleti fakírok módjára, mert hithű katolikusok voltak. És az, ami gondolatvilágukat az egészségesebb és emberibb eszményekkel érintkezésben tartotta, egyszerűen és egyedül a dogma volt. A remeték nem tagadhatták, hogy jóságos Isten teremtette a közönséges és természetes világot, nem állíthatták, hogy a világ az ördög műve, mert katolikusok voltak és nem manichaeusok. A pusztaságba és a kolostorokba való menekülés forró napjaiban a szüzesség ezer meg ezer rajongója nevezhette volna a házasságot bűnnek, ha modern szokás szerint csak egyéni eszményeikre és tulajdon pillanatnyi érzelmeikre hallgattak volna.      Aquinói Szent Tamás kemény, mély és nagyszerű meggyőződéssel hitt az életben és abban, amit Stevenson így nevezett: az élet élhetőségének elmélete. És ha a morbid reneszánszkori intellektuel állítólag azt mondta: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés”, akkor a súlyos középkori doktor erősen, mint a mennydörgés és egészen bizonyosan így felel: „Lenni – ez a válasz!” Ez a pont nagyon fontos, mert sokan úgy beszélnek a reneszánszról, mint arról a korról, amikor egyes emberek hinni kezdtek az életben. Az igazság pedig az, hogy ez volt az a kor, amikor egy-két ember először kezdett kételkedni az életben. A modern gondolkodás kezdetéig soha nem kellett olyan emberekkel harcolni, akik meg akartak halni. Az ázsiai eredetű albingensi tanok megfenyegették ugyan Európát ezzel a szörnyűséggel, de általánossá sohasem lett – csak ma. A katolicizmus az egyetlen optimista teológia. A teológia teljes feloldása és a hit összevegyítése mindazzal, ami ellene mond, talán szelídebb és kellemesebb valamit ad. De a következetes, az egész világot átfogó hitek között a katolikus az egyetlen, amely teljesen az élet oldalán áll. 3. Szent Tamás igazi élete Külső szórakozottsága, amit a világ látott, egészen különös szórakozottság volt. Igen sokféle szórakozottság létezik, beleszámítva nagyképű költőcskék és entellektüelek bizonyos elrévült elmeállapotát is. Ezek akkor a legszórakozottabbak, amikor legjobban megerőltetik agyukat. Itt van aztán a szemlélődő bölcsek szórakozottsága: vannak helyes irányban szemlélődők, ezek a keresztények, akik valamin szemlélődnek és vannak helytelen irányban szemlélődők, ezek a keletiek, akik a semmin szemlélődnek.      Nem becsületesen vitatkozni: erre mindig van idő, nem utolsó sorban olyan korokban, mint a miénk. Szent Tamás el volt szánva a vitatkozásra, a becsületes vitatkozásra, arra, hogy mindenkinek válaszol, mindennel foglalkozik. Ezért írt annyi könyvet, hogy hajót lehetne vele süllyeszteni. Talán nem is tudott volna ilyen óriási munkát végezni, ha nem gondolkozott volna még akkor is, amikor nem írt, mindenekelőtt pedig, ha nem gondolkozott volna harciasan. Ez a szó itt semmiképpen nem azt jelenti, hogy keserű, gúnyolódó vagy szeretetlen, hanem egyszerűen csak azt, hogy harcias ember volt. Közismert tény egyébként, hogy általában azok az emberek, akik nem szeretnek vitatkozni, szívesen gúnyolódnak. Ezért van, hogy a mai irodalomban olyan kevés az érv és olyan sok a gúny. Szent Tamás a mennyei üdvösség állapotát elsősorban az értelem legfőbb boldogságának tartotta: az igazság szeretetének beteljesülését látta benne, nem pedig a szeretet igazi beteljesülését. Az is igaz, hogy a misztikusok és Szent Ferenc tanítványai a szeretet elsőbbségének hitében éltek. Mindez azonban inkább csak hangsúly kérdése volt, talán a temperamentumé is egy kicsit, és Szent Tamásnál esetleg félénksége és szemérmessége is közrejátszhatott. Valahogy az az érzésem, hogy Tamás, még ha épp annyira hitte volna, mint Szent Bonaventura, hogy a vallásos elragadtatás az érzelmek dolga, soha nem beszélt volna róla az érzelmek hangján. Mindig zavarba jött volna, ha bonaventurai terjedelemben kellett volna az érzelmekről írnia.      Az egyetlen kivétel, ahol az érzelmek nyelvén megszólalt, költészete volt. Minden szentség titok, Tamás szent versei pedig olyanok voltak, mint a szorosan zárt kagylóban titkon termő gyöngyök. Brabanti Siger ellenei utolsó harcából is győzelmesen tért vissza, mégis visszavonult. Ez a küzdelem volt talán az egyetlen, amelyben külső és belső élete kereszteződött és összekeveredett. Mert rádöbbent, mennyire áhítozott már gyerekkora óta arra, hogy minden erőt egyesítsen Krisztus harcában, és hogy csak mennyivel később hívta Aristotelest szövetségesül. Most pedig a szofizmusnak eme utolsó, lidércnyomásszerű megnyilatkozásában először kellett rájönnie arra, hogy akadhatnak emberek, akik azt akarják, hogy Aristoteles győzzön Krisztus felett. Soha nem tért magához ebből a megrázkódtatásból. Harcát megharcolta, a csatát megnyerte, mert korának legjobb koponyája volt, de soha nem bírta elfelejteni élete minden gondolatának és céljának ilyen kiforgatását. Az az ember volt, aki gyűlölte a gyűlölködőket. Bizonyos határig még gyűlöletes gondolataikat sem tudta gyűlölni. De az anarchiának abban a szakadékában, amelyet Brabanti Siger ásott az igazság kettős arcáról szóló szofizmusával, meglátta, hogy hol és hogyan pusztulhat el a vallás minden alapeszméje, sőt maga az igazság. 4. Közeledés a tomizmushoz A józan ész egymagában képes felfogni, hogy a tomizmus a józan ész filozófiája. Tény, hogy Európa a reformáció óta a paradoxonok hazája. A baj nem az, hogy vannak paradoxonok, hanem az, hogy a paradoxonok megkövesedtek, hogy az emberek kedélyesen belenyugszanak, mint valami közhelybe.      Amióta a 16. században elkezdődött az újkor, egyetlen filozófiai rendszer sem áll összhangban az átlagember valóságérzékével: azzal, amit – ha rájuk bíznák az eldöntését – a józan emberek józan észnek neveznének. Minden rendszer paradoxonból indul ki. Ez a különös szempont mindig egy értelmes szempont feláldozását követeli meg. Ez az egyetlen közös vonás Hobbesben és Hegelben, Kantban és Bergsonban, Berkeleyben és William Jamesben. Az embernek olyasmit kellene elhinnie, amit egyetlen normális ember sem hinne el, ha hirtelen az ő egyszerű ítélete elé terjesztenék. Ilyenek például: a törvény a jog felett áll, a jog kívül esik az értelmen, a dolgok csak olyanok, amilyeneknek gondoljuk őket, vagy minden viszonylagos egy valósághoz képest, amely viszont nem létezik.      D'Arcy atya, gyakorló filozófus és pap írta le ezt a nyugodt, sőt kedves mondatot: „Szent Tamás és Hegel célja és módszere között bizonyos hasonlóságot lehet felfedezni. Vannak azonban figyelemre méltó különbségek is. Szent Tamás számára lehetetlenség, hogy ellentmondások egymás mellett megállhatnak, azon felül nála a dolgok valósága és értelmi felfogásuk szorosan összefügg, a dolgoknak először lenniök kell, hogy felfoghatók legyenek.”      Bocsássanak meg az utcáról felkerült embernek, ha erre a mondatra az a megjegyzése, hogy a „figyelemreméltó különbség” egyszerűen abból áll, hogy Szent Tamás józan eszű volt, Hegel pedig bolond. Az egyszerű ember nem hajlandó elismerni, hogy Hegel egyszerre létezhet is, nem is, vagy hogy lehetséges megérteni Hegelt, amikor Hegel nem is létezik. D'Arcy atya úgy említi ezt a hegeli paradoxont, mintha az feltétlenül beletartoznék a világ egész rendjébe, aminthogy bele is tartozik, ha az ember olyan kutatva és rokonszenvesen olvassa a modern filozófusokat, mint ő. Ezzel szemben Szent Tamás filozófiája azon az egyetemes közmeggyőződésen alapszik, hogy a tojás valóban tojás. A hegeliánus azt mondja, hogy a tojás tulajdonképpen tyúk, minthogy része egy végtelen fejlődési folyamatnak. A Berkeley-követő azt tartja, hogy a tükörtojás csak annyira létezik, mint az álom, mint hogy éppen olyan könnyű az álmot a tükörtojás okának, mint a tükörtojást az álom okának felfogni. A pragmatista nyugodtan hiszi, hogy a rántotta akkor esik a legjobban, ha elfelejtjük, hogy valaha is tojás volt, és csak arra gondolunk, amikor feltörték és meghabarták. De Szent Tamás egyetlen tanítványának sem kell kikaparnia az agyát a koponyájából, hogy kikaparja a tojást a héjából. Nem kell a fejét bizonyos szögben a tojás felé fordítania és úgy néznie vagy rákacsintania vagy behunynia a fél szemét, hogy a tojás új leegyszerűsítését megláthassa. A tomista az emberek testvériségének fényes napsugarában áll, azt vallja, amit az egész világ józan emberei: hogy a tojás tojás és nem tyúk, nem álom vagy merő gyakorlati közmegegyezés, hanem való dolog, amelyet érzékeink tekintélye bizonyít, ez pedig Istentől való. 5. Még egy szó Szent Tamásról A tomista filozófia és teológia összehasonlítva más filozófiákkal, például a buddhizmussal vagy a monizmussal és más teológiákkal, mondjuk a kálvinizmussal, egész nyilvánvalóan dolgozó, sőt harcoló rendszer: tele van józan ésszel és építő bizalommal, és ezért természetesen reménységgel és ígérettel is. És ez nem hiú remény, nem teljesíthetetlen ígéret. Ebben a mai, nem éppen reményteljes időben azok a legreménykedőbb emberek, akik Szent Tamásra néznek, mint vezérükre.     Aquinói Szent Tamás megnyerte csatáját, de a manichaeusokat nem tudta teljesen eltiporni. Tamás azt bizonyította, hogy a kereszténység fő irányvonalának természetfelettinek kell lennie, de nem természetellenesnek, és soha nem szabad eljutnia a hamis spiritualizálódásnak abba a sötétségébe, ahol elfeledkeznek a Teremtőről és arról, hogy Krisztus emberi testet öltött.      Az Úr félelme minden bölcsesség kezdete, és ezért a kezdet kezdeteihez tartozik. Ez uralkodik az emberi kultúrák hajnalhasadása előtti első hideg órákban. Ez az a hatalom, amely kiemelkedik a vadonból, a forgószél szárnyán repül és összetöri a kőbálványokat. Ez az a hatalom, amely előtt a keleti népek porban hevernek, mint az utcakövek, ez az a hatalom, amely elől az első próféták meztelenül és üvöltve elfutottak, egyszerre hirdetve istenüket és menekülve előle, ez az a félelem, amely jogosan gyökere minden igazi vagy hamis vallásnak. Az Úr félelme minden bölcsesség kezdete, de nem vége. A protestantizmus lelki családfája hosszan visszanyúlik a középkorba. Szent Ágoston nagy neve, amelyet Tamás soha nem említett tisztelet, de gyakran helyeslés nélkül, fedezte az augusztiniánusok filozófiai iskoláját, amely természetesen legtovább az ágoston rendben maradt meg. A különbség köztük, mint minden katolikusok közötti különbség, csak a hangsúly eltérése volt. Az augusztiniánusok az embernek Isten előtti tehetetlenségét húzták alá, Isten mindentudását az ember sorsát illetően, a szent félelem szükségességét és a szellemi büszkeség megalázását. Ezeket az eszméket erősebben hangsúlyozták, mint a szabad akarat vagy az emberi méltóság vagy a jócselekedetek szembenálló, de érintkező eszméit. Ebben a vonatkozásban folytatói voltak Szent Ágoston szabadakarat-korlátozó nézeteinek, hiszen még ma is őt tekintik viszonylag a legdeterministább egyházatyának. De különbség van hangsúly és hangsúly között, és eljött az idő, amikor az egyik oldal hangsúlyozása már a másik oldal teljes tagadását jelentette.      Mert volt egy egészen különös barát, fent a német erdők egyik ágostonrendi kolostorában, akinek, hogy úgy mondjam, egyedülálló és különleges tehetsége volt a hangsúlyozáshoz és semmi máshoz ezen kívül. A hangsúlyozáshoz, amely olyan hangos volt, mint a földrengés. Bányászember fia volt, s neve Luther Márton. Nem hiszem, hogy akár Szent Ágoston, akár az augusztiniánusok szerették volna látni az augusztinus hagyományok e győzelmének napját. Az augusztianizmus akkor, a vihar és a rombolás napján, kilépett cellájából és új, hatalmas hangon kiáltozva követelte az ősi és érzelmi vallást, és minden filozófia elpusztítását. Egészen különösen irtózott és undorodott a nagy görög filozófusoktól és a skolasztikusoktól, akik a görögökből merítettek. Csak egyetlen elmélete volt, és ez minden elmélet lerombolását jelentette. És megvolt a maga teológiája, amely a teológia halálát jelentette. Az ember semmit sem szólhatott Istenhez, semmit sem mondhatott Istenről, kivéve egy szinte tagolatlan kiáltást kegyelemért és Krisztus természetfölötti segedelméért. A világban, ahonnan e kiáltás hangzott, minden természetes dolog haszontalanná vált. Az ész haszontalan lett. Az akarat haszontalan volt. Az ember egyetlen hüvelykujjnyival sem mozdulhatott tovább, mint a kődarab. Az ember abban, ami a fejében volt, nem bízhatott jobban, mint egy répában. Semmi sem maradt égen és földön, csak Krisztus neve, amely olyan hangon tört elő a magányos elátkozottságból, mint egy megkínzott állat üvöltése.      Igazságosnak kell lennünk azokhoz a nagy emberi alakokhoz, akik valóban a történelem sarokvasai. Bármennyire erős és bármennyire helyesen erős tulajdon meggyőződésünk; ennek soha nem szabad bennünket oda vezetnie, hogy azt higgyük, a világ arcát közönséges alakok változtatták meg. Így van ez a nagy ágostonrendi szerzetessel is, akinek széles, zömök alakja elég nagy volt ahhoz, hogy négy évszázadon át eltakarja Aquinói Szent Tamást, ezt az óriási emberi hegyet. Ez nem a teológia kérdése, ahogy a modernek szeretik mondani. A protestantizmus semmi egyéb nem volt, mint minden emberi jótulajdonság reménytelenségének kikiáltása azzal a reménnyel, hogy ez úton megmenekülünk a pokoltól. A lutheranizmus legtöbb modern szakasza még több mint irreális, de Luther nem volt irreális. Azok közé a nagy, őserejű barbárok közé tartozott, akiknek csakugyan az a feladatuk, hogy megváltoztassák a világot. Szent Tamás és Luther alakjainak összehasonlítása filozófiai értelemben fölösleges, sőt nem is becsületes dolog. Aquinói Szent Tamás nagy szellemének térképén Luther szelleme szinte észrevehetetlenül tűnne el, de mégsem tévedés az, amit már annyi újságíró kijelentett anélkül, hogy törődött volna azzal, hogy igaz-e: Luther csakugyan korszakot nyitott meg, és elindította az újkort, a modern világot.      Ő volt az első ember, aki tudatosan használta a tudatát, vagyis azt, amit később egyéniségnek neveztek el. Meg kell hagyni, hogy meglehetősen erős egyéniség volt. Szent Tamás még erősebb egyéniség volt: hatalmas és vonzó megjelenésű, szelleme pedig úgy működött, mint egy óriási tüzérüteg-hálózat, amely lövegeivel elárasztja az egész világot. De vele soha nem történt meg, hogy mást használt volna, mint szellemét. És az igazságokat, amelyeket védett, mindig függetleníteni tudta saját személyétől. Soha nem történt meg Szent Tamással, hogy Szent Tamást fegyverül használta volna. Egy szó sem maradt ránk arról, hogy a vitában valaha is hivatkozott volna személyes előnyeire. Röviden: a szellemi tudattalanság korába tartozott, a szellemi ártatlanság korába, amelynek nagyon is sok köze van a szellemhez. Luther viszont megkezdte azoknak a sorát, akik a szellemi tevékenységben saját személyüket is latba vetik. Amikor egyszer úgy idézte a Szentírást, hogy beleszúrt egy szót, amely az eredeti szövegben nem volt benne, nyugodtan üzente meg azoknak, akik kérdőre vonták: „Mondd meg nekik, hogy Dr. Luther Márton így akarja!” Ez az, amit ma egyéniségnek nevezünk. Luther nemcsak a skolasztikát tiporta le, de nagyon is valóságos értelemben megalapította a modern kort. Lerombolta az értelmet és helyébe állította a befolyásolást. Azt mondják, hogy Luther nyilvánosan elégette a Summa Theologica-t és Aquinói Szent Tamás többi művét. Könyveket állítólag nagyon nehéz elégetni, és kimondhatatlanul nehéz lehetett elégetni a könyveknek azt a hegyét, amelyet a nagy dominikánus a kereszténység vitás kérdéseinek szentelt. Mindenféleképpen van valami megborzongató és apokaliptikus a pusztításnak ebben az eszméjében, ha magunk elé képzeljük a szociális, erkölcsi és elméleti kérdések emez enciklopédikus gyűjteményének hatalmas tömegét. Mindazok a tömörre fogott meghatározások, amelyek annyi tévedést és végletet kizártak, mindazok a nagylátókörű és kiegyensúlyozott ítéletek, amelyek szabályozták a kötelesség ellentmondásait és a kisebbik rossz választhatóságát, mindazok a szabadszellemű fejtegetések a kormányok hatalmának korlátairól és az igazság különleges sajátságairól, mindazok a hajszálfinom megkülönböztetések a magántulajdon helyes használatáról és visszaéléseiről, mindazok a szabályok és kivételek a háború nagy veszedelméről, mindazok az elnézések az emberi gyengeség iránt és a gondoskodások az emberi egészségről: az egész középkori humanizmusnak ez a hatalmas tömege összezsugorodott és füstté vált ellenségeinek szemei előtt. És a nagy, szenvedélyes paraszt sötéten örült, mert íme, lenyugodott a szellem napja. Mondat mondat után égett el, és az arany alapelvek arany lángokká változtak abban az utolsó és haldokló dicsőségben, ahol együtt lángolt minden, ami egykor a görögök nagy bölcsessége volt. A történelem legnagyobb középponti szintézise, amely összekötötte az ókort az újkorral, füstté változott, és a világ fele el is felejtette, mint az elszálló füstöt.