A PIUS KÖZÖSSÉG RÓMAI KAPCSOLATA

Beszélgetés Pater Niklaus Pflugerrel

a Szent X. Pius Papi Közösség német disztriktjének vezetőjével

(A beszélgetést a Kirchliche Umschau szerkesztője, Jens Mersch folytatta az atyával)

Kirchliche Umschau (KU): Főtiszteletű Úr, XVI. Benedek pápa megválasztása sok tradícióhoz hű katolikusban nagy reményt keltett. Ön örült ennek a választásnak?

Pater Niklaus Pfluger (NP): Magától értetődő, hogy a borzalmas pápa nélküli idő után örül az ember egy új főpásztornak, akkor is, ha általánosságban papi közösségünk római auktoritáshoz való viszonyában semmi lényeges nem változott. Új pápánk van: Habemus Papam. Ezzel egy új vízió jött létre. Ez reménykedővé tesz bennünket, vagy ahogy a rendfőnökünk kifejezte: „Felvillant egy reménysugár.”

 

KU: Mit remél Ön ettől az új pontifikátustól?

NP: Eléggé világos, hogy bizonyos kérdésekben – mégpedig fontos kérdésekben – Ratzinger bíboros nem osztotta az elhunyt pápa megítéléseit, még akkor sem, ha a hittani kongregáció prefektusaként ezeket részben neki is képviselnie kellett. Az általa fogalmazott idei nagypénteki keresztúti elmélkedésekben világosan kinyilvánította, mi a véleménye az Egyház jelenlegi rossz állapotáról. Más helyütt írásban is megtette ugyanezt.

    Ha mi a vigasztalan vallási helyzet e józan diagnózisát szem előtt tartjuk, kijelenthetjük, hogy a kormányrudat sürgősen el kell rántani, még mielőtt késő lesz. Ha egy autóvezető az úton megpillant egy feléje tartó akadályt, azonnal a fékre kell lépnie. A kérdés az, hogy szabad-e a hátraarcban, szabad-e a hátramenet bekapcsolásában reménykednünk? A válasz, amit erre a kérdésre XVI. Benedek pápa fog adni, még nem dőlt el.

    Mindazonáltal az én személyes benyomásom az, hogy az új pápa hajlik a fék használatára. Ez azt jelenti, hogy az Egyház általános progresszista irányvonala tovább fog ugyan haladni, de lassabban, mint eddig. A mi reményünk az Üdvözítőnek az Egyház és a pápa számára tett ígéretein alapszik. Benedek pápának egész biztosan különleges kegyelmek és a Szentlélek különleges segítsége lesz az Úrtól felajánlva. Ezért kell sokat imádkoznunk érte. Egy pontifikátus kezdetén olyan intézkedések történnek, amelyek a jövőt döntően befolyásolják. Minden egyes katolikus kötelessége, hogy a legfelsőbb pásztorért imádkozzon, tehát azért a személyért, akinek az Egyházat vezetnie kell.

 

KU: Milyen pozitív jeleket tud az első pápai döntésekben felismerni?

NP: Az első napokban különböző és ambivalens szignálok jöttek az apostoli palotából. Ezekből, aszerint, hogy ki milyen perspektívát választott, pozitív vagy negatív eseményeket is ki lehet emelni, mert mindkét irányba mutatnak jelek. Ez ugyan a hagyományhű katolikusok számára zavarba hozó momentum, de a pápának e tetteit még túl korai lenne megítélni.

    Vegyük például a már említett nagypénteki meditációt, amelyben Benedek pápa nagyon józanul és nagyon világosan írta le az Egyház katasztrofális helyzetét. De ne felejtkezzünk meg első beszédeiről sem. II. János Pál pápa temetésén olyan prédikációt tartott, amelyre az ember felkapta a fejét. Szinte semmit sem beszélt azokról a pontokról, amelyeket II. János Pál pápa fontosnak tartott. Semmi nem mondott a vallások közötti párbeszédről, egy szóval sem említette a zsinatot, igen, kétszáz állami vezető jelenlétében egyetlen szót sem ejtett a szociális témákról, a demokráciáról vagy az emberi jogokról. Az is kiderült, hogy éppen ez a beszéde hozott a konklávéban további szavazatokat a számára. Ez azt is jelenti, hogy több olyan bíboros él még, aki osztja ezt a reális megítélést az Egyház helyzetéről. Ez is bizonyos reménykedésre ad okot.

    Arra is gondolnunk kell, hogy Ratzinger bíboros a múltban nagyon éles szavakat használt a liturgia reformjáról. Az új pápa megválasztásával Rómában kétségtelenül megváltozott az atmoszféra. Úgy tűnik, mint már mondtam, hogy ő meg fogja húzni a féket, nem többet, de nem is kevesebbet.

 

KU: A II. Vatikáni Zsinat utáni egyházi változások – az Egyházhoz és a pápák tanítóhivatalához való hűségből eredő – elutasításának szimbolikus figurája Marcel Lefebvre érsek volt. Negyven évvel e zsinat után – Ön milyen mérleget von meg?

NP: Meg kell állapítanunk, hogy az Egyház válságának fő oka a zsinat. Akkor is, ha be kell vallani, hogy nem minden rosszért ez a zsinat a felelős, szövegeinek kétértelműsége nagy szerepet játszott az elmúlt évtizedek hanyatlásában. Nem annyira a téves kijelentések, hanem sokkal inkább és elsősorban a jó megállapításoknak a katolikus-ellenes, újszerű és kétértelműekkel való összekeverése volt az, ami egy eddig soha nem ismert egyházi ambivalenciához és végül ehhez a szörnyű hitbeli válsághoz vezetett. II. János Pál pontifikátusához a zsinat adta a fő irányvonalat. Az elhunyt pápa szinte nem is akart mást, mint a zsinatot hűen megvalósítani és alkalmazni, történjen ez a téves ökumenizmussal, a felháborító vallási találkozókkal, a bénító kollegialitással, a világhoz való új kapcsolatokkal.

    A zsinat választ akart adni a világ modern kérdéseire. De mivel egy tisztán pasztorális zsinat volt csak, tudatosan lemondott arról, hogy az igazság primátusát, tehát a hit tanait kihangsúlyozza. Ennek a tan elvesztése, a kétezer éves tanbeli igazságok elvesztése lett a következménye. Mi erre gondolunk, amikor a hit válságáról beszélünk.

    Ha azonban a hit meginog, vele inog a pasztoráció és nem sokkal utána az erkölcs is. Nézze meg a zsinat következményeit a pasztorációban. Hol léteznek még missziók, hol marad a hit hirdetése a népeknek? Hol marad a buzgóság, amellyel Jézusnak akar valaki lelkeket megnyerni? Honnan ered a tehetetlenség a bárányoknak a farkasoktól, a hívőknek a hitellenes világtól való megvédéséhez? Mindenütt a világ alapelveinek a katolikusok mindennapi életébe való hihetetlen behatolásának vagyunk tanúi. A meghasonlottság és a bizonytalanság, amely a zsinat által keletkezett, hívták létre e káros következményeket. A liturgia válsága, a papság, a szerzetesi élet válsága – mindez azokból a hamis reformokból keletkezett, amelyet ráerőszakoltak az Egyházra. Ez volt Lefebvre érsek meggyőződése.

 

KU: Az új pápa II. János Pál pápa teológiai örökösének jelentette ki magát, sőt, még az elhunyt boldoggá avatásának eljárását is megnyitotta.

NP: Sajnálatos, hogy még az Egyház általános szabályait sem tartják be, különösképpen, amikor látják, hogy a II. János Pál iránti tisztelet főként érzelmi alapokon nyugszik. Nézze csak meg a médiakampányokat! Az emberek, akik megsiratják, akik szerették a pápát, a gyakorlatban nem követték őt. Ezért kell az eljárás megnyitásához rendkívül nagy kérdőjelet tenni, hiszen itt nagy ellentmondás áll fenn. Egy nagy amerikai napilap ezzel a címmel jelentetett meg cikket: „Szerették II. János Pált, de az erkölcs kérdéseiben nem követték őt.” Nem sokkal ezelőtt ugyanezt lehetett a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban is olvasni. Német fiatalok számoltak be róla, hogy nagy tiszteletet éreznek az elhunyt pápa iránt, erkölcsi követeléseiben azonban – természetesen – nem akarják követni. Ezért kellene a kánoni eljárással, aminek az igazságot kell kinyilvánítania, addig várni, amíg az emóciók lecsillapodtak. Az Egyháznak nem szabad a média nyomásának engednie. Emlékezzünk arra, hogy az elhunyt pápa végrendeletében lelki nyugalmáért „imákat és miséket” kért.

 

KU: Miként látja Ön a hagyományos szentmiséhez való visszatérés lehetőségét?

NP: A valóság az, hogy a régi mise soha nem lett eltörölve. Ezt egy 1986-ban összehívott kilenctagú bíboros-komisszió is állapította meg, majd Castrillon Hoyos bíboros („a pápa elvileg egyetért azzal, hogy a régi mise soha nem lett eltörölve”) és nemrégiben Medina bíboros is megerősített.

    És mégis! Milyen szégyenletes módon kezelték az elmúlt évtizedekben a hagyományos katolikus misét, mennyire megalázták azokat a papokat, akik hűek maradtak hozzá! Lefebvre érsek volt az szinte az egyetlen, akinek mint a katolikus Egyház püspökének megvolt a bátorsága a jogos, a kötelességszerű ellenálláshoz.

    Visszatérve az Ön kérdéséhez: Ratzinger bíboros egy katolikus személyiségnek írt levelében intett attól, hogy a hagyományos mise általános szabadságával számoljon valaki. De ez a bíboros véleménye volt. Pápaként most egészen más lehetőségei vannak. XVI. Benedek pápának megvan a hatalma, hogy a jogot visszaállítsa és a megvetett rítusnak a tiszteletet visszaadja.

    A Szent X. Papi Közösség minden tőle telhetőt el fog követni, hogy a katolikus mise, minden idők miséje ezt a szabadságot visszaszerezze. A misének ezt a visszatérését az Egyház színe előtt közzétenni – nos, ezt fogja a mi közösségünk a pápától kérni.

 

KU: Milyen kilátásai vannak Ön szerint a Szent X. Pius Papi Közösségnek? Mit kívánna Ön az új pontifextől?

NP: Az teljesen világos, amit mi a pápától egész katolikus szívvel kérni akarunk: Az Egyház helyzetének megváltoztatását, amit maga a pápa is szörnyűnek írt le. Ebből az analízisből kell kiindulni: fennáll egy probléma. Nem lehet továbbra is úgy cselekedni, ahogy eddig. De vajon hol található meg erre a problémára a megoldás? Csak egy valódi megoldás létezik, és ez a csorbítatlan egyházi hagyomány. A tradíció tehát az egyetlen megoldás az Ön kérdésére.

    Ezért olyan fontos a tridenti mise kérdése is. Ez több mint rituális kérdés, több mint egy bizonyos liturgikus forma kérdése. A katolikus mise mindent tartalmaz, az egész keresztény életet, a kegyelmi életet, a lélek életét. A katolikus léleknek szüksége van a katolikus misére. Benne van az egész, a megrövidítetlen, a felhígítatlan hit utáni vágy. Ez nagyon sok. A hagyományos mise kérdése felöleli az Egyház egészséges állapothoz való visszatérésének egész problémakörét.

    Nem követelhetünk mindent. Alapelvekre mutathatunk csak rá. Nem diktálhatunk a pápának, hogy mit tegyen; erre nem vagyunk illetékesek, és ezt nem is fogadnák el. Ezért csak fel kell hívni a pápa figyelmét erre az útra. Nem a Szent X. Pius Papi Közösségről van szó, hanem egyedül az Egyházról. Ha az Egyház nagy problémái megoldódnak, a mi közösségünk „problémája” is megszűnik. Papjaink, a ránk bízott lelkek, nem élnek mást csak az Egyház hagyományát, ahogy ez a II. Vatikáni Zsinatig az egész Egyházban szokásban volt. Mindenkit meghívok, hogy jöjjön el és nézzen körül, és mindent a gyümölcséről ítéljen meg. Veni et Vide! Jöjj és láss! Igen, ez valóban igazi vízió lenne. Ez volt Lefebvre érsek víziója.

    Az összes többi konkrét kérdés megválaszolásához még túl korán van. Nem szabad elsietnünk a megoldásokat. Nem fogjuk a pápa jeleit figyelmen kívül hagyni, de én úgy gondolom, hogy az idő még nem érett meg egy definitív szabályozásra. Mostanáig még azt sem látjuk világosan, hogyan kellene egy gyakorlati lépésnek kinéznie. De az Egyház számára már az is sokat jelentene, ha a pápa a hagyományos misét szabaddá tenné és a celebrálását bátorítaná.

    Rendfőnökünk, Msgr. Bernard Fellay nyilvánosságra hozta a kéréseinket, emlékeztetett a Rómával folyó beszélgetésünk preambulumjára: a mise engedélyezésére és a Lefebvre érsek által 1988-ban felszentelt négy segédpüspök kiközösítésének a visszavonására. A rendfőnök javaslatokat is tett. Segédpüspökeink puhatolódzó látogatásokat tehetnek, és a pápának beszámolhatnak a tradíció világszerte észlelhető felvirágzásáról. Mi a Szentatyának ismételten csak az Egyház megújulására való fáradhatatlan készségünket ajánlhatjuk fel.

 

KU: A tiara nélküli pápai címert egy rangidős vatikáni tisztviselő „a püspöki kollegialitás iránti szenvedélyes vallomásnak” nevezte. Beleesett már az új pápa is a kollegialitás szociológiai csapdájába, amely a pápaságtól elrabolja a kormányozhatóságot?

NP: Ezek jószándékú spekulációk csupán. Én ehelyütt inkább az ökumenizmust, mint a kollegialitást vélem felfedezni, amelyet persze szintén az ökumenizmus következményének lehet tekinteni. Én úgy gondolom, a pápában inkább arra van meg a vágy, hogy olyan módon gyakorolhassa a pápaságot, mint ahogy ez az első évezredben uralkodott, hogy ezáltal az ortodoxokkal – és így az anglikánokkal is – könnyebben szót értsen. Ő sokkal inkább az ortodoxokkal, mint a protestánsokkal való ökumenizmust favorizálja. Ennek ismeretében kell azt az újdonságot látni, mi szerint a pápai címert most a mitra díszíti.

 

KU: A zsinat. – Lehet-e valaki katolikus anélkül, hogy a zsinatnak a dokumentumait akceptálja?

NP: Miként lehetne bennünket kötelezni olyan valamire, amelynek már az elismeréséhez is interpretációra van szükség, hiszen nekünk azt ajánlják, hogy a zsinatot „a tradíció fényében” fogadjuk el. Ez ugye azt jelenti, hogy többféle interpretáció is lehetséges. Ebben nagy probléma rejlik. Egy zsinatnak világosnak, egyértelműnek kell lennie. Ha interpretációra van szüksége, akkor ez már egyet jelent a kétértelműséggel és homályossággal, s ilyenkor a problémát már bárki meg is vitathatja.

    A kérdést inkább így kellene megfogalmazni: Lehet-e valaki katolikus anélkül, hogy a zsinat előtti pápák vallásszabadságról, ökumenizmusról, liturgiáról és a mi Urunk Jézus Krisztus szociális királyságáról szóló tanait elfogadja?

 

KU: A német püspökök tulajdonában levő kiadó egyik újságja Fellay püspököt Osama bin Laden után a pápa második nagy „ellenfelének” nevezte. Ebben az egyházon belüli mérgezett klímában, Ön valóban hisz valódi javulásban?

NP: Nem lehet tudni, hogy ezt a megjegyzést viccesnek vagy komolynak szánták-e. Talán csak egy újságíró buta megjegyzése volt, ilyen szalagcímekkel próbálják az emberek figyelmét magukra felhívni. Msgr. Fellay azt válaszolta erre, hogy nem is tudta eddig, hogy ő a pápa ellenfele lenne. Mire támaszkodik ez a válasz? Mi katolikus papok vagyunk és egész szívünkkel Péter trónján csüngünk.

    Ez a sértő hasonlat azonban valami másra biztosan rámutat: Ha a pápa valóban és konkrétan tenni akar valamit az Egyház gyógyulásáért, akkor rendkívül nagy ellenállásra fog találni – szintén és különösen az episzkopátusokban. A hagyománnyal és ezáltal a Szent X. Papi Közösséggel szembeni gyűlölet roppant nagy. Ha a pápa túl nagy szimpátiát mutat a tradíció iránt, ez az Egyházban könnyen nyílt szakadáshoz vezethet.

 

²²²²²

 

 

vissza

a TARTALOMHOZ