zajlott le 1986. október 27.-én Assisiben: egy rendkívüli, soha eddig nem volt, nagy visszhangot kiváltó esemény – egy „világtalálkozó a békéért”. Így adódott, hogy erre a világtörténelemben eleddig példa nélkül álló együttlétre egy szép októberi napon (1986. október 27-én) Assisiben valóban megjelent több, köztük 30 nem-keresztény, vallásközösség mintegy 150 képviselője. És e napnak estéjén „a vallási vezetők megelégedéssel nyugtázták, hogy nyolc órán át a világnak valami nagyon fontosat demonstráltak, mégpedig azt, hogyan valósítható meg imádság által egy kis darab béke.” (epd/ ZA 1986 Nr. 207)
De kik is voltak azok, akik ilyen szépen összejöttek, hogy „a békéért” imádkozzanak? Ott voltak az ortodox és az ősi keleti egyházak küldöttei, a Lutheránus Világszövetség, a Reformált Egyházak, a Metodista Világtanács és a Baptisták Világszövetségének megbízottai. Az anglikán egyházat a Canterbury-i érsek és az Egyházak Ökumenikus Világtanácsát a főtitkáruk képviselte. Velük együtt a különböző keresztény hitközösségekből összesen 51 küldött vett az imatalálkozón részt.
Hogy keresztények – nevük és hitvallásuk korlátain felülemelkedve – közös imádságra jönnek össze, nos ez magában véve örvendetes dolog, különösen mindazok a Krisztus testén belüli ellenségeskedések után, melyek Jézus üzenetének szavahihetőségét oly gyakran megkérdőjelezték. De rajtuk kívül meghívottak voltak, és el is jöttek: nemcsak a zsidók, hanem a mohamedánok, a buddhisták – így a Dalai Láma mint a tibeti nép feje –, a hinduk, a szikhek és a sintoisták, az indián sámánok és az afrikai varázslók, vagyis olyan vallások képviselői, melyek tanaihoz a kígyószellem-idézés, megszámlálhatatlan isten tisztelete, démon-idézés és más egyéb hasonló dolog is hozzátartozik. E tényeket tekintve joggal nevezik hát az Assisi-i világ-imatalálkozót „az emberiség történelmének egyik nagy fordulópontjának”, és joggal mondják, hogy „ez az elgondolkodtató esemény” „egy új idő kezdetét” kell jelentse. (L’Osservatore Romano német-nyelvű kiadás, l6. évjárat Nr. 48 – 1986.11.28. 2. o.). Miután minden vallási csoport külön-külön a neki kijelölt helyen elmondta ún. imáit következett a nap fénypontja: a Szent Ferenc Bazilika altemploma előtti téren megrendezett közös ima. Mint ahogy már reggel a Santa Maria degli Angeli-ben megtartott köszöntőnél, az egyéb vallások képviselői itt is a keresztény egyházak tagjai mellett foglaltak szorosan helyet. És most ugyanabban a kultikus ünneplésben, melyben a keresztények a háromszemélyű egy Istenhez imádkoztak, ők Allahhoz, Buddhához, Brahmához, Wisnuhoz, őseik szelleméhez, a „Nagy Szellemhez”, „Földanyához” és a négy szélhez fohászkodtak.
Miért is jöttek mind ezek az emberek erre az imatalálkozóra össze? II. János Pál pápa reggeli köszöntőjében kijelentette, hogy ennek a történelmi találkozónak az a feladata, hogy „egy békés világ előképe” legyen, és azért kerül megrendezésre, „mert meg vagyunk győződve róla, hogy nekünk… imára, esdeklő, alázatos és bizalommal teli imára van szükségünk, hogy a világ végre a valódi és tartós béke helyévé váljon.” (L’Osservatore Romano. Nr. 45. – 1986. 11. 7-9. old.)
Ezek szerint tehát a pápa úgy gondolja, hogy a világot a tartós béke színterévé lehet tenni. Pedig azt, hogy ez nem lehetséges, a Szentírás világosan kimondja: ennek a világnak csak Jézus tudja újraeljövetelekor a békét meghozni. És legeslegkevésbé a bálványokhoz és démonokhoz való folyamodás az, ami békét hozhat a népek számára. De mivel manapság minden az „evilági” béke érdekében történik, melyet mindenképpen el kell érni, e békéért a keresztények még hitüket is készek feláldozni, mely szerint csak egy Isten létezik, csak egy Megváltó: Jézus Krisztus, tehát egyedül Hozzá fohászkodhatunk.
Holott a Szentírás világosan kijelenti: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindenek felett van, mindent áthat és mindenben jelen van”, vagyis a Mi Urunk Jézus Krisztus Atyja (lásd: Ef 4,6). „Bár beszélnek istenekről az égen és a földön – tudniillik sok istenük és sok uruk van –, nekünk azonban egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s mi érte vagyunk” (1 Kor 8,5-6). És a 95. zsoltár 5. versében ez áll: „A pogányok minden istene haszontalan bálvány.” Ezért mondja Pál apostol: „Ezért, kedveseim, óvakodjatok a bálványimádástól! … Amit a pogányok áldoznak, nem Istennek, hanem a sátánnak áldozzák. Igazán nem óhajtom, hogy közösségtek legyen a gonosz lelkekkel.” (1 Kor l0,14 és 20)
De hogyan volt egyáltalán lehetséges egy ilyen, keresztények által megrendezett imatalálkozó létrejötte, mely ennyire ellentétben áll a Szentírás tanúbizonyságával? Ez azzal a modern beállítottsággal függ össze, melyet nemcsak a római katolikus Egyház feje képvisel: így például IV. Ignác ortodox pátriárka, az Egyházak Világtanácsa hét elnökének egyike, Genfben 1987. január 16. és 24. között megtartott választmányi ülésen a különböző vallások és világnézetek közötti együttműködésre szólított fel. A keresztények feladata „újraegyesülve az utat ehhez a (spirituális) transzcendenciához feltárni együtt munkálkodva a felvilágosult humanistákkal és más vallások híveivel…” – mondta. (idea spektrum 4. 1987. 1. 21.)
A II. Vatikáni Zsinat és II. János Pál pápa első jelentős pápai dokumentuma, az 1979-ben kiadott „Redemptor hominis” (Az emberek Megváltója) kezdetű enciklika óta a római katolikus Egyházban széles tábora van ennek a szemléletnek. Ennek az enciklikának központi kijelentéseihez olyan mondatok tartoznak, mint például: „…az ember – mégpedig kivétel nélkül minden ember – meg van váltva Krisztus által”, és birtokolja „a kegyelemteljes istengyermekség méltóságát és egyúttal az emberi lét belső igazságának méltóságát.” (“Redemptor hominis” 24. és 18. old.) A pápa mindezt a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseivel támasztja alá, mint például: „Isten Fia emberré válásával bizonyos értelemben minden emberrel egyesült” (Idézet a II. Vatikánum „Gaudium et spes” című konstitúciójából a „Redemptor hominis”-ban 14. és 21. old.). És II. János Pál pápa tovább folytatja: „Krisztusnak minden emberrel való eme egyesülése önmagában egy misztérium, amelyből «az új ember» létrejön.” („Redemptor hominis” 36. old.)
Nos, itt most néhányan közbevethetik: De hiszen II. János Pál világosan megvallotta Krisztust. – Valóban, záróbeszédében ezt mondta: „…újfent megvallom itt meggyőződésemet, melyet minden keresztény velem együtt oszt, hogy Jézus Krisztusban mint az igaz Megváltóban található meg valódi béke …Alázatosan megismétlem itt saját meggyőződésemet: A béke neve Jézus Krisztus.” (L’Osservatore Romano, a. a. O. Nr.45.-1986.11.7-11.old.) Ám ezek a kijelentések félrevezetőek, hiszen a pápa ugyanakkor azt is vallja, hogy az igazság lelke más vallásokban is működik, („Redemptor hominis” 11. old.), és Krisztus kivétel nélkül minden emberrel valamilyen módon össze van kötve. („Redemptor hominis” 24. old.)
Hogy a pápa mily nagyra becsüli a pogány vallásokat, ez az 1986. szeptember 21-én elhangzott az Assisi-i imatalálkozót előkészítő beszédéből is egyértelműen kiderül. Ebben ezeket mondotta a különböző vallásokkal kapcsolatban: „Ez az egyes vallási hagyományokhoz való együttes, mély hűség a mai korban jobban, mint eddig bármikor, a béke előfeltétele.” (L’Osservatore Romano, a. a. 0. Nr. 39.–1986. 9. 26. 1. old.) Ami Assisiben a világ-imatalálkozónál koncentrált formában történt, az már ennek előtte is többször, különösen II. János Pál különböző útjain világosan megmutatkozott. Így például, a pápa 1980-ban Brazíliában egy pogány jellegű keverékvallás képviselőit köszöntötte, és az 1985-ös Afrika-utazása során azonnal megérkezése után a mohamedánokkal és a saját hagyományos vallásukat gyakorlók – melyekhez többek között a Voodoo-kultusz hívei is tartoznak – nagy számával való találkozásairól beszélt, akiket ezúttal is tiszta szívéből köszönteni akart. Ezek után animista papokkal felkeresett egy „szent erdőt”, hogy ott imádkozzanak, és más gesztusokat is tett, melyek az ottani természetvallás rítusaihoz tartoznak. 1986 februárjában Indiában, Új-Delhiben a nagy Indira Ghandi Stadionban sok ezer ember előtt egy hindu nőtől homlokára hagyta rajzolni azt a piros pontot, mellyel valakit Shivának, a pusztítás istennőjének szentelnek fel!
Hallottuk a Szentírás figyelmeztetését: Mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan férhetne össze Krisztus Beliállal? (lásd: 2 Kor 6,15) A világ-imanapon azonban mindezek összefértek egymással – a béke kedvéért. Ez azonban nem más, mint elszakadás az élő Istenben és az Ő Fiában – Aki egyedül képes bennünket az Atyához elvezetni – való hittől; ez megtagadása az Ő összehasonlíthatatlan hatalmának, teremtő erejének, halhatatlanságának és dicsőségének! Ezt azonban nem mondja ki világosan a pápa. Záróbeszédében beszél ugyan bűnbánatról (L’Osservatore Romano, a. a. O. Nr. 45–1986. 11 7-10. old.), ez alatt azonban nem értheti azt, amit ez a bibliai igazság lényegében számunkra jelent: a bűntől és minden istentelenségtől való elfordulást. Mert különben nem fektette volna reményét olyan imákba, melyek bálványokhoz és démonokhoz szállnak. Ezek ugyanis inkább előidézik a háborút, mint megakadályozzák! A pápa számára ezek szerint a sátáni hatalmak mint tapasztalható valóságok már nem léteznek, és ezért nem számol már az Úristennel sem, Aki pedig egyedül dönt háború és béke felett. – II. János Pál pápa ezért láthatóan az emberek erőkifejtésétől várja a döntést.
Az embereknek azonban nincs hatalmuk a béke megteremtéséhez, akármennyit is imádkoznak érte bálványaikhoz, démonaikhoz, mert egyedül Isten az, Aki határoz, és Akiről írva vagyon: „Előttem Isten nem alkottatott, és utánam sem támad soha. Egyedül én vagyok az Úr, rajtam kívül nincsen szabadító. – Rajtam kívül nincs más isten” (Iz 43,10-12./44,6) „Én vagyok az Úr és senki más! Rajtam kívül nincs más isten.” (Iz 45,5) A pápa ugyan köszöntőjében ezt mondotta: „A tény, hogy mi idejöttünk, nem tartalmazza egyúttal azt a szándékot is, hogy egymás közt vallási egyességet keresünk…, sem nem jelent vallási hitkérdésekben egyezményt a relativizmus felé…” (L’Osservatore Romano, a. a. 0. Nr. 45. –1986. 11. 7-9. old.) Ennek a napnak a történései azonban arról tanúskodnak, hogy valójában azt gondolja: az imák sokaságának, beleértve a démonokhoz folyamodóakat is, nagyobb hatalma van, mintha mi, keresztények az egyetlen Istenhez fohászkodunk. Ezért hozta össze olyan sok vallás képviselőjét, hogy minden egyes imával, mindegy kinek is szól az, azt az erőt növelje, amivel a béke helyreállítható. Ezért hívják a démonokat, hogy azok is segítsenek békét teremteni, holott a Sátán maga a pusztulás – ezért, ha démonokhoz folyamodnak, azok csak a pusztuláshoz fognak segédkezni. Isten azonban nem hagy magából gúnyt űzni. Ami Assisiben történt – hogy keresztény oldalról pogány vallások, bálvány- és démonimádók képviselőit egy „világima-nap a békéért” okából összehívták –, az a szentséges Isten kihívása. Igen, Isten meggyalázása az, ha ilyen módon olyan emberekkel közösködünk, akiknek Jézust kellene hirdetni, akiket a pogányság hatalmából, bálványaik és démonaik imádásából kellene kimenteni. Ehelyett ezzel a közös imádkozással Istent és a bálványokat egy szintre helyezték! Hogyan panaszkodott Isten prófétái által az Ószövetségben, mikor Izrael bálványok után futott, és hogyan büntette meg őket ezért? Vajh akkor most Istennek milyen hangos panasza jajdult fel az égben e „világima-nap” miatt, melynél az imádság leple alatt démoni erők közreműködéséért fohászkodtak. Ezért nem lehetett ez az Assisi-i találkozó valódi, Istennek tetsző imanap a békéért.
Még egyszer összefoglalva: érthető, hogy a mai világhelyzetben a béke megteremtésének és megtartásának a problémája mindannyiunkat foglalkoztat. Ki ne tenne meg minden tőle telhetőt, ha cserébe garanciát kapna arra, hogy ezen a földön a béke biztosítva lesz? Ezért talál minden, ami bármely csekély békelehetőséget kínál, sokaknál azonnali visszhangra. De éppen azért, mert ilyen nagy a kísértés veszélye, elengedhetetlen, hogy minden kínálkozó lehetőséget a bibliai üzenet alapján a legkomolyabban megvizsgáljunk!
Ezek azonban hamis utak, hiszen a háború veszélyét nem tudjuk a világból eltüntetni. Csak egyet tehetünk: alázatosan meghajolva Isten hatalmas keze alatt Isten ítélete, és ezzel a háború elhalasztásáért és enyhítéséért könyörgünk. Életünkben azonban Isten akarata érvényesül: ha Isten szükségesnek és jónak találja, hogy keresztet küldjön számunkra, és ha „e keresztnek órája” elérkezik, akkor mi ezt nem tudjuk megakadályozni. És ha Isten az emberiség érdekében, a világot a gonosztól megtisztítani, más utat nem lát, mint ítéletként egy háború kitörését megengedni, mindazzal a szenvedéssel, ami ezzel jár – amivel egyúttal az övéire is rárakja ezt a keresztet –, akkor mindennemű ellenkezés csak nagyobb szenvedést fog számunkra jelenteni. Hiszen a kereszt elfogadása könnyebbé teszi azt, míg a félelem tőle csak nagyobbítja a szenvedést, sőt gyakran ez a rettegés maga a kereszt. Isten tehát kezünkbe adta azt a lehetőséget, mellyel még megakadályozható egy újabb háború kitörése! Bárcsak realisták lennénk, és ezt az egyetlen igaz utat választanánk! Akkor szívünkbe teljes béke költözhetne. Még a fenyegető háborútól való félelem is eltűnne, és Isten kezében biztonságban éreznénk magunkat. Legyen végre csend körülöttünk és nyugodjunk meg végre az Ő akaratában; hiszen Ő uralkodik minden földi hatalom fölött! És akkor meghallhatjuk Jézus vigasztaló szavát, mely egyúttal felhívás is: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek.” (Jn 14,1) Istenben, Akitől segítségünk jön, Aki az eget és földet teremtette, és Akinek egyedül van hatalma ahhoz, hogy békét adjon és békét tartson.
|
vissza