Beszéljünk ezúttal a papi hivatás válságáról: arról a krízisről, mely korunk jelenségévé vált. Úgy gondolom, Önök ugyanolyan jól ismerik ezt a problémát, mint én, így ezzel kapcsolatban nem kell külön részletekbe bocsátkozzak. Természetesen említhetnék statisztikai adatokat és tényeket is, de – és itt azt kell mondanunk, sajnos – a televízióban már elégszer bemutatták ezeket az adatokat. Tíz éve már, hogy sokat beszélnek a papi hivatásról a nyilvánosság előtt, mégpedig minden lehetséges módon. Kétségtelen, hogy szakszerűtlen módon is lehet a papi hivatásról nyilatkozni. De sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy napjainkban valóban számos fájdalmas eset történik: bőven akadnak olyan papok, akik feladják papi hivatásukat, papi tevékenységüket. Néhányan ezek közül engedéllyel teszik ezt, de néhányuk még felmentést sem kér, néhányan valóban kínos körülmények között döntenek így, mások, úgy tűnik, elvesztették a hitüket abban, amit mondaniuk kellene. Megint mások szenvednek e lépés miatt. Én úgy gondolom, hogy a legtöbben ahhoz a csoporthoz tartoznak, akik szenvednek az Egyház válsága miatt, hiszen a papnak, ki valójában Isten és az Egyház embere, szenvednie kell, mikor látja, hogyan támadják édesanyját, úgy ahogy az ma történik, s azt, hogyan szenved az Egyház ebben a krízisben, ami ritkán volt ilyen súlyos, mint ez a mostani, amit napjainkban kell átélnünk.   Ezért tartom én olyan fontosnak, hogy minél világosabban és érthetőbben megfogalmazzuk, miből is tevődik össze valójában a papi hivatásnak ez a korunkban tapasztalható válsága. Nekem úgy tűnik, mintha a paptól az édesanyját, vagyis az Egyházat vennék el. Legalábbis arra törekszenek, hogy édesanyját, vagyis az Egyházat a létében torzítsák el. Megfosztják őket az édesanyjuktól, vagyis az Egyháztól, de legalábbis elferdítik szemükben azt, ami számukra a legdrágább, vagyis a szentáldozatot és ennek liturgiáját, majd a katekizmust is. Mondják meg akkor nekem, mi marad végül a papnak, ha elvették tőle édesanyját, az Egyházát, a szentáldozatot és a katekizmust. Mi marad meg ezek után egy papnak?   Az Egyház Nézzük meg, mi volt egykor egy papnak az elképzelése, mit gondolt egy szeminarista, legalábbis az én időmben még, mikor a szemináriumba lépett? Az édesanyjának, vagyis Egyházának akart szolgálni. És miért? Mert úgy gondolta, hogy az Egyház az egyetlen eszköz az örök üdvösség eléréséhez, az egyetlen út, amellyel lelkeket lehet megmenteni. Megérte tehát, hogy életét az Egyháznak szentelje, hogy ezzel lelkeket menthessen meg. Ha azonban már nem kell azt hinni, hogy egyedül ez az Egyház birtokolja az igaz hitet, hanem azt, hogy más vallások is alkalmasak a lelkek megmentésére, miért kellene még ennek az Egyháznak szolgálni? Ma azt tanítják, hagyjuk nyugodtan az egyes lelkeket megmaradni mostani vallásukban, hagyjuk meg mindenkinek a saját lelkiismeretét. De ha a lelkek üdvössége minden más vallás által is biztosítva van, akkor semmi nem indokolja már, hogy feláldozzuk magunkat ennek az Egyháznak. Az Egyház lényegét torzítják el ezzel. Már nem úgy definiálják az Egyházat, mint az egyetlen közösséget, amely az örök üdvösséghez szükséges, vagyis az egyetlen lehetséges utat, amely a lelkek üdvösségéhez vezet, hanem olyan eszközként állítják be, amely csak hasznos az örök üdvösség eléréséhez. Ez azonban valami egészen mást jelent. Ez ugyanis azt jelenti, hogy magát az Egyház definícióját változtatják meg, ez pedig rendkívül komoly dolog: ezzel ugyanis az Egyház egész missziós szellemét irtják ki gyökerestül. Mi célból szelték akkor át a misszionáriusok az óceánokat, miért tették ki magukat halálos trópusi betegségeknek, ha nem azért, hogy lelkeket mentsenek meg? Ha jelenlétük nem a lelkek megmentését akarta szolgálni, hanem csupán valamilyen haladást, szociális fejlődést, szociális igazságosságot, anyagi gyarapodást, akkor vajon minek áldozták fel magukat? A papi hivatást valójában nem e fejlődések szolgálatára választja valaki; nem ezekért a célokért szelték át a misszionáriusok az óceánokat: hanem egyedül azért, hogy lelkeket térítsenek és mentsenek meg, mert meg voltak győződve arról, hogy sok lélek elkárhozik, ha nem ismeri meg a mi Urunkat Jézus Krisztust. Téves állítás ezenkívül az is, hogy a lélek más vallások által is megmenekülhet. Vigyázat, nyomatékosan használom azt a szót, hogy „más vallások által”, és nem azt mondom, hogy „más vallásokban”. Nem igaz, hogy más vallások által is üdvözülhetünk, lelkünk üdvösségét kizárólag a katolikus Egyházon keresztül, a Mi Urunk Jézus Krisztus által találhatjuk meg. Nincs más név az ég alatt, aki bennünket az örök üdvösség elérésére vezethetne. Pontosan ezt mondja Szent Péter is: Nincs más név az Isten ege alatt csak a mi Urunk Jézus Krisztusé! És ebből következőleg nincs más út a lelkek üdvözüléséhez csak az Ő Egyházáé, az Ő misztikus menyasszonyáé, akinek a mi Urunk valamennyi kegyelmét megadta. E világban, az emberiség történelmében nem létezik olyan kegyelem, amely ne az Egyházon és ne az örökké szeplőtelen Szűz Márián keresztül hatna.   Ezek szerint más vallásokban nem menekülhetnek meg a lelkek? De igen, megmenekülhetnek. Hogy mi módon történik akkor mindez? Az úgy nevezett vágy-keresztség által, még akkor is, ha az érintettek nem kívánják ezt kifejezetten. Hiszen, ahogy Önök is tudják, a keresztségnek három fajtája van: a vízzel való keresztség, a vér- és a vágykeresztség. A vágykeresztségre kifejezetten vágyakozni lehet, mint ahogy ez azoknál a keresztelésre váróknál történt, akiket például Afrikában ismertem meg, ahol bizonnyal még mindig akadnak ilyen emberek. Olyan felnőttekről van itt szó, akik a keresztelésre várnak, kifejezetten vágynak rá, és ezért adott esetben megmenekülhet a lelkük, még azelőtt is, hogy valóban megkeresztelték volna őket. Előfordult, hogy olyan jámbor, keresztelésre váró emberekkel találkoztam Afrikában, akik azt mondták nekem: „De, atya, ha nem vagyok megkeresztelve, és mégis most halok meg, a pokolba fogok kerülni!” Mindannyiszor ezt válaszoltam nekik: „Biztosan nem! Ha a szívetekben már megvan a jóakarat, ha szeretitek a Jóistent, teljesíteni akarjátok a parancsait és vágytok a keresztség után, akkor már most bírjátok Isten kegyelmét!” Természetesen ez a kegyelem azon a napon, amelyen ezeket az embereket megkeresztelik teljesebbé és erősebbé válik, hacsak később nem lép fel valamilyen akadály, súlyos bűnökhöz való ragaszkodás vagy egy halálos bűn formájában. Létezik tehát a kifejezett vágy-keresztség a keresztelésre váróknál, és létezik a nem-kifejezetten kívánt vágy-keresztség, amely akkor áll fenn, ha valaki Isten akaratát teljesíti. Azoknak a protestánsoknak, buddhistáknak, mohamedánoknak lelkei, akik valóban arra vágynak, hogy Isten akaratát teljesítsék, kimondatlanul is vágyhatnak a keresztség után, s így ők is megkaphatják a természetfölötti kegyelmet, az örök élet kegyelmét. De ők is csak a katolikus Egyházon keresztül. Ugyanis ez a keresztség utáni ki nem mondott vágy összeköti őket az Egyház lelkével, és így az Egyház által üdvözülhetnek, de soha nem saját vallásuk által.   A hit Amilyen módon az Egyház lényegét eltorzították, miként a pap nem tudja már, hogy miért és mi célból szentelték pappá, azonképpen hamisították meg a hit definícióját is. Ez a probléma talán nehezebben érthető, pedig az Anyaszentegyház alapvető fontosságú kérdése. A hitnek ugyanis megvan a definíciója, amely megváltoztathatatlan. Manapság egyesek mégis azon igyekeznek, hogy még a hit definícióját is megváltoztassák. A hit vallomás-tétel, az emberi intelligencia igenje az Isten szava által kinyilatkoztatott igazság mellett, mégpedig Isten tekintélye alapján, arra támaszkodva, ahonnan ez a kinyilatkoztatás származik. Mi hiszünk egy igazságban, amely kívülről jön hozzánk, Isten szava által, és amelyben Isten abszolút tekintélye alapján, aki ezt nekünk feltárja, hinnünk kell. Ez a hit definíciója.   De mit csinálnak ehelyett ma a hitből? Egy belső érzést! Ez a hitnek azon modern megfogalmazása, amelyet Szent X. Pius pápa mélyen elítélt. A hit nem egy személyes érzés, nem valami szubjektív fogalom, nem pusztán Isten felé való fordulás, amelyet minden egyes lélek maga önön lelkiismerete alapján visz véghez. Nem, a hit nem ez. És mégis pontosan ez a hamis meghatározás az, ami Isten tekintélyét, az Egyház egész tekintélyét tönkreteszi. Ha ugyanis kívülről jön hozzánk az igazság, kötelesek vagyunk alávetni magunkat neki: mindenki köteles erre a behódolásra. „Aki hisz, megmenekül, aki azonban nem hisz, elkárhozik.” Ezek a mi Urunk szavai. A hit kötelező volta tehát feltétel nélkül van ránk kiszabva, mégpedig kívülről, Tehát a hit nem tisztán személyes érzület, nem csak szeretet Isten iránt, nem pusztán az Istenre irányított érzelem.   Épp ez utóbbi azonban az, amit a modernisták hittek, és amit manapság sajnos azok hisznek, akik a hit jelentését átalakítani igyekszenek. Így válik az is mindjárt érthetővé, miért mondják, hogy minden vallás az üdvösséghez vezet. Mert ha minden egyes embernek a lelkiismerete szerinti hite van, akkor valóban minden hit üdvözíthet. A lelkiismeretek persze különbözőek, az egyik ezt hiszi, a másik amazt. Mindez – így mondják – nem játszik semmilyen szerepet, ha a lelkiismeret Istenre irányul, ez esetben máris egyesültünk Istennel. Ez azonban nem igaz.   Gondoljuk csak meg, mit mond nekünk az antimodernista eskü, amelyet minden itt pap, aki egy bizonyos kort elért már, letett életében, és amelyet még a zsinat megnyitóján is felolvastak: „Szilárdan hiszek abban, és őszintén vallom, hogy a hit nem egy meghatározatlan vallásos érzület, mely a tudatalatti sötétjéből a szív unszolására és az erkölcsileg képzett akarat hajlamára jelenik meg. Ellenkezőleg, hiszem, hogy a hit az emberi intelligencia töretlen kiállása azon igazság mellett, amelyet kívülről kapunk, azaz egy hit-vallomás, amellyel az igazságot elfogadjuk, mégpedig Isten tekintélye alapján...” Ez tehát a hit, és ez valami egészen más, mint amit a modernisták állítanak. Nagyon fontos, hogy ezeket a dolgokat gyakran ismételjük, különben előfordulhat, hogy elfelejtjük őket. E kérdéssel kapcsolatban – sajnálatomra – egy dokumentumot kell Önök elé tárjak, amit az elmúlt hetekben hoztak nyilvánosságra, és amelyet annak a francia püspökségnek a hivatalos katekizmus bizottsága jelentetett meg, amelynek központja a párizsi érsekség helyiségeiben van. A szerzők az igazságról a hittel kapcsolatban a következőt mondják – nem én találom ezt ki, én csak felolvasom –: „Az igazság nem valami kívülről elfogadott, lezárt dolog, hanem egy fejlődésben lévő fogalom.” E megfogalmazás szerint tehát az igazság olyan valami, ami először keletkezik aztán alakul, mint például olyan valami, amit valaki alkot. Szerintük az ember nem kapja az igazságot, hanem maga fabrikálja. Láthatják e két felfogás tökéletes különbözőségét. A hit ezen megfogalmazásában minden olyan modernista tévedés megtalálható, amelyet már Szent X.Pius pápa elítélt.   Nagyon sajnálom, hogy ilyen kijelentéseket kell tegyek, de kényszerítve vagyok rá. Nem is szabad visszariadnunk ezektől a kijelentésektől, mert különben apránként mi is protestánsokká és modernistákká válunk. Minden kétséget kizáróan lassan, de biztosan megmérgeznek bennünket. Odáig fog menni a dolog, hogy egy napon arra ébredünk, hogy magunk is protestánsok vagy modernisták lettünk, anélkül, hogy észrevettük volna. Ahogy ez az arianizmus idejében a hivők és püspökök többségével is történt. Ez tehát a korunkban élő papok első fájdalma: az Egyház meghamisítása.   A szentmise A második csapás, amit a papnak okoznak ez: lényegében elveszik tőle hivatásának valódi létjogosultságát. Mert mi a valódi oka a papok létezésének a különböző vallásokban? Pap és áldozat két egymást feltételező és egymást felbonthatatlanul összekötő fogalom. Nincs áldozat pap nélkül, mint ahogy pap sincs áldozat nélkül. A pap fogalmát nem lehet megérteni az áldozat fogalmának ismerete nélkül, és fordítva ugyan így. Ez minden vallásra érvényes, de különösen érvényes a mi szent vallásunkra. Isten maga gondoskodott arról, hogy nekünk ezt az áldozatot megadja, a mi kezünkbe tegye, és szentséget csináljon belőle. A papi hivatásnak ez adja meg sajátságos jellegét: azt a jelleget, ami a mi Urunk papságával köti össze, és amely lehetővé teszi a pap számára, hogy áldozatot mutasson be. Hiszen a mi oltárainkon nap mint nap a keresztáldozat folytatása zajlik le. Ugyanaz a pap és ugyanaz az áldozati bárány, ami az oltáron feláldozásra kerül. A mi Urunk az igazi pap. Mi, felszentelt papok, akik ezt a különleges jelleget megkaptuk, csak az ő eszközei vagyunk. Mi csak az egyetlen igaz pap, aki a mi Urunk maga, eszközei vagyunk, hogy az egyetlen áldozatot bemutathassuk, aki szintén a mi Urunk maga, aki az oltáron jelen van.   Láthatják milyen fontos az alapvető fogalmak megőrzése. A felsoroltakból megérthetik, hogy valóban érdemes papnak lenni, az oltárhoz járulni, az Isteni áldozatot bemutatni, a keresztáldozatot felújítani, a szentáldozatot kiszolgáltatni. Ez a liturgia, ez a mise. Mert mit tehet a pap annál szebbet, jobbat, mint hogy a szent áldozatot kiszolgáltatja? A pap nem tehet jobbat, szebbet, mint hogy a mi Urunk Jézus Krisztust, aki az Oltáriszentségben jelen van, a hívőknek adja. És éppen ez a papi cölibátus értelme. Ne keressük ezt máshol.   A cölibátus Gyakran halljuk a következőt: „A papi nőtlenséget azért vezették be, hogy a papnak megkönnyítsék kötelességei teljesítését: a pap hivatása folytán túl van terhelve, éjjel és nappal a hívők rendelkezésére kell állnia, ezért kell a papnak nőtlennek és szűznek maradnia.” Ez mind igaz, de nem ez a fő ok. Ha csak ez lenne az ok, az itt jelenlevő orvosok is mondhatnák ugyanezt: őket is hívják éjjel és nappal, ők is egész nap készenlétben vannak, ha valóban a betegeiknek szentelik magukat. Valószínűleg még kevesebb szabad idejük marad, mint a papoknak. Ugyanez érvényes több más itt jelenlevőre is, akiket hivatásuk különösen igénybe vesz. Tehát e kérdésben valami egészen másról van szó: mégpedig a papi hivatás magasztosságáról. Isten közelségéről, az Istennel való szoros kapcsolatról van itt szó. Pontosan kifejezve, arról a lehetőségről, amelyet a pap birtokol, amikor az átváltoztatás szavait kimondja és a mi Urunkat az oltáron megjeleníti. Ez a mély értelme és oka a pap szüzességének. Ugyanez okból volt illő, hogy a Boldogságos Szűz Mária örökké szűz maradjon, hiszen a Szentháromság és Krisztus szorosan össze volt kötve megtestesülésének titkával. Ugyanez érvényes a papra: neki is, ki oly szorosan van összekötve Istennel, ki oly közel áll Istenhez, a mi Urunk Jézus Krisztushoz, illő, hogy egész életét Isten szolgálatába állítsa, teljes alkotóerejét Istenért vesse latba.   Laicizált (elvilágiasított) liturgia Ha e fentiek szerint határozzuk meg a papi hivatást, akkor érthetővé válik, hogy mennyire megéri, hogy valakinek papi hivatása legyen. Ha azonban lassan de biztosan meghamisítják a szentmise értelmét, lényegét, hogy belőle egy egyszerű úrvacsorát csináljanak, egy egyszerű vacsorát az utolsó vacsora emlékezetére: semmi nem marad, amiért megérné papnak lenni. Ezért már nem érdemes többé papnak lenni, hiszen egy emlékvacsorára való összejövetelt bármilyen elöljáró levezethet. Ilyen esetben valóban elegendő valakit a közösségből e célra kiválasztani. Miután nincs többé áldozat, az elöljárónak sincs többé szüksége papi szentségre. Hiszen ez esetben Jézus Krisztus valódi jelenlétére sincs többé szükség e szentségben. Hiszen a mi Urunk valóságos jelenléte éppen azért szükséges, hogy áldozatot lehessen bemutatni. Ugyanis ahhoz, hogy áldozatot lehessen bemutatni, az áldozati báránynak jelen kell lennie. Ha azonban nincs többé áldozat, akkor nincs többé szükség áldozati bárányra sem. Ha pedig nincs többé áldozati bárány, akkor a mi Urunk valóságos jelenléte is fölöslegessé válik: akkor egy pusztán szellemi jelenlét is tökéletesen elégséges. De akkor, ha a szentmiséből egy úrvacsorát csinálunk, hiánytalanul átvesszük a protestáns elképzelést. Ezen alapvető elvek feladása után valóban nem marad több értelme a papi hivatás fenntartásának. Ha ugyanis nem kell többé áldozatot bemutatni, a papi hivatás létjogosultsága is megszűnik.   Keresztény élet, szerzetesi élet Ezek után azt sem indokolja már semmi, hogy valaki szerzetes vagy szerzetesnő legyen. Miért is lenne? Mert micsoda, kicsoda egy szerzetes vagy szerzetesnő? Egy olyan ember, aki egész életét, egész tevékenységét feláldozza, mégpedig a legszorosabb kapcsolatban azzal az áldozati báránnyal, aki magát az oltáron áldozza fel. A legjobb bizonyíték erre az, hogy minden fogadalomtétel vagy megújítás, ünnepélyes vagy sem, mindig az oltár előtt történik. Ez mindig a szent áldozati báránnyal való legszorosabb összefonódásban zajlik le. Épp ez adja az örömet és a vigasztalást a szerzeteseknek és a szerzetesnőknek: tudni azt, hogy nyilvánosan és hivatalosan, az Egyházban és az Egyházba befogadva egész életüket az áldozati báránnyal – aki magát az oltáron feláldozza – összefonódva áldozzák fel. Ha azonban nincs többé áldozati bárány, aki magát az oltáron feláldozza, ok sincs többé arra, hogy valaki szerzetes vagy szerzetesnő legyen. És ez az Önök, hívő keresztények életének is az értelme. Mert mi a keresztény ember életének értelme? Mi az értelme keresztségüknek? Életük, keresztségük értelme az áldozat, egész életük feláldozása a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki mint áldozati bárány, áldozza fel magát az oltáron. Ebben rejlik egész életük vigasza. Egyedül ez tudja Önöket életük összes megpróbáltatásában megtartani. Menjenek el a kórházakba, beszéljenek haldoklókkal, olyanokkal, akik a halálra készülnek. Ha velük nem a mi Urunk áldozatáról beszélnek, ha ezeknek az embereknek az áldozatát nem kötik össze a mi Urunk áldozatával, akkor akármiről beszélhetnek ezekkel az emberekkel, azok nem fogják megérteni, hogy mi a lényeg. Beszélnek azonban nekik a mi Urunkról, aki magát a kereszten és az oltárokon áldozza fel, mondják nekik: „Egyesítsétek szenvedéseiteket és fájdalmaitokat a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedéseivel és fájdalmaival! Ez esetben megmentitek a lelketeket és más emberek lelkét is!” – akkor, ha ezt teszik, ezek a betegek meg fogják érteni, hogy érdemes szenvedniük. Milyen nagy a számuk azoknak az embereknek, akik a börtönökben vagy a koncentrációs táborokban tértek vissza a hithez, annál a gondolatnál, hogy ők is az áldozati báránnyal, aki az oltáron áldozza fel magát, szenvednek együtt és áldozzák fel magukat. Ha ez az érzés nincs többé, ha életünkben nincs többé kereszt, ha nem létezik többé áldozat a kereszten és az oltárokon, akkor a mi keresztény életünknek sincs többé semmi értelme. Akkor mindennek vége van. Ezért van ennek a kérdésnek oly nagy jelentősége. A kereszténység szelleme, az egész keresztény szellemiség bizonyos értelemben az oltáron bemutatott áldozattal függ össze. Ezért nincs jogunk ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy a szentmise csupán egy egyszerű úrvacsora. Ha ugyanis a mise áldozat, akkor ezt az áldozatot Istennek mutatjuk be és nem a híveknek. Akkor érthető, hogy a pap a hívek élén áll, és Isten felé fordul, a kereszt felé fordul: hiszen az áldozatot Istennek mutatja be. Ha a pap a hívekhez akar szólni, oktatni vagy utasítani akarja őket valamire, akkor természetesen a hívek felé fordul. Amint azonban a pap Isten felé fordul, ahogy ez a felajánláskor történik, már egyedül cselekszik, egyedül lép akcióba papi szentsége erejéből: a hívek ilyenkor a háttérben maradnak.   A katekizmus Az utolsó fájdalom végül, amelyet a papnak okoznak, abból áll, hogy elveszik tőle a katekizmusát. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy a szeminaristáim számára a szemináriumi tanulmányok tényleges megkezdése előtt egy spirituális-évet vezetek be. Egy valódi spirituális-évet, amely idő alatt a lelkük fejlődhet, úgy ahogy ez valamikor régen történt, aszkézissel és misztikával. Az erényekről akartam nekik beszélni, a természetfölötti. adományokról, az üdvösségről, a Szentlélek jelenlétéről bennük, a természetfölötti kegyelemről és hasonlókról. Meg kellett azonban állapítanunk, hogy még az alapfogalmakat sem ismerik, melyek egy ilyen útmutatáshoz szükségesek. Végülis arra kényszerültünk, hogy ezeknek a fiatal férfiaknak, akik azért jönnek hozzánk, hogy papok legyenek, akikben ég a vágy, hogy valódi papok lehessenek, ez alatt az első spirituális-év alatt egy teljesen hétköznapi kurzust tartsunk a katekizmus alapos megismertetésére. Először is az alapvető fogalmakkal kellett őket megismertetni. Ez a helyzet szinte elképzelhetetlen: ennek a helyzetnek a tragédiáját alig lehet felfogni. Tisztában vagyunk-e egyáltalán azzal, hogy hitünk az örök üdvösséget jelenti számunkra vagy sem? Amikor a pap keresztel, megkérdezi a keresztszülőket: „Mit jelent, közöl számodra a hit?” – S a helyes válasz így hangzik „A hit közvetíti számunkra az örök életet.” Jelent számunkra tehát az örök élet valamit vagy nem? Ha a hit számunkra valóban az örök életet jelenti, akkor nincs hozzá jogunk, hogy a hitről olyan lekicsinylően fogalmazzunk, mint a következő kifogásokkal és szólásokkal: „Itt nem lehet mit tenni”, vagy „Azt mondják, hogy ezt kell csinálni”, „Mit tehetek én erről?”, „Én nem értek ebből úgyse semmit.” Nincs meg a joguk hozzá, hogy így beszéljenek, hiszen Önök a hitben nevelkedtek. Senkinek nincs joga hozzá, hogy a hitet megváltoztassa. Szent Pál maga mondta: „ De ha akár mi, akár egy mennybéli angyal más evangéliumot hirdetne, mint amit mi hirdetünk: átkozott legyen! Amint korábban már megmondtuk, most megismétlem: ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk kaptatok, átkozott legyen.” (Gal 1,8) Ezek mégiscsak Szent Pál szavai. Még egyszer hangsúlyoznom kell: nem a magam személyes elképzeléseit védelmezem itt, hanem az Egyház egész hagyományos tanítását. Nincs hozzá jogunk, hogy lekicsinyeljük, elbagatellizáljuk a katekizmusunkat, mondandóját, tanítását, követelményeit a minimumra csökkentsük. Nem, vissza kell térnünk a régi katekizmushoz. Ezt kell tennünk, különben a mi gyerekeink már nem is fogják megismerni, és ezzel a hitet is elveszítik. Nincs meg hozzá a jogunk, hogy némán végignézzük, ahogy gyerekeink a katolikus hitet feladják. Arról van szó, hogy megtanítsuk nekik az igazi katekizmust. Ez tehát a papi hivatás jelenlegi állapota. Hogyan lehetséges azonban, hogy ez a helyzet előállhatott? Ez a változás valóban szinte elképzelhetetlen. Mert hogyan lehetséges azt elképzelni, hogy manapság olyan katekizmust adnak a gyerekek kezébe, amely a kinyilatkoztatott, hagyományos hitet nem tartalmazza? Hogy juthattunk el idáig? Én azt hiszem, ezeket a dolgokat csak akkor érthetjük meg, ha messziről közelítünk feléjük. Természetesen még az eredendő bűnig is visszamehetnénk. Egészen az ördögig visszamehetnénk, aki minden kétséget kizáróan jelentős szerepet játszik e folyamatban. Mert ilyen mélyreható változások létrehozásában, mint amelyek az Egyházon belül történtek, amelyekkel az Egyház saját maga szétzúzását előidézte, ahogy ezt maga a pápa is megmondta, az ördögnek feltétlenül részt kellett vennie. Másképpen ez nem történhetett volna meg. Az ördögnek biztosan része volt e folyamatban; ebben egészen biztosak lehetnek. De mit tehetünk mi? – kérdezhetik. Az előbb a papi hivatás jelenlegi állapotának példáján keresztül röviden bemutattam ezt a radikális változást. De ami a papot érinti, az az egész Egyházat is érinti, és ebből fakadóan és szükségszerűen a híveket is. Nos, nekünk nincs hozzá jogunk, hogy egy ilyen kalandba bele engedjük magunkat rángatni. Ez az állapot ugyanúgy el fog múlni, mint ahogy az összes eretnekség, összes tévtanítás és minden egyéb, ami az Egyházat az évszázadok folyamán megrázta, elmúlt. Az Egyháznak át kellett ilyen viharokat élnie, hogy újból és újból megujodhasson. Ez a mostani válság csak azért olyan borzasztó, mert közvetlenül a hit gyökereit támadja, és sajnos éppen olyanok által, akiknek a feladata pont az kellene, hogy legyen, hogy a hívek hitét megvédelmezze. Engedelmességre hivatkozva, azt követelik tőlünk, hogy az egész hagyománnyal szemben engedetlenek legyünk. Erre azt fogják Önök válaszolni: „Dehát a papjaink azok, akik ezt követelik tőlünk. A püspök maga is ezt mondta. De hiszen ez egy olyan dokumentum, ami maga a hittantanításról gondoskodó bizottság, vagy valami hasonló hivatalos bizottság állított össze és adott ki. Mit tegyek akkor én?” Mondjam azt: veszítsétek el tehát a hitet! Nem, nem, senkinek nincs joga ahhoz, hogy elvegye tőletek a hitet, magának a pápának sem, még egy angyalnak sem. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy valakinek a hitét elvegye. A Jézus Krisztusban való hit a mi menekülésünk eszköze, üdvösségünk útja: így tehát nincs ahhoz jogunk, hogy elveszítsük katolikus hitünket, és ezért mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hogy életben tartsuk ezt a hitet. Ami engem illet, nekem a Gondviselés megengedte, hogy e papi közösség révén egy olyan szemináriumot alapítsak, amelynek megalapítási dekrétumát Charriere őkegyelmessége írta alá. Ennek a közösségnek bizonyos közös vonása van a külmisszió párizsi közösségéhez. A terveimben azonban e közösség leendő papjainak az apostoli tevékenység egyetlen formája sincs kizárva. Oda fognak menni, ahova a püspökeik küldeni fogják őket. Ha Kína, Oroszország egy napon kinyitja kapuit, vagy ha Dél-Amerikába vagy Afrikába vagy Európába hívják őket, e papok csoportja mindenhová elmegy, ahová hívják őket, ahol szükség van rájuk. Ahogy kész fiatal papjaim lesznek, egy évre el fogom őket küldeni Rómába, hogy ott gyökeret eresszenek. Azt akarom, hogy rómaiak legyenek, római katolikusok, akik hűek a pápához, az Egyház tanítóhivatalához, a katolikus Egyházhoz. Azt akarom, hogy megértsék, hogy minden Rómához kötődő emlékből és tradícióból éltető erőt meríthetnek. Röviden elmondva ez tehát az én mostani tevékenységem, és mondhatom, hogy e tevékenység nagy megelégedéssel tölt el.