|
A SZUBJEKTIVIZMUS ELUTASÍTÁSA írta: Dr. Heinz-Lothar Barth (forrás: Kirchliche Umschau) Alig választották meg XVI. Benedek pápát, Németországban máris újra felerősödtek azok a hangok, amelyek a médiát uralják, és amelyek folyton új teológiai utakat követelnek. Holott az Egyház nem tud és az Egyháznak nem is szabad soha a korszellemhez alkalmazkodni. Ugyanakkor még az a kérdés is felmerül, hogy ez az új út valóban olyan humánus-e, ahogy ezt nekünk bebeszélni akarják. Még maga Gregor Gysi (a németországi PDS párt egykori vezetője), egy ebben a kérdésben teljesen gyanún felül álló tanú is azt ajánlotta nemrégiben a keresztény vallásnak, hogy „ne vesse alá magát a korszellemnek” (kath.net 2005. március 17.). Felhívásában elsősorban a pénz, a tőke érdekeire gondolt, amelyek a szociális biztonság és a kulturális élet kárára egyre jobban érvényre jutnak. Ezen a területen a katolikus szociál-tan oldaláról valóban sokkal több figyelmeztetésre, sőt ellenállásra lenne szükség, mint amennyit Lehmann bíboros és püspöktársainak többsége manapság mutat. Ők ugyanis – sajnos ebben a kérdésben csakúgy, mint a hit és az erkölcs más területein – gyakran túlságosan alkalmazkodva agitálnak. Ugyanakkor, ha Németországban valaki a visszás szociális állapotokról objektív ítéletet akar alkotni, a másik oldalon nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a jóléti elvárások az utolsó évtizedekben igencsak túlzottak lettek, és a szociális szisztémával a társadalom bizonyos rétegei kifejezetten visszaélnek. Mindazonáltal a katolikus Egyház minden őt érintő kérdésben, és amelyekben véleményt kell alkotnia, kizárólag Jézus Krisztus üzenetéhez és az ebből eredő saját tanításához van elkötelezve. 787-ben, amikor a kereszténység még egységes volt, a VII. ökumenikus zsinat, amelyen a képekről és ezek tiszteletéről volt szó, ezt a normát a következő programszerű mondatban fogalmazta meg: „Minden egyházi hagyományt, amelyet számunkra írásban vagy íratlan formában hirdettek (lásd: 1 Kor 11,2 és 2 Tesz 2,15) újítások nélkül őrzünk meg.” Természetesen vannak olyan katolikus tradíciók, amelyek kizárólag diszciplináris ügyeket érintenek, és így megváltoztathatóak. Az emberi élet védelmének – a fogantatástól a halálig – vagy a szentségi, keresztény házasság felbonthatatlanságának kérdése – hogy a számos, sokak által még csak elfogadott szociális problémák mellett két divatos témát nevezzünk meg – azonban biztosan nem tartozik az utóbbiak közé.
Szubjektivizmus az objektív gondolkodás helyett Az újkor egyik legnagyobb baja a van-filozófiából a tudat-filozófiába való átmenet, akármilyen sok különböző formában is próbál ez utóbbi megfogalmazódni. E szellem-történeti folyamatról, jobban mondva pusztulásról kiváló gondolatokat lehet Arbogast Schmitt „A modernek és Platon” című nagy művében (megjelent Stuttgart 2003, és amelyet a Kirchliche Umschau 2004. évi 3. számában Robert Mildenberg részletesen bemutatott) találni. Az objektív igazságokra való szellemi irányultság teret adott az egyre radikálisabbá váló szubjektivizmusnak, amely végül úgy a gondolkozás, mint a cselekvés területén a totális önzésben végződik. Az első olyan könyvben, amelyben II. János Pál pápaként közreműködött (André Frossard: Ne féljetek), annál a résznél, amelyben a pápa a gondolkodását befolyásoló vallásfilozófiát írja le, ezt a furcsa vallomást lehet olvasni: „Ez a filozófia másik módszert használ, mint az ontológia. Ez a filozófia a vallási tapasztalat analízisén alapszik, figyelembe veszi tehát az emberi szubjektivizmust. Az analízisnek ez a módja különösen közel áll hozzám.” A korábbi pápák (lásd: XI. Pius pápa „Mortalium animos” kezdetű enciklikáját) annyiban óvtak a vallási tapasztalatnak filozófiai és teológiai felismerés forrásaként való felhasználásától, amennyiben ez magával hozhatja az időtlen kinyilatkoztatás szubjektív időbeli alkalmazkodásának veszélyét, ahogy korunkban valóban magával is hozza.
A szellemek megkülönböztetéséhez segítségül szolgálhatnak Jutta Burggraf „A teológia megújulása a feminizmus által?” című művének következő gondolatai is: „A tisztán szubjektív tapasztalatot annak megállapításához, hogy az adott megtapasztalás valóban isteni találkozásból és nem szentimentalizmusból származik a racionális analízist követően objektív értékelésnek kell alávetni. Végül is a szubjektív tapasztalatnak az Egyház objektív tanába való integrálásáról és a Szentírással való megvizsgálásáról van szó.”
A Szent Tamáshoz való visszatérés szükségességéről Az elhunyt pápa utolsó könyvében már bevallotta, hogy még számára is csak az évek multával vált teljes dimenziójában világossá ennek a szubjektivizmus felé végbemenő fordulatnak Descartes óta fennálló veszélye. Ezt a változást tette felelőssé – legalábbis, ami a késői következményeit illeti – a „Gonosz ideológiáinak” a megjelenéséért. Ezek közé tartoznak a totális társadalmi rendszerek, és az isteni rendnek korunkban már a demokratikus államokban is meglévő elutasítása. Gondolatait az elhunyt a következő szavakkal zárta: „Ha mély értelmű módon akarunk a jóról és a rosszról beszélni, Aquinói Szent Tamáshoz, vagyis a lét filozófiájához kell visszatérnünk. Ha nem az ilyen reális feltételekből indulunk ki, végül légüres térbe kerülünk.” II. János Pál pápa e szavait szinte az utódjának, XVI. Benedeknek szánt hagyatékként is lehet értelmezni. E szavak bizonyos értelemben haladást jelentenek a II. Vatikánummal szemben. Ott ugyan Szent Tamást hivatalosan a teológia tanárának jelentették ki – „S. Thoma magistra spekulatív teológiát űzött, amely a későbbi papoknak lehetővé tette, hogy a hit titkaiba mélyebben behatoljanak” –, de már a filozófia területén egy kompromisszumos szövegben egyeztek meg, amelyben Szent Tamást direkt nem is említették meg. Holott a tanítóhivatal korábban, különösen XIII. Leo pápa „Aeterni patris” kezdetű enciklikájában és a régi kánonjogban, több ízben világosan mindkét szakterület mesterének az aquinóit nevezte meg. Hiszen csak ekkor tud Szent Tamás tanítása teljes jelentőségében megmutatkozni: „Lehetetlen, mert ez kontradiktórius lenne Szent Tamásnak a teológia és a filozófia viszonyáról szóló tanításával, hogy a teológiában Szent Tamásnak kiemelkedő szerepet tulajdonítanak, és ugyanakkor a filozófiáját elutasítják.” (lásd: Jörgen Vijgen: Aquinói Szent Tamás mai tekintélye a tradíció fényében.)
Ez persze nem jelenti azt, miként ezt Vijgen többször is kihangsúlyozza, hogy a magisterium hagyományos útbaigazítása szerint az angyali doktor minden egyes kijelentéséhez mereven ragaszkodni kellene. II. János Pál pápa „Ratio et fides” kezdetű enciklikájában – amely kétséges kijelentések mellett (mint például a modernek egyes problematikus gondolkodóinak nem elég világosan differenciált ajánlása) néhány jó, sőt nagyon jó gondolatot is tartalmaz éppen a mai szubjektivizmus és relativizmus elleni harchoz – Szent Tamásról teljes világossággal megint csak, mint a teológia szakterületén illetékesről beszél. A filozófia tanáraként való elismerését bizonyos mértékben relativizálta abban a fejezetben, amelyben a pontifex tudatosan elkerülte, hogy egy bizonyos metafizikus iskolát a többi közül külön kiemeljen.
XVI. Benedek pápa visszautasította a szubjektivizmust Azt, hogy nem akar a mai világhoz és annak szubjektivizmusához alkalmazkodni, XVI. Benedek pápa a konklávé kezdetekor mondott beszédében nyomatékosan leszögezte: „Az egyértelmű, az egyházi Credot követő hitet gyakorta a fundamentalizmus etikettjével bélyegzik meg, miközben a relativizmus, azaz a vélemények összetűzéséből fakadó ide-oda hányódás az egyetlen korunk által elismert viselkedésnormának minősül. Ebből a relativizmus diktatúrája alakult ki, amelyben semmit sem ismernek el véglegesnek, és amelynek végső mércéjeként kizárólag a saját ÉN-t és annak kívánságait ismerik el.” A mostani pápa azt is sérelmezte, hogy „sok keresztény gondolkodásának kis hajója is gyakorta ennek a hullámnak az örvényébe kerül”, és azt követelte, hogy az egyházi út az Újszövetség útja legyen: „Járjunk az igazság útján szeretetben.” (Ef 4,15) Még bíborosként az idei nagypénteki keresztúti imádságokban a pápa az Egyház helyzetét is reálisan ítélte meg. „Uram, Egyházad gyakran süllyedő hajónak tűnik a számunkra, amely már színültig telt vízzel, és teljesen kilyukadt. És szántóföldeden több gyomot látunk, mint búzakalászt. Egyházad bepiszkított köntöse és orcája rémülettel tölt el bennünket. De hiszen mi magunk vagyunk azok, akik bemocskolták!”
Veszélyes fordítási hiba Ha összegyűjtjük Ratzinger bíboros ezen gondolatait, amelyekkel egyébként terjedelmes tudományos életművében is mindig újra találkozni lehet, igencsak meglepődünk a következő mondaton, amely az április 21-i „DT” 7. oldalán olvasható, és amely az újság riportere szerint a pápa első, a Sixtusi kápolnában tartott miséje során mondott beszédéből való: „Az Egyház a nagy jubileummal lép az új évezredbe azzal az Evangéliummal a kezében, ami a II. Vatikáni Zsinat irányt adó értelmezésével a modern világhoz lett idomítva.” Pedig még nem kell közvetlen veszélytől aggódnunk – ha a II. Vatikánum túlértékelésétől jóindulatúan eltekintünk –, hiszen ehelyütt valójában csak egy masszív fordítási hibáról van szó. A pontifex által mondott latin eredeti szövegben, amely a Vatikán honlapjáról szabadon letölthető, ugyanis valami egészen mást olvasunk: „Per Magnum Iubilaeum ea (Ecclesia) in novum est ingressa millenium gerens manibus suis Evangelium directum ad hodiernum orbem per iteratam lectionem magna cum auctoritate Concilii Vaticani Secundi.” Aminek helyesen fordítva körülbelül így kellene hangzania: „A nagy jubileummal lépett az Egyház az új évezredbe. Eközben az Evangéliumot tartja a kezében, ami a II. Vatikáni Zsinat nagy tekintélyével újra lett olvasva (nyilván arra gondolt itt, amit ma Gelin-nel relecturenek neveznek; a hivatalos olasz fordításban ‘rilettura’), és ezáltal a mai világra lett irányítva (vagy ‘rá van alkalmazva’, olaszul: ‘applicato al mondo attuale’).” Bár elismerjük, hogy itt és ott a latin szöveg stilisztikailag nem mindig különösen tiszta és kimunkált; ehhez nyilvánvalóan hiányzott az idő, vagy talán már nem állnak alkalmas erők a pontifex filológiai támogatásához rendelkezésre. De mi mégis, e kis stilisztikai hibák ellenére is szívből hálásak vagyunk azért, hogy az e területen meglévő több éves szinte rigorózus absztinencia után egy pápa végre megint az univerzális egyházi nyelvet használta nyilvános beszéde alkalmával! És „az Evangéliumnak a modern világhoz való idomításáról”, ráadásul „a II. Vatikáni Zsinat irányt adó értelmezésével” az eredeti szövegben semmi nem áll. Ehhez a latin nyelvből legalábbis egy igét, mint például „accomodare ad” vagy „(ad)aptare ad”, de nem a „dirigere ad”-t kellett volna választani. Egy ilyen megállapítás egyházi katasztrófával lenne egyenlő, és az új pápa számos más kijelentésének mondana ellen!
Imádkozzunk esdekelve az új pápáért Helyreigazításunkkal természetesen nem akarjuk elvitatni, hogy a pápának ez a mondata a latin eredetiben sem teljesen veszélytelen. Hiszen nem derül ki belőle egészen világosan, mit értett XVI. Benedek pontosan a „directum ad hodiernum” alatt. Vajon egy hithű – még ha a kinyilatkoztatás modern eszközére való fogékony – kísérletet, amely a mai világnak valóban a hiteles Evangéliumot akarja átadni, értett alatta, vagy egy olyat, ami hajlandó arra, hogy a Szentírást úgy rövidítse és értelmezze, hogy azzal a modern emberek „fülét csiklandozni” lehessen (lásd: 2 Tim 4,3), miként ez sajnos az elmúlt évtizedekben mindenfelé, még az Egyház legmagasabb köreiben is történt? E kérdésben a pápának nemsokára színt kell vallania. Az Egyház jövője lényegében az e problémára adott válaszától függ.
Ezért imádkozzunk, hogy a Szentlélek világosítsa meg őt, és álljon mellé hét ajándékával, amelyek közé a bölcsesség mellett a lelkierő, azaz az erősség (lásd: Iz 11,2) is hozzátartozik. Mert az, hogy a hagyományhű katolikusok a szentatyáért világszerte imádkozók kórusába beszálljanak, sokkal fontosabb, mint a sok szó – bármilyen fontosaknak is tűnnek ezek olykor. Könyörögjünk éppen mi állhatatosan és bensőségesen az Üdvözítőnek, hogy adjon Egyházának, amelynek orcája oly rútul el van torzítva, ismét dicsőséget és szépséget! Hogyan is szól a tradicionális Misszáléban a Krisztus mennybemenetelét megelőző keresztjáró napok miséjének leckéje, amelyhez ez az írás kapcsolódni akart: „Multum enim valet deprecatio iusti assidua” – „Mert sokat tehet meg az igaznak állhatatos könyörgése.” (Jak 5,16)
²²²²²
vissza |