|
„HOC FACITE IN MEAM COMMEMORATIONEM” LEFEBVRE ÉRSEK 1975. szeptember 8-án Mariazell-ben elhangzott PRÉDIKÁCIÓJA
Megjegyzés: Mivel az illetékes grazi megyéspüspök, Johann Weber megtiltotta a tridenti mise ünneplését, a mariazelli bencés kolostor elöljárója, Pater Veremund Hochstätter OSB egy ünnepélyes, a bazilikát megkerülő körmenetet szervezett. Így Lefebvre érsek prédikációját az ezen körmenetet követő vecsernye közben tartotta meg 10 pap és az egész Ausztriából összesereglett mintegy 600 fős hívősereg előtt.
Kedves Testvéreim!
Természetesen mindannyian nagyon örültünk volna, ha Önökkel együtt ünnepelhettük volna a szentmiseáldozatot, de a jó Isten megköveteli tőlünk azt a kis áldozatot, hogy most együtt csak ebben a szakramentális áldozati ájtatosságban dicsőítsük Őt. Kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy segítsen nekünk Istent egész szívünkből, egész lelkünkből és minden erőnkből imádni.
Az embereket korunkban egyre inkább az a veszély fenyegeti, hogy elveszítik kötelességérzetüket Isten imádására, holott mi, emberek a mi Urunk Jézus Krisztusnak imádattal tartozunk. Ezért mi most, eme imaóra alatt ezt a kötelességünket akarjuk teljesíteni. De ki mindenkihez szándékozunk imádkozni? Itt, Mariazell-ben, ezen a régi osztrák búcsújáróhelyen, amit Önök annyira szeretnek, és ami Ausztria szívét képezi, elsőként a Boldogságos Szűz Máriához akarunk imádkozni. Itt, ahol nemrégen a nagytiszteletű Mindszenty bíborost eltemették – azt az embert, aki mindannyiunk számára a hit egyik példaképe volt; egy férfi, aki az Egyház összes ellenségével és mindazokkal bátran szembeszállt, akik ezt a hitet, az örök élet zálogát, amely nélkül a katolikus keresztény nem élhet, szívünkből ki akarták tépni. Ezért tehát most Mindszenty bíboros közbenjárása által kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy a szívünkben, lelkünkben levő hitet itt, ma ezen a helyen is erősítse meg, hogy ezáltal valóban azok közé számíttassunk, akik megingathatatlanul a katolikus Egyház Credoja és a katolikus papság mellett állunk.
A Boldogságos Szűz Mária elsőként és mindenek előtt az örök főpap édesanyja. A mi Urunk Jézus Krisztus öröktől fogva pap, pap Melkizedek rendje szerint. A mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus egész földi életének egyetlen célja, azaz az egyetlen ok, amiért Ő ebbe a mi emberi létünkbe költözött, a kereszten bemutatott áldozata volt. Ez volt a mi Megváltónk, Jézus Krisztus életének értelme és célja. Urunk egész élete azt a vágyat hordozta magában, hogy érettünk megfeszítsék. Mily gyakran mondta: „Az én órám még nem jött el”, „Közeleg az órám”, és végül: „Eljött az én órám”. Vajon miért? Mert Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus órája áldozatának órája volt. Amikor megfeszítették, amikor meghozta keresztáldozatát, maga mondta: „Beteljesedett – consummatum est”: teljesítettem a művemet, kielégítettem vágyamat, végrehajtottam azt a küldetést, amiért ebbe a világba jöttem. Mert ez a megbízatás a következő volt: Istennek bemutatni áldozatomat a világ bűneiért. Ezért jött ebbe a világba a mi Urunk, ezt tanítja nekünk a Boldogságos Szűz Mária is, hiszen ő a mi Urunk tükörképe. Szívébe semmilyen más név nem volt belevésve csak Jézus neve, mégpedig a megfeszített Jézusé. A Boldogságos Szűz Mária mindenhova elkísérte Jézust, mindig mellette volt, az oldalán haladt egészen a keresztáldozatig. Ott állt a kereszt lábánál. Ezzel azt is meg akarta nekünk mutatni, hogy az ő legfontosabb feladata mi volt: a mi Urunkat a kálváriára kísérni, a keresztáldozatnál az Ő oldalán állni.
Ma is ezt akarja különös módon a lelkünkre kötni, hiszen neki mindig ez volt a legfontosabb ügye: szeretnetek kell a keresztáldozatot, az Úrban, a titeket üdvözítő Jézus Krisztusban a megfeszített Urat és üdvözítő Jézus Krisztust kell látnotok. Ezért kell ugyanaz után vágyakoznunk, mint Mária: hogy mi is részt vehessünk a mi Urunk keresztáldozatában, hogy egyesülhessünk a keresztáldozattal, hogy ezáltal valóban keresztények lehessünk, olyanok, akik a mi Urunkkal együtt áldozzák fel magukat. Akik az Ő áldozatában egy és ugyanazon áldozati ajándékként vele bensőségesen egyesülünk. Ez az igazi kereszténység. Ez jellemzi az igazi katolikust. Nekem úgy tűnik, mintha a Boldogságos Szűz Mária, társ-szenvedő Miasszonyunk, Mária a társ-megváltó, aki a kereszt közelében áll, közülünk mindenkit, minden emberi lényt, aki ebbe a világba lép, arra akar meghívni, és azért akar kézen fogni, hogy a kereszt alá vezessen, hogy ezzel mi mindannyian részesülhessünk a mi Urunk Jézus Krisztus érdemeiben.
De miként részesíthet minket isteni fiának a mi bűneink megbocsátásáért megszerzett érdemeiből? A papok által. Urunk azt akarta, hogy részt vegyünk a keresztáldozatában, hogy részesedjünk az érdemeiben, hogy lelkünk tisztára mosódjon áldozata által, amelyet a papok folytatnak, ahogy ezt Ő az Utolsó Vacsorán meghagyta nekik: „Ezt tegyétek” – tegyétek – „az én emlékezetemre” – „hoc facite in meam commemorationem.” Urunk nem azt mondta: adjatok hírt az étkezésemről, meséljétek el, emlékezzetek meg az áldozatomról. Sokkal inkább azt mondta: „facite” – tegyétek, mutassátok be ezt az áldozatot, újítsátok meg ezt az áldozatot, folytassátok ezt az áldozatot. „Hoc facite in meam commemorationem.” (1 Kor 11,24)
Ebből áll az egész különbség a katolikus tan – ahogy ezt nekünk mindig tanították – és a protestáns tan között. A protestánsok elfelejtették és nem akarják elismerni, hogy Urunk ezt mondta: „hoc facite” – ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ők csak azt mondják: „in meam commemorationem”, emlékezzetek rám. És ezt azok állítják, akik nem akarják a mi Urunk Jézus Krisztus áldozatát folytatni. A Boldogságos Szűz Mária azonban az apostolokkal egységben, Urunkkal egységben, arra oktat bennünket, hogy nekünk a pappal az oltár elé kell állnunk, hogy a szentmiseáldozatot bemutassuk, és hogy a mi Urunk a pap keze és szája által valóban leszáll az oltárra, és áldozati ajándékként valóban jelen van az oltár szentségében. Az Egyház nem mondhat le az oltár szentségéről.
Tekintsenek csak ezekre a szép templomokra, amelyeket elődeink építettek. A tiszteletreméltó apát éppen most magyarázta el nekem, hogy ennek a templomnak a története, legalábbis kezdeteiben, a kilencedik század elejére nyúlik vissza. Az azóta eltelt hosszú időszakban generációk százai özönlöttek a mariazelli istenházába, hogy itt imádkozzanak és a szentmiseáldozatot ünnepeljék, hogy a mise áldozatában, amelyet a pap mutat be, részt vegyenek. Ez az Egyház élete: az oltár, a mise szent áldozatának oltára. Ezért mély hittel kell átitasson bennünket az a cselekmény, amely a pap szája által az oltáron végbemegy. Amikor a pap az átváltoztatás szavait mondja, Jézus Krisztus száll alá, hogy mint egykor a kereszten, áldozatát újfent bemutassa; áldozatát, amely a bűnök bocsánatára tovább folyik. Ez a mise központi magja. Ez az, amit a Boldogságos Szűz Mária nekünk tanít, amit az apostolok nekünk hirdettek.
²²²²²
|