|
FRANCOIS MAURIAC NAGYCSÜTÖRTÖK(Részletek) Ha rejtve is, az Ostya életet ad a legalázatosabb kis templomnak is. Nem kellenek himnuszok, nem kell nagy fényesség, mégis tudjuk, hogy ott van. A kis mécses csak megerősít abban, amit tudunk. A valóságos jelenlétet tagadó templomok olyanok, mint a kihűlt tetemek. Elvitték az Urat, és nem tudjuk, hová tették. Szomorúak ezek a templomok, különösen, ha katolikus templomok voltak azelőtt; olyanok, mintha a semmi fölé boruló sírok lennének. A reménység megtörik a zárt kapuikon. A katolikus templom mindig nyitva áll, mint a szív, mely mindig tárva marad. Azokat a keresztényeket, akik a hitük szerinti életre törekszenek, nem nyugtalaníthatják az elkerülhetetlen botrányok, ha szem előtt tartják a katolikus papság szentségét. Csak dicsekedjenek az eretnekek azzal, hogy ők idegen segítség nélkül is Istenhez találnak! Azt hiszik talán, hogy a katolikus lélek soha sincs egyedül az Atyával, hogy nem élvezi – ha méltónak bizonyult rá – a kontempláció és az egyesülés gyönyörűségeit? De a katolicizmus éppen azzal mutatja meg, hogy ő a valóságos és igazi Egyház, hogy bukott és megsebzett természetünkhöz alkalmazkodik. A lelkiatyaságtól irtózik a világ, és mégis ebben van az üdvösség záloga. Igaz, hogy az emberi gőg csak nehezen adja meg magát, de annál csodálatosabbak megalázkodásának gyümölcsei! Különben sem tehetnénk semmit, ami annyira biztosítaná belső szabadságunkat, mint ez az önkéntes behódolás. Mert ezt a könnyű igát, melyet senki sem kényszerít ránk, akarnunk kell, viselésébe minden nap megújuló, szabad elhatározással kell beleegyeznünk. A hívő meghódol, hogy meneküljön a rabszolgaságtól, aláveti magát, hogy szabadságát megőrizhesse. A gyóntatóval szemben való megalázkodás minden hívőnek módot ad arra, hogy saját énjét megtagadja, ami nélkül senki sem járhat Krisztus nyomdokán.
Corpus Christi … Krisztus testét a Szent Szűz szülte, és ezért Mária tisztelete szorosan hozzátartozik az Eucharisztia tiszteletéhez, jóllehet nem egyenrangú vele. Az Anyát nem választhatjuk el a Fiútól. Sehol a világon nem részesül az Eucharisztia Krisztusa olyan dicsőítésben, mint éppen Lourdes-ban, melyről pedig minden eretnek azt hiszi, hogy ott Szűz Mária áll egy őt meg nem illető tisztelet középpontjában. Csak itt járt Krisztus az Ostya fátyola alatt a betegek között úgy, mint földi életében. Anyja könyörög a beteg testekért és lelkekért, és Krisztus az, aki meggyógyítja őket. Lourdes-ban a szentséges körmenet a barlangból indul ki útjára, ezzel is jelezvén, hogy Jézust a Szűzanya adta nekünk.
Aki áldozik, az ne ragaszkodjék túlságosan az érezhető kegyelmekhez, és ne búsuljon a látszólagos szárazság felett, de egyszerű szívvel fogadja el az örömet, ha részesül benne. Fogadja úgy, mint a gyengeségünket ismerő és szívünkön szánakozó Szeretet jelét. Az Oltáriszentség officiumában az első vecsernye antifonája ünnepli az élő kenyérnek ezt a csodálatos gyengédségét, szelídségét; egészen bizonyos tehát, hogy minden bizalmatlanság és belső nyugtalanság nélkül élhetünk vele. Csodálatos bensőséggel éneklik a bencések ezt az antifonát: „O quam suavis est, Domine, spiritus tuus qui, út dulcedinem tuam in filios demonstraret, pane suavissimo de coelo praestito, esurientes reples bonis… Milyen édes a Te lelked, Uram, ki hogy megmutasd gyermekeid iránti szeretetedet, az égből szállott édes kenyeret adván, az éhezőket jóllakatod jókkal…”
Aquinói Szent Tamás a Nagycsütörtök postcommuniójában erről a nagy boldogságról, mint az örök boldogság előképéről beszél. És úgy is van: mert Krisztus minden szentáldozásban megújítja a nekünk adott ígéreteit. Mi, akik ezt a kenyeret esszük, nem halunk meg. Aklának juhai vagyunk és minden egyes alkalommal mélyebben vésődik belénk az üdvösség jegye. Küzdelmes földi életünkben bírjuk a rossz feletti győzelem és örök dicsőség zálogát. Aki táplálékunk idelenn, jutalmunk lesz odafenn; és ebben a táplálékban már idelenn érezzük a jutalom ízét. A keresztény áldozásról áldozásra halad az örökkévalóság felé. Minden állomásnál Krisztus várja, hogy pihenést és friss bátorságot adjon neki. De jól vigyázzunk, nehogy túl messze legyenek egymástól az állomások. Mielőtt még az egyik áldozás kegyelme elgyengült volna bennünk, mielőtt még szétszórta volna békéjét a természet és a világ, már a következő áldozás fénykörébe kell lépnünk. Ne találjon rést két áldozás között a csapdákat rejtő homály. Semmitől sem kell félnünk, ha Krisztus mérföldkövei szegélyezik utunkat. Hiszen még el sem veszthettük, amikor már újra feltaláljuk.
Egy napjainkban (1930-as évek) élő pogány költő olyan Istenről énekelt, akiben minden végletesség megengedett. Mennyire nem lehet visszaélni a szentáldozással! Hogy ebben a lakomában részt vegyünk, rajtunk kell lennie a menyegzői ruhánknak, vagyis a kegyelem állapotában kell lennünk. De az eucharisztikus élet világi életünkre is kihat. Semmi sem közömbös többé: minden hiábavaló gondolat, minden túl hosszúra nyújtott szórakozás csökkenti bennünk azt a valamit, ami áldozásra képesít. Magunktól is úgy érezzük, mintha valamilyen világi szórakozás után, ahol pedig semmi mást nem követtünk el, mint hogy egy kissé elszórakoztunk, alig merünk az oltárhoz közeledni. Milyen más értelmet kap itt a szórakozás! Kincset szórunk széjjel: saját énünket szórjuk szét, melyet újjá teremtett az Eucharisztia, és melyet szinte észrevétlenül megmásít, megront a világ. Előfordul, hogy a hívő elégedetlenségében lelkiismeretesen megvizsgálja magát, és nem talál semmi olyat, amit kifejezetten felróhatna önmagának. És mégis, biztosan tudja, hogy elvesztett valamit. Az Eucharisztia az ember életére rákényszeríti saját légkörét. Aki azonban nem a kolostor védettségében él, harcait egyfelől az eucharisztikus csend és béke, másfelől a világ izgalmai, beszédei és kacagása között vívja meg. „Ne szeressük a sok beszédet!”, olvassuk Szent Benedek regulájában. „Ne beszéljünk hiábavalóságokat és olyasmit, ami nevetésre indít. Ne szeressük a hosszas, a túl hangos kacagást.” Ami áll a szerzetesekre nézve, áll a világiakra nézve is. A világban élő híveket is arra kötelezi az Eucharisztia, hogy lelki katedrálist, titkos templomot építsenek maguknak. Valahányszor társaságban beszélünk, ragyogunk, felfokozzuk magunkat, eltávolodunk ettől a tabernákulumtól, és sokszor észre sem vesszük. Csak akkor jövünk rá, hogy milyen messze kerültünk tőle, amikor magunkra maradunk: akkor látjuk, hogy idegen vizeken evezünk. Sok időt vesztettünk, és most lépésről-lépésre kell megtennünk az utat visszafelé, hogy haza találjunk. Szentáldozás után, hálaadás közben érezzük, hogy minden fölösleges szavunk, minden izgalom, mely beleegyezésünkkel hatalmasodott el rajtunk, éket ver közénk és Krisztus közé. Önkezünkkel építettük a falat, mely elválaszt Tőle. De oly nagy az Ő irgalmassága, hogy az alázat és a megbánás legkisebb jelére lerombol minden válaszfalat.
Mint ahogy a világgal való érintkezésben lassanként világias emberek leszünk, a gyakori szentáldozás szintén átformálja a lelkünket. A sas beleépíti fészkét a szívünkbe. Az ily megváltozott, átalakult szívek mind kevésbé alkalmazkodnak a külvilág követelményeihez. De van-e olyan gyáva ember a világon, aki, ha megismerte az Eucharisztia izzó csendjét, végül ne fogadná el Isten szavát?
A szentek minél jobban hasonlítanak Krisztushoz, annál inkább olyan emberekként jelennek meg előttünk, mint akiket kitaszítottak a szabványos életből, akik nem illenek ebbe a világba, akik belehalnak abba, hogy nem tudnak meghalni. ²²²²²
vissza |