MICHAEL DAVIES

A BÍBOROS A VÉRPADON

AZ ANGOL VÉRTANÚ, JOHN FISHER (1469-1535)

(Der Kardinal auf dem Schafott – Der englische Märtyrer, John Fisher)

(Részletek)

A király kérésére Fisher az l526-os év ötvenedvasárnapján a Szent Pál katedrálisban egy Luther tévtana ellen irányuló prédikációt tartott. Ezen felkérésre az alkalmat német kereskedők egy csoportjának és egy bizonyos Robert Barnes-nek eme eretnekségből való megtérése szolgáltatta. Fisher így figyelmeztetett: „Az eretnekség veszélyes gyom, a Sátán vetése, a gonosz lelkek sugallata. Az eretnekség szívünk megrontója, szemünk világának elvakítója, hitünk kioltója, minden jó gyümölcs elpusztítója, végül pedig lelkünk gyilkosa.”

 

Ha tehát az eretnekség által lelkek öletnek meg, akkor Luther nyilvánvalóan gyilkos volt, és Fisher kifejezetten „azokra a lelkekre utalt, akiket hamis tanításával ő öl és gyilkol meg”. Ezek szerint a tévtanítók gonoszabb ellenségei az Egyháznak, mint a zsidók vagy a római császárok valaha is voltak. Hiszen a zsidók általi üldözésnek nemsokára vége szakadt, és a zsarnokoké is csak bizonyos ideig tartott, míg az eretnekek Krisztus mennybemenetele óta üldözik az Egyházat, és ezzel az Antikrisztus eljöveteléig nem is fognak felhagyni.

    Amikor a zsidók és a zsarnokok a keresztények testét elpusztították, lelküket egyúttal a múlhatatlan dicsőségbe küldték. Ezzel szemben az eretnekek a keresztények lelkét ölik meg, és így az örök kárhozatba vezetik őket.

 

Fishert püspöki kötelessége és igazságszeretete arra késztette, hogy minden hatalmában álló lehetőséggel megpróbálja ezeket a lelkeket az elkárhozástól megmenteni. Az igaz hit eretnekségekkel szembeni védelmét Fisher a püspöki hivatali kötelességek feladhatatlan részének tartotta: „Azon fáradozom, hogy azokat a gyengéket erősítsem, akiknek a hite már egy ideje a tévtan és az igaz hit között penge élen táncol. A püspöki hivatal érettük lett mindörökre megalapítva. Ha ez a nyáj a mi hanyagságunk miatt elveszne, a vér a mi fejünkre fog szállni.”

    Fisher egészen biztosan nem hitt a vallásszabadságban: „Ezért nem megengedhető, hogy valaki a hitet érintő dolgokban szabadon azt mondhassa, amit éppen szeretne, hanem kényszeríteni kell mindenkit arra, hogy amit hirdet, az az Egyház tanításának megfeleljen.” Ugyanakkor elismerte, hogy szemben az első századokkal, amikor a keresztségre várakozókat csak valódi megtérés és a keresztény hit becsületes elfogadása után vették fel az Egyházba, már egy katolikus államban, amelyben senkinek nincs joga tévtanok terjesztésére, teljesen más helyzet áll fenn. E. Surtz ezzel kapcsolatban az Egyház hagyományos tanítását így foglalta össze:

    „Egy eretnek jóhiszeműen is tévedhet, de ahhoz nincsen joga, hogy az igazságot visszautasítsa, amely számára belső vagy külső evidenciából, azaz az Egyház tanításából világossá vált. Ameddig véleményének semmilyen külső jelét nem adja, csak Isten lehet a bírája. Az embernek teljes joga van a szólásszabadságra, amennyiben az igazat mondja, és így senkinek nem árt. De mivel nem lehet semmilyen jogos igénye, hogy tévtanokat tanítson, a világi és egyházi kormányzatnak joga és kötelessége a tévtant olyan mértékben elnyomni, amennyire ezt a társadalom érdeke megkívánja. Az Egyház senkit nem kényszeríthet arra, hogy olyan vallást elfogadjon, amit soha nem ismert el igazként. De az Anyaszentegyháznak gyermekei védelmében minden szükséges eszközt joga és kötelessége felhasználni, például azok likvidálását is, akik erkölcsi romlottságot vagy hitbeli tévedéseket terjesztenek.

 

Angliában törvény írta elő, hogy a makacs és megátalkodott eretnekeket ki kell végezni. Fisher vizsgáló- és döntőbíróként egyházmegyéje területén kívül is részt vett olyan eljárásokban, amelyek végül az eretnekként elitélteknek a világi hatalomnak való átadásával végződtek. Fisher ezzel kapcsolatban ezt írta: „A magam részéről úgy gondolom, hogy el kell tüntetni őket, ha a nyáj másképp nem menthető meg. Nekem úgy tűnik, hogy maga Krisztus is eléggé nyilván erre a megoldásra utalt, amikor őket ragadozó farkasnak nevezte. Mert ki az, aki aggódva nyájáért, nem öli meg előbb a farkast, hanem megvárja, hogy az a juhait elragadja tőle? Nos, az eretnekek tanítása az emberek számára még veszedelmesebb, mint a farkas a juhok számára. Mert – miként ezt Szent Pál apostol Timóteusnak írt második levelében mondja – ‹‹fecsegésük úgy terjed, mint a rákos daganat››. (2 Tim 2,17)”

 

Fisher viselkedésének, amelyet a saját egyházmegyéjében letartóztatott eretnekekkel szemben alkalmazott, legfeltűnőbb jellegzetessége az a lankadatlan igyekezet volt, amellyel a bűnösök elítélése helyett a megmentésükön fáradozott. Mindazok, akiket eléje hoztak, visszavonták tévtanaikat azután, hogy vele beszélgettek. Egyházmegyéjében az ő episzkopátusa alatt egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy valakit eretnekség miatt elégettek volna.

 

A nagy spanyol teológus, Francisco de Vitoria, Fishert tartja a korabeli Egyház egyetlen püspökének, aki képes volt felvenni és folytatni szellemi harcot a terjedő lutherizmussal. Fisher világosan felismerte azokat a fatális konzekvenciákat, amelyek Luthernek azon állítólagos megvilágosodásából következnek, mely szerint az egyszer megigazult ember minden körülmények között biztos lehet az üdvösségében, tekintet nélkül arra, hogy milyen súlyos bűnben él. Luther elméletéből egy új vallás keletkezett, amelyben a bűnös fel lett oldva azon kötelezettség alól, hogy az isteni kegyelem segítségével erényes életre törekedjen. Hiszen – Luther szerint – az erényes tettek ugyanolyan kevéssé voltak hatással az örök üdvösség elnyerésére, mint a gonosz cselekedetek.

    Végül Luther is belátta tanításának ezen következményeit: „Vétkezz erősen, de legyél még erősebb a hitben, és örvendj Krisztusban, aki a bűn, a halál és a világ legyőzője. Ameddig ezen a világon élünk, vétkeznünk kell. Elegendő, hogy Isten glóriájának kincsei által azt a bárányt felismerjük, amely a világ bűneit elveszi. Tőle nem szakit el a bűn, még akkor sem, ha naponta ezerszer kurválkodunk vagy gyilkolunk (‹‹Esto peccator et pecca fortiter, sed fortius fide et gaude in Christo››).”

 

Ez a Luther által alapított új vallás pontosan megfelelt annak az igénynek, amit a The Oxford Dictionary of the Christian Church (A keresztény Egyház oxfordi szótára) Luther „saját szenvedélyes és melankolikus természetének” nevez:

    „A lelki üdvéért érzett félelem aggályossá tette. Annak megtapasztalása, hogy számára a szerzetesként előírt rendszeres élet sem adja meg a remélt bizonyosságot és megkönnyebbülést, végül arra szolgált neki indítékul, hogy vallási kötelességeit – mint például a szentmise mindennapi ünneplése vagy a zsolozsmázás – feladja. Ítélőképességét teljes mértékben az erős emóciói uralták. A beszéd és előadásmód mesteri ismerete nagy hallgatóságot szerzett neki. Ugyanakkor a vitatkozások során érveinek megválasztásában nem volt valami válogatós, és az ellene felhozott érvek szenvedélyek nélküli, nyugodt végiggondolása lényétől teljesen távol állt. Luther központi tantételei temperamentumának és saját tapasztalatainak tükörképei voltak. Mély pesszimizmusa arra késztette, hogy az emberek teljes romlottságát és az emberi értelem fölöslegességét hirdesse, míg az egy ‹‹kegyes Isten›› iránti személyes vágya annak a tantételnek a felállításához vezette, hogy Krisztus érdemei egyedül a hit által, az ember mindenféle közreműködése nélkül kerülnek számításba. Szerinte az ember valójában teljesen a bűn hatalma alatt áll, és ezért nem tud mást tenni, csak vétkezni. A megigazulás egyfajta jogi fikció által történik, mely szerint Isten az embert Krisztus érdemeiért igaznak ismeri el, holott a valóságban ezután is ugyanolyan bűnben él, mint annak előtte. Ezt a gondolatot Luther ‹‹Aus tiefer Not schrei ich zu dir›› (Mély bajomban kiáltok hozzád) című koráljában is kifejezésre juttatta: ‹‹Tetteink hiábavalóak, még a legjóságosabb életben is››.”

 

Luthernek az a döntése, hogy az összes egyházatya és az Egyház által minden időben apostolinak és kánoninak elismert és ezért az Újszövetségben is szereplő Szent Jakab apostol levelet egyedül személyes tekintélyére való hivatkozással elvetette, ugyanazt a hihetetlen arroganciát mutatja, amelyből sola-fide tanának Szentírás-ellenes megokolása is származik. Luther így vetette el a Róm 3,28 vers teljesen személyes értelmezése és manipulált fordítása alapján azt a hitet, amelyhez az Egyház tizenöt évszázadon keresztül ragaszkodott. Szent Pál döntő mondata így hangzik: „Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerinti tettektől függetlenül.” (Róm 3,28) Csakhogy itt az apostol azok ellen beszél, akik a zsidó kultusz törvényeit a keresztények számára is kötelezővé akarták tenni, miként ez a közvetlenül ezután következő mondatából világosan ki is derül: „Vajon csak a zsidóké az Isten, s nem a pogányoké is?” (Róm 3,29) Ezen kívül a „pistei” szót sem lehet a római levél görög eredetijéből a legjobb akarattal sem „egyedül” a hit által-ra lefordítani, mint ahogy ezt Luther tette.

    Az ellenvetésekre adott válasza jellemző volt gondolkozására és stílusára: „Ha a ti pápátok nehézséget talál a sola-egyedül kifejezéssel, akkor egyszerűen mondjátok meg neki: Doktor Martinus Luther így akarja, és tegyétek hozzá: pápista és szamár ugyanaz. Sic volo, sic iubeo, sit pro ratione voluntas (Ezt akarom, így parancsolom! Érv helyett akaratom érvényesül). Mert mi a pápistáknak nem tanulói vagy követői, hanem mesterei és bírái akarunk lenni. És ha büszkélkedni és dicsekedni akarnak a szamárfejeikkel – akkor, ahogy Szent Pál az ő pompás szentjei ellenére dicsekedett – én e szamaraim ellenére akarok dicsekedni.”

 

Luther a Szentírás értelmezésében az Egyház csalatkozhatatlan tanbeli tekintélyét a saját magának kölcsönzött személyes csalatkozhatatlansággal helyettesítette. Elvileg ugyan minden hívő számára elismerte azt a jogot, hogy a Szentírást a saját belátása szerint interpretálja, és ezáltal saját maga pápája és egyháza legyen, de a gyakorlatban a saját látásmódját tartotta az egyedül üdvözítő megoldásnak, és így a mindenki által kötelezően elfogadottnak. Vallási dolgokban Luther egészen biztosan nem hitt egy általános hitszabadságban. Amit ő követelt, az csak a saját véleményének a szabadsága volt. Azokat, akik nem voltak hajlandók őt követni – mindegy hogy katolikusok vagy protestánsok – „disznó frátereknek”, „ostoba tökfilkóknak” vagy „a pokol ördögeinek” titulálta. Egyedül az ő bibliaértelmezése volt a megmentő igazság, minden más becsapás és hazugság. Nem meglepő, hogy a vele nem egyetértő többi reformátor némelyike csakhamar arról panaszkodott, hogy keveset nyertek a római pápa letevésével, ha most helyette egy wittenbergi pápát kaptak.

 

A történelmet mindig a győztesek írják, ezért az angol reformációnak a győztes protestánsok által prezentált bemutatása – többek között Henrik Boleyn Anna iránti vágyakozásának a lehető legnagyobb elhallgatásával – évszázadokig politikailag korrektnek számított. A John Foxe írásaira támaszkodó protestáns tézis úgy szólt, hogy a reformációnak történelmi szükségszerűséggel kellett bekövetkeznie, mert a nép így akarta. Újabb kutatások a történések ezen látásmódját azonban tarthatatlannak minősítették. A reformáció nem azért következett be, mert az emberek akarták, hanem mert az állam felülről végrehajtotta.

    John Foxe (1516-1587) History of the Acts and Monuments of the Church című egyháztörténeti művében élően kiszínezett beszámolókat gyűjtött össze a Mária királynő kormányzása alatt (1553­1558) eretnekekként elítélt protestánsok kivégzéséről. Ez a Book of Martyrs (Mártírok könyve) címen népszerűvé vált mű még a szerző életében négy kiadást ért meg! 1571-ben minden magasabb rangú lelkészt köteleztek e könyv egy példányának a beszerzésére. Régebbi protestáns történészek azt állították, hogy a nép katolicizmustól való eltávolodásának a protestánsok Mária királynő uralkodása alatti nagy számú kivégzése volt az oka. Ez azonban igencsak valószínűtlen. Még ha nincsenek is pontos adatok, nyugodtan kiindulhatunk abból a tényből, hogy az angol Tudor uralkodók alatt évente ezer, de valószínűleg még ennél is több halálos ítéletet hajtottak végre. E háttér előtt kell a Mária ötéves uralkodása alatt eretnekség vádjával kivégzett 273 esetet vizsgálni. A tizenhatodik században az eretnekség mind a protestáns, mind a katolikus országokban kapitális bűnnek számított. Ezenkívül nagyon feltűnő, hogy Foxe az állítólagos mártírok kétharmadánál csak a kivégzés dátumát és helyét adja meg, holott művéhez az anyagot mindössze öt évvel az üldözések után szedte össze, így minden hivatalos irathoz (és szemtanukhoz) könnyen hozzájuthatott. Ennek okát valószínűleg abban kell keresni, hogy a Mária alatt elégetett eretnekek többségével egy protestáns uralkodó alatt sem bántak volna másképp. Különösen az újrakeresztelőkkel nem, akiket éppen a lutheránusok üldöztek a legszigorúbban. Tehát Angliában nem maguk a kivégzések, mint olyanok, hanem azok Foxe könyvében való ábrázolása járult – minden más műnél jobban – hozzá évszázadokon keresztül a katolicizmus negatív képének kialakulásához, ápolásához és fenntartásához.

 

A parlament a királytól való félelemből 1533. február 6-án elfogadta a hírhedt Statute of Appeals (Fellebezési szabályzatot), az évszázad és talán az egész angol alkotmánytörténelem egyik legfontosabb iratát. M. Macklem szerint „bár egy egész évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ennek a statútumnak egész jelentőségét felismerjék, a leviatán azon a napon született meg, amelyen ebből a parlamenti aktából törvény lett”. Macklem ehelyütt Thomas Hobbes (1651) leviatánjára utal, aki ennek képe alatt a modern, totális és abszolút államot egy „földi és halandó istennek” írja le. Eddig az ideig ugyanis az egyes alattvalók szabadságát az Egyház szavatolta, amely évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlenül gyakorolta azt a jogot, hogy meghatározza mi a hamis és mi a helyes. Ettől kezdve jónak és rossznak – a puszta nevükön kívül – kevés közük van Isten természetéhez és létéhez, ami alapján e kettőt addig az Egyház meghatározta. Ezután a jó és rossz megítélése helyére a nemzet érdeke lépett (ahogy ezt az érdeket a birodalom törvényei meghatározták).

 

A pápa primátusa a kereszténység alapja, és ahol ezt az elvet megkérdőjelezik, ott a keresztény hitnek nem létezik többé olyan tétele, amelyet ne lehessen éppígy tagadni.

 

²²²²²

 

vissza

a TARTALOMHOZ (107)                              a KÖNYVTÁR oldalra