|
Az út, az igazság és az élet Szent Ágoston egyháztanító gondolataiból „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn.14,6), mondja Krisztus. Ha járni akarsz, akkor én vagyok az út. Ha nem akarsz megcsalattatni, akkor én vagyok az igazság. Ha nem akarsz meghalni, akkor én vagyok az élet. Ezt a te Megváltód mondja neked: Nem mehetsz máshova, csak hozzám; és sehova nem mehetsz, csak rajtam keresztül. Ha Urad, Istened azt mondta volna neked: Én vagyok az igazság és az élet, és te vágynál az igazságra és kívánnád az életet, akkor keresnéd az oda vezető utat, és ezt mondanád magadnak: Az igazság valóban nagy dolog, csakúgy az élet is; bár csak lenne egy út, amin a lelkem oda találna! Ha tehát az utat keresed, akkor hallgasd az Ő szavát: Én vagyok az út. Hova? És az igazság és az élet? Azzal, hogy az Atyánál marad, Ő az igazság és az élet; azzal, hogy megtestesült, Ő lett az út. Éhezett, szomjazott, elfáradt, aludt, foglyul ejtették, megverték, keresztre feszítették, megölték. Ez az út: járjál alázattal, hogy az örök dicsőségbe jussál. Isten Krisztus a haza, ahova tartunk; ember Krisztus az út, amelyen járunk. Hozzá megyünk, Rajta megyünk - hogyan félhetnénk így attól, hogy eltévedünk?
Minthogy tehát azt az igazságot kell élveznünk, amely változhatatlanul él, és amelyben a Háromság-Isten, a mindenség eltervezője és létrehozója gondoskodik az általa létrehozott dolgokról, meg kell tisztítanunk a lelket, hogy képes legyen megpillantani ezt a fényt, s egyúttal hozzá is kapcsolódhasson. E megtisztulást legjobb úgy felfognunk, mintha ez valamiféle utazás vagy hajózás lenne szülőhazánk felé. Valójában azonban nem térben közeledünk Őhozzá, aki mindenütt jelen van, hanem a jó szándék és a jó erkölcsök által. Mindazonáltal képtelenek volnánk erre, ha maga a Bölcsesség nem méltatott volna minket arra, hogy magára vállalja súlyos gyengeségünket, s nem mutatott volna nekünk életpéldát, mégpedig az emberben, hiszen mi is emberek vagyunk. Ámde abból kiindulva, hogy mi bölcsen cselekszünk, amennyiben Őhozzá igyekszünk, a gőgös emberek azt gondolták, hogy valami oktalanságot követett el, amikor Ő jött el hozzánk. Ezért van az is, hogy mi megerősödünk, ha Őhozzá megyünk, Ő azonban gyengének tűnt számunkra, amikor eljött hozzánk. „Hiszen Istennek balgasága bölcsebb az embereknél, és Istennek gyöngesége erősebb az embereknél.” (1 Kor.l,25) így hát, jóllehet Ő a mi hazánk, egyben saját magából készített utat számunkra hazafelé.
Noha a bölcsesség mindenütt jelen van az egészséges és tiszta belső szem számára, azokat, akiknek belső szeme gyenge és tisztátalan volt, arra érdemesítette, hogy testi szemeik előtt is megjelent. Hiszen, „mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés oktalansága által üdvözítse a hívőket.” (1 Kor.1,21)
Azt mondjuk tehát, hogy nem térbeli távolságokat legyőzve érkezett hozzánk, hanem úgy, hogy halandó testben jelent meg a halandóknak. Oda jött, ahol volt, hiszen e „világban volt, és a világ Őáltala lett” (Jn.1,10) Minthogy azonban az emberek, akik azon vágy miatt, hogy a teremtő helyett a teremtményeket élvezzék, hasonultak ehhez a világhoz, és ennélfogva igen találóan nevezik őket is világnak, nem ismerték fel a bölcsességet, mondta az evangélista: „A világ azonban nem ismerte fel Őt.” (Jn.1,10) Így hát a világ képtelen volt arra, hogy Isten bölcsességében a bölcsesség által felismerje Istent. De ha egyszer már itt volt, akkor miért jött; hacsak nem azért, mert Istennek úgy tetszett, hogy éppen az igehirdetés oktalansága által üdvözítse a hívőket?
Hogyan jött volna hát, hacsak nem úgy, hogy „az Ige testté lett, és köztünk lakozott”? (Jn.1,14) Amikor megszólalunk, hogy a testi füleken keresztül hallgatónk lelkébe jusson az, amit lelkünk mélyén hordozunk, hangzássá lesz a szívünkben hordozott szó, s ezt beszédnek nevezzük. Ámde ettől még a gondolat nem lesz hangzássá, hanem érintetlenül marad önmagában, és a változással járó mindenfajta romlás nélkül ölti fel azt a hangalakot, amely által eljut a fülekbe. Ugyanígy Isten Igéje sem változott meg, s mégis „testté lett, hogy közöttünk lakozzék”.
²²²
|