|
AZ IGAZSÁG A SZENVEDÉSRŐL ÉS A FÁJDALOMRÓL írta: Leopold Schwarz Minden szenvedésnek kettős értelme van. Vagy Isten kiáltó hangja, amely így szól: „Ember, útjaid helytelenek – fordulj meg!” vagy Isten üdvözlete, amely így köszönt: „Tökéletesebbé akarlak tenni téged. Mesterművé akarlak faragni, amely méltó arra, hogy mennyei termeimet díszítse – kalapács- és vésőütésem neve azonban szenvedés, ami elveszi, letöri belőled azt, ami lényed kiteljesedését gátolja. Nőnöd kell, nagyobbnak kell lenned – és a szenvedésnek vannak meg a legjobb hajtóerői ahhoz, hogy téged az erkölcsi magaslatokra vigyen!” Ez a szenvedés értelme – írta Dr.J.Klug
A fájdalom ténye ősrégi, az emberiség bölcsőjéig nyúlik vissza. Rögtön a bűnbeesés után megtaláljuk: „A bűn által jött a világba a halál” (Róm.5,12), mondja a Szentírás, és a halállal a szenvedés. Az emberiség történelmének ama végzetes órája óta a testi és lelki kínoknak tengernyi sokasága ömlött ki a világ fölött, és sokakat fenyeget most is az a veszély, hogy ebbe belepusztulnak. Morgolódást és panaszt hallunk, kétségbeesett kiáltásokat, amelyek Isten gyalázásának tűnnek. Ilyenkor, és azokban a pillanatokban, amikor mindenki elhagy bennünket, és minden ellenünk fordul, szól hozzánk a vallás, magyaráz, vigasztal és segít. Amikor a szerencsétlen királyt, XVI. Lajost kényszerítették, hogy a vérpadra lépjen, a következő igaz szavakkal búcsúzott e világtól: „Mondjátok meg minden embernek, hogy a vallás a szerencsétlenek egyetlen vigasza! Amikor az embert már minden elhagyta, ez még mindig vele marad!” A király a kimondhatatlan szenvedés pillanatában szívének teljességéből ejtette ki ezeket a szavakat.
Isten azért küld szenvedést és fájdalmat az embereknek, hogy ezzel kiszabadítsa őket a földi dolgoktól való függésből. Per crucem ad lucem! „Aki képes arra, hogy Isten kezét akkor is csókolja, amikor fenyít, az elérte a keresztény tökéletesség csúcspontját”, okít bennünket Szalézi Szent Ferenc. „Nincs biztosabb jele annak, hogy valaki a kiválasztottak közé tartozik, mint az, ha igaz életvitel mellett sok szenvedés sújtja őt”, vallja Gonzaga Szent Alajos. „A meg nem érdemelt szenvedésnek az a célja, hogy a szenvedőben a múlandó dolgok iránti vágyakat csökkentse és a maradandó értékek iránti megbecsülést erősítse”, tanítja Johann Sailer püspök. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”, biztosított bennünket Szent Pál.
Ránk, földi zarándokokra nemcsak az a veszély leselkedik, hogy elmerülünk a földi dolgokban, hanem az is, hogy lealacsonyítjuk magunkat velük, és a gonosszal való érintkezésben tönkremegyünk. Egy ember számtalan kisebb és nagyobb hibát követhet el; életéből számtalan büntetést érdemlő cselekedet szövevénye válhat, aminek következtében az isteni igazságosság fenyegető mélysége tárul fel előtte! A fájdalom ezután hatalmába keríti a bűnös embert, és lángjában elmeríti őt, hogy megtisztítsa, hasonlóan az aranyhoz, amiben, ha 24 karátosra tisztult, a tűz nem talál többé olvasztani valót: ekkora minden nemtelen keveredés kiég belőle, úgy hogy nem marad más hátra csak a tiszta fém. Ehhez a megtisztuláshoz a belső ember a fájdalom és szenvedés által tud eljutni, és ebben a fájdalmas folyamatban csodálkozással kell felfedeznie, milyen sok salak válik le belőle, hogy sok minden hamisként tűnik el, amit ő valódi aranynak tartott.
Kinek nincs – tegyük kezünket szívünkre – bűne, és semmi vezekelni valója? Aki azt állítja, hogy bűn nélkül van, abban nincs meg az igazság, olvassuk a Szentírásban. Így nyilvánvalóan nincs olyan ember, akinek ne lenne oka, hogy a szenvedést és a fájdalmat jól jövő vezeklési lehetőségként fogadja Isten kezéből. Ebből a felismerésből kiáltotta egykor Szent Ágoston szenvedéseinek ágyából: „Uram, itt égek és szenvedek, csak az örökkévalóságban kímélj engem!” Bár képes lenne az ember arra, hogy a fájdalmat hatásaival együtt mindig helyesen értelmezze! Ahelyett, hogy leverve és morogva járkálna, megköszönné Istennek, ha Ő időről-időre a szenvedés és a fájdalom kohójába mártja őt. Ellenkezőleg, egy bűnös, bűnbánatra nem hajlandó ember számára nincs nagyobb büntetés, mintha ezen a földön zavartalan boldogság az osztályrésze, olyan boldogság, amely mindenkit, aki utánagondol borzalommal tölthet csak el. Akit Isten szeret, azt megfenyíti, írja Szent Pál apostol. „Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”, mondta Jézus Krisztus, Aranyszájú Szent János pedig: „A harcos bátorsága nem a békében, hanem a háborúban mutatkozik meg!”
Vitathatatlan tény, hogy a földön fájdalom nélkül még egyetlen lélek sem bizonyult igazán nagynak, és hogy nélküle nagy mű még soha nem jött létre. Minden nagy jellemnek és mély léleknek szüksége van a fájdalomra. Igen, minden nagy szellem, pogányok és szentek, a fájdalom kitüntetett gyermeke volt. A szenvedés valójában az emberi lélek nagyságának mértéke. Nem ok nélkül nevezték az életet egy létrának, amely fel- vagy lefelé vezet, amelyen értetlenség és visszaélés által a sötét mélységbe lehet csúszni, helyes használattal viszont a legnagyobb magasságokba lehet emelkedni. A létra mindkettőnél ugyanaz. Csak arról van szó, ki hogyan használja. Az egyik lator a keresztről a mennyországba jutott, a másik – szintén a keresztről – a pokolba.
A kereszt királyi útján megszámlálhatatlan tömeg vonul, emberek minden fajból, korból és rendből. „Kik azok, akik az Úr örök boldogságába tartanak? – Ők azok, akik a nagy megpróbáltatásokból kerülnek ki”, akik Krisztushoz hasonlókká váltak, akinek egész élete, a bölcsőtől a Golgotáig egyetlen keresztút volt. „Gyertek és lássátok”, így szólhat hozzánk az isteni Üdvözítő, „van fájdalom, amely az enyémmel felér?”. A kereszten függve, Krisztus minden átkot és a bűnök minden büntetését magára vette, és sebei minden szenvedőnek ezt kiáltják: Gyertek mindnyájan hozzám, akik fáradtak és megterheltek vagytok, én veletek való szenvedésemmel, tekintetemmel, példámmal fel akarlak frissíteni benneteket. Krisztus szenvedés által váltott meg, és a szenvedést is megváltja. Nem szüntette meg a szenvedést, de valódi erővé, életigenlő és életet adó hatalommá alakította át,
Tudjuk, hogy a fájdalom hol végződik, és hová vezet. Az igazi boldogság olyan magaslataiba, ahol minden könnyet feltörölnek, ahol minden fájdalom maradandó örömmé változik, és ahol örök ujjongás uralkodik.
Vallásunknak sajátja, hogy a fájdalmat tökéletesen megérti és méltányolja. Ez egyetlen ember alkotta vallásnak és filozófiának sem sikerült. Ezek csak szenvedés-rabszolgákat, nem pedig szenvedés-hősöket teremtenek. Jézus Krisztus, minden idők tanítója, az örök és tévedhetetlen igazság azonban ezt mondja: „Hordozd a keresztedet, kövess engem, és akkor neked adom az élet koronáját!” ²²² |