|
AZ IMA LEFEBVRE ÉRSEK 1952. február l7-én Dakarban (Afrika) kiadott pásztorlevele Az üdvös vezeklés eme idejében pásztorlevelünket nem is kezdhetnénk méltóbban, mint Szentatyánk, XII. Pius pápa szavaival, amelyeket február 10-én Rómában a hívek előtt mondott: „Mivel még mindig olyan helyzetben vagyunk, amely – nem habozunk kimondani – minden pillanatban robbanáshoz vezethet, és amelynek okát az emberek oly nagy számának vallási közömbösségében, a köz- és magánélet erkölcsi értékeinek süllyedésében, az egyszerű lelkek megfontolt és tervszerű megmérgezésében .. kell keresnünk, a jóérzésűek nem haladhatnak tovább tétlenül megszokott útjaikon, mint az ijesztő jövő mozdulatlan szemlélői.” Tehát, a Szentatyához hasonlóan, mi is felemeljük hangunkat, hogy arra kérjünk benneteket, hogy e kegyelemteljes, a mi Urunk feltámadási ünnepét megelőző napok során, gondolkodjatok el e világ megújulásának egyik leghatásosabb eszközéről: vagyis az imádságról. Nagyon jól tudjuk, hogy a népek egymás közötti viszonyának, a népek belső életének valódi megoldása a keresztény filozófiában és teológiában található. A világ összes pénze, az önző politika minden fortélya, mind a vizsgálatok és a konferenciák sem érnek el semmit, ha az igazi bölcsesség és értelem adottságait nem veszik figyelembe. És azt is tudjuk, hogy csak az Egyház, ami a mi Urunk Jézus Krisztus személyében Istentől ezzel a feladattal meg van bízva, birtokolja egészében az igazság minden kincsét, amelyek a népek közötti békéhez és egyetértéshez szükségesek. És mégis, Krisztus helytartójának nyomatékos figyelmeztetései ellenére az emberek olyan jogi előírásokat, nemzeti és nemzetközi törvényeket alkotnak, amelyek semmibe veszik annak a tanítását, aki azt mondta magáról: „Nélkülem semmit sem tudtok tenni.” Jeremiás próféta szájából Isten hangját véljük kihallani: „Akkor ez a nép miért tart ki eltévelyedésében, megátalkodva a hűtlenségben? Ragaszkodnak a hazugsághoz, s nem akarnak visszatérni. Mekkora figyelemmel hallgattam: de ők nem mondják, amit mondaniuk kellene, egy se bánja közülük gonoszságát, nem mondja egy sem: Jaj, mit tettem! Mindenki rohan a maga útján, mint a ló, amely a csatába vágtat. A gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét! Hogy meritek azt mondani: Bölcsek vagyunk, hiszen mienk az Úr törvénye? Bizony azt is meghamisította az írástudók hazug íróvesszeje. .. Romhalmazzá teszem Jeruzsálemet, sakálok tanyájává, Juda városait meg lakatlan sivataggá.” (Jer 8,5-8; 9,10)
A szellemek megtévesztése, a szívek elkeményedése láttán nehéz, nagyon nehéz kötelesség hárul ránk: nevezetesen az, hogy vég nélkül imádkozzunk, összekulcsoljuk kezünket, hogy Istentől imigyen a világ üdvét kikönyörögjük. A körülmények soha eddig nem volt mértékben követelik tőlünk, hogy szívünket Istenhez emeljük, magunkban a jámborság erényeit és Istennek való átadásunkat újra fellobbantsuk, hiszen tudjuk, hogy a keresztségben Krisztus vére belénk költözött. Napjainkban gyakran halljuk azt a kijelentést, hogy Istennek szüksége van az emberekre. De még ha Isten szeretetének és jóságának teljesen szabad megnyilvánulásából ez a szükségszerűség meg is található Nála, sokkal helyesebb azt a tényt hangsúlyozni, hogy az embernek van szüksége Istenre. Ez velünk született kívánalom; gyökere lényünkben van, miként ezt Szent Pál e szavakkal nyomatékosan fejezett ki: Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Ha egy emberrel mégis előfordulna, hogy se szíve, se értelme nem törekszik Isten felé, akkor az az ember velejéig romlott lenne. Abban a pillanatban, amikor a haldoklót minden elhagyja: gazdagság, barátok, rokonok, egészség – ebben a túl rövid és túl gyors pillanatban, amelyet mindannyian át fogunk élni –, egy soha eladdig nem képzelt bölcsességhez talál az ember vissza: Isten bizonyosságának és a világ semmisségének megérzéséhez. A haldokló lelke ekkor felmérhetetlen vágyat kezd érezni Isten iránt. De miért kell egész életünkben oktalanok lennünk, és csak az utolsó pillanatban bölcsek – ha Isten egyáltalán megengedi, hogy ezt az utolsó pillanatot tudatunk meg-tartásával éljük át?
Az ima nem más, mint lelkünk felemelése teremtőjéhez és megváltójához. Az ima a jóravaló és még meg nem rontott léleknek veleszületett szükséglete. A bűn elkövetésének megszokása – amely a lélek Istenhez való felemelkedésének a legfőbb megakadályozója – kelletik ahhoz, hogy az ima puszta formasággá váljon. A szellem gőgje – amely üres fecsegés és hamis végkövetkeztetések által tarttatik fenn – szükséges ahhoz, hogy az ember odáig jusson, hogy szégyell imádkozni. Nagyra kell értékelnünk a magán-imákat, a családi imákat, a liturgikus imákat. A katekizmus megtanít bennünket arra, hogy ezzel kapcsolatban mit és miért kell tennünk. Ugyanakkor gondoljunk arra is, hogy imánknak lelkünk belső tartását kifejezésre kell juttatnia, mégpedig az odaadás és az imádat állapotát, amely az imádkozás kötelezettségét könnyűvé, kellemessé és szeretetre méltóvá teszi. Ezért hív bennünket a mi Urunk Jézus Krisztus az állandó imádkozásra: Oportet semper orare – kívánatos, hogy mindig imádkozzunk! Eme gyermeki Isten felé való fordulásban szívesen fogunk úgy imádkozni, ahogy ami Urunk tanácsolta, és amire példát adott nekünk: „Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a kamrádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz. S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak. Ne. utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Ti így imádkozzatok: ...” (Mt 6,5-9), és e szavak után a mi Urunk megtanította nekünk a csodálatos Miatyánkot.
Ez a fajta magán-ima azonban nem az egyetlen imádkozási forma. A mi Urunk a zsinagógákban, a jeruzsálemi templomban – ahova a nagy ünnepeken elment, és ahova családját elkísérte – a nyilvános imádkozásokon való részvételével maga mutatta meg nekünk világosan, milyen nagyra becsüli a liturgikus imádkozást. Imádkozzunk szívesen a családunkkal együtt! Ah, mily fájdalmas felfedezések érnek ezzel kapcsolatban bennünket! Közületek is mily sokan nem végzik el a reggeli és esti imákat! Milyen sok ember kapja meg mindennapi kenyerét, és közülük milyen sokan nem adnak érte hálát Istennek, és nem kérik Őt, hogy mértékkel élvezhessék azt! Minden családfőnek újra be kellene vezetnie és tiszteletben kellene tartania ezt a szokást, egy olyan szokást, amely a gyermekek számára oly hasznos, Isten számára oly kellemes és a család otthonára oly sok áldást tartogat! Miért csodálkozunk, ha Isten büntetéssel és jogos haragjának jeleivel sújt bennünket, amikor hiába keresi hálánk megnyilvánulásait azokért a jótettekért, amelyekkel eláraszt bennünket.
Az Egyház a bibliai hagyományhoz és a mi Urunk Jézus Krisztus példájához hűen azt követeli tőlünk, hogy vasárnap szüneteltessük a munkát és vegyünk részt a liturgikus imán, a keresztény közösség előirt áldozati ünnepén, amely nem csak szimbolikusan zajlik, hanem Jézus Krisztus – akinek tagjai vagyunk – testének és vérének feláldozása által valóságosan. Vajon hány ember teljesíti ezt a kötelezettségét mély meggyőződéssel és élő hittel? Hányan jönnek el az áldozat helyére? Már nem is merünk a megkereszteltek és a vasárnapi misére járók arányáról beszélni. Még ha örömmel is látjuk, hogy a vasárnapi misén való részvétellel kapcsolatban bizonyos körökben az utóbbi években e kötelezettség megértésében valamelyes javulás tapasztalható, akkor is döbbenettel gondolunk arra, hogy a megkeresztelteknek több mint a fele ezt a komoly kötelességét egészen megfontoltan elhanyagolja.
Rátok, kedves Testvéreim, akik ennek a hetente megújuló nyilvános aktusnak – önmagatoknak a Jézus Krisztus misztikus teste szükséges részeként való újbóli odaadásának – egész jótéteményét értékelni tudjátok; akik második Krisztusok vagytok: rátok hárul hát az a feladat, hogy áhítattal imádkozzatok, a mindenható Istennek könyörögjetek, Jézus irgalmas szívét kérjétek, hogy a gőg által megtévesztett szellemeket világosítsa meg, és hogy a szenvedélyektől megkeményedett szíveket tegye ismét hozzáférhetővé. Duplázzátok meg imáitokban, legyenek ezek nyilvánosak vagy magánosak, odaadásotokat, hogy az igazságos Isten bosszúálló karja ne támadjon azokra a keresztény népekre, akik elfelejtették kötelességüket. ..
Keressünk védelmet Szűz Máriánál, a menny királynőjénél, minden kegyelem közvetítőjénél, a bűnösök menedékénél. Ö majd megtanít bennünket imádkozni, ahogy az apostolokat az utolsó vacsora termében is megtanította. Az Apostolok Cselekedeteiben ugyanis ez áll: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus anyjával” – „Hi omnes erant perseverantes unanimiter in oratione cum Maria, matre Jesu.” (ApCsel 1,14) ²²² vissza |