|
WEIGL ATYA GYÁSZBESZÉDE BESSENYEI FERENC TEMETÉSÉN
Kedves Hozzátartozók! Tisztelt Gyászoló Közönség!
Mivel sajnos nem beszélek magyarul, hálás vagyok, hogy gondolataimat valaki anyanyelvükön tolmácsolja Önöknek.
Azokat a nagy időket, amelyek az Önök számára a mi Bessenyei Ferencünk nevével fonódnak össze, én magam sajnos nem élhettem át. És mégis, még ha szóban nem is tudtam vele értekezni, úgy gondolom, nem szükséges Önöknek bizonyítanom, hogy ez a nagy művész arcjátékával és gesztusaival számomra is érthetően fejezte ki magát. Ezért vagyok meggyőződve arról, hogy élete utolsó éveinek szándékait, vágyait és óhajtásait néhány ismert teológus szavával, hűen vissza tudom adni.
Aquinói Szent Tamás írta: „Az emberi életnek a boldogság a végcélja” és „A boldogság szón az értelmes természet végső tökéletességét értjük.” Ez a legvégső, szellemi tökéletesség minden e földi zarándoklatát bevégző ember számára csakis Isten nézéséből állhat. Az Isten látásában való örök élet majdani elérése azonban földi életünk milyenségének a függvénye. John Henry Newman bíboros ezzel kapcsolatban egyszer ezt mondta: „Az ember azért felelős a hitéért, mert hajlamaiért és ellenszenveiért, reményeiért és nézeteiért, azaz mindazért is felelős, amitől a hite függ.” E felelősség felébresztéséhez és ébren tartásához támaszt és vezetést pedig a katolikus Egyháztól, az egyetlen igaz vallástól kapunk. Szintén a bíboros írta erre vonatkozóan: „A vallásnak mindig az volt a feladata, hogy tiltakozzon a Sátán álokoskodása ellen, amely a hitetlen szíveket megrontja, és életben tartsa azon igazságok tudatosságát, amelyek ez ellen védelmet nyújtanak.
Akkor is, ha élete eseményeit nem tudtam Bessenyei Ferenccel megbeszélni, biztos vagyok benne, hogy neki minden személyiség elképzelhető legnagyobb próbatételével, nevezetesen a sikerrel kellett életében a legjobban megküzdenie. De hogy a szíve ebben a harcban nem romlott meg, nem vált hitetlenné, ezt – és ezért itt, mindenki előtt köszönetemet szeretném neki kifejezni – nekem rendszeresen bebizonyította. Egy hívő katolikus számára az Istennel való találkozás legszebb és legintenzívebb módja a szent liturgián, a szentmiseáldozaton való részvétel. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az a mód, ahogy Bessenyei Ferenc a tridenti rítusú szentmisén, gyermekkorának miséjén részt vett, és ahogy e misék után a celebráló pappal szemben viselkedett, azt mutatta, hogy szívét a hitetlenség nem rontotta meg. Ez ugyan már nem az egykori gyermek feltétlen odaadása volt, de a szent történésre igenis gyermeki módon lelkes és lángra gyúlt szívvel válaszolt. Ha az élet megpróbáltatásai nyomot is hagytak a lelkén, gyermekien imádó szívét – Istennek legyen hála – nem vesztette el. Akkor is, ha élete utolsó éveiben, csakúgy, mint minden embernek, egyet s mást neki is biztosan meg kellett bánnia, azt nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy ez a megbánás nem a sértett, megtört büszkeségből, hanem a szerető, alázatos bűnbánatból eredt. Vagy hogy ismételten Aquinói Szent Tamás szavait idézzem: „A vétek bocsánata nem csupán a bűnbánat, hanem sokkal inkább a hit és a szeretet erényének gyümölcse.”
Nem fér hozzá kétség, hogy Ferenc testvérünk most a túlvilágon vesz töretlen odaadással a liturgia szent beteljesedésében részt, aminthogy abban sincs okunk kételkedni, hogy lélekben továbbra is köztünk van és marad. Könyörögjünk, hogy imáink által minél hamarabb megszabaduljon a bűnökért járó még hátralevő büntetések alól, hogy ezáltal a tisztulás helyéről megváltva mielőbb Isten színe elé, az Ő látására jusson. Így fog rajta beteljesedni az, amit Szent Ágoston Vallomások című művének első fejezetében olyan csodálatosan fogalmazott meg: „Uram, Te olyan létet adtál nekünk, amelynek Te magad vagy a célja, és nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”
Requiéscant in pace ²²² |