|
„BETELJESEDETT” Jézus hatodik szava a kereszten részlet Fulton J. Sheen „Der Sorgenregenbogen” című könyvéből
Az igazak vétlen szenvedése, és a gonoszak érdemtelen gazdagsága, az irgalmasak nyomora és a bűnösök élvezete láttán sokan teszik fel újra és újra a kérdést: Mindez egy Isten által megtervezett világmindenség vagy a véletlen játéka? Ebben az életben ez a kérdés a nem-megválaszolhatóak közé tartozna, ha a Jóság maga saját akaratából nem szállt volna le ebbe a síralom-völgybe. De mivel a Legjobb önszántából jött le a legrosszabba, és ezt beleilleszti nagy tervébe, egyetlen ember sem adhatja fel a reményt soha teljesen.
Ha egy embernek, aki semmit nem ért az elektromossághoz, azt mondják, hogy egy tudós éppen azon dolgozik, hogy egy elektromos töltetet, melynek nagyobb ereje van, mint egy villámnak, laboratóriumában felszabadítson, akkor ez addig nem fog félni e kísérlet eredményétől, amíg meg van róla győződve, hogy a tanult tudós tisztában van vele, hogy mit csinál. A laikus feltételezi, hogy a tudós ismeri az elektromosság természetét, akkor is, ha ő maga semmit nem ért belőle. Ha a tudós ezt a különben pusztító erőt egy ilyen kis helységben elengedi, akkor ezt azért meri megtenni, mert hatalma van e fölött az erő fölött. Más szóval kifejezve, e tevékenységével valamilyen tervet vagy célt követ. Ugyanez érvényes Istenre is. Ha Ő, akinek soha nem kellett volna az emberek gondjait és megpróbáltatásait magára vennie, önszántából leszáll az emberekhez, felveszi az emberi természetet, nyitott szemmel és az emberek igazságtalanságának teljes tudatában e világba belép, és a jogtalanságot magára veszi, akkor ez csak azért lehet így, mert ez megfelel isteni tervének.
A mi Urunk azonban nem vakon jött abba a világba, mely képes arra, hogy az ártatlanságot keresztre feszítse, ahogy te és én egy ismeretlen erdőbe tévedhetünk. Ő úgy jött, ahogy egy orvos a kórházába, pontosan tudva, hogyan kell a fájdalommal szembeszállania. Életének menete előre ki volt jelölve, semmi olyan nem jöhetett, ami meglepte volna. Földi életének minden pillanatában megvolt a hatalma az uralkodásra, de Ő mégse élt vele – bármennyire is követelték tőle – ameddig Ő maga nem akart. Ez az isteni tudás magyarázza meg a Máriától és Józseftől való elmaradását a templomban 12 éves korában: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Luk 2,49). Már itt egy tervről beszél – egy tervről, melyet az égben készítettek el. Ez magyarázza meg a halála idejéről, helyéről és körülményeiről szóló számos jövendölését, és azt a szinte türelmetlen vágyakozást, mellyel ennek bekövetkeztét várta. Számára a halál tehát nem botránykő volt, mint Szokratésznak, aki életének nem kívánatos megszakítását látta benne. A mi Urunk számára a halál a cél volt, melyet keresett, mely földi küldetésének fő okát jelentette. Mindenki más, aki megszületik, azért jön erre a világra, hogy éljen benne. A mi Urunk azért jött, hogy meghaljon. De ez a halál összes szenvedésével és könnyével nem egy óvatlan pillanatban kellett meglepje. Mily gyakran mondta földi élete folyamán, mikor ellenségei megpróbálták megölni, hogy „még nem jött el az ő órája”! Mikor azonban az általa megszabott „óra” eljött, minden ez óra elhalasztására vagy előle való elmenekülésre irányuló földi és égi segítséget visszautasított. Nem kívánt magának égi segítséget, hiszen ezt mondta: „…azt hiszed, hogy nem kérhetném Atyámat s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet”? És földi segítséget is vonakodott elfogadni, hiszen ezt mondta Péternek: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat” (Mt 26,52-53). És később ezt mondta: „…ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” (Luk 22,53). A ti órátok, melyben megengedem nektek, hogy azt tegyetek velem, amit akartok; az az óra, melyben elfordulhatnék az emberiség gonoszságától, melyben mégis fenékig ürítem a ti keserű kelyheteket. Az, aki előtt a világ minden öröme nyitva állt, magára vette a keresztet. Szenvedést, félelmet, keserű csalódást, igazságtalan ítéletet, igaz barátság elárulását, az igazságnak a bíróság általi kifordítását és az anyai szeretettől való erőszakos elszakítást – ezt mind szándékosan, önként, tudatosan és egy bizonyos céllal vette magára.
És akkor, három óráig tartó kereszten függés után, miután az Ószövetség összes jóslatát és saját jövendölését magáról megvalósulni látta és életének szövetébe az utolsó fonál beszőve és minden teljesítve volt, elhangzott ajkáról a hatodik szó – a dicsőség szava: „Beteljesedett!” (Ján 19,30). Ez a felkiáltás azt jelenti, hogy a világmindenség egy tervnek felel meg. A szenvedés hozzá tartozik, különben Ő visszautasította volna. A kereszt hozzá tartozik, különben Ő nem vette volna magára. A töviskoszorú hozzá tartozik, különben Ő nem viselte volna. Semmi nem volt véletlen, minden előre ki volt jelölve. Az Atya megbízatását végrehajtotta. A tervet kivitelezte. E terv teljes jelentősége csak három nap múlva tárult fel teljesen, mint a vetőmag, mely a földbe esve új életre kel. Ezt a tervet az Úr Emmausban tárta fel a tanítványoknak: „Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Luk 24,26). Más szóval, ha életünkben nincs nagypéntek, akkor húsvét sincsen. Ha ennek az életnek nem halunk meg, akkor nincs életünk a következőben. Ha nincs töviskorona, akkor nincs glória sem. Ha nincs kereszt, akkor soha nem lesz üres sír. Ha nem veszítjük el életünket, akkor megtalálni sem fogjuk soha. Ha nem feszíttetünk keresztre Krisztussal együtt, akkor fel sem támadunk Krisztussal.
Ez a terv, és előttünk áll a döntés, melytől örök életünk függ. Az elkerülhetetlen kereszthez való hozzáállásunk halhatatlanná tesz bennünket – az örök nyereségre vagy az örök veszteségre. És bár ez a terv nehéznek tűnik, nem lehetetlen; hiszen az Úr nemcsak megparancsolta nekünk, hogy kövessük – Ő az utat is megmutatta nekünk. Követhetjük a lába nyomát, hogy a szenvedés sötét erdejéből kitaláljunk, de azt sohasem mondhatjuk: Ő nem tudja, mit jelent a szenvedés. Először Ő szenvedett, hogy megtanítson bennünket arra, hogyan lehet a gyötrelmet elviselni. Nem azt mondta, hogy „menjetek a keresztre”, hanem: „Gyertek és kövessetek engem!” Isten létére tudta, hogy az emberek parancsra nem mennek, de követik azt, aki példát mutat nekik. Az Úr arra használta fel az élet ellentmondásait, hogy megváltson bennünket. Nekünk ugyanezeket az ellentmondásokat kell felhasználnunk, hogy a megváltás gyümölcseihez jussunk. Az Ő terve befejeződött. mivel Ő már bement a dicsőségébe. A mi tervünk még nincs befejezve, hiszen még nem mentettük meg lelkünket. Azonban minden, amit teszünk, erre az egyre, a legnagyobb célra kell irányuljon; hiszen „mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja?” (Mt 16,26).
Nem ez az oka annak, hogy miért áll e világban Isten tervében a szenvedés általában az út végén és nem az elején? Ez tény. A fiatalság tele van reménnyel, az öregeket a gond nyomja. A paradicsom az emberiség történetének kezdetén állt, a hét csapás a végén. Születésekor énekeltek az angyalok, halálakor kínzói gyalázták. A vallásos életben a legnagyobb lelki örömöket a papszentelésnél, a fátyol vételénél, konvertálásnál vagy esküvőn találjuk.
Később úgy tűnik, mintha Isten visszavonná vigasztaló édességét – ahogy egy anya felnőtté vált gyermekét nem kényezteti tovább nyalánkságokkal -, hogy megtanítson bennünket arra, hogy saját lábunkra kell állnunk és dolgoznunk kell a túlvilág örömeiért. Értelemmel megáldott lényként fel kell tennünk magunknak a kérdést, miért tűnik úgy, hogy szenvedés és gyász, csalódás és gond, mind az élet végén jön. Úgy tűnik ennek fő oka az, hogy emlékeztetni kell bennünket arra, hogy a föld nem paradicsom, és hogy az élet, az igazság és a szeretet, melyre vágyunk, itt a földön nem található meg.
Miként Ábrahámnak megparancsolta az Úr, hogy hagyja el földjét, nekünk az élet keserűsége azt parancsolja, hogy emelkedjünk felül magunkon, tekintsünk felfelé és a túlvilágra, hogy feladatunkat végrehajtsuk. Ha egy gyerek megégeti magát, visszarántja a kezét; az élet nehézsége és keserűsége pedig arra indít bennünket, hogy visszahúzódjunk ettől a világtól. Olyan, mintha Isten arra ösztönözne bennünket, hogy életünket lezárjuk, és ne úgy végezzük, mint az állatok, akik az evéshez felkelnek és a halálhoz lefekszenek. És Isten ezt a keresztet az élet alkonyára is meghagyja, hogy ezzel segítségére legyen hiányos szeretetünknek. Ha fiatal tagjainkat ennek a világnak adtuk, akkor szenvedéseink arra emlékeztetnek, hogy öreg csontjainkat még mindig Istennek adhatjuk. A keresztre feszítés a jó latornak egyszeri lehetőséget adott a szeretet nélkül leélt élete miatti engesztelésre, és a szeretet egy aktusa lehetővé tette számára, hogy még ugyanaz nap a paradicsomba kerüljön.
Sokan közülünk Szent Ágostonhoz hasonlítunk, aki fiatalkori bűnös kicsapongásai között ezt mondta: „Én jó szeretnék lenni, de egy kicsit később, jó Istenem, most még nem”. Gyakran egy keresztre van szükségünk, mely visszavezet bennünket az élet rendjébe, ahogy mechanikai berendezéseket is gyakran egy enyhe ütéssel újra üzemképessé lehet tenni. Az élet ütései és lökései győznek meg bennünket mindennél jobban arról, hogy ezen a földön nem találhatunk boldogságot; hiszen ha a boldogságot itt lehetne megtalálni, nem keresné minden ember olyan intenzíven Istent. Krisztus hatodik szava megmagyarázza azt a meglepő tényt, hogy mi a fájdalmat könnyebben tudjuk elviselni, mint az élvezetet. Az élvezet örömet szerez nekünk, túlzásba vive azonban fájdalmat okoz. Nem az elíziumi mezőkre vezet bennünket, hanem végülis ellenünk fordul és fájdalmat okoz. Már az élvezet egyszerű megismétlődése csökkenti az élvezetet. A csiklandozás nevetéssel kezdődik és fájdalommal végződik.
A fájdalommal azonban különös a helyzet. Az intenzív szenvedés pillanataiban az az érzésünk, hogy egyetlen perccel sem bírjuk tovább elviselni. Ha azonban mégis tovább tart, új erőt fedezünk fel magunkban az ellenállásra. Mindazonáltal a fájdalom soha sem válik élvezetté. Egyetlen fogfájás sem válik élvezetté csak azért, mert már egy hete tart. Hogyan lehetséges mégis, hogy a szenvedést könnyebben viseljük, mint a gyönyört? Ennek valódi oka abban rejlik, hogyha úgy élünk, ahogy ezt Isten követeli tőlünk, akkor a szenvedést ebben az életben kell letudnunk, hogy a következőben az örök boldogságot élvezhessük. Az örömök a következő életre vannak fenntartva, azért olyan csalókák. Ezzel szemben a szenvedés nem a következő életre van tartogatva, azért meríthetjük ki ebben az életben. A szenvedés a következő életben csak azok számára létezik, akik ebben a világban nem akarták egészen magukra venni, hogy ezzel az örök életet elnyerjék.
Ezzel el is jutottunk a boldog halál emelkedett problémájához. A boldog halál egy mestermű. Maga az Úr öröktől fogva dolgozott rajta, hiszen Ő az a bárány, aki a világ kezdete óta lemészároltatott. Nekünk is kezdettől fogva erre kell dolgoznunk; mert ahogy ágyazunk, úgy alszunk. A halál pillanatában senki sem segít nekünk – Istenen kívül. Ha Őt bírjuk, benne mindent visszakapunk. A keresztény ezért halála napjáig nincs teljesen birtokában életének. Ezért nevezi az Egyház a halál napját „natalitia”-nak, az örök életre való születés napjának. Csak azok számára örök száműzetés, akik ezt a földet tették hazájukká.
Egyetlen mestermű sem jön létre egy nap alatt. Egy művésznek évekre van szüksége, hogy szelleme és keze fölött úr legyen, és további évekre, hogy a márványból lépésről lépésre kidolgozza a kívánt formát. A mesterművek legnagyobbikára – egy boldog halálra – nekünk is fel kell készülnünk. A halált a halál gyakorlásával tanulhatjuk meg, amennyiben önzésünknek, büszkeségünknek, lustaságunknak irigységünknek, naponta ezerszer meghalunk. Erre gondolt az Úr, amikor azt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen” (Mt 16,24). Nem tudunk jól meghalni, ha a meghalást nem gyakoroljuk. Hogy amikor megjön az utolsó próbatétel ideje, fel legyünk rá készülve, és a halál ne érjen meglepetésként bennünket. Tornyunk – akár alacsony, akár magas, ennek nincs jelentősége – építése ekkor lesz befejezve. Csak az a fontos, hogy teljesítsük azt a tervet, melyet az Úr kijelölt számunkra. És, miként egy régi ír közmondás mondja, „legyünk egy félórával, mielőtt az ördög észreveszi, hogy halottak vagyunk, a mennyben”! ²²² vissza |