„IGYEKEZETÜNK ELLENÉRE SEM ÉRTENEK MEG BENNÜNKET RÓMÁBAN”

Interjú Msgr. Bernard Fellay rendfőnökkel

Fideliter: Monseigneur, Ön mint rendfőnök, hivatali idejének kétharmadát már maga mögött hagyta. Milyen mérleget tud az eddig eltelt időszakról felállítani?

Msgr. Fellay: A mérleg, melyet e pillanatban felállíthatok az, hogy a Papi Közösség története faszcináló, különleges történet. Valóban lelkesítő látni, miként növekszik ez a mű azok között a nehézségek között, melyek kevésbé Róma (aki régóta nyugton hagy bennünket), mint inkább a püspökök felől ér bennünket, akik nem szeretnek minket, és akik minden erejükkel megpróbálnak elbuktatni bennünket. Mindezek ellenére ezt a művet növekedni és különleges gyümölcsöket hozni látni, ez valóban „Econe csodája”.

A Papi Közösség mára csaknem 450 papot és 60 barátot tud felmutatni. Micsoda érzés, ha az 1976-os Freiburg-i rejtőzködő és nehéz kezdetekre visszagondolunk! Mindazonáltal ehhez kapcsolódik egy a Papi Közösség számára új jelenség, mely a szemembe ötlik, ha a világban szétszórtan élő tagjainkat látogatom: papjaink lassan idősebbek lesznek. Még akkor is, ha az átlagos életkor kevéssel 40 év alatt van, bizonyos számú tagunk sikeresen átlépte ezt a küszöböt a tapasztalat és bölcsesség gyarapodásával, de a kimerültség és betegség egyre gyakoribb fellépésével is. Be kell vallanunk, hogy ez a jelenség új közösségünk számára, és különös figyelmet követel. Meggondolásainkba és döntéseinkbe ezt a tényt a jövőben be kell vonnunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy mostantól fogva olyan struktúrákat kell teremtenünk, melyek alkalmasak beteg, gyenge vagy csak egyszerűen idős tagjaink ellátására.

 

Fideliter: Mond magának olyant, hogy „már csak 4 hivatali évem van, ezért megfeszítéseimet mostantól fogva erre vagy arra a pontra – melyre eddig nem fordítottam elég figyelmet – fogom koncentrálni”?

Msgr. Fellay: E kérdést nem ilyen módon teszem fel magamnak. Azt hiszem, hogy az embernek nem magára, hanem messzebbre kell tekintenie, hogy az a fontos, hogy vissza kell térni a Papi Közösség eredeti beállítottságához, és ezt az én vélekedésem vagy akaratom fölé kell helyezni. Ezen a szinten mindig vannak olyan pontok, melyeket szem előtt kell tartani, elsősorban a szabályzatunkra való különös figyelmet, mely tagjaink és közvetve híveink – kiket a Gondviselés ránk bízott – megszentelődésének forrása.

Ez magában foglalja tagjaink támogatását apostolkodásukban, mindennapi életükben, a priorátusban. Ami figyelmemet különösen felkelti, az a Papi Közösség mindennapi élete. Nem szabad az akcentust olyan nagyon a külső apostolkodásra helyezni, hogy közben saját tagjainkról megfeledkezünk.

 

Fideliter: Milyen eszközöket tart szem előtt a Papi Közösség életének támogatására?

Msgr. Fellay: Ezek a disztriktek szintjén a szervezést, a vezetést érintik. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha a disztriktek fejlődnek hajlam mutatkozik arra, hogy magának a disztrikt központi házának arányos fejlődését elhanyagoljuk, holott ez központi feladatokat lát el: például olyanokat, melyek a szociális biztonságot érintik, melyre éppen az imént utaltam, mikor tagjaink korosodásáról beszéltem. Ezért úgy gondolom, hogy a központi struktúrákat minden disztriktben meg kell erősíteni, éppen azért, hogy jobban lehessen a tagokról gondoskodni.

Másfelől a priorátusokat is fel kell szerelni. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy egy öt papból vagy három papból és két barátból álló priorátus, például, a materiális és spirituális életet sokkal könnyebbé, sokkal szolidabbá, sokkal bátorítóbbá teszi.

 

Fideliter: A második asszisztens, P. Aulagnier, nem sokkal ezelőtt lemondott, a francia disztrikt vezetője pedig most készül lemondani. Mindkét esetben meg lehet állapítani, hogy fiatalítás történt. Ez szándékos? Fel lehet fogni generációváltásnak, hiszen Ön is 12 évvel fiatalabb, mint elődje? Az Ön vágya, hogy egy jobban összekovácsolódott csapatot vonjon maga köré, hogy abban a nagyon rövid időben, mely még hivatali idejéből hátra van, elérje céljait?

Msgr. Fellay: Nem forgatok a fejemben nagyon kidolgozott terveket. Megpróbálok minden erőt felhasználni, melyet utamon találok. Akkor is, ha a kor alkalmas arra, hogy bölcsességet adjon, nekem úgy tűnik, hogy téves politika lenne úgy gondolkodni, hogy elég a korra várni, mellyel automatikusan megjönnek a képességek. Ellenkezőleg, ahogy a költő mondja, jól született lelkeknél az erény nem vár az évek számára. Számomra tehát a kor ilyen vagy olyan értelemben nem abszolút meghatározó kritérium.

Egyébként P. Schmidberger, mikor 1982-ben rendfőnök lett, körülbelül az én koromban volt, és P. Aulagnier sem volt nálam idősebb, amikor a francia disztrikt vezetője lett.

Másfelől a relatív öregedés az évek során bizonyos, az összegyűjtött tapasztalatokból eredő bölcsességet kölcsönöz a Papi Közösségnek, és ebből közösségünk hasznot akar húzni, még akkor is, ha ez az említett esetekben az első pillantásra nem látható.

 

Fideliter: A papok száma a Papi Közösségben nő. Mégis megállapítható, hogy valódi értelemben vett doktrinális tanulmányok ritkaság számba mennek. Európában nem is létezik a Szent X. Pius Papi Közösségnek tudományos szaklapja. Nem csinál ebből gondot magának?

Msgr. Fellay: Én nem jutok ugyanarra az eredményre, mint Ön. Ha effektív kevesebb tanulmány is jelenik meg, azért elegen dolgozunk ilyeneken. Nem szükségszerűen speciális munkák ezek, hanem inkább általános terjesztésre alkalmasak. Nem lehet azt mondani, hogy a Papi Közösség annyira a praktikus apostolkodásra koncentrál, hogy emiatt abbahagyta a gondolkodást. Figyelje meg például a Si si no no kongresszusait: az utolsót Párizsban tartottuk a miséről, ez szép sikert aratott.

Egy másik, nagyon aktuális példa ugyanezt bizonyítja. Mikor P. de Tanoüarn és Maxence Hecquart a II. Vatikánum megnyitásának 40 éves évfordulója alkalmából tervezett szimpóziumuk tervét nyilvánosságra hozták, több mint 30 tag jelentkezett, akik a rövid idő ellenére tanulmányokat akartak készíteni. Azt hiszem, hogy ez valódi jele a teológiai reflexiók iránti érdeklődésnek körünkben.

 

Fideliter: Journet bíboros arról beszélt, hogy a szeminaristák 10 százaléka alkalmas elméleti tanulmányok végzésére. Ha tehát a Papi Közösségben több, mint 400 pap van, közülük legalább negyvennek képesnek kellene lennie fundált tanulmányok készítésére, mint amilyen például a liturgiareformról szóló tanulmány vagy Msgr. Tissier könyve Lefebvre érsekről, melynek doktrinális dimenziója van. Ez azonban láthatóan nincs így. Nem gondolt Ön arra, hogy különleges intézkedéseket tegyen, mellyel lehetővé válhatna, hogy tehetséges papok pasztorális feladataik egy részétől felszabadítva több időt fordíthassanak tanulásra és intellektuális munkára?

Msgr. Fellay: Én most is és eddig is mindig támogattam a tanulást. Úgy gondolom, hogy ezt a továbbiakban is ösztönözni kell. Mindazonáltal – megismétlem – nekem úgy tűnik, hogy ezek a tanulmányok már léteznek, legalábbis részben, akkor is, ha nem látványosak.

Ezt illetve azt a tagot precízebb munkák készítésével bíztam meg. De egyelőre még korai ezt nagyobb mértékben csinálni. Még ha a szituáció meg is javul, nekem úgy tűnik, hogy még pár évet várni kell, amíg a Papi Közösség tagokban jobban áll, mivel az apostolkodásnak szükségszerűségei vannak, melyek mindenütt követelményeket állítanak elénk. Az Egyház krízisének olyan súlyos következményei vannak, hogy a lelkek igazi pásztorok után kiáltanak. A Gondviselés így mutatja meg a kor prioritásait. De meg vagyok győződve róla, hogy eljön majd az az idő, amikor egyes papjaink specifikusabban a tanulmányokkal foglalkozhatnak.

 

Fideliter: Nemrégiben a tradíció számára nevezetes esemény történt: a Róma és Campos között létrejött megállapodás. Mielőtt erről a dologról nyilatkozna, meg tudná-e precízen mondani, hogy az egyezkedés időtartama alatt milyen mértékben interveniált Campos-ban vagy Rómában?

Msgr. Fellay: Elsőként az előkészítő szakaszról fogok beszélni. Ez alatt az idő alatt relatív intenzív kapcsolatot tartottunk fent Campos-sal. Szeptemberben Msgr. Rangel-hez delegáltam Msgr. Galaretta-t. Ugyanebben a hónapban találkoztam én Rómában Pater Rifan-nal. Én magam október végén utaztam Campos-ba, ahova számos levelet is küldtem.

Rómával lényegesen kevesebb kapcsolatunk volt ebből az ügyből kifolyólag, éppen azért, mert minden lépés a tudtunk nélkül történt. Bevallom, hogy nem tulajdonítottam fontosságot neki se Róma, se Campos részéről. Mi a „beszélgetések” során mindkét irányban teljesen nyíltak voltunk, míg az ő tárgyalásaik titokban maradtak.

Karácsony óta, mikor a pápa első levelét nyilvánosságra hozták, melyben ő bejelentette Campos apostoli adminisztrációként való megalakulását, kevés kapcsolatunk van velük: néha egy levél, egy kis biztatás a hitbeli hűségre. A helyzet elég feszült. Bevallom, hogy ez az, amitől az elején tartottam. Egyébként figyelmeztettem Campos-t, hogy megosztott megegyezés esetén vigyázzon, mivel ez szükségszerűen súrlódásokat hoz magával, talán megosztottságot is, és éppen ez az, ami szerencsétlenségre bekövetkezett.

Jelenleg kivárunk, megfigyeljük, ami ott történik, ahogy a római auktoritások velük bánnak, jól tudva, hogy ez példaértékű lehet a számunkra, de azt is, hogy csalétekként is szolgálhat.

 

Fideliter: Úgy gondolja, hogy Róma az engedmények maximumát nyújtja Campos-nak, hogy elhitesse Önökkel, hogy ez történhetne a Papi Közösséggel is?

Msgr. Fellay: Ez olyan lehetőség, melyet figyelembe kell venni, még akkor is, ha nem az egyetlen. Figyelemre méltó lehetőség, mivel a fő irányvonalak még mindig változatlanok: Róma nem változott, sem a zsinattal, sem a misével kapcsolatban. És ez alapvető elem, melyet nem szabad szem elől téveszteni, akkor sem, ha Campos nem várt engedményeket kapott.

 

Fideliter: Ez a Róma és Campos közötti megegyezés mégis létrejött az Ön részvétele nélkül, sőt az Ön tanácsa ellenére. Lehetséges-e ennek dacára véleményt nyilvánítani? Kezdjük a pozitívumokkal. Nem gondolja, hogy egy ilyen megállapodás jelentős fejlődést foglal magában?

Msgr. Fellay: Ha nem tekintjük azokat a körülményeket, melyekben vagyunk, kétségtelenül találunk benne pozitívumot, egy nagy lépést előre. Ez az első eset, hogy Róma egy valóban komoly struktúrát hoz létre, a tradíció számára lehetőséget a védelemre. Ez kétségtelenül figyelemre méltó dolog. Csakúgy mint egy püspök biztosítása – ez esetben Msgr. Rifan Msgr. Rangel utódaként.

Ez a lépés talán politika, mégis megtették, megtörtént. Egy pap, akit – mint minket – éveken keresztül azzal vádoltak, hogy szkizmatikus, és most, egy csapásra püspökké szenteltek. Ez nagyon érdekes.

 

Fideliter: És a mise státusza? Pater Aulagnier azt állítja Róma Campos-ba küldött levelének jelentéstani analízise alapján, hogy a hagyományos mise ezentúl már nem csak szimpla engedmény, hanem „facultas”, valódi jog.

Msgr. Fellay: Én nem osztom P. Aulagnier optimista analízisét. Az én véleményem szerint továbbra is csak partikuláris jog marad, egy apostoli adminisztráció szintjén, és nem általános jog, ahogy mi ezt az egész Egyház részére követeltük. A jogi struktúra, az apostoli adminisztráció minden bizonnyal szolidabb, mint az Ecclesia Dei közösségek struktúrái; így ez nagyobb garanciát jelent a hagyományos liturgia exkluzív használatára.

 

Fideliter: Térjünk rá most a habozásra, a Campos-szal való megállapodás kritikájára.

Msgr. Fellay: Az alapvető pont, az, ami rögtön szembe ötlik és amelyik talán a legterhelőbb, az a kompromisszum. Mostantól két uruk van. Egyfelől meg akarják őrizni a tradíciót – ez az egyik uruk –, másfelől be akarják azt tartani, amit egy végülis modern Róma engedélyezett nekik – ez a másik uruk. Ezért egy jó adag egyensúlyozó munkára van szükség ahhoz, hogy mindkettőre tekintettel legyenek. Ez rendkívül veszélyes és egyáltalán nem örvendetes. Egy kissé minden irányba mozogni akarnak. Tőlem és Msgr. Lefebvre-től átvesznek szavakat, melyek a szituáció általuk való ábrázolására alkalmasak, de ezeket kiszakítják a kontextusból. Ez veszélyes játék, kétértelműségekkel szegélyezve. Csak meg kell nézni az ökumenizmushoz való nemrégen megjelent álláspontjukat, ez a kétértelműség mesterműve.

 

Fideliter: Az Ön véleménye szerint, fennáll annak a veszélye, hogy, mondjuk, úgy öt év múlva megtévesztik őket, rosszul bánnak velük?

Msgr. Fellay: Az elkövetkezendő öt évben nem gondolom. Úgy hiszem, tovább kell várni, hacsak Rómának nem olyan sürgős, amit azonban kétlek. Ha a Szent Péter Közösség esetére tekintünk, akkor látjuk, hogy a „kegyelem állapota” 10 évig tartott.

Mindazonáltal ezen haladék elmúltával kétségen kívül fekete felhőket látok felvonulni. Miért? Mert – mégegyszer hangsúlyozom – Róma, az egész Egyház alapvető álláspontja semmit sem változott. Nem úgy tűnik, hogy Róma Campos-nak adott engedménye valódi változást jelentene, mondjuk jóindulatot, Rómának a tradíció irányába mutató jóakaratát.

 

Fideliter: Ezek szerint ez az egyezmény egyszerűen csak egy politikai manőver?

Msgr. Fellay: Nem mondanék manővert. Inkább azt gondolom, hogy bele kell gondolni Róma ökumenikus perspektívájába, Róma jelenleg mindent megtesz azért, hogy a különböző „nővérkékkel” való egyesülést elérje. Ebben a perspektívában világos, hogy a Papi Közösség állítólagos szkizmája kellemetlenül feltűnő.

Azonban eme ökumenikus perspektíva nagy problémája az, hogy nem látják a hátteret, a mi létezésünk okát, ezen szituáció alapját. Nem! Csak a praktikus aspektus érdekli őket: a mi ellenzékünk az aktuális pápai tanokkal szemben, melyek a II. Vatikáni Zsinatból következnek, a hit problémáira azonban, melyek ennek alapját képezik, nem tekintenek.

 

Fideliter: Ezzel el is jutottunk a Rómával való kapcsolathoz. Ratzinger bíboros írt Önnek. Mondhat nekünk valamit e levél tartalmáról?

Msgr. Fellay: Ez egy relatív rövid levél, válasz egy kis tanulmányra, melyet neki címeztem egy előadással kapcsolatban, melyet Fontgombault-ban tartott, és melyben a mi miséről szóló könyvünket támadta. Ez egy analízis, mely végülis megmutatja, hogy ő maga és tézise könyvünkben jól van eltalálva; fenntartásaink, melyeket felsoroltunk, ezért most is tökéletesen aktuálisak. A bíboros megpróbálja ezeket megvédeni. Mindazonáltal végülis beismeri, hogy súlyos problémák vannak, mind teológiai, mind liturgikus szinten, és azt ajánlja, hogy hívjunk össze egy tudományos csoportot e kérdés mélyebb megvitatására.

 

Fideliter: És Ön a bíboros ezen ajánlatára, nevezetesen egy tudományos csoport összehívására, mely megegyezik az Ön egyik állandó követelésével, pozitív választ adott?

Msgr. Fellay: Teológiai diszkusszió mindig érdekel. Úgy gondolom, hogy ez rendkívül fontos, ha másért nem, a terep megismerésére, hiszen minél messzebb haladunk, annál inkább arra az álláspontra jutok, hogy rengeteg butaságot lehet rólunk és a mi helyzetünkről még a római miliőben is terjeszteni. Ezért csomó félreértést kell tisztáznunk, melyhez egy ilyen felvilágosító munka alkalmas lehet.

Ratzinger bíborosnak ez a levele azonban bizonyos kontextusba van beágyazva. Ebben a kontextusban Rómának a Papi Közösség elleni titkos manőverét fedeztem fel. Ez a körülmény ugyan nem csökkenti egy doktrinális párbeszéd iránti érdeklődést, de arra kötelez engem, hogy a kivitelezést egyelőre eltoljam.

Pozitív választ fogok a bíborosnak adni, de a hozzáfűzött szelíd hanggal jelezni fogom, hogy nem tűrünk semmilyen manővert. Más szóval kifejezve: „Értsétek meg egymás között, én nem akarok egy ilyen klímában dolgozni”.

 

Fideliter: Hoyos bíboros szintén írt Önnek?

Msgr. Fellay: Igen, kétszer, az elmúlt év május 7-én és ez év április 5-én.

 

Fideliter: Úgy tűnik, hogy Ön nagyon kritikus vele szemben azután, hogy egy korábbi interjúban, melyet szintén mi készítettünk Önnel, dicsérőleg szólt a bíboros szellemi nyitottságáról.

Msgr. Fellay: Összefoglalva, azt meg kell érteni, hogy mi minden diszkusszióban és a kezdetektől fogva világosan kijelöltük az utunkat. Eddig is és még most is arról van szó számunkra, hogy Rómától világos és egyértelmű jelet várunk, melyek nélkül a diszkussziók nem lehetnek se gyümölcsözőek, se nem vihetik az ügyet előbbre. Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy mindent visszautasítottak, amit mi a párbeszédek kezdete óta kértünk, néha udvariasan, néha kissé nyersen.

Éppen ezért érdekes megjegyezni, hogy minden ökumenikus kapcsolatban, melyet Róma megköt, mindig található Rómának egy gesztusa, egy captatio benevolentiae. Csak velünk szemben nincs ilyen gesztusuk, számunkra mindig csak egy hangzatos „nem”-jük van!

A második figyelemreméltó pont, melyet az első levélből sejteni lehetett, de a másodikból már sokkal világosabban kiolvasható, az a borzasztó érzés, hogy olyan valakivel állunk szemben, aki egyáltalán nem ért meg bennünket. Egy rövid mondat világosan bemutatja ezt. A bíboros azt állítja levelében, hogy a Papi Közösség papjainak vagy híveinek egy nagy része kiegyezésre törekszik Rómával, „hogy lelkiismeretükön könnyítsenek”. Holott pont ennek ellenkezője történik: vannak emberek, akik eltávolodnak a modern Rómától és hozzánk csatlakoznak, és ezt éppen azért, hogy lelkiismeretükön könnyítsenek, mert ez a Róma roppant és áthidalhatatlan lelkiismereti problémák elé állítja őket.

Ezt, úgy tűnik, Hoyos bíboros egyáltalán nem látja. Ha levelét olvassuk, úgy tűnik, hogy szerinte a mostani Rómában minden jól zajlik, és mi visszamaradott emberek vagyunk szellemi nyitottság nélkül, olyanok, akikből a fejlődés – mely a teológiában, a tanokban teljesen természetes és normális – iránti érzék egyszerűen hiányzik. Más szóval kifejezve, az a benyomásunk, hogy olyan valaki áll előttünk, aki se érveinket, se teológiai munkánkat nem mérlegeli, hanem csak azt a problémát veszi komolyan, melyet mi az Egyház számára jelentünk. Egy pragmatikus ember áll előttünk, aki a problémát a törés, az elszakadás és az aktuális Egyházban egy ilyen szituáció ökumenikus képtelenségének aspektusa alatt szemléli, és ezért egy teológiai jellegű problémára egy praktikus megoldást keres. Ez nagyon bosszantó, mert az embernek az a benyomása, hogy süketekkel folytat párbeszédet.

 

Fideliter: Ennek azért ellene lehet vetni, hogy Msgr. Lefebvre soha nem szakította meg a kapcsolatokat, még akkor sem, amikor „bolondként” kezelték.

Msgr. Fellay: A sértések hidegen hagynak. De nagyon érzékeny vagyok azokra a manőverekre, melyekkel a Papi Közösséget megosztani próbálják. Ez teljesen normális, és az én feladatom, hogy ezek ellen a manőverek ellen, melyek arra irányulnak, hogy közösségünkbe a szakadás elvét elültessék, óvó intézkedéseket hozzak.

Meg kell érteni, hogy ezek a manőverek Róma vagy Hoyos bíboros hamis analíziséből következnek, mely abból áll, hogy sorainkban szakadást vélnek felfedezni. Az ő véleményük szerint a közösség tagjainak és híveinek nagy többsége megegyezést akar, míg ezt a kisebbség, a keményvonalasok, a fanatikusok semmi pénzért nem akarják.

Tökéletesen tévednek! Ez nem a Papi Közösség állapota. Mi egy rendkívül egységes csoport vagyunk, akkor is, ha a személyiségek, a tisztán személyes vélemények néha megoszlanak. De az a megosztottság, melyet Róma elképzel magának, nem létezik. Nem szeretem az ilyenfajta manővereket. Nem becsületesek.

Ezért elhatároztuk, hogy ezt nem engedjük, hiszen nem csak rólunk van szó, hanem a hit kérdéséről. Meg kell tehát próbálnunk ezeket a manővereket neutralizálni, hogy így a tárgyalásokat újra szolid bázisra lehessen helyezni. Milyen sokáig kell erre várni? Ezt nehéz megmondani, mert ez a probléma személyek problémája, és ez kényes dolog, mert azokat a személyeket, akik így viselkednek voltaképpen diszkvalifikálni kellene.

 

Fideliter: Egy biográfia – lehetne „definitívnek” nevezni – fog október elején Lefebvre érsekről Msgr. Tissier de Mallerais tollából franciául megjelenni. Érdekesnek tartja Ön egy ilyen életrajz megjelentetését?

Msgr. Fellay: Több szempontból is fontosnak tartom. Először is a történelem számára, mert Msgr. Lefebvre markáns egyénisége a 20. századnak. Olyan valaki, aki bizonnyal már a század első felében Afrikában jelentős volt, de ennél nagyobb szerepet is játszott: az egész Egyház számára a II. Vatikáni Zsinat után. Ezért fontos, hogy ez az alak a nyilvánosság fényében megjelenjen, a maga valós fényében, letisztítva a klisék mázától, melyeket a modern irodákban vagy a hivatalos miliők találnak ki.

Ezen kívül ez a biográfia fontos a mi számunkra, a tradíció számára, hogy becsülni tudjuk Istennek ezt a felmérhetetlen ajándékát, melyet Monseigneur Lefebvre személyében nekünk adott, hogy a leckéket, a tanításokat, melyeket átadott nekünk, emlékezetünkben megőrizzük, egy olyan élet tanításait, mely saját személyére való tekintet nélkül egészen Istennek és az Egyháznak volt szentelve.

És végezetül fontos a körülöttünk levő embereknek, hogy ők is megismerhessék ezt a ragyogó embert. Ez a könyv nagyszerű segítséget nyújt az elsietett, rosszakaratú vagy hamis vélekedések sokaságának revidiálásához.

 

Fideliter: A szerző ebben a biográfiában néhány pontot megkérdőjelez, még Msgr. Lefebvre saját kijelentéseivel szemben is. Msgr. Tissier kijelenti például, dokumentumokra hivatkozva, hogy Msgr. Lefebvre igenis aláírta a II. Vatikáni Zsinat összes dokumentumát, bár a vallásszabadság és a Gaudium et spes ellen szavazott. Msgr. Tissier azon a véleményen van, hogyha Msgr. Lefebvre 1976-ban ennek az ellenkezőjét nyilatkozta, akkor őt több, mint 10 évvel az események után cserbenhagyta az emlékezőtehetsége. Az Ön véleménye szerint, legitim ez, vagy úgy gondolja, hogy a tisztelet hiányáról van szó, és hogy jobb lenne nem írni ilyesmit? Úgy tűnik, hogy egy ilyen szellemben íródott könyv bátor és nemes image-t kölcsönöz a Papi Közösségnek, aki semmit nem hallgat el az igazságból, még akkor se, ha az kellemetlen vagy nehéz a számára.

Msgr. Fellay: A szerző saját személyével felel kijelentéseiért, melyeket hosszú és aprólékos kutatásai után tett. Ezzel a kijelentésével, melyre Ön céloz, gondolkozásának szabadságát bizonyítja, lépése tisztességének adja kifejezését. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a közösségnek nem szándéka tagjainak a szabadon megtárgyalható történelmi dolgokban kötelezően előírni valamit, mintha kényszerítve lennénk mindent szemellenzővel látni.

Másfelől egyáltalán nem kötelező Msgr. Tissier de Mallerais véleményét ebben vagy abban a pontban elfogadni, és éppenséggel az övéével ellenkező eredményre is lehet jutni. Ezenkívül, miként ezt maga Msgr. Tissier mondja, a jövőben még további dokumentumok is felbukkanhatnak, melyek lehetővé teszik néhány kérdés pontosítását, sőt talán revidiálását vagy helyesbítését.

Ezzel kapcsolatban minden bizonnyal lesznek diszkussziók, talán egészséges intellektuális kontroverziák. De hiszen ez a normális és elkerülhetetlen ára a nagy történelmi gondosságnak, az igazságért való nagy gondosságnak, mely Msgr. Tissier célja volt, és ez jó dolog.

Ami nagyon fontos, az Msgr. Lefebvre életének és lelkének meghitt ismerete, mely e könyv – mely rendkívül precíz és dokumentumokkal alátámasztott – olvasása ad. Msgr. Lefebvre minden egyes fiának nagy fényességet fog árasztani. Ennek a biográfiának kedvenc könyveink egyikévé kell válnia.

²²²

vissza a TARTALOMHOZ