|
P. MICHAEL WEIGL, AZ OSZTRÁK DISZTRIKT VEZETŐJÉNEK 2002. OKTÓBER 15-ÉN ÍRT LEVELE A HÍVEKHEZ
Kedves Barátaink és Jótevőink! A Mitteilungsblatt októberi számában valószínűleg feltűnt Önök közül egyeseknek a rendfőnökünkkel, Bernard Fellay segédpüspökkel készített interjú, melynek utolsó kérdése Bernard Tissier de Mallerais segédpüspöknek a közelmúltban francia eredetiben „Marcel Lefebvre, une vie” címmel kiadott könyvével – mely nemsokára német nyelven is megjelenik – foglalkozott. Msgr. Tissier de Mallerais sok tanút szólaltatott meg művében, azonkívül a meglevő dokumentumokat nagyon objektív módon mutatta be és dolgozta fel. Ezenközben felmerült az a kérdés, hogy alapítónk, Marcel Lefebvre érsek a II. Vatikáni Zsinat mely dokumentumait írta alá. Vitathatatlan tény, hogy határozottan és a legutolsó pillanatig opponált két fontos zsinati szöveg, nevezetesen a Gaudium et spes, az Egyházról a mai világban szóló pasztorális konstitúció, valamint a Dignitatis humanae, a vallásszabadságról szóló nyilatkozat ellen. Ezt bizonyítja nyomatékosan egy zsinat utáni találkozása VI. Pál pápával. „Ez (m.m. a pápa) az 1976. szeptember 11-i találkozás alkalmával nyersen szemére vetette Lefebvre érseknek, hogy a pápa és a zsinat ellen van. Az érsek válaszképpen utalt arra, hogy a zsinat számos szövegét elfogadta. Erre VI. Pál: ‘Igen, tudom, csak kettő volt, melyet nem hagyott jóvá’. Hogyan mondhatott volna a pápa ilyesmit, ha az érsek elfogadta volna ezeket a szövegeket?” (Mitteilungsblatt Nr. 146, 1991. február)
A valóság mégis az, miként ezt Msgr. Tissier de Mallerais nyíltan feltárja, hogy mind Msgr. Lefebvre, mind Msgr. de Castro Mayer minden zsinati szöveget szignált. Nos, mit jelentenek ezek az aláírások, approbáló, azaz jóváhagyó vagy csupán magyarázó jelentőségük van-e? „Az ökumenikus zsinatokon érvényes jog a CIC-ban (1917, mely akkor érvényben volt) cc. 222-229 kodifikálja minden jelentős pontban a Trient-ben és az I. Vaticanum alatt érvényes rendet: c. 222 az összehívás, a vezetés (per se vel per alios) beleértve a program-meghatározás, az ügyrend kialakítása, az elnapolás, a felfüggesztés és a feloszlatás jogát a pápa kizárólagos jogának írja elő” (Lexikon für Theologie und Kirche LThK, 1986. 6. kötet STW zsinat, 530). És Eichmann-Mörsdorf, az egyházjog standard kommentátora a zsinat hatalmáról ezt írja: „Az általános zsinat fogalmilag csak a pápával lehetséges, mellette és nem a pápa fölött áll (ahogy az episkopalizmus akarná); ezért megengedhetetlen (c. 228 §2) és büntetendő (c. 2332) a pápának egyik döntése ellen az általános zsinathoz fellebbezni.” (Kirchenrecht, Paderborn, 1931. 1. kötet). Ezen az alapvető jogszabályon a magától az akkori pápától a II. Vatikánum tartamára kiadott pontos ügyrendi szabályzat sem változtatott.
Arról a szituációról, melyben a szavazás és a pápai promulgáció aláírása lezajlott, a P. Ralph M. Wiltgen S.V.D. által zsurnalisztikus módon megszerkesztett könyv, Der Rhein fliesst in den Tiber – eine Geschichte des Zweiten Vatikanischen Konzils (A Rajna a Tiberisbe ömlik – a II. Vatikáni Zsinat története) ad felvilágosítást. Az említett LThK függelékében 3 kötet található a II. Vatikáni Zsinatról, annak szövegeivel és kommentárokkal. Ugyancsak megtalálhatók itt a szavazások eredményei is: „A december 6-i utolsó, egyébként 168. általános kongregáción az egész szövegről szavaztak: 2373 leadott szavazatból 2111 volt placet, 251 non placet és 11 érvénytelen. A december 7-i, 9. nyilvános ülésen, mely ‘az 1054-es kölcsönös kiközösítésre való emlékezés jóvátétele által a Róma-i és Konstantinápoly-i Egyház számára’ is mindig feledhetetlen marad, történt az utolsó szavazás: 2391 résztvevőből 2309-en szavaztak mellette (vagyis a Gaudium et spes mellett), 75-en ellene és 7-en érvénytelenül. A szöveg, mely 5 ‘halott’ és 5 újraéledő fázison ment keresztül, hihetetlenül nagy számú akadályt győzött le” (LThK, 14. kötet 227.). Hasonló érvényes a második kérdéses dokumentumra is. „Ez a szavazás (a 6. szkémáról) 1965. november 19-én zajlott le a következő eredménnyel: 2216 szavazatból 1954 igen, 249 nem és 13 érvénytelen. Az 1965. december 12-én megtartott 9. nyilvános ülésen a vallásszabadságról szóló nyilatkozat, mely a Dignitatis humanae szavakkal kezdődik, 2308 igen, 70 nem és 8 érvénytelen szavazatot kapott. Ezen az ülésszakon promulgálták a nyilatkozatot” (LThK, 13. kötet 70.). E két dokumentum utolsó megszövegezésével szembeni, számokban kifejezve csekély ellenállás oka a hosszú tanácskozásokból és a számos revízióból, valamint a pápa intervencióiból, melyeket azért tett, hogy több igenlő szavazatot nyerjen, magyarázható. Így maradt az eredeti 251 non placet-ből a végére csak 75 és a 249-ből csak 70; ezek között a konzekvensen visszautasító zsinati atyák között volt mindig Lefebvre érsek. De azután, hogy VI. Pál pápa mindkét szöveget jóváhagyta és promulgálta, a többi zsinati atyával együtt az éppen kibocsátott dokumentumokat szignálta és ezzel az aktussal azok zsinati szövegként való elismerését formailag igazolta, egyszer még prokurátorként is Msgr. Augustinus Grimault számára.
A „zsinat utáni Egyház” további történetét és a modern Rómával való összeütközéseket szemlélve világosan kitűnik, hogy Lefebvre érsek ezeknek a zsinati dokumentumoknak a tartalmát mint helyeselhető határozatokat valóban soha nem fogadta el. Ha tehát VI. Pál pápa 1976-ban szemére vetette, hogy miért nem fogadja el a zsinatot, mikor a dekrétumokat aláírta, amire Lefebvre érsek így válaszolt: „Il y en a deux que je n'ai pas signés – kettőt közülük nem helyeseltem”, és VI. Pál ezt igazolva így folytatta: „Igen, kettőt, nevezetesen a vallásszabadságról szólót és a Gaudium et spes-t”, akkor a pápa alapítónk pozícióját, melyet ő a nyilvánosság előtt képviselt, ismerte. Akkor is, ha Msgr. Lefebvre a szót „signer”, ami általánosságban aláírni-t jelent, használta, ezt „souscrire – signer pour approuver” értelemben tette, aminek jelentése a „jóváhagyás jeleként aláírni”, és egészen nyilvánvalóan VI. Pál pápa is így értelmezte ezt a szót. Ezt Msgr. Lefebvre is megismételte a kérdéses interjúban: „Ezen aláírások approbációként való interpretálásának ideája Pére de Bligniéres rosszakaratú agyából pattant ki. Az approbálás vagy elutasítás természetesen minden dokumentum esetén egyesével történt. Ez a szavazás titkos volt: külön papíron és speciális tollal történt, mely lehetővé tette a szavazatok elektronikus úton történő összeszámlálását. (A zsinati atyáknak tehát nem kellett, mint az I. Vatikáni Zsinaton, álláspontjukat az összes jelenlevő előtt nyíltan kinyilvánítani. Annak biztosítására azonban, hogy csak a szavazatra jogosultak voksolhassanak, a szavazócédulákat identifikációs számmal látták el.) A cédulákat a titkárok gyűjtötték össze minden szavazótól. A nagy papírok, melyek a zsinati atyák között kézről kézre jártak, s melyekre mindenki aláírta a nevét, semmilyen jelentőséggel nem bírtak a valami mellett vagy ellen való szavazásnál, ezek csak a jelenlétet igazolták azon az ülésen, melyen arról a bizonyos négy dokumentumról szavaztak. A zsinati atyákat, akik a szövegek ellen szavaztak, tényleg szélkakasoknak kellene tartani, ha valaki azt hiszi, hogy a végén helyeselték azt, amit egy fél órával előbb elutasítottak” (Mitteilungsblatt Nr. 146. 1991. február). Lefebvre érsek továbbá azt is kijelentette, hogy a zsinat többi dokumentumát csak azért írta alá, tehát azért szavazott igennel rájuk, mert amennyire csak lehetett, követni akarta a pápát. Így meg lehet érteni, ha alapítónk az elkövetkezendő években azt állította, hogy két zsinati szöveget nem írt alá, mert ezeket láthatóan soha nem tudta magáévá tenni, és ezért az elutasításáért a továbbiakban – mégha érvénytelenül is kirótt – egyházi büntetést is magára vállalt. Az ő cselekedeteiben semmilyen változást nem lehet megállapítani, akkor sem, amikor az idő történései egyéb intézkedéseket, mint például a püspökszentelést, tettek szükségessé. Azok azonban, akik a „zsinat utáni Rómával” kiegyeztek, ezen események során rendszeresen változtatták hozzáállásukat a zsinathoz, az ökumenizmushoz és később az új miséhez is. Majdan találtassunk mi is, alapítónkhoz hasonlóan, ilyen hűségesnek meggyőződésünkben. ²²² |