Juan Donoso Cortés, Marqués de Valdegamas diplomata és filozófus 1852-ben (!!!) írt levele Fornari biborosnak az akkori idők legsúlyosabb tévtanainak eredetéről és természetéről:

„Korunknak egyetlen olyan tévtana sincs, mely ne lenne egy bizonyos eretnekségre visszavezethető, és a mai eretnekségek között sincs egyetlen egy sem, melynek ne egy korábbi, az Egyház által már réges-régen elítélt eretnekség lenne az előfeltétele. A múlt tévedéseivel az Egyház már a jelen és a jövő tévtanait is elítélte. A korábbi évszázadokban az értelem különös előszeretettel azzal volt elfoglalva, hogy őrült teóriák után vadásszon, és tökéletesen meg volt magával elégedve, ha sikerült neki egy tudományos állítással szemben egy tagadást, egy metafizikai igazsággal szemben egy tévtant vagy egy vallásos dogmával szemben egy eretnekséget felállítani. Ma azonban már többet akar ennél.
     Korunkban már csak akkor elégedett önmagával, ha sikerül tévtanait, eretnekségeit és öntelt tagadásait a politikai és a társadalmi élet területeire is bevinni, hogy itt rendetlenséget zűrzavart, forradalmakat s végül óriási katasztrófákat hozzon létre.

Manapság a tévtanok már nemcsak a könyvekben, hanem a könyveken kívül is fellelhetők. Itt is, ott is, mindenütt ezek uralkodnak. Az irodalomban, a gyakorlati életben, az erkölcsökben és a szokásokban, a törvényekben, az újságokban, a nyilvános beszédekben csakúgy, mint a magántársalgásokban, a szalonokban és a klubszobákban, a csendes családi tűzhelyeknél és a nyilvános terek hangzavarában ők uralkodnak, abban is, amit az emberek mondanak és abban is, amit elhallgatnak.
     A tévtanok, melyek a mai emberiséget hatalmukba kerítették, már alig megszámlálhatók. Alaposabb vizsgálatnál azonban kiderül róluk, hogy egytől-egyig két alapvető tagadásra vezethetőek vissza. E tagadások közül az egyik Istenre vonatkozik, a másik az emberre. Istenről azt állítják, hogy nem törődik teremtményeinek jó és balsorsával, az emberről pedig azt mondják, hogy áteredő bűn nélkül jön e világra. A gőg az, ami ezt a két felfedezést teszi, és korunk embereit ezen ideáknak megnyeri. Így kezdett el a modern ember hinni abban, hogy ő hiba és folt nélküli, és ezért Istenről is lemondhat. Elkezdett ama hízelgő nézetnek a híve lenni, hogy ő erős és szép, és így történt, hogy manapság olyan embert látunk magunk előtt, akit a saját tudása felfuvalkodottá és saját szépsége mámorossá tett.

Ha ugyanis igaz, hogy értelmünk világa semmilyen módon nem homályosult el, akkor valóban nem vitatható, hogy a hit világosságáról lemondhatunk, hiszen akkor kétségtelenül képesek vagyunk az igazságot saját erőnkből felfedezni. Ha viszont így a hit az ember számára érdektelenné vált, akkor minden további nélkül világos az is, hogy az emberi értelemre, mint szuverén, önmagában független hatalomra kell tekintenünk, melynek fejlődése automatikusan az igazság fejlődését is magával hozza.
     Továbbá, ha az a feltevés is indokolt, hogy az ember akarata sem betegedett és gyengült meg semmilyen módon, hogy az emberi akarat nagyon jó, sőt, kiváló állapotban van, akkor természetesen ahhoz sem férhet semmilyen kétség, hogy a jó természetes vonzereje tökéletesen elegendő ahhoz, hogy az embernek lehetséges legyen a kegyelem segítsége nélkül, pusztán saját erejéből azokat az erkölcsi követelményeket teljesíteni, melyeket vele szemben támasztanak.
     Ha az Egyház nincs jelen a nyilvános életben, hanem be van zárva a maga szentélyébe, ha Isten az éghez van kötözve, mint Enkelados gigász a sziklájához, akkor az ember tekintetét a földre kezdi irányítani, hogy végül kizárólag az anyagi érdekek kultuszával törődjön, amivel olyan kor kezdődik, amikor a földi haszon-szerzés szisztémává lép elő; akkor olyan idő kezdődik, amelyben a kereskedelem mindenre kiterjed és az ipari láz óriási méreteket ölt, amikor a gazdagok elbizakodottsága nem ismer többé határokat és a szegények türelmetlensége minden gátat átszakít. De az anyagi gazdagság és a vallási sivárság ezen találkozása egy napon – én nem kételkedem ebben – óriási katasztrófát fog előidézni, melynek borzalma a hagyományban és a történelemben tovább fog élni, és az emberiség emlékezetéből soha nem fog eltűnni.
     Tökéletesen lehetetlen az elkövetkezendő forradalmat és diktatúrát megakadályozni, melyek egyébként sem egymásnak ellentétei, hanem egy és ugyanazt jelentik; hiszen mindketten a puszta erőszak hívei. Mert egyedül az erőszak képes arra, hogy olyan népeket kormányozzon, melyek Istent az égbe és az Egyházat a sekrestyébe zárták.

Ezek a leglényegesebb tévtanai azoknak az embereknek és néprétegeknek, melyek korunkra azt a szomorú előjogot vívták ki maguknak, hogy a népeket kormányozzák. Ha mi ezalatt tekintetünket egy másik irányba vetjük és figyelmünket egyszer azokra fordítjuk, akik már ahhoz készülődnek, hogy a liberálisok nagy örökébe lépjenek és az államok irányítását a kezükbe vegyék, akkor már olyan tévtanok előtt találjuk magunkat, melyek még végzetesebbek és még ocsmányabbak, olyan tévtanok előtt, melyek értelmünket szégyenítik meg és a legmerészebb képzelőerőt is felülmúlják.
     Mert egyesek már ezt mondják maguknak: ha értelmünk tele van fényes világossággal, ha akaratunk semmilyen hibát nem mutat fel, sőt, ragyogó képességekkel bír, akkor miért ne lennének szenvedélyeink is éppen olyan jók és éppen olyan nagyszerűek; hiszen ugyanabból a természetből fakadnak és ugyanabban a természetben hatnak, mint értelmünk és akaratunk?
     Megint mások azt gondolják, hogy a liberális feltételekből azt a következtetést vonhatják le, hogy az embernek jogában áll gondolkodásának, akaratának és tetteinek abszolút szabadságot, mindennemű korlát nélküli szabadságot követelni.
De egy még nagyobb rész a következő kérdést is felteszi: ha tehát eszerint a jó és jobb felé való haladás egy végnélküli fejlődést jelent, miért ne lehetne végre megpróbálkozni azzal a hősi kísérlettel, hogy az élvezeteket a vágyak szintjére emeljük, hogy ezzel a földi siralomvölgyet az örömök kertjévé tegyük?

Ezeknek a borzasztó szociális és kommunista tévtanoknak a katalógusa nem teljes, ha nem teszek még hozzá néhány adatot: Minden egyes teóriának, mely most arra készül, hogy a liberális elvekből a végső következtetéseket levonja, ha valóban megvalósul, vagy tökéletes káoszt és abszolút anarchiát kell előidéznie, vagy pedig soha eddig nem volt, hatalmas méretű zsarnokságot kell életre hívnia. A szocialisták nem elégednek meg azzal, hogy Istent csupán az égbe száműzzék. Ők egy lépéssel még tovább mennek. Ők egyáltalán Isten létét tagadják, és nyíltan ateistának vallják magukat. Aki azonban Istent, mindennemű tekintély forrását és eredetét tagadja, annak végezetül azt a nézetet kell elismernie, mely szerint minden tekintély elvesztette értelmét és létezési jogát. Aki a vallási tekintélyt elveti, az a politikai tekintélyt is elvetette. Az egyének ezek után már nem mások, mint isteni atomok.
     Ebből a felfogásból ered az az öntelt megvetés, amellyel a kommunisták az emberre néznek. Ebből ered az emberi szabadság szemtelen tagadása, ebből a mértéktelen vágya a világméretű hatalom után és a reményük, hogy eljövendő demagógjaik segítségével hatalmukat minden kontinensre, az egész föld határáig kiterjeszthetik.
     Ebből erednek azok a vad és őrült tervek, melyek nem kevesebbet tűznek ki célul, mint hogy minden családot, minden osztályt, minden népet, minden fajt összekeverjenek és összevegyítsenek, hogy így őket a forradalom nagy mozsárjában könnyebben szétzúzhassanak.

Ebből a komor és véres káoszból jön majd elő a mindent uraló isten, a kezdet és vég nélküli isten, mely az időnek és annak elmúlásának van elkötelezve, az az isteni teljhatalomhoz felkapaszkodott demagóg, akit az utolsó próféták előre megjósoltak. Aki már csak egy tulajdonságot, a mindenhatóság tulajdonságát bírja, aki a jóságot, az együttérzést és a szeretetet, a katolikus Isten eme három nagy gyengéjét, eldobta magától. Ki az, aki ezekből a vonásokból nem Luziferre, az önteltség istenére ismerne rá?”