Megváltásunk misztériumait végig megünnepeltük. A kegyelem ezek által újra szívünkbe szállt, megerősödött és gyarapodott. Most kezdődik a nyugodt növekedés és érés, a kipróbálás és a megpróbáltatás ideje. Ez tart egész nyáron és őszön át. És valóban, erre a két évszakra gondolva, két észrevétlenül egymásba olvadó részre tudjuk osztani ezt az időt. A fordulópont a Pünkösd utáni 18.vasárnap. Az ez előtti időszak inkább visszatekint a múltba, a Húsvét ünnepére és a kegyelmekre, amelyeket hozott. Az utána jövő viszont már előretekint, és Krisztus eljövetelére készül maga is, és erre készít minket is. A vasárnapok misztérium ünnepe kegyelmi hatásában jelenlevő valósággá teszi az üdvösség azon tényét, amelyre elsősorban irányul.

Krisztus, az Úr, az égben trónol, az Egyház azonban itt maradt a földön, és várja az Ő visszatérését. Ebből a tényből és ennek következményéből fakad ennek az egész időnek a hangulata. És ez a hála: ezért a megváltásért „hálát adva” (azaz „Eucharisztiát tartva”) tekintenek az Egyház tagjai Krisztusra. Örömmel gondolnak Húsvétra, mely nekik a megváltást, Krisztusnak pedig a dicsőséget hozta. A hívők számára minden vasárnap új Húsvét. Ezért a régi időben vasárnap, a feltámadás napján, csak állva imádkoztak. Ennek nyoma még, hogy vasárnap a Mária-antifonát és az Úrangyalát állva imádkozzuk. Vasárnap a szenteltvízzel való meghintés keresztségünkről és a mi lelki feltámadásunkról való megemlékezés.

De földi életünk, az időben való járásunk, „távol az Úrtól” e Krisztus-ellenes világban az Egyház számára szenvedést, üldözést és az üdvösség ellenségeivel való harcot hozza magával. És a belsőbe, a hívők szívébe is be akar hatolni a világ lelke, és valóban talál is utat oda. Ebből fakad a vágy, a forró kívánság: szabadulni, megváltva lenni ettől a fáradságtól, ettől a harctól. Vágyakozással telítve néz a liturgiában a hívő lélek Krisztus eljövetele elé, aki ezt a megváltást hozza. Oly szívesen időzne Krisztusnál, fejénél és vőlegényénél, a megdicsőülésben. Ez a liturgia másik nagy érzelme ebben az időben.

Az Egyház a Pünkösd utáni vasárnapokon a frissen rügyező élet zöld színébe öltözik. Az Egyház magasztos küldetését a Pünkösd utáni időben a Szentlélek Úristen csendes működésének megfelelően tölti be, minden nagyobb változatosság és minden különösebb ünnepi fény nélkül. A vasárnapi evangéliumok, a Szent Pál leveleiből vett olvasmányok legnagyobb része, de különösen a forma és gondolatmélység tekintetében utolérhetetlen oratiók, a közös imádságok juttatják kifejezésre, amire a léleknek az üdvösség szempontjából szüksége van, és amit Istentől kell és szabad remélnie: a bocsánatot, a kegyelmet, az Istennel való egyesülés boldogságát. Mindezeket azonban a Szentlélek Isten működése adja meg nekünk addig a napig, amíg az Úr mint ítélőbíró eljön, hogy megítélje az embereket, jókra és rosszakra, kiválasztottakra és átkozottakra ossza szét. Azért lesz a Pünkösd utáni idő utolsó vasárnapjain az evangélium tárgya az általános utolsó ítélet, amely az egész egyházi évnek méltó és jelentőségteljes befejezését adja.

Az egész egyházi év szent idejével és ünnepeinek misztériumával újra megjeleníti előttünk Jézus életét, kiváltképp megváltói működését. Krisztus ma is él Egyházában és az Egyház által mi bennünk. Azért lelki szemeinket állandóan rá kell irányítanunk, amikor az Egyház vezetésével a liturgikus évet átéljük.