Részlet XXII. János pápának „a fraticelliknek az Egyházról és a szentségekről hirdetett tévtanai ellen” 1318.01.13-án kiadott „Gloriosam Ecclesiam” kezdetű bullájából: „Az ötödik tévedés, ami ezeknek az embereknek a szívét elvakítja, az az állítás, hogy a mai időkben egyedül bennük valósul meg az Evangélium, ami eddig, ahogy ezt ők beképzelik maguknak, nemcsak rejtve volt, hanem majdhogynem ki is aludt. (...) Még sok minden egyéb is van, úgy hallom, amit ezek az arcátlan emberek a házasság tiszteletreméltó szentsége ellen fecsegnek, sok minden, amit a történelem folyásáról (de cursu temporum) és a világ végéről beszélnek be maguknak, sok minden, amit az Antikrisztus eljöveteléről és ennek közvetlen bekövetkeztéről állítanak és sajnálatraméltó hiúságukban terjesztenek. Minekutána Mi mindezekről felismertük, hogy ezek részben eretnekségek, részben őrültségek, részben mesék, jobbnak tartjuk ezeket a kitalálóikkal együtt elítélni, mint írásban egyenként részletezni és megcáfolni őket.” A hitükhöz ragaszkodó katolikusoknak a mostani nehézségeken kívül még két olyan korunkra jellemző és divatos áramlattal is meg kell küzdeniük, melyek látszólagos ellentétük dacára feltünő megegyezést mutatnak: Az egyik a jelenkor eschatológikus jelei és csodái iránti kiváncsiság, amelynek spiritualizmusa részben „a gnosztikus-sátánista” világösszeeskűvés terveinek és ezek végrehajtási idejének felderítésében merül ki, míg a másik az emberiségnek a „zsinati pünkösddel” elindított testvéri egyesülése feletti kritikátlan ujjongás. Bár igaz, hogy Hieronymus Bosch pokol-képei még mindig nagyobb vallásosságot sugároznak, mint a Taizé-i békecsoportok, mégis az újkori szekta-szellem e mindkét jelensége ugyanahhoz a szellemi tompasághoz vezet. Mert mind a kárhozat-pesszimizmus, mind az oktalan üdv-optimizmus érzéketlenné tesz a legfontosabb és valóban végső dolgokért való küzdelem, az üdvözülésre való törekvés iránt, melyet Szent Pál apostol többizben az atléták igyekezetéhez hasonlított. (1 Kor 9,25-27; 1 Tim 6,12; 2 Tim 2,5; 2 Tim 4,7-8) Azoknak a katolikusoknak azonban, akik a középutat akarják járni, a vasárnapi kompletórium vigasztaló szavaiban kell bízniuk: „Ezren essenek el bár oldalad mellől, és tízezren jobbod felől, hozzád mi sem közeledik.” (Zsolt 90,7) Egy 1994-es római nem hivatalos dokumentumban, melynek címe „Riflessioni sul Grande Giubileo dell' anno 2000”, ez áll: „Ők (m.m.: a megtestesülés és a megváltás) az emberek változásába való isteni beavatkozásról szólnak és ezzel a történelem teljességének kezdetéről. Ezt a teljességet nevezzük eschatológiának. A II. Vatikáni Zsinat tökéletesen (perfettamente) rámutatott arra, hogya világ- és egyháztörténelem eschatológikus dimenziói miből tevődnek össze.” (9.old.)     A dokumentum ezzel valószinűleg a „Lumen gentium” kezdetű zsinati szöveg egyik kétértelmű paszszusára utal: „A világ megújulása (...) a mai időkben bizonyos módon valóban megelőlegeződik, mivel az Egyház már ezen a földön kitűnik igaz és - ha nem is tökéletesen - szent voltával. Amig azonban egy új föld és egy új ég nem lesz, amelyben igazságosság lakik (vesd össze: 2 Pét 3,13), a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek még ehhez a világidőhöz tartoznak, ennek a világnak alakját viseli és maga is a teremtéshez tartozik.” (Lumen gentium, 48)     Vajon mit ért a zsinat „a világ megújulásának megelőlegezése alatt”? És mi az a szent volta az Egyháznak, mely egyszerre igaz és tökéletlen is? Vajon hogyan viselheti az Egyház „ennek a világnak az alakját”, melyet felvetni a római egyház apostola megtiltott: „Nolite conformari huic saeculo (Róm 12,2) - Ne szabjátok magatokat e világhoz”? És egyet gondolnak-e Szent Péter és a zsinat, amikor igazságosságról beszélnek? És ugyanazt gondolja-e zsinat és Szent Ágoston, amikor a „zarándokló egyházról” beszélnek? A német püspöki konferencia vezetőjének, Karl Lehmann püspöknek (a cikk írása idején még nem volt bíboros) 1994-es húsvéti beszéde választ ad ezekre a kérdésekre: „Minden nap megéljük, hogy az igazságosságról alkotott elképzelésünk újra és újra hajótörést szenved: Boszniában, Dél-Afrikában, a Közel-Keleten, Szudánban és e világ megszámlálhatatlan nyomornegyedében.” Valódi igazságosság csak akkor lesz elérhető, folytatja a püspök, „ha mindenki számára és minden időre megteremtjük azt”. Szent Willigis (Mainz érseke 975-1011) utóda a püspöki hivatalban félreérthetetlenül egy a végső időkről szóló reményről beszél, melynek azonban nem a halál után vagy Krisztus újraeljövetelekor kell valóra válnia, hanem lehetőleg minél hamarabb, itt és most, mint az igazságosság és a teli hasak földi biradalma.     Az említett 1994-es római dokumentum is konkretizálja a „Lumen gentium” jósszavait: „Nem lehet azonban nem észrevenni (osservazione), hogy az egész tanító-hivatal és az egyes pápák (a megelőző bekezdésben nyomatékosan kiemeli és megnevezi őket: ú.m.: XXIII. János, VI. Pál, I. János Pál) egybehangzó cselekedetei az idők teljességének előkészítését mutatják, melyet a Nagy Évfordulónak kell majd kinyilatkoztatnia.” (9.old.) Ezzel szemben a katolikus szív határozottan visszautasítja azokat a földi reményeket, melyeket az időknek a mi akaratunktól és tevékenységünktől függő teljessége iránt táplálunk: „A farizeusok megkérdezték tőle, mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: ‘Isten országa nem jön el szembetünő módon. Nem lehet azt mondani: nézd, itt van vagy amott. Isten országa köztetek van.’” (Luk 17,20-21) A katolikus kereszténységnek mindig az volt a meggyőződése, hogy az Úr emberré válásával a világ történelmének utolsó órája kezdődött el. A tan, amely szerint Isten országa „nem ebből a világból való” és egyúttal mégis „az idők végezetéig” a szentmiseáldozatban „köztetek” jelen van, azt a meggyőződést, hogy már a történelmen kivül vagyunk, az Egyház megingathatatlan tulajdonává tette. Minden fizikai és intellektuális támadás miatt bekövetkezett változás és az Egyház külsőleg érzékelhető megjelenése által formált civilizációk sokasága ellenére az Egyház, mely Nérot és Hitlert, Ariust és Luthert túlélte, változtathatatlanul és oszthatatlanul az örök élet egy s ugyanazon előcsarnoka. Az a modern szemlélet, mely az Egyházat és a világot a történelmi változások képkivágásaként és ezeknek a jelenkorral való fokozatos hasonlóvá válásaként fogja fel, az autentikus kereszténységtől teljesen idegen. Hiszen, aki a legjobbat birtokolja, annak fölösleges a jobbat keresnie. A renaissance „felvilágosultjai” által „sötét középkornak” megbélyegzett időszakban, az 5-től a 15-ig évszázadig senkinek sem jutott volna eszébe, hogy az Egyház és liturgia fejlődési folyamatáról beszéljen. Mindarra, ami Istenre utalt, úgy tekintettek, mint mennyből aláhullott tényre, amelyek az idők folyamán az új jámborsági formákkal csak gazdagodtak, de soha nem lettek kiszorítva. És az még kevésbé jutott volna bárkinek is eszébe, hogy a földön már az ő életében, Antikrisztus és Utolsó Ítélet nélkül, pápa, szentmiseáldozat és szentségek nélküli paradicsom létesülhet. Az első ember, aki azt a még ma is törhetetlenül meglévő korsémában: ókor-középkor-újkor rejlő tévtant tanította, amely szerint a megtestesüléstől a jelenkorig fennálló egyházi rend csak az árnyképe egy új, lényegében tökéletes egyháznak, egy volt jegyző: Joachim de Fiore (vagy Floris, 1130-1202), kalabriai cisztercita apát volt. „Joachim valódi iratai és gondolatai sajátságos, a középkorban ritka kisérletek arra, hogy a világ történelmét, mint egy valóban haladó fejlődést, mint egy érthető és mérhető változást mutassa be.” (Bernhard Schmeidler, A késő középkor, 117.o.) Ezzel meg is találtuk a „zsinati folyamat”, a „holnap egyházának”, illetve az utópiába „zarándokló egyháznak” ősatyját. A magánemberként - a cisztercita renddel történt későbbi szakítása ellenére - nagyon jámbor apát - kinek írásait a IV. Lateráni Zsinat 1215-ben részben elítélte - azt tanította, hogy a három triteistaként felfogott isteni személynek három történelmi korszak felel meg: az Atyának az Ó-Szövetség, a Fiúnak a jelenkori Egyház pápákkal és prelátokkal, a Szentléleknek pedig a jövő egyháza (terius status), melynek tagjai alázatos, vagyontalan barátok (viri spirituales: „a szellem férfiai”) lesznek. Joachim szembeszegülve Krisztus utolsó intelmével, melyet Ő mennybemenetele előtt az apostoloknak mondott: „Az Atya saját tetszése szerint határozta meg a megfelelő időpontot, nem rátok tartozik ennek ismerete” (ApCsel 1,7), zavartalanul számolgatta vélt szellem-egyháza eljövetelének napját. Mt 1,17 alapján az Ábrahámtól a megtestesülésig eltelt időt 3 x 14 nemzedékre osztotta, ami 1260 évnek felel meg, miután egy nemzedékre 30 évet számolt. Mivel Krisztus istenségében nem kisebb az Atyánál, Joachim az Ő uralmára is ugyanekkora időtartamot kalkulált ki. Ennek az időnek a végén az Antikrisztus uralma is véget ér, és a Jelenések könyve alapján (Jel 20,3) megkezdődik az ezeréves birodalom, a tökéletes szent-világ harmadik birodalma a Szentlélek uralma alatt - mégpedig itt a földön: „Isten újat fog itt a földön teremteni (novum super terram), és a bűnök miatt megvénült egyházat megújítja (peccatis inveteratam ecclesiam renovare)”, írta Joachim. Anélkül, hogy egy biztos időpontot meg akart volna határozni, Joachim már életében arra figyelmeztetett: „Tempus praefinitum adest!” (Az előre meghatározott idő eljött).     Ennek alapján követői az utolsó idők egyházának eljöttét az 1260-as évekre várták. Úgy vélték, hogy Szent Ferenccel (1182-1226) Illés jött el újra, a ferencesek valóban újszerű szerzetes tipusával a viri spirituales (a szellem férfiai) is megjelentek - ahogy a ferencesek egyik eretnek csoportulása magát ennek megfelelően el is nevezte. És 1250-ben meglepetésszerűen meghalt II. Frigyes császár is, akit a pápa és a ferencesek nem egészen jogtalanul az Antikrisztusnak tartottak.     Ezzel Joachim igazolta magát, mint próféta, és a tanai iránti rajongás egyre nagyobb méreteket öltött. Olaszországban vallási tömeg-hisztéria alakult ki, az országon kivül pedig önostorozók hada és vad vezeklőcsoportok alakultak. Az Arles-i szinódus már 1263-ban ismét elítélte Joachim írásait. De az új idők szellemiségében alakult szekták szinte járványszerú terjedését nehéz volt megfékezni. Így alakult meg 1250 körül, hogy csak egy példát említsünk, Olaszországból kiindulva Svájcban, Felső-Rajna vidéken, Kölnben és Németalföldön a „szabad szellem barátok” elnevezésú szekta, melyet VIII.Bonifác pápa 1291-ben elítélt. Ez a szekta egy, a szabad szellemnek papok nélküli tisztán karizmatikus egyházát hirdette, és azt tanította, hogy az Istennel már egyszer egyesült ember nem vétkezhet többé, bármit is csinál. Nemcsak az egyházi parancsokkal szegültek szembe, de az erkölcs és a természet törvényeit is tagadták. Emiatt a társadalom számára is veszélyessé váltak. Tanaik szerint ugyanis a külső ember nem tudja a belsőt bepiszkítani.     Johan Huizinga, holland történész ezt írta erről a témáról: „Marguerite Porete-t Hennegau-ból, a szabad szellem barátainak egyik tagját, aki szintén úgy vélte, hogy a lelke megsemmisült Istenben, 1310-ben Párizsban elégették. Abból a tanításból, hogy a tökéletes, szemlélődő és szerető lélek nem tud többé vétkezni, logikusan következett az önmegsemmisítés érzésének nagy veszélye. Az ilyen lélek Istenben felszivódva, nem rendelkezik többé saját akarattal, csak az isteni akarat maradt meg benne, és ezért még olyankor sem vétkezik, ha testi hajlamait követi. Ilyen tanításokkal számtalan szegény és tudatlan embert vezettek szörnyűséges gátlástalanságokka1 teli életvitelbe, mint ahogy ezt például a Beghardok, a szabad szellem barátai, a Turlupinok szektája kortársaiknak bemutatta.” Az ellen a modernista kifogás ellen, mely szerint a dolgokat nem lehet ennyire egy kalap alá venni, és a különböző eretnekségeket gondosan meg kell egymástól különböztetni, annak az Yves Congarnak a véleményét említem itt meg, akit mint - egy XII.Pius pápa alatt elítélt - modernistát ajánlottak a zsinati egyház figyelmébe, és aki szerint a fent említett szekta közel áll Joachim de Fiore tanításához: „A joachimista és ferences spiritualizmus és a szabad szellem barátai irányzat között ugyan nem létezik valóságos folytonosság, de kölcsönös befolyásolás és bizonyos alapvető közös vonás mégis fennáll.” A császárság (mely csak 19 évnyi interregnum után állt helyre) gyengesége, hosszabb pápa nélküli korszakok (egy év 1287 és 88, több mint két év 1292 és 94 között), a pápaság egész világra érvényes hatalmának (melyet a francia király és a radikális ferencesek támadtak hevesen) összeomlása VIII. Bonifác (1294–1303) alatt és a pápák megalázó függősége a francia királytól az Avignon-i száműzetés (1303–1376) idején minden lehetséges eretnekségnek lehetőséget adott a kibontakozásra. Az eretnekek a laikusokat a szegénységi vita ürügyén egy megújuló és végül egy egészen új egyház megalakításához bujtották fel. E csoportok élén kiugrott, de aszkétikus kisugárzásuk miatt hitelt érdemlő ferencesek, a spirituálisok szektái és a proletár fraticellik bandái állottak.     E mű elején mottóként abból az írásból idéztem, mellyel XXII. János pápa e csoportosulásokat elítélte. Még a ferences általános rendfőnök, Cesenai Mihály is csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, és az 1323-as évben kiadott „Cum inter nonnullos” kezdetű pápai bullában eretneknek nyilvánított, 1322-ben Perugia-ban megtartott káptalani gyűlésen rendtársait is megpróbálta magával rántani. Cesenai Mihály mind az egyén, mind az Egyház mint közösség számára Krisztus és az apostolok radikális szegénységének követését tanította, és ebből az Egyház radikális tulajdonnélküliségének követelményét vezette le. XXII. János pápa kiátkozta és fogságba vetette a volt rendfőnököt. Néhány makacs ferencest mint eretneket Avignon-ban elégettek.     A már idézett történész, Bernhard Schmeidler Joachim de Fiore követőinek céljaival kapcsolatban „egy új, tökéletes világ megalakításáról, a császárság visszaállításáról (esetleg a világ végével összekötve), a tulajdonnélkülivé tett, minden földi dologtól elszakított Egyház megtisztulásáról és szentté válásáról, a szociális igazságosság megvalósításáról és az alsó, elnyomott néposztály részére eljövendő földi boldogságról” szóló álmokról beszél. Ez pedig nem más, mint a mai modern „felszabadítási-teológia” elődje! A joachimista szektások által elérkezettnek ítélt szellemi egyháznak radikálisan el kell válnia az államtól. A már említett tulajdonnélküliség iránti követelményt az új egyház és a kapzsi világ közti különbözőség pecsétjének és a nemes szándék biztosítékának szánták. Ez a szellemi egyház mindazt lerázta magáról, amiben addig az ideig az Egyház mint Krisztus Teste mintegy „testet öltött”, elsősorban a hierarchia jurisdictio-ját és a földbirtokot, majd a szentségeket is. Nemcsak a pénzzel és a hatalommal való visszaélést, melyeket mint kifogásokat hoztak fel, hanem már ezek puszta használatát is elvetendőnek minősítették.     Ezért láttak a világi fejedelmek (elsősorban a pápa legelkeseredettebb ellenfele, az 1328–47-ig uralkodó IV. (Bajor) Lajos császár, akire az Egyház minden elképzelhető egyházi büntetést kirótt) az Egyházzal szembeszegülő, de világi uraikkal szemben kritika nélkül engedelmes és megalázkodó minoritákban örömmel fogadott, hasznos idiótákat. Az 1323-ban kiadott „Cum inter nonnullos” kezdetű pápai tanbeli határozatot vakmerően figyelmen kívül hagyva a császár 1324-ben magáévá tette a minoriták tanítását az Egyház radikális szegénységéről, mire XXII. János pápa azon nyomban kiközösítette öt. Válaszul IV. (Bajor) Lajos kinevezett egy ellenpápát, akinek szerepére egy minorita vállalkozott, aki az V. Miklós nevet vette fel (1328–30). Ez az ellenpápa IV. Lajos kívánságára 1329-ben Pisában eretneknek nyilváníttatta az érvényes pápát, XXII. Jánost (aki Aquinói Szent Tamást 1323-ban szentté avatta) és egy róla készített szalmabábut elégettetett. A két kiközösített minorita, Cesenai Mihály és Occam Vilmos pedig, akik a pápai fogságból 1328-ban kalandos körülmények között császári gályán szöktek meg, mint politikai tanácsadók működtek Münchenben a császári udvarban. Itt már várt rájuk a szintén kiközösített párizsi orvos-professzor, Paduai Marsilius, akinek 1324-ben megjelent műve, „A béke ügyvédje” (Defensor pacis), a mai napig az Egyház ellenségeinek titkos fegyvertárában foglal helyet. Ezt a művet XXII. János pápa a „Licet juxta doctrinam” kezdetű bullában ítélte el.     Könyvében Marsilius az állam és az Egyház szétválását, az államnak az Egyház előtti elsőbbségét, a laikusok beleszólási jogát a zsinatokon, a zsinat elsőbbségét a pápával szemben, a katolikus tani hagyományok érvénytelenségét és egyedül a Szentírás tekintélyének elismerését tanította. Ő szolgáltatta a feltételeket az 1328-ban a pápa nélkül, demokratikus ceremóniákkal a római nép képviselői és a kiközösített püspökök által megtartott császár-koronázáshoz is. A férfi, aki az imigyen megválasztott császár fejére feltette a koronát, Sciarra di Colonna volt, ugyanaz az ember, aki 1303-ban páncélkesztyűs öklével VIII. Bonifác pápa arcába ütött. Occam Vilmos (született 1300 előtt, meghalt 1349/50-ben, ismertebb nevén az érett skolasztika szétzúzója: tanait Párizsban 1339 és 1347 között négyszer ítélték el, ő maga 1328-tól élete végéig kiközösített, Luther előfutára, aki maga vallotta, hogy Occam iskolájából jön és a szekularizmus tábori lelkésze) 1342-ben „De jurisdictione imperatoris in causis matrimonialibus” (A császári törvénykezésről házassági ügyekben) című írásában védelmébe vette a császár házasságok felbontásához való jogát (Lajos ugyanis saját hatalmának kiterjesztése érdekében össze akarta házasítani Tirol férjezett örökösét, Margarete Maultasch-t, fiával; ehhez volt szüksége Occam „szakvéleményére”). Occam tételei csírájukban tartalmazzák a válások bűntelenségéről szóló azon tanítást, melyet a liberális protestánsok és 1993 óta a Felső-Rajna vidéki püspökök is képviselnek. Persze Occam-nak nem kellett túl sokat csűrnie-csavarnia, hiszen a fraticellik és más rajongók köreiben egyébként sem tartottak sokat a házasság szentségéről. Semmi nem lehetett a császárnak kellemesebb, mint egy pusztán spirituális egyház-fogalom, melyet ölebei az alázatosság köntösébe bújva védelmeztek. Ő pontosan tudta, hogy éppen a földi tulajdon és hatalom az, ami az Egyháznak lehetővé teszi, hogy a világi fejedelmekkel szemben, mint független hatalom léphessen fel. Míg egy, a második generációban már nem önként vállalt nincstelen klérus, marionett-színházhoz válik hasonlóvá. Azonkívül egy eltorzított ferences-rend által gyakorolt épületes zugalázatosság az ártalmatlanság maximumát jelenti minden világi hatalom számára. De mivel Bajor Lajos egy vadászaton elszenvedett agyvérzés következtében hirtelen és váratlanul elhunyt és utódai ismét vallásos érzületűek voltak, még kétszáz évnek kellett eltelnie, amíg az akkori német fejedelmek és városurak, kihasználva a császár gyengeségét, az udvari prédikátoraik állítása szerint teljesen korrupt Egyházat a spirituális szegénység követelményeinek megfelelően átalakították, és az általuk fölöslegesnek ítélt földi terheitől megszabadították, úgy, hogy a legmélyebb alázat álarcában a történelem addigi legnagyobb földrablását hajtották végre. Joachim de Fiore óta a szektások nagy része tehát, az elcsépelt antiklerikalizmus nevében, azzal az állítással igazolja elszakadását a hagyományos Egyháztól, hogy az új vallási időszak a Szentlélek korának felel meg, azaz a Szentlélek műve, amivel határozottan megtagadják az apostol parancsát, aki ezt mondta: „Azért tehát, testvérek, legyetek alázatosak és tartsátok erősen a hagyományokat…” (2 Tessz 2,15) Eme spirituális társaságok, melyeknek kedvenc szava a testvériség, saját értelmezésük szerint közvetlenül Istentől, illetve a Szentlélektől kapják a jogot, hogy az Egyház minden látható kötelékét és rendjét elhagyják, sőt, adott esetben szét is zúzzák. Aki osztja ezeket vagy az ehhez hasonló nézeteket, az, születése időpontjától függően, fraticelli, lollard, újrakeresztelő, képromboló, a karizmatikus pünkösdi mozgalom tagja, Jehova apokaliptikus tanúja vagy a „végső idők szentje lesz”. Az élő generációknak azon a 13. század óta el nem némuló véleménye, mely szerint erkölcsileg és intellektuálisan felette állnak az elmúlt generációknak, és az e fölényérzetükből levezetett eschatologikusan sűrűsödő Isten-közelség érzése szintén hozzátartozik azon három társadalmi tan sajátosságaihoz, melyek ebben a században az emberek legnagyobb részét a kárhozatba vezették. E tanoknak: a kommunizmusnak, a nemzeti-szocializmusnak és a zsinati teológiának közös vonása csatlósainak pubertás lelkesedése és elaggott vezetőinek szégyenletes kudarca. A kommunizmus a történelem állítólagos „dialektikus”, előre látható törvényszerűségéből merítette jogosultságát, míg a nemzeti-szocializmus, melyre a darwinizmus nyomta rá bélyegét, egy másik megokolással: a biológiai természettörvény történelmileg szükségszerű megvalósulásával próbálta magát legitimizálni, miközben a „harmadik birodalomról” és „ezeréves uralom”-ról szóló joachimista alapfogalmakat tűzte zászlajára.     A II. Vatikáni Zsinat teológiája vallási eredetéhez hűen, világosan használja a kapcsolatot a Szentlélek (a zsinat dokumentumaiban 258-szor szerepel) és „az új kor” között. Három példa erre: „A Szentlélek kegyelmének lobogása alatt manapság több országban folyik kísérlet arra, hogy az egységnek azon teljességét elérjék, melyet Jézus Krisztus akart. Ez a szent zsinat ezért arra szólít fel minden katolikus hívőt, hogy az idők jeleit felismerve, buzgósággal vegyen részt az ökumenizmus munkájában.” – Unitatis redintegratio, 4.     Az alapgondolat már régen ismert: amit Jézus akart, de csak tökéletlenül valósított meg, az egy új korban, a Szentlélek sugallatára megfigyelhető valósággá válik (az idők állítólagos korszakalkotó jelei segédletével, melyek köztudatba való ültetését konferencia-asztalok mellett tervezik). Mint ahogy minden 13./14. századi spirituális mozgalom (mint például a ferences spirituálisok, a szabad szellem testvérei, de leginkább a katarok, akik a szentmise valóságát tagadták, mert szerintük a szellem nem piszkíthatja be magát a kenyér és a bor anyagával és prédikációjuk végén egyfajta lakoma ünnepet ültek) az Egyháztól való elszakadását azzal próbálta igazolni, hogy a Szentlélek mindenütt, de leginkább a katolikus Egyházon kívül működik, úgy most a zsinat van hasonló módon meggyőződve arról, hogy a Szentlélek az Egyházon kívül is fúj, és ezért a középkori szekták mai modern utódszervezetei az Egyházzal egy „imádságban és más szellemi javakban való egységet” tartanak fenn, ahogy a zsinati atyák mondják: „tényleges kapcsolatot a Szentlélekben” – Lumen gentium, l5.     A zsinati atyák az ún. „Pastoral-Konstitution”, „Az Egyház a mai világban” előszavában pontosan háromszor hivatkoznak a Szentlélekre, hogy később megjátszott ártatlansággal kapcsolódjanak be a világítélet harsonazajába: „Mindazonáltal e mostani világ alakulása felett érzett aggódásunkat nem szabad lecsökkentse az új világra való várakozás, melynek körvonalait az emberiség új családjának napjaink világában bekövetkező növekedése tár képzeletünk elé, hanem éppen ellenkezőleg, az új világra való vágyakozásnak eme aggodalmunkat még növelnie is kell. Bár a földi fejlődést egyértelműen meg kell különböztetnünk Krisztus birodalmának növekedésétől, ennek mégis nagy jelentsége van Isten országára nézve, mivel ez az emberi társadalmak nagyobb rendjéhez járul hozzá.” – Gaudium et spes, 39. A zsinat távlati eredménye a „vallásszabadság” nevében a katolikus államforma megszüntetése volt, amit a zsinat utolsó dokumentumában fogalmaztak meg. Miután Krisztust, az államok és családok királyát megfosztották trónjától, a zsinat a főpapok kórusához csatlakozott: „Nincs királyunk, csak császárunk.” (Ján 19,15) Ezzel itt a középkor spirituálisainak szelleme győzedelmeskedett, akik az Egyháztól szigorúan azt követelték, hogy az állam dolgaiba ne avatkozzon bele, és akik végül mint a hatalom istentelen birtokosainak tehetetlen bábjai végezték. A zsinati atyák optimista megnyilatkozása szerint: „a zsinat örömmel üdvözli korunk eme szerencsés jeleit” – Dignitatis humanae, 14. Még plasztikusabb lesz a zsinati gondolatiság tendenciája és folytonossága, ha végezetül pillantást vetünk egy 1994-es vatikáni memorandumra, amit a „2000. év nagy jubileumának” előkészületére adtak ki: „A 2000. év előkészületére szóló témák között egy olyan év megtartását javasoljuk, mely a Szentléleknek van felajánlva” – 15. oldal. „Az ökumenikus egység csak a Szentlélektől jöhet” – 16. oldal. „Ez az egymással való találkozás a Szentföldön az imádkozás egyetlen közösségében kegyelemként nyilvánulhat meg, melynek közvetítésével ugyanaz a Szentlélek a keresztények egységének időpontját hozhatja közelebb” – 17. oldal. Adja Isten, hogy öt év múlva, mire a zsinati vetés teljesen beérik, sok jámbor, de meggondolatlan lélek végre felismerje a jelenlegi vezetők helytelen működését és levonja a gyakorlati következtetéseket; adja meg nekünk Isten, hogy, mint Lót felesége, mi ne forduljunk vissza, hogy az isteni ítéletet lássuk, hanem zavartalanul haladjunk tovább az alázat és önmegtagadás útján, mert idegen bukás nem emel fel bennünket.     Végkövetkeztetés Gerhard Schmied, Mainz-i szociológia professzor „Egyház vagy szekta” című könyvében írja: „…a katolikus Egyház Nyugat-Európában, de legalábbis Németországban a II. Vatikánum óta az egyház fogalmától egyre inkább a szekta fogalma felé tolódott el.” Óvatosan megfogalmazott tézisét Schmied egy hatásosan dokumentált tanulmánnyal támasztja alá, mely alapján ahhoz a végkövetkeztetéshez lehet eljutni, hogy a zsinati egyház a bázisán érvényre jutó formájában olyan, mint egy szabad kálvinista közösségekből összeállt laza szövetség. Mivel az 1965-ös zsinati egyház mindenekelőtt az időközben szinte hiánytalanul kálvinistává lett protestánsokhoz való csatlakozást kereste, a kálvinizmus pedig nem más, mint egy jogilag megszervezett, tulajdonnal és hatalommal rendelkező középkori debilis rajongás, ezért nyilvánvaló, hogy a zsinati egyház és a 13./14. századi eschatalogikus-spirituális szekták között szembetűnő hasonlatosságok mutatkoznak. Ezért e cikk Schmied vizsgálódásának történelmi kiegészítőjeként készült, és csak remélhetjük, hogy az olvasó nem a bukás tényét, hanem csak annak méreteit fájlalja, hiszen: „Impossibile est ut non veniant scandala”, mondja Megváltónk; („Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő.” Lk 17,1.)     Még akkor is, ha a fraticelliktől elkezdve, Thomas Müntzeren, a felvilágosult Lessingen, a marxista Blochon át az „Isten halott”-teológus Thomas J. J. Altizerig az Egyház ellenségei Joachim de Fiore tanítását, kifejezett hivatkozással rá, mindig újra és újra felújították, semmi sem szól amellett, hogy a volt apát és szellemi utódai között évszázadokon át valamiféle személyeken keresztül átörökített kapcsolat állt volna fenn, mely egy „új kor” nevében az 1517-es, 1789-es, 1917-es, 1933-as és 1962-es forradalmakat előidézte volna. Ebben hinni, ezt állítani naivság. Az antikrisztusok nem tartanak fenn eretnek-iskolát 800 éven át, hanem a különböző korok eretnekei „közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk” (1 Ján 2,19). Cesenai Mihály, Wiclif, Husz, Bogumil és a többiek is mind, egyszer nagyon tehetséges, felszentelt papjai voltak a római-katolikus Egyháznak, és nem váltak volna eretnekké, ha hittagadásukat nem szabad akaratuk döntésével hozták volna meg. Júdás először elkövette árulását és csak ezután szállt beléje az ördög. (Ján 13,27) Miután a patrisztikus idők Szentháromsággal foglalkozó és krisztológus harcaiban az Egyház ellenségei az eretnekségek minden lehetséges és lehetetlen fajtáját felvonultatták már, az antikrisztusok számára nehézzé vált, hogy az Egyházban kibontakoztathassák magukat. Miután az bizonyossá vált, hogy a meglévő tanokat nem tudják megdönteni, azon kellett fáradozniok, hogy ezek interpretálásában idézzenek elő változást, mégpedig először dogmatikusan; a dogmák változó idők szerinti értelmezésével, másodszor diszciplinárisan; az Egyház spirituális voltának felfogásával. Mégis, leszámítva a hitehagyás méreteit, a mai idő leginkább egy dologban különbözik a régebbiektől: míg korunkban nemcsak a progresszisták, hanem a jók is egészen elvesznek a világ eseményeit kutató kíváncsi bámulásban (egyik részük az ökumenizmus kiteljesedését várja a Szentlélek által, másik részük, ami talán valószínűbb, de valójában ugyanazt jelenti, az Antikrisztust), addig a 13./14. században szentek sokasága élt, akik tudták, hogy hitetlen hatalmaktól nem terem új a nap alatt, de még jobban tudták, hogy Isten kimeríthetetlen nagysága mekkora gyönyörűségeket rejt magában. Ezért nem véletlen, hogy – ezúttal valóban a Szentlélek gyümölcseként – e gyönyörűség kibontása, a misztika és a skolasztika az Úr testének valóságos jelenlétéről az Oltáriszentségben szóló, a spiritualizmussal szemben ismételten megvédelmezett tanban csúcsosodott ki, és az 1246-ban Lüttichben megtartott első Úrnapjának ünnepében láthatóan győzedelmeskedett.     A szentségek iránti újra feléledt, szinte misztikus érdeklődés tükröződik a laikus kultúra területén abban a mondában, mely Észak-Franciaország skolasztikus központjai környékén 1190 körül lépett fel Szent Grálról, mely – csodák csodája! – nem más, mint az utolsó vacsorán használt kehely, melybe Arimateai József a kereszten függő Krisztus vérét felfogta. Ez az életet adó kehelyről szóló monda, mely az egzempláris laikusok, a lovagok életét építette fel, akiknek egészséget és tetterőt kölcsönzött, gyors ütemben hódította meg szinte az egész kereszténységet. Az egyházi életvitel, melyre az istenáldotta „Krisztus követése” tanít, mint ezt e könyv legutolsó fejezete mutatja, szintén a helyes és áhítatos szentáldozás fontosságának hangsúlyozásába torkollik. Sehol nem lehet a Szentlelket könnyebben megtalálni és méltóbban tisztelni, mint a szemlélődésben, mint a Szentséges Szűzanyához szóló imádságban és az általa újjáéledt és valósággal telített hét szentségben. Ezekben található az a nyugalom, amelynek elvesztése és keresése miatt nyugtalanok vagyunk. Adja a Szentlélek, hogy Isten Anyját, akinek ő adta az örök bölcsességet, alázattal követhessük, hogy felebarátunkhoz, ha az nem kedvel bennünket, legalább bölcsek lehessünk, és ha üldöznek minket, üldözőinktől és ettől az egész istentelen világtól függetlenek maradhassunk. Adja, hogy Istenhez és szentségeihez, melyekben minden gyönyörűség benne foglaltatik, vágyakozással és szeretettel forduljunk, úgy, mint az Énekek énekének dalosa.