Részlet XXII. János pápának „a fraticelliknek az Egyházról és a szentségekről hirdetett tévtanai ellen” 1318.01.13-án kiadott „Gloriosam Ecclesiam” kezdetű bullájából: „Az ötödik tévedés, ami ezeknek az embereknek a szívét elvakítja, az az állítás, hogy a mai időkben egyedül bennük valósul meg az Evangélium, ami eddig, ahogy ezt ők beképzelik maguknak, nemcsak rejtve volt, hanem majdhogynem ki is aludt. (...) Még sok minden egyéb is van, úgy hallom, amit ezek az arcátlan emberek a házasság tiszteletreméltó szentsége ellen fecsegnek, sok minden, amit a történelem folyásáról (de cursu temporum) és a világ végéről beszélnek be maguknak, sok minden, amit az Antikrisztus eljöveteléről és ennek közvetlen bekövetkeztéről állítanak és sajnálatraméltó hiúságukban terjesztenek. Minekutána Mi mindezekről felismertük, hogy ezek részben eretnekségek, részben őrültségek, részben mesék, jobbnak tartjuk ezeket a kitalálóikkal együtt elítélni, mint írásban egyenként részletezni és megcáfolni őket.”
A hitükhöz ragaszkodó katolikusoknak a mostani nehézségeken kívül még két olyan korunkra jellemző és divatos áramlattal is meg kell küzdeniük, melyek látszólagos ellentétük dacára feltünő megegyezést mutatnak: Az egyik a jelenkor eschatológikus jelei és csodái iránti kiváncsiság, amelynek spiritualizmusa részben „a gnosztikus-sátánista” világösszeeskűvés terveinek és ezek végrehajtási idejének felderítésében merül ki, míg a másik az emberiségnek a „zsinati pünkösddel” elindított testvéri egyesülése feletti kritikátlan ujjongás. Bár igaz, hogy Hieronymus Bosch pokol-képei még mindig nagyobb vallásosságot sugároznak, mint a Taizé-i békecsoportok, mégis az újkori szekta-szellem e mindkét jelensége ugyanahhoz a szellemi tompasághoz vezet. Mert mind a kárhozat-pesszimizmus, mind az oktalan üdv-optimizmus érzéketlenné tesz a legfontosabb és valóban végső dolgokért való küzdelem, az üdvözülésre való törekvés iránt, melyet Szent Pál apostol többizben az atléták igyekezetéhez hasonlított. (1 Kor 9,25-27; 1 Tim 6,12; 2 Tim 2,5; 2 Tim 4,7-8) Azoknak a katolikusoknak azonban, akik a középutat akarják járni, a vasárnapi kompletórium vigasztaló szavaiban kell bízniuk: „Ezren essenek el bár oldalad mellől, és tízezren jobbod felől, hozzád mi sem közeledik.” (Zsolt 90,7)
Egy 1994-es római nem hivatalos dokumentumban, melynek címe „Riflessioni sul Grande Giubileo dell' anno 2000”, ez áll: „Ők (m.m.: a megtestesülés és a megváltás) az emberek változásába való isteni beavatkozásról szólnak és ezzel a történelem teljességének kezdetéről. Ezt a teljességet nevezzük eschatológiának. A II. Vatikáni Zsinat tökéletesen (perfettamente) rámutatott arra, hogya világ- és egyháztörténelem eschatológikus dimenziói miből tevődnek össze.” (9.old.)
A német püspöki konferencia vezetőjének, Karl Lehmann püspöknek (a cikk írása idején még nem volt bíboros) 1994-es húsvéti beszéde választ ad ezekre a kérdésekre: „Minden nap megéljük, hogy az igazságosságról alkotott elképzelésünk újra és újra hajótörést szenved: Boszniában, Dél-Afrikában, a Közel-Keleten, Szudánban és e világ megszámlálhatatlan nyomornegyedében.” Valódi igazságosság csak akkor lesz elérhető, folytatja a püspök, „ha mindenki számára és minden időre megteremtjük azt”. Szent Willigis (Mainz érseke 975-1011) utóda a püspöki hivatalban félreérthetetlenül egy a végső időkről szóló reményről beszél, melynek azonban nem a halál után vagy Krisztus újraeljövetelekor kell valóra válnia, hanem lehetőleg minél hamarabb, itt és most, mint az igazságosság és a teli hasak földi biradalma. Ezzel szemben a katolikus szív határozottan visszautasítja azokat a földi reményeket, melyeket az időknek a mi akaratunktól és tevékenységünktől függő teljessége iránt táplálunk: „A farizeusok megkérdezték tőle, mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: ‘Isten országa nem jön el szembetünő módon. Nem lehet azt mondani: nézd, itt van vagy amott. Isten országa köztetek van.’” (Luk 17,20-21) A katolikus kereszténységnek mindig az volt a meggyőződése, hogy az Úr emberré válásával a világ történelmének utolsó órája kezdődött el. A tan, amely szerint Isten országa „nem ebből a világból való” és egyúttal mégis „az idők végezetéig” a szentmiseáldozatban „köztetek” jelen van, azt a meggyőződést, hogy már a történelmen kivül vagyunk, az Egyház megingathatatlan tulajdonává tette. Minden fizikai és intellektuális támadás miatt bekövetkezett változás és az Egyház külsőleg érzékelhető megjelenése által formált civilizációk sokasága ellenére az Egyház, mely Nérot és Hitlert, Ariust és Luthert túlélte, változtathatatlanul és oszthatatlanul az örök élet egy s ugyanazon előcsarnoka. Az a modern szemlélet, mely az Egyházat és a világot a történelmi változások képkivágásaként és ezeknek a jelenkorral való fokozatos hasonlóvá válásaként fogja fel, az autentikus kereszténységtől teljesen idegen. Hiszen, aki a legjobbat birtokolja, annak fölösleges a jobbat keresnie. A renaissance „felvilágosultjai” által „sötét középkornak” megbélyegzett időszakban, az 5-től a 15-ig évszázadig senkinek sem jutott volna eszébe, hogy az Egyház és liturgia fejlődési folyamatáról beszéljen. Mindarra, ami Istenre utalt, úgy tekintettek, mint mennyből aláhullott tényre, amelyek az idők folyamán az új jámborsági formákkal csak gazdagodtak, de soha nem lettek kiszorítva. És az még kevésbé jutott volna bárkinek is eszébe, hogy a földön már az ő életében, Antikrisztus és Utolsó Ítélet nélkül, pápa, szentmiseáldozat és szentségek nélküli paradicsom létesülhet. Az első ember, aki azt a még ma is törhetetlenül meglévő korsémában: ókor-középkor-újkor rejlő tévtant tanította, amely szerint a megtestesüléstől a jelenkorig fennálló egyházi rend csak az árnyképe egy új, lényegében tökéletes egyháznak, egy volt jegyző: Joachim de Fiore (vagy Floris, 1130-1202), kalabriai cisztercita apát volt. „Joachim valódi iratai és gondolatai sajátságos, a középkorban ritka kisérletek arra, hogy a világ történelmét, mint egy valóban haladó fejlődést, mint egy érthető és mérhető változást mutassa be.” (Bernhard Schmeidler, A késő középkor, 117.o.) Ezzel meg is találtuk a „zsinati folyamat”, a „holnap egyházának”, illetve az utópiába „zarándokló egyháznak” ősatyját.
A magánemberként - a cisztercita renddel történt későbbi szakítása ellenére - nagyon jámbor apát - kinek írásait a IV. Lateráni Zsinat 1215-ben részben elítélte - azt tanította, hogy a három triteistaként felfogott isteni személynek három történelmi korszak felel meg: az Atyának az Ó-Szövetség, a Fiúnak a jelenkori Egyház pápákkal és prelátokkal, a Szentléleknek pedig a jövő egyháza (terius status), melynek tagjai alázatos, vagyontalan barátok (viri spirituales: „a szellem férfiai”) lesznek. Joachim szembeszegülve Krisztus utolsó intelmével, melyet Ő mennybemenetele előtt az apostoloknak mondott: „Az Atya saját tetszése szerint határozta meg a megfelelő időpontot, nem rátok tartozik ennek ismerete” (ApCsel 1,7), zavartalanul számolgatta vélt szellem-egyháza eljövetelének napját. Mt 1,17 alapján az Ábrahámtól a megtestesülésig eltelt időt 3 x 14 nemzedékre osztotta, ami 1260 évnek felel meg, miután egy nemzedékre 30 évet számolt. Mivel Krisztus istenségében nem kisebb az Atyánál, Joachim az Ő uralmára is ugyanekkora időtartamot kalkulált ki. Ennek az időnek a végén az Antikrisztus uralma is véget ér, és a Jelenések könyve alapján (Jel 20,3) megkezdődik az ezeréves birodalom, a tökéletes szent-világ harmadik birodalma a Szentlélek uralma alatt - mégpedig itt a földön: „Isten újat fog itt a földön teremteni (novum super terram), és a bűnök miatt megvénült egyházat megújítja (peccatis inveteratam ecclesiam renovare)”, írta Joachim. Anélkül, hogy egy biztos időpontot meg akart volna határozni, Joachim már életében arra figyelmeztetett: „Tempus praefinitum adest!” (Az előre meghatározott idő eljött). Az ellen a modernista kifogás ellen, mely szerint a dolgokat nem lehet ennyire egy kalap alá venni, és a különböző eretnekségeket gondosan meg kell egymástól különböztetni, annak az Yves Congarnak a véleményét említem itt meg, akit mint - egy XII.Pius pápa alatt elítélt - modernistát ajánlottak a zsinati egyház figyelmébe, és aki szerint a fent említett szekta közel áll Joachim de Fiore tanításához: „A joachimista és ferences spiritualizmus és a szabad szellem barátai irányzat között ugyan nem létezik valóságos folytonosság, de kölcsönös befolyásolás és bizonyos alapvető közös vonás mégis fennáll.”
A császárság (mely csak 19 évnyi interregnum után állt helyre) gyengesége, hosszabb pápa nélküli korszakok (egy év 1287 és 88, több mint két év 1292 és 94 között), a pápaság egész világra érvényes hatalmának (melyet a francia király és a radikális ferencesek támadtak hevesen) összeomlása VIII. Bonifác (1294–1303) alatt és a pápák megalázó függősége a francia királytól az Avignon-i száműzetés (1303–1376) idején minden lehetséges eretnekségnek lehetőséget adott a kibontakozásra. Az eretnekek a laikusokat a szegénységi vita ürügyén egy megújuló és végül egy egészen új egyház megalakításához bujtották fel. E csoportok élén kiugrott, de aszkétikus kisugárzásuk miatt hitelt érdemlő ferencesek, a spirituálisok szektái és a proletár fraticellik bandái állottak.
A joachimista szektások által elérkezettnek ítélt szellemi egyháznak radikálisan el kell válnia az államtól. A már említett tulajdonnélküliség iránti követelményt az új egyház és a kapzsi világ közti különbözőség pecsétjének és a nemes szándék biztosítékának szánták. Ez a szellemi egyház mindazt lerázta magáról, amiben addig az ideig az Egyház mint Krisztus Teste mintegy „testet öltött”, elsősorban a hierarchia jurisdictio-ját és a földbirtokot, majd a szentségeket is. Nemcsak a pénzzel és a hatalommal való visszaélést, melyeket mint kifogásokat hoztak fel, hanem már ezek puszta használatát is elvetendőnek minősítették. Semmi nem lehetett a császárnak kellemesebb, mint egy pusztán spirituális egyház-fogalom, melyet ölebei az alázatosság köntösébe bújva védelmeztek. Ő pontosan tudta, hogy éppen a földi tulajdon és hatalom az, ami az Egyháznak lehetővé teszi, hogy a világi fejedelmekkel szemben, mint független hatalom léphessen fel. Míg egy, a második generációban már nem önként vállalt nincstelen klérus, marionett-színházhoz válik hasonlóvá. Azonkívül egy eltorzított ferences-rend által gyakorolt épületes zugalázatosság az ártalmatlanság maximumát jelenti minden világi hatalom számára. De mivel Bajor Lajos egy vadászaton elszenvedett agyvérzés következtében hirtelen és váratlanul elhunyt és utódai ismét vallásos érzületűek voltak, még kétszáz évnek kellett eltelnie, amíg az akkori német fejedelmek és városurak, kihasználva a császár gyengeségét, az udvari prédikátoraik állítása szerint teljesen korrupt Egyházat a spirituális szegénység követelményeinek megfelelően átalakították, és az általuk fölöslegesnek ítélt földi terheitől megszabadították, úgy, hogy a legmélyebb alázat álarcában a történelem addigi legnagyobb földrablását hajtották végre. Joachim de Fiore óta a szektások nagy része tehát, az elcsépelt antiklerikalizmus nevében, azzal az állítással igazolja elszakadását a hagyományos Egyháztól, hogy az új vallási időszak a Szentlélek korának felel meg, azaz a Szentlélek műve, amivel határozottan megtagadják az apostol parancsát, aki ezt mondta: „Azért tehát, testvérek, legyetek alázatosak és tartsátok erősen a hagyományokat…” (2 Tessz 2,15) Eme spirituális társaságok, melyeknek kedvenc szava a testvériség, saját értelmezésük szerint közvetlenül Istentől, illetve a Szentlélektől kapják a jogot, hogy az Egyház minden látható kötelékét és rendjét elhagyják, sőt, adott esetben szét is zúzzák. Aki osztja ezeket vagy az ehhez hasonló nézeteket, az, születése időpontjától függően, fraticelli, lollard, újrakeresztelő, képromboló, a karizmatikus pünkösdi mozgalom tagja, Jehova apokaliptikus tanúja vagy a „végső idők szentje lesz”.
Az élő generációknak azon a 13. század óta el nem némuló véleménye, mely szerint erkölcsileg és intellektuálisan felette állnak az elmúlt generációknak, és az e fölényérzetükből levezetett eschatologikusan sűrűsödő Isten-közelség érzése szintén hozzátartozik azon három társadalmi tan sajátosságaihoz, melyek ebben a században az emberek legnagyobb részét a kárhozatba vezették. E tanoknak: a kommunizmusnak, a nemzeti-szocializmusnak és a zsinati teológiának közös vonása csatlósainak pubertás lelkesedése és elaggott vezetőinek szégyenletes kudarca. A kommunizmus a történelem állítólagos „dialektikus”, előre látható törvényszerűségéből merítette jogosultságát, míg a nemzeti-szocializmus, melyre a darwinizmus nyomta rá bélyegét, egy másik megokolással: a biológiai természettörvény történelmileg szükségszerű megvalósulásával próbálta magát legitimizálni, miközben a „harmadik birodalomról” és „ezeréves uralom”-ról szóló joachimista alapfogalmakat tűzte zászlajára.
Mint ahogy minden 13./14. századi spirituális mozgalom (mint például a ferences spirituálisok, a szabad szellem testvérei, de leginkább a katarok, akik a szentmise valóságát tagadták, mert szerintük a szellem nem piszkíthatja be magát a kenyér és a bor anyagával és prédikációjuk végén egyfajta lakoma ünnepet ültek) az Egyháztól való elszakadását azzal próbálta igazolni, hogy a Szentlélek mindenütt, de leginkább a katolikus Egyházon kívül működik, úgy most a zsinat van hasonló módon meggyőződve arról, hogy a Szentlélek az Egyházon kívül is fúj, és ezért a középkori szekták mai modern utódszervezetei az Egyházzal egy „imádságban és más szellemi javakban való egységet” tartanak fenn, ahogy a zsinati atyák mondják: „tényleges kapcsolatot a Szentlélekben” – Lumen gentium, l5. A zsinat távlati eredménye a „vallásszabadság” nevében a katolikus államforma megszüntetése volt, amit a zsinat utolsó dokumentumában fogalmaztak meg. Miután Krisztust, az államok és családok királyát megfosztották trónjától, a zsinat a főpapok kórusához csatlakozott: „Nincs királyunk, csak császárunk.” (Ján 19,15) Ezzel itt a középkor spirituálisainak szelleme győzedelmeskedett, akik az Egyháztól szigorúan azt követelték, hogy az állam dolgaiba ne avatkozzon bele, és akik végül mint a hatalom istentelen birtokosainak tehetetlen bábjai végezték. A zsinati atyák optimista megnyilatkozása szerint: „a zsinat örömmel üdvözli korunk eme szerencsés jeleit” – Dignitatis humanae, 14. Még plasztikusabb lesz a zsinati gondolatiság tendenciája és folytonossága, ha végezetül pillantást vetünk egy 1994-es vatikáni memorandumra, amit a „2000. év nagy jubileumának” előkészületére adtak ki: „A 2000. év előkészületére szóló témák között egy olyan év megtartását javasoljuk, mely a Szentléleknek van felajánlva” – 15. oldal. „Az ökumenikus egység csak a Szentlélektől jöhet” – 16. oldal. „Ez az egymással való találkozás a Szentföldön az imádkozás egyetlen közösségében kegyelemként nyilvánulhat meg, melynek közvetítésével ugyanaz a Szentlélek a keresztények egységének időpontját hozhatja közelebb” – 17. oldal. Adja Isten, hogy öt év múlva, mire a zsinati vetés teljesen beérik, sok jámbor, de meggondolatlan lélek végre felismerje a jelenlegi vezetők helytelen működését és levonja a gyakorlati következtetéseket; adja meg nekünk Isten, hogy, mint Lót felesége, mi ne forduljunk vissza, hogy az isteni ítéletet lássuk, hanem zavartalanul haladjunk tovább az alázat és önmegtagadás útján, mert idegen bukás nem emel fel bennünket. Végkövetkeztetés
Gerhard Schmied, Mainz-i szociológia professzor „Egyház vagy szekta” című könyvében írja: „…a katolikus Egyház Nyugat-Európában, de legalábbis Németországban a II. Vatikánum óta az egyház fogalmától egyre inkább a szekta fogalma felé tolódott el.” Óvatosan megfogalmazott tézisét Schmied egy hatásosan dokumentált tanulmánnyal támasztja alá, mely alapján ahhoz a végkövetkeztetéshez lehet eljutni, hogy a zsinati egyház a bázisán érvényre jutó formájában olyan, mint egy szabad kálvinista közösségekből összeállt laza szövetség. Mivel az 1965-ös zsinati egyház mindenekelőtt az időközben szinte hiánytalanul kálvinistává lett protestánsokhoz való csatlakozást kereste, a kálvinizmus pedig nem más, mint egy jogilag megszervezett, tulajdonnal és hatalommal rendelkező középkori debilis rajongás, ezért nyilvánvaló, hogy a zsinati egyház és a 13./14. századi eschatalogikus-spirituális szekták között szembetűnő hasonlatosságok mutatkoznak. Ezért e cikk Schmied vizsgálódásának történelmi kiegészítőjeként készült, és csak remélhetjük, hogy az olvasó nem a bukás tényét, hanem csak annak méreteit fájlalja, hiszen: „Impossibile est ut non veniant scandala”, mondja Megváltónk; („Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő.” Lk 17,1.) Miután a patrisztikus idők Szentháromsággal foglalkozó és krisztológus harcaiban az Egyház ellenségei az eretnekségek minden lehetséges és lehetetlen fajtáját felvonultatták már, az antikrisztusok számára nehézzé vált, hogy az Egyházban kibontakoztathassák magukat. Miután az bizonyossá vált, hogy a meglévő tanokat nem tudják megdönteni, azon kellett fáradozniok, hogy ezek interpretálásában idézzenek elő változást, mégpedig először dogmatikusan; a dogmák változó idők szerinti értelmezésével, másodszor diszciplinárisan; az Egyház spirituális voltának felfogásával.
Mégis, leszámítva a hitehagyás méreteit, a mai idő leginkább egy dologban különbözik a régebbiektől: míg korunkban nemcsak a progresszisták, hanem a jók is egészen elvesznek a világ eseményeit kutató kíváncsi bámulásban (egyik részük az ökumenizmus kiteljesedését várja a Szentlélek által, másik részük, ami talán valószínűbb, de valójában ugyanazt jelenti, az Antikrisztust), addig a 13./14. században szentek sokasága élt, akik tudták, hogy hitetlen hatalmaktól nem terem új a nap alatt, de még jobban tudták, hogy Isten kimeríthetetlen nagysága mekkora gyönyörűségeket rejt magában. Ezért nem véletlen, hogy – ezúttal valóban a Szentlélek gyümölcseként – e gyönyörűség kibontása, a misztika és a skolasztika az Úr testének valóságos jelenlétéről az Oltáriszentségben szóló, a spiritualizmussal szemben ismételten megvédelmezett tanban csúcsosodott ki, és az 1246-ban Lüttichben megtartott első Úrnapjának ünnepében láthatóan győzedelmeskedett. Adja a Szentlélek, hogy Isten Anyját, akinek ő adta az örök bölcsességet, alázattal követhessük, hogy felebarátunkhoz, ha az nem kedvel bennünket, legalább bölcsek lehessünk, és ha üldöznek minket, üldözőinktől és ettől az egész istentelen világtól függetlenek maradhassunk. Adja, hogy Istenhez és szentségeihez, melyekben minden gyönyörűség benne foglaltatik, vágyakozással és szeretettel forduljunk, úgy, mint az Énekek énekének dalosa.
|
vissza
a KÖNYVTÁR oldalra
a KEZDŐLAPRA