A magyar nyelv olyan gazdag és olyan hajlékony, hogy nincsen szűksége idegen szavakra új fogalmak alkotásához. Ha azonban egy – sem a nyelv szerkezetét, sem pedig a magyar fület nem sértő – idegen szó mégis hazát talált már benne, tökéletesen fölösleges azt egy másik idegen szóval helyettesíteni!
     Az egyetemesség fogalmát például pontosan kifejezi a világon mindenütt megértett és elfogadott, görög eredetű „katolikus” szó. A manapság nagyon divatos, szintén görög eredetű, a középkori latinba átmentett, a magyar fület rettenetesen sértő: „ökumenikus” szó sem mond többet. Ez a kifejezés a II. Vatikáni Zsinat folyamán került használatba, hogy lassacskán teljesen kiszorítsa a „katolikus” szót és vele az egyetemességnek a katolikus valláshoz szorosan fűződő értelmét!
     Joggal tehetjük fel a kérdést: miért volt erre szükség? Mit fed jelenleg az „ökumenikus” jelző?
     – Azt talán, hogy az egyetlen igaz vallás tételeit ma már mindenki egyetemesen (=katolikusan) elfogadja?
     – Vagy talán azt, hogy nincsenek már a Jézus Krisztus által alapított Anyaszentegyházat, annak látható fejét, a tanítói hivatalhoz való jogát, az alapvető hittételeket, a szentségeket stb. megtagadó, visszautasító, megváltoztató, az Egyháztól saját önszántából elszakadó, azaz protestáns emberek?

Választ találunk mindeme kérdésre, ha gondolatban végigkísérjük egy „ökumenikus istentisztelet” lefolyását:
     A katolikus szentmiséből átvesznek néhány szertartási részletet, gondosan elkerülve a protestánsok „érzékenységét” esetleg sértő hittételeket. A szertartást néhány új, mindkét fél által elfogadott ima, kézmozdulat, jelkép gazdagítja. Az oltárnál udvarias közelségben tesz-vesz a katolikus pap is, a protestáns lelkipásztor is. Az egyetemes, fennhangon elmondott imaszándékokba mindkét vallásból származó óhajok bekerülnek. Ezek után minden jelenlévő kedves mosollyal nyújtja kezét szomszédja felé, hogy „Krisztus békéjét” kívánja neki. A „Miatyánk” alatt kézlánc köti össze a tömeget (Isten népének az egységét jelképezvén).
     Majd mindenki azzal a jó érzéssel hagyja el a templomot, hogy a keresztények, íme, újra nagyot haladtak a testvéri egyesülés felé, s hogy az Úristen kegyes mosollyal tekint az égből a szertartás minden résztvevőjére, mint engedelmes gyermekére.

Így látják ezt sokan azok közül, akik manapság a keresztények egységén munkálkodnak. Ez a költőien ártatlan kép azonban egészen másjellegű valóságot takar.
     Már az istentisztelet lefolyásából is kitűnik, hogy két vallás szertartásainak az összekeveréséről van szó. A vallási szertartások, cselekmények, jelképek azonban vallási igazságokat fejeznek ki. A katolikus hittételek márpedig tökéletes ellentétben állanak a szakadár (protestáns) felekezetek hittételeivel, akkor is, ha az árnyalatbeli különbségeket nem tekintve, azokat mind egy síkra helyezzük:
     a. A katolikusok szemében a szentmise Jézus Krisztus áldozatának vértelen, de valóságos megújulása. – A protestánsok istentisztelete ezzel szemben pusztán az áldozat emlékének a megünneplése: azaz szeretetvacsora.
     b. Mi, katolikusok hisszük, hogy Krisztus Urunk Testével, Vérével, Lelkével és Istenségével lényegileg jelen van az Oltáriszentségben. – A protestánsok csak jelképes, szellemi jelenlétet ismernek el.
     c. A katolikusok tisztelettel emelik meg kalapjukat a templom előtt, mert tudják, hogy ott Isteni Megváltójuk várja látogatásukat. – A protestáns templomok, imaházak zárva vannak az istentiszteleteken kívül, mert szerintük nincs már bennük senki!
     d. A katolikus hívő a szentáldozásban Megváltójával, a világmindenség Urával egyesül, aki lelkét minden esetleges bocsánatos bűntől megtisztítja, s a megszentelő kegyelem által a bűn elleni további, mindennapos küzdelemre vértezi fel. – A protestáns mindebben nem hisz, s ha őszinte tisztelettel vesz is részt az Úrvacsorán, annak nincsen messzeható ereje lelkében.
     e. A szentmise első fontos imája a közgyónás. A katolikus ember tudja és elismeri, hogy bűnös, hogy súlyos bűnnel terhelten nem merészkedhet a fölséges Isten színe elé. Meg kell előbb alázkodnia, meg kell gyónnia bűneit, vezekelnie és böjtölnie kell: csak azután járulhat a szentáldozáshoz. – A protestáns hívőt mindez nem kötelezi, s az „ökumenikus istentiszteletet” éppen a közgyónás, sőt: a bűn fogalmának teljes hiánya, meg sem említése jellemzi!
     f. A katolikus hívő elismeri az Egyház isteni eredetét, a pápaság szükséges voltát, az élő és megholt szentek egységét, az egyházi tanítóhivatal fontosságát. – A protestánsok mindezt elvetik, tagadják, kicsúfolják.
     g. Isten Szent Anyját, a mindenkoron szűz Máriát a katolikusok meleg szeretettel és mély tisztelettel veszik körül. – A protestánsok szemében Szűz Mária egyszerű kis zsidólány volt. Lelkének az eredeti bűntől való mentességében, tökéletes szüzességében, a megváltásban játszott lényeges és nagyon fájdalmas szerepében, az égben való megkoronáztatásában, ott teljes emberi mivoltában való életében, Szent Fia által megadatott nagy hatalmában: nem hisznek.

Hogyan lehet ilyen körülmények között közös „istentiszteletről” szó?

Krisztus Urunk azt mondotta: „Beszédetek legyen: igen, igen, nem, nem! Ami ezt meghaladja, a Gonosztól származik.”

Vagy igaz a katolikus vallás minden hittétele, vagy nem!

Ha igaz, akkor ragaszkodni kell hozzá, akkor életté kell változtatni, akkor tanúbizonyságot kell tenni mellette, s nem szabad megengedni, hogy elferdítsék, megváltoztassák, bepiszkolják!
     Ha a protestánsok következetesek akarnak maradni hitükhöz és elveikhez, ők sem közeledhetnek a katolikusokhoz hitük feladása nélkül!

A katolikus vallás már csaknem másfél ezer éve létezett, működött, szenvedett és árasztotta ki a világra Isten kegyelmét és a vértanúk és szentek tiszteletreméltó seregét, amikor Luther és követői azzal a követeléssel léptek fel, hogy ők majd „megjavítják” azt a vallást, amit Isten Fia rosszul alapított meg! Ki is dobáltak belőle mindent, ami isteni, ami titok, amit nehéz megvalósítani, hogy kényelmes emberi vallást: embervallást faragjanak belőle! Ezzel nem lehet egy katolikus hívőnek egyesülnie: ilyen lelki magatartással Istent nem lehet tisztelni, csak megsérteni!

Az „ökumenikus istentisztelet” tehát tökéletes képtelenség és a Szentháromság kicsúfolása!

Az egyszerű (sok esetben saját hibáján kívül, de éppen elég sokszor saját hibájából vallásilag műveletlen) hívő csak a mindkét oldalon megnyilvánuló jóakaratot látja: ezért esik bele az „ökumenizmus” csapdájába. Azok azonban, akik ezt felállították, nagyon is jól tudják, hogy az őszinte vallási érzés és a vallási hittételek fogalmának összekeverése az a trójai faló, amellyel a katolikus Anyaszentegyház kapuján észrevétlenül be lehet jutni. A vallási érzések, bár őszinték, sok esetben hamis tételeken alapulnak. Ezen kívül az érzések nagyon is függenek a személyektől, azoknak testi, lelki, szellemi állapotától, a divatos véleményektől stb. Az Egyház pontosan megfogalmazott hittétel-kincse, a katolikus vallás tartalma azonban mindezektől független, a napi események és vélemények fölött áll, s akkor is igaz, ha senki sem hinne bennük a földön, mert Istentől való!

Ez a – nagyonis tudatos – fogalom-zavarkeltés arra is jó, hogy elterelje a katolikus hívők figyelmét arról a tényről, hogy az „ökumenizmus” címén csak a katolikus hittételeket kell sutba dobni, hogy ezeken az összejöveteleken mindig és csakis a katolikus vallást csorbítják! A protestánsok az „ökumenizmus” alatt sem engednek egyetlen betűt sem elveikből! Ha viszont a katolikus hívek bátran megvallják csorbítatlan hitüket, a protestánsok mindjárt vallási türelmetlenséggel vádolják őket, vagyis azzal a bűnnel, amit pontosan a szakadár felekezetek hívei követnek el.

Hogy a katolikus vallás ellenségei mindezt jól tudják, az természetes. Hanem az már annál különösebb, hogy őszinte és jólképzett katolikus papok is áldozatai ennek a szemfényvesztésnek.
    Arra azonban semmi joguk sincs, hogy híveiket is tévútra vezessék és ilyen Istent-sértő szertartásokra hívják meg! A hamisságoknak, a hazugságoknak azzal a tömegével, amit egy ilyen vallásokat összekavaró „ökumenikus” szertartás magában foglal, akarják az Isteni Fölséget tisztelni?
     Alapvető, papi hivatásukból származó kötelességük, hogy – mint minden ember – „lélekben és igazságban imádják Istent”, hogy híveik figyelmét felhívják az eltévelyedés veszélyére, hogy megtanítsák őket ezeknek az elkerülésére, hogy imádságos lélekkel, erkölcsi tisztasággal, jó példával világítsák meg az Isten országába vezető utat, hogy ott Krisztus Urunk szent jelenlétében híveikkel együtt mindörökké örvendezhessenek az örök boldogságnak.