(A következő történet a szerzőnő egyik élményének valósághű elbeszélése. Egy szerzetes sorsáról szól, egy olyan sorsról, amelyhez hasonló az „aggiornamento” következtében ezrével fordult elő: mind egy-egy titkolt lelki dráma.)

Végig kellett hallgatnunk az „emlékünnepet”, hiszen végülis hozzátartozók vagyunk. A „Requiem” kiment a divatból, a „halotti mise” pláne, hiszen a zsinati papok automatikusan úgy gondolják, hogy mindenki azonnal a mennybe jut, ha „valóban és tényleg” létezik egy mennyország. A nagy plébániatemplom – mely annak az iskolának a közelében áll, ahol Zakeus barát tanított – oltár helysége úgy hatott rám, mint egy színpad: a valamikori főoltárhoz vezető lépcsőkön egy csapat ministráns-fiú és -lány ücsörgött, mintegy a templom építészeti stílusához egyáltalán nem illő „népoltár” kereteként, amely mögött több, arannyal átszőtt fehér miseruhába öltözött pap álldogált többé-kevésbé hanyag testtartásban. Kórus helyett három diák gitárral a kézben egy mikrofont állt körül, mely a valamikori áldoztató rács – melynél ma már nem térdel többé senki – mellett volt elhelyezve. Óh, fölösleges ezeket itt leírnom, hiszen mindannyian túlságosan is jól ismerjük őket.
    A prédikációban az apát Zakeus türelmét dicsérte, bátorságát, mellyel izületi fájdalmait, melyek évtizedekig kínozták, viselte, a diákokkal való kapcsolatában mutatott ügyességét és a biblikus idők történelmében és az exegézisben való nagy jártasságát. Végezetül ünnepélyesen megemelte a hangját és kijelentette: „Mindenekelőtt azonban Zakeus testvér egy mélyen kontemplatív ember, az imádság embere volt.”

Villámcsapásként hasítottak belém Zakeus szavai, melyeket egy késő nyári napon, magasan a napsütötte fennsíkon, egy majdnem teljesen elhagyatott zarándok templom előtt mondott nekem, és nagyon szomorú lettem.

Ő és testvérei az ú.n. légvédelmi kisegítő szolgálatosok generációjába tartoztak. Közülük a legfiatalabbik e szolgálat alatt vesztette életét, és Martin, ez volt Zakeus barát keresztneve, sokáig nem tudta magát túltenni e szerencsétlen szolgálat szörnyű emlékein. A család mélyen hívő katolikus volt, és mint a legtöbben abban a dél-németországi nagyvárosban, abszolút Hitler-ellenes. Martin az egyházközségi élet egy részét úgymond a föld alatt élte át. A fiatal emberek ragaszkodnak mindenhez, ami valamely módon összetartja őket, és az ú.n. „liturgikus mozgalom”, mely az időben őket és több környezetükben élő káplánt különösen lelkesített, egy ilyen lehetőség volt. E mozgalom szerint nemcsak a modern zsarnoksággal, de az „ósdi, dohos légkörrel”, mely állítólag a templomokban volt érezhető, is le kellett számolni. Azt, hogy ez a mozgalom mérget rejt magában, valószínűleg egyikük sem tudta, a mozgalomra mint lehetőségre tekintettek, mellyel a misében a hívők részvételét és liturgikus spiritualitását mélyíthetik el.
    Martin gyerekkori kedvenc foglalatossága az udvarban levő kert és a nagyvárosi utca – melyen úgy tűnt az egész világ elvonul – közötti fal mellett álló hatalmas fa megmászása volt. Ezért nevetett Annerl, Martin legidősebb nővére, a messze távolban lévő missziós állomásán hangosan fel, mikor Martin egy főleg kontemplatív beállítottságú koldusrendben baráttá való beöltözésekor a Zakeus nevet kapta meg. De ez nem a fáramászás miatt történt, és nem is kis termete miatt, hiszen Zakeus nem volt kicsi. Martin szerette új nevét és örült neki, mert Jézus azt mondta a vámos Zakeusnak, hogy meg fogja őt látogatni. Zakeus barát szemlélődő szerzetes szeretett volna lenni, legszívesebben karmelita.
    Ezt az elképzelését meg kellett változtatnia, mivel a karmeliták nem vették fel, mert volt egy könnyebben szellemi fogyatékos nagyapja. Ugyanezen okból nem sikerült más régi szerzetesrendeknél tett két következő próbálkozása sem. Végül egy koldulórend mégis felvette, de csak azzal a feltétellel, hogy nem mint leendő pap, hanem csak mint barát lép be. Ez mindegy volt számára, hiszen már régen leszokott arról, hogy tulajdon vagy rang után érdeklődjön. A háború alatt a családot olyan sokszor kibombázták, hogy a háború előtti időkből még emlékként sem maradt meg semmijük. Ez élmény hatására valóban szegény lett lelkileg.
    Több ok is volt, amiért mintaszerű barát válhatott volna belőle. A család örült neki, ő pedig eltűnt a szerzet nagy hegyekben álló anyaházában, ahol csak a nagy ünnepek alkalmával, mint például a fogadalomtétel napján látogathatták meg. De nem sokáig maradt az anyaházban. A Hitler-idők alatt a rendnek „szociálisan hasznosnak” kellett mutatkoznia, és ezért iskolát nyitott éppen Zakeus barát szülővárosában. Az első alkalommal, mikor Zakeus mint kisegítő erő az iskolába került, kiderült, hogy kifejezett tehetsége van a neveléshez: így került az oktatáshoz.
    Annakidején ez nem jelentett jelentős hátrányt a barát imaéletére, mivel a nap szigorúan be volt osztva, úgy hogy mindenki betarthatta az imaidőket. Zakeus barát főleg a tanítás után tudott a nyugodt kolostori szabályokhoz visszatérni.

És akkor jött a zsinat.

És a barát lelkében kétes növények kezdtek el kicsirázni, melyeknek magjait részben már mint fiatalkorú a liturgikus mozgalommal való kapcsolatakor, részben tanulmányai alatt az új Biblia-kutatás során szedegetett magába. Ezzel a föld elő lett készítve az „új teológia” számára, mellyel Zakeus barát már tanulmányai alatt kapcsolatba került. És mivel ez olyan gyakran megtörtént, feletteseinek nem is tűnt fel. Ellenkezőleg, teljesen normálisnak tűnt számukra, hiszen a zsinat már nem ítélte el ezeket az ideákat, melyeket még pár évvel azelőtt, mint eretnekeket bélyegeztek meg.
    A rendben minden a feje tetejére állt. Mint Biblia-kutatáshoz és exegézishez szolgáló „tanulmányi segédeszközöket”, már szabad volt protestáns műveket olvasni. A zsinat után a szabályok „megújítása” és a rendi öltözék modernizálása került napirendre, és Zakeus az egyik leglelkesebb „újító” volt. Az évek folyamán a nők pappá szentelésének, a kötelező cölibátus eltörlésének, az ökumene fogalmának zsinati értelemben vett kiterjesztésének lelkes szorgalmazója lett.

Ami az imaéletét illette, Zakeus új ösztönzések, benyomások keresésére indult. Annerl, aki Ázsiában dolgozott, ugyanebben az időben esett a vallási „tolerancia” új gonosz szellemének hatása alá: ő keleti meditációs módszerekkel kezdett el kísérletezni. Öreg püspöke ugyan nem helyeselte ezt, de missziós rendi elöljáróinak semmi kifogásuk nem volt ellene. Ellenkezőleg, konferenciákra jöttek össze gurukkal és zen-szerzetesekkel, és rajongtak Mertonért és a Dalai Lamáért. Zakeus barát ezt roppant érdekesnek találta.
    A szabályok „reformja” – melyek bevezetésében tevékenyen kivette részét – közé tartozott az iskola melletti kis konvent „szobáinak” (már alig mondta valaki „cella”) individualista átalakítása.
    Annerl egy szép pakisztáni imaszőnyeget küldött neki, majd az évek folyamán más dolgok is jöttek ehhez a Távol-Keletről, úgy hogy a „régimódi” imazsámoly és a szép öreg feszület a falról a bolhapiacra vándorolt. Szobájában „modern keresztény művészet” keveredett a pogány kelet műveivel.
    Egyébként ugyanez játszódott le a kolostor könyvtárában is, ahonnan a teológia és szemlélődő imádság nagy klasszikusait – Aquinói Szent Tamástól és Szent Bonaventura-tól Tanqueray-ig és Garrigou-Lagrange-ig – diszkréten az antikváriumokba vitték.
    A 70-es évek elején a család egyik barátja egy radikálisan kísérletező liturgia-csoportot alapított. Zakeus barát egyike volt az első tagoknak. Abban a meggyőződésben, hogy az őskeresztény közösségek liturgiáját idézik vissza, a „házi liturgiának” különböző módozataival kísérleteztek, még liturgikus tánccal is. Ami ebből kisült, inkább hasonlított a Vesta szűzeknek egy római templom vágópadjánál lejtett táncához, de Zakeus barátnak nagyon tetszett. Az utolsó időkig szívesebben járt oda vasárnaponként, mint a konventmisére.
    Az utolsó években, melyekben én már megtaláltam az utat vissza az Egyházhoz, gyakran váltottunk levelet vagy találkoztunk. Zakeus már régen cinikussá vált, aki nem nagyon volt megelégedve szerzetestársaival. Minden lehetőséget megragadott, hogy kimehessen a kolostorból. Klauzúra már évek óta nem volt. Vasárnap délutánonként mindig a családnál kávézott, többnyire civil ruhában (melyet azonban csak a rend színeiben vásárolt), hacsak éppen nem utazáson volt, amit nagyon szívesen csinált. Szabadságát részben a családdal együtt Spanyolországban, részben tanulmányutakon töltötte.
    És így került sor egyszer a mi meglátogatásunkra is, amelynek során az említett elhagyatott zarándok templomot, melyet úgy szerettem, megmutattam neki.
    Kissé nyomott hangulatban volt. Útközben azt mondta: „Fel kell adjuk az iskolát. Nincs többé utánpótlásunk. Ha elérem a hetvenet, úgyis abba kell hagynom a tanítást, és vissza kell térnem az anyaházba.” – „Akkor végre elég időd lesz az imádságra”, vélekedtem. De ő hallgatott.

Az ottani Mária kegyhely szinte teljesen kihalt, így a templom üres volt. Sokáig maradtunk a csöndben. Majd kint a templom előtt elbeszélgettünk azzal a három ciszterci testvérrel, akik még megmaradtak az ottani kolostorból. Ők gondozták a templomot és egy félig üres apácazárdát. Zakeus megkérdezte, van-e utánpótlásuk. A ciszterciek rezignáltan mosolyogtak. „Volt egy, múlt tavasszal akart jönni, meg is tette, de aztán néhány hét után elment. A legtöbben a rutint, életünk egyhangúságát nem tudják elviselni. Végülis nálunk mindig minden egyforma, napról napra ugyanaz.” Rutin, egyhangúság... Számomra hihetetlen volt ez a kifejezés, mintha a ciszterciek is teljesen elfelejtették és elvesztették volna hivatásuk értelmét.
    A templom mögött van egy gyógykút. A ciszterciekkel folytatott beszélgetésünk után lassan odasétáltunk, és Zakeus barát megállt a fennsík szélén. Hallgatagon nézte a szép vidéket, majd azt mondta: „Gyakran felvetetted az imádság témáját. Csak azt mondhatom neked, hogy évek óta nagy lelki szárazság van bennem.” Meg merészeltem kérdezni: „És a gyóntatód? Ő nem tud segíteni neked?” – „Már nem találni igazi gyóntatót! Legalábbis nálunk a rendben nincs már erre alkalmas pap, és én csak ritkán megyek gyónni.” Rettenetesen megdöbbentem. Nekünk, laikusoknak sincs már régóta komoly gyóntatónk többé, de mégis, ugyanezt a hiányt éppen Zakeus barát rendjében nem vártam volna el.
    Ő változtatott témát: „Valóban szép itt, egy kivételes dolog! Júniusban San Giovanni Rotondo-ban voltam. Förtelmes zarándokhely! Pater Pio egyébként sem volt soha az esetem.” Ismét egy kis bepillantás egy olyan szerzetes sötét élettörténetébe, akitől elcsalták a hivatását.
    És jött a rettegett hetvenes életkor és az iskolai szolgálatból való kilépés. Tanítványainak szülei búcsúzóul egy jeruzsálemi exegézis-konferenciára szóló utat ajándékoztak neki. Itt hirtelen és váratlanul szívinfarktust kapott, melyet csak röviden élt túl, de elég éberen ahhoz, hogy utolsó kívánságát közölhesse, miszerint egy másik szerzetesrend temetőjében, Jeruzsálemben szeretne eltemetve lenni. Nem, semmi esetre sem akart a saját anyaházába visszakerülni.

Az utolsó három évben messze kerültünk egymástól, mert vitatkozásaink alatt egyre jobban megbizonyosodtam felőle, hogy Zakeus barát alapjában véve elvesztette hitét. Hogyan tudhat valaki hit nélkül, Istenben való gyermekien tiszta bizalom nélkül, Isten érzékeivel többé fel nem fogható jelenléte nélkül élni?
    Hogyan lehetséges így a szemlélődő ima, mikor ez imák céljának egy élő Istennek kell lennie? A „elmitosztalanítással” megmérgezték Zakeust, ahogyan minket is, mindannyiunkat meg akarnak mérgezni. A katolikus szerzetesség alapjait pedig pogány elemeknek a spiritualitásba való hamis „integrálásával” zúzták szét.

Zakeus barát tragédiájával Jézus szavai még érthetőbbek lettek, mint valaha: „Bizony mondom nektek, aki Isten országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda.” (Luk 18,17) Ezért gyászolom ezt a Zakeust, aki nem azért jött le a fáról, hogy Jézust megvendégelje, hanem azért, hogy az új teológia és exegézis farizeusait meghívja, miközben Jézust házán kívül állni hagyta.