hagyományhű magyar katolikusok

Introitus: Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek, igazságodban szabadíts meg és ments meg engem.

Introitus: Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe, alleluja: a bennünk lakozó Szentlélek által, alleluja, alleluja.

Krisztus, az Úr, az égben trónol, az Egyház azonban itt maradt a földön, és várja az Ő visszatérését. Ebből a tényből és ennek következményéből fakad ennek az egész időnek a hangulata. És ez a hála: ezért a megváltásért „hálát adva” (azaz „Eucharisztiát tartva”) tekintenek az Egyház tagjai Krisztusra. Örömmel gondolnak Húsvétra, mely nekik a megváltást, Krisztusnak pedig a dicsőséget hozta. A hívők számára minden vasárnap új Húsvét. Ezért a régi időben vasárnap, a feltámadás napján, csak állva imádkoztak. Ennek nyoma még, hogy vasárnap a Mária-antifonát és az Úrangyalát állva imádkozzuk. Vasárnap a szenteltvízzel való meghintés keresztségünkről és a mi lelki feltámadásunkról való megemlékezés.

De földi életünk, az időben való járásunk, „távol az Úrtól” e Krisztus-ellenes világban az Egyház számára szenvedést, üldözést és az üdvösség ellenségeivel való harcot hozza magával. És a belsőbe, a hívők szívébe is be akar hatolni a világ lelke, és valóban talál is utat oda. Ebből fakad a vágy, a forró kívánság: szabadulni, megváltva lenni ettől a fáradságtól, ettől a harctól. Vágyakozással telítve néz a liturgiában a hívő lélek Krisztus eljövetele elé, aki ezt a megváltást hozza. Oly szívesen időzne Krisztusnál, fejénél és vőlegényénél, a megdicsőülésben. Ez a liturgia másik nagy érzelme ebben az időben.

Az Egyház a Pünkösd utáni vasárnapokon a frissen rügyező élet zöld színébe öltözik. Az Egyház magasztos küldetését a Pünkösd utáni időben a Szentlélek Úristen csendes működésének megfelelően tölti be, minden nagyobb változatosság és minden különösebb ünnepi fény nélkül. A vasárnapi evangéliumok, a Szent Pál leveleiből vett olvasmányok legnagyobb része, de különösen a forma és gondolatmélység tekintetében utolérhetetlen oratiók, a közös imádságok juttatják kifejezésre, amire a léleknek az üdvösség szempontjából szüksége van, és amit Istentől kell és szabad remélnie: a bocsánatot, a kegyelmet, az Istennel való egyesülés boldogságát. Mindezeket azonban a Szentlélek Isten működése adja meg nekünk addig a napig, amíg az Úr mint ítélőbíró eljön, hogy megítélje az embereket, jókra és rosszakra, kiválasztottakra és átkozottakra ossza szét. Azért lesz a Pünkösd utáni idő utolsó vasárnapjain az evangélium tárgya az általános utolsó ítélet, amely az egész egyházi évnek méltó és jelentőségteljes befejezését adja.

Az egész egyházi év szent idejével és ünnepeinek misztériumával újra megjeleníti előttünk Jézus életét, kiváltképp megváltói működését. Krisztus ma is él Egyházában és az Egyház által mi bennünk. Azért lelki szemeinket állandóan rá kell irányítanunk, amikor az Egyház vezetésével a liturgikus évet átéljük.

Bár minden szentmise a Szentháromság tisztelete, a hivő lélek áhítata még is külön ünnepet keresett. Ennek nyomai a X. századig nyúlnak. De azért csak XXII. János pápa alatt lett az 1334. évben az egész Egyházra kötelező az Ünnep megülése; még pedig a pünkösd utáni első vasárnapon. A külön prefáció szerzőjének I. Pelagius pápát (555-560) tartják és először nem prefáció volt, hanem csak ezen titok hitvallási formulája. XIII. Kelemen (1758-69) minden vasárnapra ezt rendelte el, hacsak nincs az ünnepkörnek megfelelően más prefációja a misének.

A Szentháromság ábrázolása a liturgikus művészetben többféle: Az egyik szerint az Atyaisten és Fiúisten papi öltözetben, az Atya mint aggastyán, kezében a földgömbbel, a Fiú életének virágkorában, a kereszttel, trónon ülnek és kettőjük fölött a Szentlélekisten lebeg galamb alakjában. Másik ábrázolás szerint az Atyaisten mint aggastyán, ölében tartja mindkét kézzel a keresztet, melyen isteni Fia függ és keblén, vagy pedig feje fölött a Szentlélek lebeg galamb képében, kiterjesztett szárnyakkal. Néha a Szentlelket a másik két személyhez hasonlóan, mint embert ábrázolják, mégis leggyakrabban galamb jelképében. Egykor a galamb hirdette ugyanis Noénak a vízözön után a béke olajágával Isten kiengesztelődését. És a Szentlélek is az engesztelés és béke szelleme. Nagyon elterjedt jelképe a Szentháromságnak az egyenlő oldalú háromszög is, melynek középpontjába egy szemet festenek, emlékeztetőül, hogy Isten mindenütt jelen van és mindentudó. Vagy pedig ez a héber szó áll benn: «Jáhve» – t. i. «Én vagyok, aki vagyok» és Isten örökkévalóságára emlékeztet. Ezen az ünnepen és életünk minden napján vegyük körül élő hittel és valljuk meg nyíltan a háromszemélyű egy Isten titkát. Erre szolgál a doxológia: «Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. Miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökké örökkön.» és a keresztvetés. Tudnunk kell, hogy minden áldást és kegyelmet a Szentháromság nevében nyerünk és ezért hálás szeretettel emlékezünk meg a jótéteményekről, melyeket nekünk a három isteni személy juttatott.

Introitus: Áldott legyen a Szentháromság és az osztatlan Egység. Zengjünk dalt neki, mivel irgalmasságot gyakorolt velünk.

b) Liturgiája. Az Egyház ezt az ünnepet azzal a legnagyobb pompával üli meg, mely csak a liturgiában rendelkezésére áll. Elsőrendű ünnep a legünnepélyesebb istentisztelettel, szentséges körmenettel és ünnepélyes nyolcaddal. Az Isten háza és oltára az egész nyolcad alatt a leggazdagabb virágdíszben és illatos erdei zöldben pompázik. S a hívők tömege is azon versenyez városban és faluban, hogy a házakat és utcákat, kiváltképpen a körmenet útján, ájtatosan, hívő módon feldíszítse és ékesítse. A nyolcad alatt, szabály szerint mindennap kiteszik a legméltóságosabb Oltáriszentséget és ünnepélyes nagymisét énekelnek úgy, mint magán az ünnepen. Esténkint pedig ünnepélyesen feldíszített templomban a kitett Oltáriszentség előtt népájtatosság van és a végén mindig áldást osztanak a szentséggel. Több helyen a nyolcad napján, ugyanúgy, mint az ünnepen, csak valamivel kisebb fénnyel és kiterjedéssel, ünnepélyes körmenetet tartanak.

Nemsokára az ünnep bevezetése után a körmenet is általános gyakorlattá vált. Körülbelül a XIV. században Németországban szokásba jött a körmenet útján négy oltárt készíteni és ezeken állomást tartani. Elénekelték a négy evangélium kezdetét és mindannyiszor áldást adtak a legszentebb Oltáriszentséggel. 1820-ban ezt a szokást Róma jóváhagyta. A római szertartáskönyv szerint a körmenetnél csak egyszer adják az áldást.

Ezen ünnepi hét eucharisztikus liturgiájával együtt arra törekedjünk, hogy minél mélyebben értsük meg a szent szövegeket, különösen Aquinói Szent Tamás himnuszait, melyeket az Egyház a legszentebb Oltáriszentség tiszteleténél használ. Kérjük a kegyelmet, hogy Isten hitünket ezen nagy és legszentebb titokkal szemben még jobban megelevenítse és ezáltal hódolatunkat kimélyítse és szeretetünket lobogóbb lángra lobbantsa. Valljuk meg, mindenkor és mindenütt, minden félelem és habozás nélkül nyilvánosan is meggyőződésünket: tiszteletteljes imádással (szentséglátogatással és térdhajtással), jámbor és méltó szentáldozással, a szentmisén és a többi szentségi istentiszteleten való ájtatos részvétellel, különösképpen azáltal, hogy méltón és meggyőződéssel csatlakozunk a körmenethez, melyben a szent Fejedelem és Istenkirály városon és falun diadalmenetben végigvonul az utcákon.

Sequentia: Dicsérd, Sion, Üdvözítőd, jó Pásztorod, hű segítőd, áldja hangos éneked

Introitus: Oltalmazóm lett az Úr és kivezetett a szabad térre engem, megmentett, mert kedvét lelte bennem.

Jézus Szíve tiszteletének szelleme és tartalma oly régi, mint maga az Egyház. Külső formáját azonban Szent Benedek két nagylelkű leányának munkája alapította meg. Szent Gertrúd (1256-1302): «Az isteni szeretet küldötte» és Hackeborni Szent Mechtild (1241-1299): «Lelki kegyelmek könyve». Buzgó apostolai voltak még Jézus Szíve tiszteletének többek között Canisius Szent Péter (1521-1597) és Eudes Szent János, a Jézus és Mária szentséges Szíve tisztelet papi kongregációjának alapítója (†1680). Szalézi Szent Ferenc (1567-1622) is műveiben különösképpen Jézus Szíve iránti szeretetre tanít és lelki leányait eredetileg «Jézus Szíve leányainak» nevezte. Közülük választotta ki az Úr az eszközöket, akik által legszentebb Szíve tiszteletének azon külső formáját és jelentését adta, ahogy ma a liturgiában és a hívő nép szívében él. Szolgálójának, Alacoque Szent Margitnak (1647-1690) egy látomásában kinyilvánította: «Azt akarom, hogy Úrnapja nyolcada utáni pénteken az Egyházban Szívem tiszteletére ünnepet tartsanak. … Azoknak nevei, akik az én isteni szívemet tisztelik és ezt az ájtatosságot az emberek között terjesztik, legyenek szívembe írva és én sohasem akarom onnan kitörölni azokat». XIII. Kelemen pápa az ünnepet jóváhagyta (1765), IX. Pius az egész Egyházba bevezette (1856) és XIII. Leó elsőrendű ünneppé emelte (1889), XI. Pius pápa külön miseszöveget rendelt el erre az ünnepre (1929).

Jézus szentséges Szívének ünnepén, ha csak lehet, járuljunk a szentáldozáshoz, engesztelésül azon bántalmakért, melyekkel az isteni Szívet a legméltóságosabb Oltáriszentségben illetik és vegyünk részt az ünnepélyes felajánláson, mely által a hívők az isteni Szív szolgálatának szentelik magukat. Az Úr kinyilatkoztatása alapján kilenc egymásután következő hónap első péntekén járuljunk a szentáldozáshoz, felajánlva a fent említettet engesztelésül. Miután Jézus Szívének ünnepe legtöbbször június hónapjára esik, azért ez a hónap a legszentebb Szív tiszteletének szentelt hónap.

Introitus: Szíve szándéka nemzedékről-nemzedékre, és megmenti a haláltól lelküket és éhínség idején táplálja őket.

Introitus: Tekints reám és irgalmazz nekem, Uram, mert elhagyatott és szegény vagyok: nézd megalázottságomat és szenvedésemet: bocsásd meg minden vétkemet, én Istenem.

Introitus: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kellene félnem? Az Úr oltalmazza életemet, kitől kellene remegnem? Ellenségeim, akik szorongatnak, maguk botlanak meg és elesnek.

2. Szent János születésnapja elsőrendű ünnep, amelyet vigília előz meg és oktáva követ. Eredetileg az Egyház nagy ünnepei közé tartozott és Pünkösdtől böjtidővel készültek rá. Ezt már a XI. század óta 14 napos megtartóztatásra korlátozták, ma pedig teljesen gyakorlaton kívül van. Az ünnepnek ezenkívül három szentmiséje is volt. Az első, az előző vecsernye után, Szent János meghivatását ünnepelte, a második, éjjel születésének ígéretét az arkangyal által (ma a vigíliamise), a harmadik pedig magán a napján ünnepli az ő érdemeit, mint Krisztus megkeresztelőjét és az ő útjának előkészítőjét. A legújabb időkig ez a János-nap parancsolt ünnepnap volt, munkaszünettel.

(A keleti egyház még Szent János fogantatását is ünnepli szeptember 23-án vagy 24-én, azzal a feltevéssel, hogy Gábor arkangyal az engesztelés ünnepén (Jom kippur), tehát szeptember közepe táján jelent meg Zakariásnak a templomban. Ezenkívül az Epifánia-ünneppel Krisztus keresztelő ünnepével kapcsolatban másnap Keresztelő Szent Jánost is megünnepelték, mert ő a Vízkereszt-ünnep misztériumában közreműködött.) A karácsonyi ünnep behozatalával a IV. században a János-nap is ünnep lett a nyugati országokban, de június 24-én, megfelelően az evangélium időpontjainak (Lukács 1,26 és 36), mert e szerint Erzsébet már hatodik hónapja hordta gyermekét, amikor az Ige a Szűz méhében testté lőn (azaz március 25-én).

Szent János halála, lefejeztetése (Decollatio) szintén liturgikus ünnep tárgya augusztus 29-én. Ez azonban nem a halála napja, hanem csak ereklyéi átvitelének a napja. Aachenben régi idő óta tisztelnek egy halotti kendőt, amelybe János tanítványai mesterük holttestét a temetéskor betakarták.

3. Az ünnepeken kívül a liturgia még más módokon is tiszteli az «asszonytól szülöttek legnagyobbikát». Neve sok liturgiai szövegben és imában előfordul, különösen a szentmiseáldozat ünnepében. A IV. század óta Szent Jánosnak oltárokat, kápolnákat és templomokat szentelnek. Egyedül Konstantinápolyban 15 János-szentélyt számláltak össze, sőt Rómának legrégibb temploma, a lateráni bazilika is Szent Jánosnak van szentelve. Püspökségek, államok és vallásos egyesületek az ő oltalma alá helyezkedtek. A betegápolók lovagrendje a rendi templomot Jeruzsálemben Szent Jánosnak szentelte, 1113 körül védőangyalává választotta és ez időtől kezdve nevezik «Johannita-rend»-nek. Végül az összes nemzeteknél alig van Keresztelő Szent Jánosénál általánosabb és gyakoribb keresztnév. Sok országban, különösen a germán népeknél, Szent János napján mindenféle népünnepet tartanak. Így például Szent János-tüzeket gyújtanak. Ezek azonban bizonyára a pogány Baldur-ünnepekből erednek, akit a napfordulás idején különösen tiszteltek. A kereszténység a nagy szentnek, az igazság lelki napja előhírnökének szenteli e napot.

Introitus: Anyám méhéből hívott engem az Úr nevemnél fogva és olyan szájat adott, mint az éles kard; az ő keze árnyékával födözött be engem és választott nyíllá tett engem.

Szent Péter halászt Bethsaidából, a Genezáreti tó vidékéről testvére, András vezette az Úrhoz. Krisztus mennybemenetele után nemsokára Szíriába ment, Antiochiába, ahol keresztény községet alapított és ennek körülbelül hét éven keresztül püspöke volt. Jeruzsálembe visszatérése után Heródes meg akarta ölni, amint már Jakab apostolt is megölette. Egy angyal csodálatos módon szabadította meg a fogságból. Ezután 42-ben Rómába ment, ahol szintén hitközséget alapított és azt haláláig vezette, azzal a rövid megszakítással, amikor a többi zsidókkal együtt, 50 körül, Rómából elűzték. Ebben az időben még egyszer Jeruzsálembe jött és az úgynevezett apostoli zsinatot vezette (kb. 52-ben).

Szent Pál Kr.u. 3 táján Kis-Ázsiában, Tarsusban, szigorú zsidó családból született, amelynek római polgárjoga volt. Jeruzsálemben a zsidó Gamaliel törvénytanitó iskolájában tanult, de emellett megtanulta a sátorszövés kézművességét is, hogy ezzel függetlenséget biztosítson magának. Mint szigorú farizeus, fanatikus buzgósággal vett részt a jeruzsálemi fiatal keresztény hitközség ellen irányuló üldözésben. Egyik nyomozó útján, Damaszkusz kapuja előtt, az Úr csodálatos jelenése által Krisztushoz tért és a «pogányok apostola» lett. Ezután 3 évig egyedül élt az arábiai sivatagban, ahol Krisztussal, érintkezve kigyulladt nagy szeretete. Tevékenysége kiterjedt Palesztinára, Szíriára Kis-Ázsiára és Görögországra. Két évi cezaria fogság után, mint fogoly Rómába ment (59) és itt Péter apostollal együtt működhetett. Ezután ellátogatott Spanyolországba, majd a Kis-Ázsiában és Görögországban levő misszióira.

Június 29-ét, a másik három Péter-ünneppel együtt, liturgikus pápai ünnepeknek lehet nevezni, mert ahogyan Krisztus mindig az ő Egyházával van; úgy közöttünk él Péter is a pápában. A pápaság az igazság soha le nem hanyatló napja. A pápaságba vetett hitünk Krisztusba vetett hit és minden szeretetünk és hódolatunk, amit a mindenkori pápa iránt szívünkben hordozunk, amit imádságban és anyagi áldozatban külsőleg is elismerünk, mind csak Szent Péter szavának visszhangja: «Te Krisztus vagy, az élő Isten Fia».

Oratio: Isten, ki e mai napot Szent Péter és Pál apostolaid vértanúságával szentelted meg, add meg Egyházadnak, hogy mindenben azoknak a parancsát kövesse, akiktől az igaz hit kezdetét vette.