Részlet André Frossard: II. János Pál arcképe című művéből: „Ha emlékezetem nem csal, egy nap ezt mondta (m. m. Jézus): «Juhaim megismerik hangomat», nem pedig azt: «Juhaim megértik az antropológiát, amit tanítok». Nekem egyébként úgy tűnik, hogy Krisztus személye «jobban ment», mint az üzenete, hiszen annyi rejtélyes szó és példabeszéd után virágvasárnap ünnepi menetben fogadták és köpenyeiket a lába elé terítették. Hozzátehettem volna, hogy maguk az apostolok sem nagyon értették mesterük tömör megállapításait és példázatait: megelégedtek azzal, hogy ott van közöttük, és még csak nem is kérdezték a többet-tudás érdekében. Némák maradtak körülötte, és melegedtek, mint a didergők a napfényben. A kereszténység lényegileg a jelenlét vallása. A Kinyilatkoztatás egy jelenlét kinyilvánulása, a Megtestesülés jelenlét, az Eucharisztia jelenlét, a pápa küldetése az, hogy jelen legyen.” Részlet Lloyd C. Douglas: „És köntösömre sorsot vetettek” című regényéből: „A töprengő szempár (m.m Jézusé) lassan végigjárt a tömegen, míg végül Demetrius feszült, megdöbbent arcán nyugodott meg. Talán, gondolta Demetrius, ennek az embernek a tekintete azért állt meg rajta, mert ebben az egész hisztérikus őrjöngésben egyedül ő nem kiabált. Hallgatása választotta ki őt. A szemek higgadtan becsülték fel Demetriust. Sem nem nyíltak tágabbra, sem el nem mosolyodtak, de valamilyen meg nem határozható módon olyan erővel ragadták meg Demetriust, hogy az már szinte fizikai kényszer volt. Az üzenet, amit átadtak, nem csupán együttérzés volt, hanem sokkal életbevágóbb valami a puszta baráti törődésnél, valami olyan szilárdságot adó erő, amely egyszeriben elsepert maga elől minden nemleges dolgot, mint amilyen a rabszolgaság, a szegénység, vagy bármi más nyomasztó körülmény. Demetrius egész testét átjárta ennek a különös összetartozásnak a melege.” Élénken emlékszem, hogy több mint 12 évvel ezelőtt, amikor Lloyd C. Douglas könyvében a fent idézett sorokat elolvastam, napokig, hetekig az öröm olyan érzése járt át, mintha én lettem volna a regénybeli Demetrius, a római rabszolga, aki akkor találkozott Jézussal, amikor gazdáját, egy római legátust Jeruzsálembe kísérte. Kisvárosunk káplánja is észrevette rajtam a változást: egy alkalommal, amikor késve érkeztem az esti misére, már a szembemiséző oltárnál állt, amikor beléptem a templomba. Később elmesélte, olyan erősen sugárzott belőlem a belső öröm, hogy még a hosszú templomhajó másik végén állva is észre lehetett venni. H. V. Morton, angol katolikus újságíró, egy az 50-es években tett római látogatásáról szóló könyvében arról a beszélgetéséről, amelyet egy szerzetessel folytatott, aki a Callixtus katakombában kísérte a látogatókat, így számolt be: „«Ön sok időt tölt a katakombákban», jegyeztem meg. «Mi teszi Önre a legnagyobb hatást?» «Nahát», válaszolta, «naponta kérdések százaira kell válaszolnom, de ezt még soha senki nem kérdezte tőlem! Mégis azonnal, minden gondolkodás nélkül válaszolni tudok: a határtalan hit és megingathatatlan bizalom megélése.» «Gyakran gondolok arra», folytatta szinte magához beszélve, «hogy a mai világ a maga materializmusával és az akkori római világ valójában nagyon egyforma. Viszont ha leszállok a katakombákba, rögtön a hit világába csöppenek bele, amely hegyeket mozgat meg.» A Kolosszeumhoz vezető visszautamon a katakombák különlegessége járt az agyamban. A kilométerek százaiban egyetlen egy helyen sem látható a kereszten függő Krisztus képe. A katakombák Krisztusa a Jó Pásztor: egy fiatal, szakálltalan alak görög öltözetben, akit első pillanatra Apollónak vagy Orfeusznak nézhetnénk. Az első keresztények egyáltalán nem ismerték a középkor szakállas, keresztre feszített Krisztusát. Ez az elképzelés a bizánci görögöktől származik, és tőlük jőve uralja a művészetet. Ugyanígy hiányoznak a katakombákból a szenvedés egyéb, a későbbi időkben oly széles körben elterjedt ábrázolásai. Az ott lent a hit és a bizalom világa, ahogy a páter mondta. A sírfeliratok boldog reménységről árulkodnak, mintha a halottak csak útra kelnének, és nevetve integetnének búcsút. Csak itt lehet megtalálni az első keresztények áhítatos hangját: üzenetük hitről, reményről és szeretetről vall. Mennyi érzelem, szeretet és jóság van ott bezárva! Bennem csengenek egy középkori zarándoknak a katakombák falába karcolt üzenete: «Fény van ebben a sötétségben és muzsika a sírokban.»” Azokban az időkben, amikor az Egyház valóságosan vagy csak szellemileg, híveinek száma alapján, e világ hatalmasai közé számított, fontos volt a Krisztus szegénységére, elesettségére, alázatosságára való állandó emlékeztetés, figyelmezés. Én azonban azt hiszem, a mi korunk egyre inkább visszakanyarodik a kezdetekhez: a keresztények, legalább is a vallásukat tudatosan gyakorló katolikusok egyre inkább kisebbségbe, lassan nem túlzás azt mondani, üldözött, megvetett kisebbségbe szorulnak. A társadalmi helyzet, a minket körülvevő világ egyre inkább pogánnyá lesz, azaz egyre inkább úgy él, mintha Krisztus meg sem született volna. Ma megint csak az számít embernek, de legalábbis csak az érvényesül, annak a hangja hallatszik és az irányít, aki fiatal, egészséges és sikeres. Pontosan úgy, ahogy ez a pogányoknál, amióta csak ember él a földön szokásban volt és van, következésképpen, ahogy a római birodalomban az első évszázadokban, a „katakombák világában” is történt. Korunk karácsonyi homiliái, ájtatosságai mind a jászol szegénységét, az istálló megvetettségét, a kis Jézus kiszolgáltatottságát sorolják, idézik fel, hívják emlékezetünkbe, írják elő szemlélődésünk tárgyának. Az állandóan Jézus szegénységét taglaló és hangoztató szentbeszédek szinte azt sugallják, hogy mégiscsak az anyagi jólét jelenti a legfőbb jót (ha egyszer a nemlétét mutatják be az említésre legfontosabbnak).      De megkockáztatom ezt a kijelentést: talán a mai világ elesett, magára hagyott, semmilyen közösség összetartó és védelmező erejét nem érző modern emberének többet vagy legalábbis fontosat mondana az a Krisztus-kép, amit a katakombák embere látott: a Jó Pásztort, az erős vezetőt, a megbízható „főnököt”, e világ valódi uralkodóját.      Talán még azt is ki lehetne emelni, hogy a betlehemi istálló (ami korántsem azt a kényelmetlen melléképületet jelentette az akkori zsidóknak, mint a mai, többnyire elkényelmesedett emberek számára) volt valójában a környék leggazdagabb háza, mert ott uralkodott a legnagyobb szeretet. Én arra gondolok, hogy a kis Jézus egy csodálatos családba született bele, egy csodálatos, a világon legjobban szeretni tudó asszony tartotta karjaiban, egy csodálatos, erős férfi őrködött álma felett. Első fekhelye a széna jó illatát árasztó puha jászolban volt, amelyet a körülötte levő állatok lehelete is melegített. Dicséretére pásztorok jöttek, erős, egészséges férfiemberek, akik áhítattal és csodálattal vették körül. Királyok jöttek imádására, drága ajándékokat hozva, így gondoskodva – még külön is – róla és családjáról. Apja kézműves volt, aki becsületesen, szorgalmasan és ügyesen végezte munkáját. Aki ha nem is gazdagon, de minden bizonnyal tisztességesen eltartotta családját a munkájából, hiszen az emberek nyilván már akkor is értékelték a megbízható mesterembereket. Egy ismeretlen szerző „A gyermek Jézus és a pásztorfiú” című elbeszélésében az újszülött Jézus ezzel a kéréssel fordul egy pásztorfiúhoz: „Hozz el nekem mindig mindent, ami életedben rossz: hazugságaidat, kimagyarázkodásaidat, gyávaságodat és rosszasságodat. El akarom venni őket tőled. Neked nincs rájuk szükséged. Boldoggá szeretnélek tenni, és hibáidat mindig újra meg fogom bocsátani. Akarsz mától kezdve mindig hozzám jönni és megmondani, ami nincs rendben az életedben?” Mai világunkban az embereknek, ahol a családnak, az igazi, egymást segítő, de főleg egy hiten levő, egy világnézetet valló és így egymást értő nagycsaládoknak lassan már az emlékezete is kihalt, ahol szinte fogalmunk sincs már, hogy mit jelent egy család összetartása, biztonsága, melegsége, védettsége és útmutatása, egyre inkább a minket szerető, magához hívó, családjába befogadó kis Jézusra van szüksége. Arra az evangéliumi Jó Pásztorra, aki a katakombák falairól tekint le ránk, aki (miközben nem feledjük az azóta megismert, gondosan kidolgozott tanítását, a szenvedés alázatos elviselésére és vállalására szóló felhívását) melegséget, a szent család, Mária és József szeretetét, védelmező gyengédségét is felkínálja nekünk. Én arra vágyom, hogy a puha, jóillatú jászol mellé bújhassak, hogy letehessem szorongásaimat, bajaimat, hogy a család felvegyen oltalmazó karjai közé, hogy Mária vigasztaljon és József vezessen, hogy általuk, velük megismerhessem, milyen az, ha valaki számíthat valakire, ha egy ember egy közösségbe, egy családba tartozik. Azok mellett a szentbeszédek mellett, amelyek Isten Fiának az alázatát emelik ki, amellyel kiszolgáltatta magát az embereknek, amelyek úgy fogalmaznak, hogy a megtestesült Ige „védtelen” csecsemővé lett érettünk, aki „hagyta, hogy oda tegyék, ahova mások akarják”, korunkban talán hasznos lenne megemlíteni azt a Jézust is, aki „az emberiség feje”, aki emberként is „király” volt, úgy viselkedett, akit annak tiszteltek sokan, és akinek hatalma volt nem csak az ember-szívek, de „még az ördögök” felett is. Nagy kár, hogy a Krisztus-Király ünnepet a II. Vatikáni Zsinat után áttették az egyházi év legeslegvégére, azt sugallva ezzel, hogy Krisztus itt a földön nem, majd csak odaát uralkodik rajtunk.      Korunk szellemi vezetői nem a király Krisztus, hanem a szegény, nélkülöző Jézus képét emelik ki, állítják állandóan szemünk elé – vajon célzatosan? De valóban szegény, elesett volt-e Jézus? A Szentírás szerint nem: „Vele volt a tizenkettő és néhány asszony …, és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla.” (Luk 8,1-3) Nyilvános működése előtt mesterember (ács) volt, és nehéz elképzelni, hogy nem ügyes, szorgalmas, megbízható munkás, akit szívesen foglalkoztattak, és értékes munkájáért megfizettek. Assisi Szent Ferenc, aki óta, és akire hivatkozva a szegénységet, de legalábbis a szegényekkel való foglalkozást a legfontosabb (ha nem szinte már az egyetlen) keresztény erénynek tartják, mielőtt szent lett volna, éppen nem volt szegény. Mint ahogy első – sőt évszázadokig – a követői sem. A kolduló rendek tagjai nem a szegény sorúak közül kerültek ki, hanem a gazdagok, sőt sokszor a leggazdagabbak közül. (Szent Ferenc első kísérője Assisi leggazdagabb kereskedője volt.) „A szentek ellene mondanak a koruknak”: Ferenc abban az időben alapította rendjét, amikor a pompa elöntötte a kereszténységet.      Ars szent plébánosa, amikor még csak egyszerűen Vianney János volt, egyszer fogadalomból mezítláb és koldulva zarándokolt el Régis Szent Ferenc János sírjához. A lemondásnak ez a formája annyira megviselte, hogy a zarándokhely gyóntatója „enyhébb formát adott fogadalmának, azt ajánlotta, hogy visszafelé ő adjon alamizsnát ahelyett, hogy elfogadjon. «Meggyőződtem a Szentírás ama mondatának igazságáról: hogy jobb adni, mint kapni», mondta később, majd hozzátette: «Senkinek sem tanácsolom, hogy a koldulás fogadalmát kövesse.»” (Trochu: Az Arsi plébános)      E történet egyébként azt is bizonyítja, hogy a koldulás, a szegénység Assisi Szent Ferenc korában (a katolicizmus, úgy mond, hatalma teljében) a gyakorlatban egészen mást jelentett, mint Vianney Szent János, és pláne a mi korunkban. Jézus és őt követve a katolikus tanítóhivatal nem a kényszerből eltűrt szegénységet, nem a nyomor, az elesettség felsőbbrendűségét, hanem a lemondásra való képesség fontosságát, szükségszerűségét hirdeti, ami óriási különbség. Nem a nincstelenséget dicsőíti, hanem a mértékletességet, a fölöslegről önként vállalt lemondást. A ma emberének nem azt, hogy legyen lelkiismeretfurdalása, ha nem hajléktalan, hanem, hogy tudjon lemondani azokról a javakról, amik fölöslegesen árasztják el életünket, amik nem elősegítik, hanem gátolják lelki fejlődésünket. Azokról az anyagi, de nemcsak anyagi javakról, amikről e világ azt sugalmazza, hogy birtoklásuk nélkül nem számítunk „embernek”.      Jézus földi életében – és ez az, amit ma kevésbé hangoztatnak – elsősorban, illetve nem csak az anyagi javakról mondott le. Az emberek között leélt mindennapjainak nem ez volt a „drámai” pontja, hanem az, ahogy a neki járó, és a tömegek által neki fel is ajánlott elismertségről, dicsőségről, hatalomról lemondott. És arról is, hogy mai értelemben vett „szeretetteljes” embernek, kedvesnek, elnézőnek, irgalmasnak tartsák. Szavai igenis kemények voltak (erről számol be a Szentírás), egyre többet követeltek az őt hallgatóktól, nem pedig arra szólítottak fel, hogy mindenki elégedjen meg azzal, amit már elért, illetve, hogy a többre buzdítók nem az „igaz szeretetet” képviselik, adják. Nem azzal nyugtatta a kételkedőket, hezitálókat, félúton megrekedteket, hogy „milyen ügyesek vagytok, hogy idáig eljutottatok”, hanem arra figyelmeztetett, hogy „mindig előre kell haladni, többre kell törekedni, mert a megállás visszacsúszást jelent”. Úgy gondolom, a katakombák embere a menedéket adó és nem a menedékre szoruló Jézust követte. Nem egy „elesett, védtelen, nélkülöző gyermeket, férfit” látott benne, hanem azt, ami valójában volt, hús-vér emberként is a győztest. Aki képes védelmet nyújtani, aki itt is, most is, és akkor is megvédte a „juhait”. Ha Jézus az a „szerencsétlen”, senki által be nem fogadott „koldus” lett volna, akit ma elénk állítanak, a tanítványok nem döbbentek volna meg elfogatásán. Jézus itt a földön is király volt, aki vezette és védelmezte a hozzá fordulókat. Jézus nem megvetett csavargóként járt-kelt az emberek között, hanem csodált, körülrajongott emberként. A váratlan, a megdöbbentő, az isteni, a „keresztény” akkor történt, amikor erről lemondott, amikor földi élete megkoronázásaképpen a mindeneket hatalmában tartó (még a halottakat is feltámasztani tudó) ereje ellenére hagyta, hogy megfeszítsék. De ezt sem „védtelenségében” tette (mint ahogyan a jászolban sem ezért volt tehetetlen csecsemő), hanem önkéntes lemondásában, „önmaga kiüresítésében”. A protestánsok számára Nagypéntek a legnagyobb ünnep, a katolikusok számára a Húsvét. Sőt, a katolikus tanítás szerint az egész szenvedést csak a húsvéti feltámadás örömében szabad értelmezni, átélni, szemlélni. A katolikus létnek egyet kellene jelentenie a „boldognak lenni”-vel. Egy nemzedékek óta katolikus családban felnőtt katolikus pap mondta nekem, hogy azt hitte, őt soha nem fogja megfertőzni a protestantizmus. De be kell lássa, hogy tévedett, a mai világ elprotestantizálódása, a protestantizmusra jellemző „sötéten” látás még őt is elérte. Holott Jézus bűneinken túl, illetve azzal együtt a szorongást, a félelmet, a védtelenséget is elvette tőlünk. Csak ma nem az ebből fakadó örömet hangoztatják nekünk – még karácsonykor sem. A katakombák világának életüket, javaikat joggal féltő keresztényei nem a „tehetetlen kisded vagy a megfeszített Jézus” (miközben mindkettőről tudták, hogy létező) képéből merítették az erőt a kitartásra, hanem a Jó Pásztoréból, az erős férfiéból. Talán, ha mi is gyakrabban őrá tekintenénk, nekünk is több erőnk lenne a mindennapok – és hitéletünk – egyre növekvő keserűségének az elviselésére. 2. A szent család Egy katolikus pap, mikor a világ elpogányosodása miatt panaszkodtam neki, arra hívta fel a figyelmemet, hogy ha az emberek már nem is, de egész környezetünk még most is magán viseli Krisztus „kezenyomát”. A természet még mindig „megszentelt” állapotban van a mindenütt látható templomtornyok, útszéli keresztek, kálváriák által, és ezzel – a többség akarata ellenére – még mindig Krisztus uralmát, mindenekfelettiségét tanúsítják.      Jézus földi életével nemcsak a természetet, de a mi emberi, hétköznapi életünket is megszentelte. Azzal, hogy mindent úgy tett, mint mi, emberek, életünk minden mozzanatára „rányomta isteni bélyegét” – a testi szerelmet kivéve (talán éppen ezért származik ebből annyi bűn). „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Vagy: mit veszünk fel? Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van” (Mt 6, 31-32), olvassuk a Szentírásban Jézus intelmét. A Mennyei Atya nyilván arról sem feledkezett meg, hogy a szent családnak, Máriának és a kisded Jézusnak is szükségük van védelemre földi életükben.      Az Úristen, miközben megengedte, hogy a szent család veszélynek legyen kitéve, arról is gondoskodott, hogy ezt a veszélyt túlélje. És azzal, hogy Fiát nem érett felnőttként, hanem csecsemőként küldte hozzánk a család fontosságát és szentségét is külön kiemelte, a családi életformának a legnagyobb méltóságot adta, és a szent családot a keresztény családok mintaképévé tette. Ezért joggal feltételezhetjük, hogy szent Fiának a leggondosabb szülőket választotta ki. Olyan szülőket, akik meg tudják védeni őt Heródes barbárságától, a zsidók rosszindulatától, a menekülés és az idegen földön való kényszerű tartózkodás veszélyeitől és megpróbáltatásaitól, a kisszerű emberek gúnyolódásától, az anyagi szükség már nyomasztó terhétől.      Következésképpen semmi sem magyarázza, miért ábrázolják a szent képek, még a legkatolikusabbak is, Szent Józsefet hajlott korú és vállú aggastyánnak. Isten a számára két legfontosabb ember sorsát és ellátását nyilván nem bízta olyan idős emberre, aki – a legtöbb szent családot ábrázoló kép szerint – nemhogy nem képes megnyugtatóan megvédelmezni az övéit, de inkább még maga is ápolásra szorul. Henry Daniel-Rops „Tulajdonába jött” című történelmi művében részletesen bemutatja a Jézus korában élt zsidók életét, szokásait. Egyes források szerint a zsidó férfiaknak már húsz éves korukban meg kellett házasodniuk, mások szerint csak – de ez a legkésőbbi időpont – huszonnégy évesen. A nők valóban már tizenkét-tizennégy évesen férjhez mentek, ezért tartják úgy, hogy Mária tizenöt éves lehetett, amikor Jézust világra szülte. De József sem lehetett semmi esetre sem több huszonöt évesnél. Semmi nem indokolja, hogy ennél idősebb lett volna. Se Isten bölcsessége (aki komoly, egész embert, erőteljes férfit követelő feladatot bíz rá), se a Szentírás, se a zsidók történelme, szokásai, se a katolikus hit tanítása, amely a cölibátust nem tartja lehetetlenül nagy elvárásnak.      Az írni-olvasni nem tudó ókori és középkori emberek hitünk igazságait a képekből, a templomi ábrázolásokból – is – merítették. Ebben az időben, a reneszánsz és a barokk előtt (tudomásom szerint) ritkák voltak a Józsefet vénnek, a kis Jézust pedig meztelen csecsemőnek bemutató képek, szobrok. „Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Luk 2,12) A Szentírás még külön is kiemeli a bepólyálás – egyébként egyedül logikus és hihető – tényét. Tehát fontosnak tartja: ez egyike a jeleknek, amiről Jézust fel lehet ismerni, mondja az angyal a pásztoroknak. Jézus meztelen, pufók csecsemőként való ábrázolása – én úgy gondolom –a reneszánsszal, a barokkal elindult hit-fogyás, -vesztés „terméke”. Boldog Anna Maria Taigi (akit Isten különleges kegyelmekkel tüntetett ki) az elbeszélések szerint szintén nagyon felháborodott ezen az ábrázolási módon, csakúgy, mint a Józsefet vénülő emberként bemutató képeken.      Ha a szentképek valóban hitünk igazságait mutatják, amelyekből tanulnunk lehet, akkor ezek a képek vajon mi mást, ha nem az önmegtagadás, az önként vállalt szüzesség lehetetlenségének a „dogmáját” akarják tudat alatt is belénk táplálni? Lehet erre azt mondani, hogy mindez mellékes, hogy nem kell ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani ilyen „apróságoknak”. De ha a képeknek, szobroknak nincs fontossága, jelentése, akkor minek vannak egyáltalán? Ha meg vannak, akkor miért nem a Szentírásnak, a logikának, a történeti hűségnek, de legfőképp a katolikus tanításnak megfelelő módon ábrázolják a szent történéseket? Mit akar a meztelen, kövér kisded a jászolban kifejezni? És a sok helyütt vénebbnél is vénebb Szent József? Milyen elfogadható magyarázatot lehet erre kitalálni? A zsidók szokásai, a Szentírás szerint a zsidók között mindig voltak olyanok, akik életüket különös módon Istennek szentelték. Mózes negyedik könyve már említi őket: „Szólj Izrael fiaihoz és mondd meg nekik: Ha valaki, akár férfi, akár nő le akarja tenni a nazireusok fogadalmát, hogy egészen az Úrnak szentelje magát …” (4 Móz 6,2). Lukács is ilyen egészen Istennek élő emberről számol be Anna prófétaasszony személyében, amikor elmeséli Jézus bemutatását a templomban. Az apokrif írások pedig azt állítják, hogy Máriát már négy évesen felajánlották Istennek, ami együtt járt a szüzességi fogadalom letételével. Amit biztosan tudunk: Mária valóban letette ezt a fogadalmat, hogy mikor és hogyan, az nem fontos. Az angyalnak mindenesetre világosan tudtára adta ezt.      Josef Dillersberger Lukács evangéliumának tárgyalása kapcsán összehasonlította Zakariás és Mária válaszát, amelyet az angyalnak adtak, aki hírül vitte nekik gyermekük születését. A Szentírás szerint szinte mindketten ugyanazt kérdezték: Hogyan történhet ez? Csakhogy Zakariás szavaiból a kétség, a hitetlenség csendült ki: ezért kapta a büntetését. Mária nem kételkedett egy percig sem az angyal szavában: ő csak a hogyanra volt kíváncsi: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Luk 1,34) Tehát Mária valóban letette az egész életére szóló szüzességi fogadalmat, egészen Isten szolgálatának szentelte életét már az angyal megjelenése előtt is. Ugyanakkor Lukács világosan megmondja, hogy Mária már az angyal érkezésekor jegyese volt Józsefnek: „Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták.” (Luk 1,26-27) Ez pedig, ha csak egy kicsit is komolyan vesszük, hogy Mária „szeplőtelen volt”, a bűnnek az árnyéka sem érte, csak egy dolgot jelenthet: hogy Mária megmondta Józsefnek, a házasságban sem lesz saját gyermekük. Ha ezt nem tette volna meg, akkor becsapta volna őt, amit, ugye, Máriával kapcsolatban még feltételezni is, szentségtörés. Csakhogy a zsidóknál a gyerek nagyon fontos volt, ha egy házasságban nem született gyerek, az nagy szégyent jelentett.      Mindezek – és az emberi természet – ismeretében talán nem puszta kitaláció vagy alaptalan spekuláció, ha a történteket így képzeljük el: József és Mária azok közé a jámbor zsidók közé tartozott, akik teljesen Istennek akartak élni, és ezért önként lemondtak a családról, a házaséletről. És valószínűleg még sok minden másról is, ami viselkedésüket a többiek előtt legalábbis furcsává, ha nem egyenesen visszatetszővé, ugyanakkor egymás előtt rokonszenvessé tette. Nagyon is elképzelhető, hogy abbeli szándékukban, hogy környezetük, rokonságuk állandó kérdezősködésétől, zaklatásától megmeneküljenek, ugyanakkor gondoskodhassanak anyagi téren egymásról, határozták el, hogy Istennek ajánlott életüket együtt folytatják, vagyis összeházasodnak, tudva és megfogadva, hogy a házasságban is folytatni fogják mindketten szűzi életüket. József, mikor megtudta, hogy Mária gyermeket vár, nem azért háborodott fel, mert azt hitte, Mária hozzá volt hűtlen, hanem hogy Istennek tett fogadalmát törte meg. Mikor az angyal megnyugtatta a gyermek származása felől, magához vette Máriát, hogy ezután élete végéig mint Istentől rendelt hites társa eltartsa, gyámolítsa, védelmezze, óvja őt is és Jézust is. Erre a nehéz, felelősségteljes feladatra Isten csakis egy minden jó tulajdonsággal, de egyúttal testi képességgel, kitartással, szorgalommal, egészséggel is rendelkező, ereje teljében levő férfiút választhatott.      Mindezeket végiggondolva, talán nem túlzás azt állítani, hogy nemcsak a figyelmetlenség, hanem a növekvő hitetlenség, az emberi gyengeség, a kifogásokat, mentségeket kereső, Máriát, Józsefet valójában gyalázó gyarló emberi természet tette meg az idők haladtával, a katolikus hit csökkenésével Józsefet vénségnek, de legalább is őszülő hajú férfiúnak. Íme néhány sor a Szent József litániából: „A szent Szűz tisztaságos őre, Krisztus gondviselő oltalmazója, a szent család feje, nagyokosságú József, erőslelkű József, iparosok példaképe, a házas élet dísze, családok oszlopa, gonosz szellemek réme, az Anyaszentegyház védőszentje – könyörögj érettünk!      Háza urául rendelte őt és egész országának fejedelmévé.      Úristen, ki Szent Józsefet mondhatatlan Gondviseléseddel szent Anyádnak jegyeséül választottad, add, kérünk, hogy akit e földön pártfogónkul tisztelünk, közbenjárónk legyen a mennyben. Amen.” 3. A szent nevek Mielőtt valaki belép egy TV vagy rádió stúdióba, aláíratnak vele egy kötelezvényt (vagy csak figyelmeztetik), hogy az adásban nem említ olyan nevet, amelyet reklámként lehet értelmezni. Az emberi jogok súlyos megsértése, ha valaki Amerikában nyilvánosan négernek nevezi a – négereket. És nálunk az követ el bűnt, vét súlyosan az emberiesség ellen, aki cigánynak hívja a – cigányokat. És történik mindez egy olyan világban, ahol az erkölcs, a jóízlés olyan feneketlen mélységekbe zuhant, mint a történelemben még soha, és amilyent eleddig még elképzelni sem volt képes senki. Korunk világa szinte ugyanakkora mértékben, amilyenben „tapintatosságát” növeli bizonyos embercsoportokkal szemben, tiporja sárba Isten tekintélyét, veszi semmibe az ő parancsait. Ezek közül az egyiket: „Istennek nevét hiába ne vegyed” különösen gyakran, hiszen bármilyen nyilvános műsorban, vagy színházi előadásban alig telik el egy perc, hogy valaki ne így kiáltson fel: „Jézus Mária!” vagy „Úristen!” Mára odáig jutottunk, hogy ez a három név (különböző ragokkal) lett a magyar nyelv leggyakrabban használt felkiáltó szava. Hogy valaki felindulásában így kiált fel, még érthető és –ha nem szándékosan történik – meg is bocsátható, de hogy színházi darabokban, filmekben, előre leírt szövegekben is Urunk és a Boldogságos Szűzanya nevét használják az indulatok kifejezésére, már érthetetlen és megbocsáthatatlan – és természetesen súlyos bűn Isten fensége ellen. E cikk írója egy-két évvel ezelőtt minden lehetséges fórumhoz kérelmet nyújtott be ebben az ügyben. Abban reménykedtem, hogy ha erre a bűvös szóra hivatkozom: „kisebbség”, talán meghallgat valaki. Ha egyszer a cigányokat csak romáknak szabad nevezni, ha tehát létezik ilyenfajta nyelv-őrködés, talán mint kisebbségnek, a katolikusoknak is lehet joguk arra, hogy szent neveiket védelem alá helyeztessék. De természetesen minden igyekezetem hiába való volt: Magyarországon Isten neve (még a bűvös szóra, a „kisebbségre” való hivatkozás mellett) sem tartozik a védelmet érdemlő értékek közé.      Tájékoztató és támogatást kérő levelemre a Magyar Katolikus Püspöki Kar semmi jóval nem bíztatott: mindössze jó szerencsét kívánt, és jelezte, hogy ő nem tervez e kérdésben semmilyen akciót. Tapasztalatom szerint a beszédstílus nagyon ragályos, amilyen szavakat hallunk, olyanokat használunk magunk is. Mégis, tudatosan ezt a csapdát is ki lehet kerülni. Ha valaki odafigyel, ki tudja szűrni szókincséből nemcsak a trágár, illetlen, de az Urunk nevét feleslegesen használó szavakat is. Tegyük le tehát ajándékként a kis Jézus lábai elé legalább mi, katolikusok, e szent szavaknak saját életünkben való fokozott védelmét. 4. A keresztnevek Hogy a katolikus Egyháznak a II. Vatikáni Zsinat óta új miserítusa van, mindenki előtt ismert tény. De hányan figyeltek fel arra, hogy a zsinat után az egyházi naptárt is radikálisan megváltoztatták. A keresztény világban egykoron a polgári naptárak névnapjait a katolikus egyházi év naptárja, azaz a szentek ünnepnapjai szerint határozták meg. És ez a beosztás – ellentétben az egyháziéval – a polgári naptárakban ma sem változott meg. Így ez a kettő – úgy tűnik – visszavonhatatlanul elszakadt egymástól. Ez megint olyan kérdés, amire a felületesen gondolkodók azt mondhatják: Miért fontos ez? Csakhogy könnyen belátható, egyáltalán nem mindegy, mi formálja mindennapi életünket, kik a példaképeink, kiknek nevét viseljük, illetve, hogy viseljük-e egyáltalán valamilyen híresség nevét, és ha igen, ki ez a híresség, mit tett, mit képviselt életében? Mert a név kötelez, nem csak „a végzetünket” jelenti. A katolikus neveléshez, a katolikus családokhoz hozzátartozik, hozzátartozott a gondos névkiválasztás. Az újszülöttnek vagy egy kedvenc, vagy egy olyan szent nevét adták, akitől a szülők valamit kaptak, kértek, reméltek. Ez a gyakorlat a polgári életnek és a hit tudatos gyakorlásának összefonódását biztosította, és ezért nagyon fontos volt az egyén és a családok életében is. A szentek ünnepnapjainak és a polgári névnapoknak különválásával elfelejtődött a névadás vallási, vagyis katolikus eredete és értelme, és ezzel megint egy újabb, az üdvösségünket szolgáló, figyelmünket e világról a természetfelettire irányító jelzőrendszer. Az Egyház joggal panaszkodik a hit csökkenése, a hívek elpártolása miatt. Arról, hogy ő mit tett hozzá ehhez a sajnálatos folyamathoz, a vallás és a gyakorlati élet elválasztásához, egyetlen szót sem ejt. Feltéve: 2005. december 15.