A TISZTELENDŐ TESTVÉREINKNEK, A PÁTRIÁRKÁKNAK, PRÍMÁSOKNAK, ÉRSEKEKNEK, PÜSPÖKÖKNEK ÉS AZ EGYES HELYEK FŐPÁSZTORAINAK, KIK BÉKÉBEN ÉS KÖZÖSSÉGBEN ÉLNEK AZ APOSTOLI SZENTSZÉKKEL.

Tisztelendő Testvérek!

Üdvöt és apostoli áldást!

1. Az Isten és az emberek közötti közvetítő, a nagy főpap, aki áthatolt az egeken, Jézus az Isten Fia, midőn magára vállalta az irgalmasság művét, amely által az emberiséget égi jótéteményekkel elárasztotta, kétségtelenül azt akarta, hogy helyreállítsa a viszonyt, amely az embert a Teremtőjéhez fűzi, és amelyet a bűn megrontott; azt akarta továbbá, hogy Ádám szerencsétlen sarjadékát, amelyet az áteredő bűn megfertőzött, visszavezesse a mennyei Atyához, mindennek végső Okához és Céljához. Ezért, midőn itt, e földön időzött, nemcsak a Megváltásról hozott nekünk hírt és nemcsak a várva-várt Istenországot hirdette meg, hanem állandóan a lelkek üdvén fáradozott imával és önfeláldozással, míg végül a keresztfán önmagát adta szeplőtelen áldozatul az Istennek, hogy megtisztítsuk lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ily módon minden földi halandót szerencsésen visszahívott arról az útról, mely csak a kárhozatba és a pusztulásba vezetett volna, és ismét az Isten felé irányította őket. Most már mindenki azzal adhat dicséretet az Istennek, hogy a saját megszentelésén a saját munkájával működik közre, bár ez a megszentelődés is végeredményben az ártatlan Bárány véréből fakad.

2. Mármost az isteni Megváltó azt akarta, hogy papi élete, amelyet halandó testben imáival és áldozatával megkezdett, folytatódjék a későbbi századokon keresztül titokzatos testében, az Egyházban. Ezért látható papságot rendelt, mely minden helyen tiszta áldozatot mutasson be, hogy minden ember napkelettől napnyugatig megszabaduljon bűneitől és önként, lelkiismeretének parancsára hallgatva, szívesen szolgáljon az Istennek.

3. Az Egyház, hűségesen engedelmeskedvén Alapítója parancsának, Jézus Krisztus papi tevékenységét elsősorban a szent Liturgián keresztül gyakorolja. Teszi ezt mindenekelőtt az oltáráldozatban, amely a keresztáldozat megújítása, és csak a bemutatás módjában különbözik attól. Gyakorolja azután Jézus papi tevékenységét a szentségeken keresztül, amelyek különleges eszközei a kegyelmi életben való részesedésünknek; végül a szent zsolozsmán keresztül, amelyet napról-napra bemutat a Mindenhatónak. „Mily gyönyörű látványt nyújt ég és föld számára az imádkozó Egyház – írja boldogemlékű elődünk, XI. Pius –, amikor éjjel és nappal megszakítás nélkül zengi az Istentől sugalmazott zsoltárokat. Nincs a napnak olyan órája, amelyet nem szentelne meg az istentisztelet; nincs olyan életkor, amelynek nem volna meg sajátos helye abban a közös hálaadásban, imádásban, könyörgésben és engesztelésben, amelyet Krisztus titokzatos teste, az Egyház végez”?

4. Ismeretes előttetek, Tisztelendő Testvérek, hogy a múlt század végén és a jelen század elején különleges módon felébredt az érdeklődés a liturgikus tanulmányok iránt, mégpedig nemcsak magánemberek dicséretes buzgalmából, hanem mindenekelőtt a kiváló bencésrend egynémely kolostorának komoly és kitartó munkája révén. Ily módon nemcsak több európai országban, hanem még a tengerentúl is üdvös versengés támadt ebben a kérdésben. Ennek a dicsérendő versengésnek üdvös gyümölcsei megnyilvánultak tudományos téren, amikor a nyugati és keleti szertartások mélyebb és alaposabb ismeretét hozták magukkal, de megnyilvánultak sok kereszténynek lelki és magánéletében is.

5. Az oltár szent áldozatának szertartásait jobban megismerték, megértették és becsülni kezdték; többen és gyakrabban járultak a szentségekhez; a liturgikus imák szépségét inkább tudták értékelni; az Eucharisztiát pedig az igazi keresztény élet és jámborság forrásának és középpontjának kezdték tartani, mint ahogy az is. Ezenkívül sokkal világosabb lett az emberek előtt az a tény, hogy a keresztény hívek összessége egy és elválaszthatatlan testet alkot, amelynek a feje Krisztus, és hogy éppen ezért a híveknek is őket megillető módon részt kell venniök a szent szertartásokban.

6. Ismeretes előttetek az apostoli Szentszéknek az az állandó gondja, amellyel arra törekedett, hogy a rábízott keresztény nép helyes és gyakorlati liturgikus érzékkel teljék el; nem kevésbé pedig az a szándéka, hogy az istentiszteletet külsőleg is méltóképpen mutassák be. Éppen ez okból mi magunk is nyomatékosan hangsúlyoztuk 1943-ban, az Örök Város nagyböjti szónokai előtt tartott szokásos beszédünkben, hogy figyelmeztessék hallgatóikat az eucharisztikus áldozatban való tökéletesebb részvételre. Nemrégiben pedig a Zsoltárok könyvét, amelynek oly nagy szerepe van a katolikus Egyház imaéletében, az eredeti szövegből ismét lefordíttattuk latin nyelvre, szintén attól a szándéktól vezetve, hogy a liturgikus imák érthetőbbekké legyenek és ezáltal mélységük és szépségük jobban feltáruljon.

7. Mégis, bár ezek a tanulmányok a belőlük származó üdvös következmények miatt nem csekély vigasztalásunkra szolgálnak, lelkiismeretünk parancsa követeli, hogy figyelmünket ráirányítsuk arra a liturgikus megújulásra, amelyről egyesek beszélnek, és gondosan ügyeljünk arra, hogy a kezdeményezések ne menjenek túl a kellő határon, sem pedig a legkisebb hibába ne essenek.

8. Míg tehát egyrészt fájdalommal látjuk, hogy némely helyütt csak nagyon csekély, vagy éppen a semmivel egyenlő a szent Liturgia iránt való érzék, hozzáértés és foglalkozás, ugyanakkor másrészt félelemtől nem mentes aggódással tapasztaljuk, hogy egyesek túlságosan is hajhásszák az újdonságokat, és ennek következtében eltérnek a helyes tanítás és az okosság útjáról. Gyakran ugyanis olyan elveket szőnek bele a liturgikus megújulásról szóló tanácsaikba és óhajtásaikba, amelyek néha csak elvi síkon, máskor azonban gyakorlati téren is kárt okoznak ennek a szent ügynek, sőt oly tévedéseket is kevernek belé, amelyek már a katolikus hitet és aszketikát érintik.

9. A Liturgia szent tudományának ugyanis éppen a hit és erkölcs sértetlensége a legfőbb szempontja, és szükséges, hogy mindenképen összhangban álljon az Egyház bölcs megnyilatkozásaival. Mármost a Mi feladatunk, hogy amit eddig helyesen cselekedtek, azt dicsérjük és ajánljuk, ami pedig a helyes útról eltér, azt visszatartsuk és elítéljük.

10. Semmiképpen se higgyék a lanyhák és a hanyagok, hogy őket igazoljuk akkor, amikor a tévedőket megfeddjük és a túl merészeket megfékezzük; viszont a meggondolatlan túlzók se tekintsék dicséretüknek, amikor a közönyöseket és tétleneket figyelmeztetjük.

11. Hogy ebben a Körlevélben elsősorban csak a latin Liturgiáról szólunk, annak oka nem az, mintha a keleti Egyház tiszteletreméltó Liturgiái iránt kisebb megbecsüléssel viseltetnénk, hiszen azok az ősi és nagyértékű forrásokból ránkmaradt szertartások éppoly kedvesek számunkra; – eljárásunknak oka csupán abban rejlik, hogy a nyugati Egyház viszonyai kívánják meg különleges módon tekintélyünk latbavetését.

12. Hallja tehát meg minden keresztény készséges lélekkel a közös Atya szavát, aki azt kívánja, hogy mindannyian, kik vele oly szorosan összetartoznak, együtt lépjenek az Isten oltára elé, ugyanannak a hitnek megvallásában, ugyanazoknak a parancsoknak megtartásában és ugyanannak az áldozatnak egy szívvel és lélekkel való bemutatásában. Ezt kívánja az Istennek kijáró tisztelet, de ezt kívánják a mai idők szükségletei is. Most ugyanis, miután a hosszú és kegyetlen háború féltékenységből és a hadicselekmények következtében válaszfalakat emelt a népek közé, minden jószándékú ember keresi azt az utat, amelyen keresztül az egyetértést újra el lehetne érni. Nem hisszük azonban, hogy bárminő javaslatnak vagy kezdeményezésnek lehetne akkora összeforrasztó ereje, mint annak a gyakorlati vallásos életnek és szellemnek, amellyel minden kereszténynek el kell telve lennie, és amelytől vezettetnie kell. Ez a vallásosság pedig azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanazt a hitet kell őszinte lélekkel befogadnia, ugyanazoknak a törvényes elöljáróknak kell önként és készséges lélekkel engedelmeskednie, végül pedig mindannyiunknak ugyanazt a külső tiszteletet kell megadnunk az Úristen felé, hogy ezáltal testvéri közösség létesüljön közöttünk, hiszen „egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk”.

13. Az embernek kétségkívül az a legfőbb feladata, hogy önmagát és egész életét az Isten felé állítsa be. Hiszen „Ő az, akihez, mint legfőbb jóhoz, mindannyiunknak kapcsolódnunk kell; Ő az, akit, mint végső célunkat, mindig választanunk kell; és ha ezt a célt könnyelműen vétkezvén elveszítettük, hittel és hűséget ígérve vissza kell szereznünk”. Mármost akkor állítjuk be életünket helyesen Isten felé, ha elismerjük mindenek felett álló fölségét és tanítói hatalmát, készséges szívvel befogadjuk az Istentől kinyilatkoztatott igazságokat, lelkiismeretesen megtartjuk törvényeit, és minden tettünkkel és fáradozásunkkal Őt szolgáljuk; vagyis – röviden összefoglalva ha megadjuk neki, az egy igaz Istennek, a vallás által megkövetelt illő tiszteletet és hódolatot.

14. Ez a feladat ugyan elsősorban az egyes embert kötelezi, de kötelezi a társadalmi és kölcsönös kapcsolatok révén kialakult egész emberi közösséget is, mely szintén függő viszonyban van Isten tekintélyétől.

15. Annál is inkább kötelességünk ez az Istennek kijáró külső tiszteletadás, mert Ő a természetfeletti életrendbe hívott meg minket.

16. Ezért látjuk azt, hogy Isten, midőn az ószövetségi törvényt alkotta, a külső szertartásokra vonatkozóan is parancsokat adott és pontos szabályokat állított fel, amelyek kötelezték a népet a törvényes istentisztelet bemutatásakor. Evégből rendelt tehát el áldozatokat és állapította meg az adományok bemutatásának különféle szertartásait. Világos utasításokat adott mindarra vonatkozóan, ami a frigyládát, a templomot, vagy az ünnepek megszentelését illette. Papi törzset és főpapot állított, sőt még az áldozati cselekmények bemutatóinak ruháit is előírta, és meghatározott általában mindent, ami az istentiszteletre vonatkozott.

17. Az ószövetségi istentisztelet azonban mégsem volt más, mint árnyékképe annak az újnak, amelyet az Újszövetség Főpapjának kellett bemutatnia a mennyei Atya előtt.

18. Éppen ezért, amint az „Ige testté lőn”, mindjárt megnyilatkoztatja a világ előtt papi küldetését, mégpedig azzal, hogy aláveti magát a mennyei Atyának, amint tette később is, egész életében: „Íme jövök, hogy megcselekedjem, Isten, a te akaratodat.” Ezt az önátadást legcsodálatosabb módon a keresztáldozatban valósította meg: „Ezzel az akarattal szenteltettünk meg Jézus Krisztus testének egyszer való feláldozása által.”
    Az emberek közt töltött egész élete ugyanezt a célt szolgálta. Mint kisgyermek bemutatja magát az Úrnak a jeruzsálemi templomban; mint ifjú, visszatér oda; később pedig ismét és ismét betér a templomba, hogy tanítsa a népet és hogy imádkozzék. Mielőtt megkezdené nyilvános működését, negyvennapos böjtöt tart, és mindenkit oktat szóval és példával, hogy imádkozzék az Istenhez nemcsak nappal, de még az éjjeli órákban is. Mint az igazság tanítómestere, „megvilágosít minden embert”, hogy a halandók megismerjék a halhatatlan Istent, és ne legyenek „a visszahúzódás fiai a végromlásra, hanem a hitéi az élet elnyerésére”. Kormányozza nyáját, mint annak pásztora, és elvezeti az élet legelőire. Törvényt ad, hogy senki el ne távolodjék tőle és az általa megmutatott helyes útról, hanem mindnyájan szentül éljenek az ő befolyása és irányítása mellett. Az utolsó vacsorán, ünnepi szertartással és külsőségekkel új Húsvétot ünnepel, és elrendeli ennek folytatását az Oltáriszentség alapítása által. A rákövetkező napon, az ég és föld között kifeszítve, bemutatja megváltó életáldozatát, és általvert szívéből árasztja ki a szentségeket, amelyek a megváltás kincseit juttatják el az emberek lelkéhez. Mindezt csakis avégből teszi, hogy a mennyei Atyát megdicsőítse és az embereket az életszentségnek egyre magasabb fokára vezesse.

19. Mennybemenetele után is azt kívánja, hogy sohase szűnjék meg az istentisztelet, amelyet Ő alapított földi élete folyamán. Nem hagyta ugyanis árván az emberiséget, hanem, míg egyrészt hathatós és állandó védelmezőnk és szószólónk a mennyei Atyánál, másrészt ugyanakkor segítséget nyújt számunkra az Anyaszentegyházon keresztül, amelyben jelen van minden időben. Az igazság oszlopává és a kegyelmek szétosztójává tette azt az Egyházat, amelyet saját keresztáldozatával alapított, megszentelt és örökre megszilárdított.

20. Az Egyháznak tehát ugyanaz a célja, föladata, hivatása, mint magának a testté lett Igének, nevezetesen: tanítani mindeneket az igazságra, kormányozni és vezetni az emberiséget, és végül Istennek tetsző és kedves áldozatot bemutatni. Ezen az úton kell az Egyháznak helyreállítania azt a csodálatos kapcsolatot és egységet, amely a teremtményt Teremtőjéhez fűzi, és amelyről a nemzetek apostola így ír: „Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és az Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne az egész egybeszerkesztett építmény az Úr szent templomává növekszik. Ti is egybeépültök benne az Istennek lakóhelyévé a Lélekben.”
    Az isteni Üdvözítőtől alapított társaság tehát tanításával és kormányzói hivatalával, áldozatával és a Jézus-rendelte szentségekkel, nemkülönben pedig az Úrtól nyert küldetésével, imáival és vérének hullásával csak azt az egy célt szolgálja, hogy napról-napra növekedjék és egységben maradjon. Mindez pedig akkor valósul meg, ha Krisztus beleépül és kitárul az emberlelkekbe, a lelkek viszont beleépülnek és kitárulnak Krisztusba, hogy ezáltal e földi számkivetés völgyében egyre növekedjék az a templom, ahol az isteni Fölség tetsző és helyes tiszteletben részesül. Éppen ezért az Egyház isteni Alapítója együtt végez Egyházával minden liturgikus cselekményt. Jelen van az oltár szent áldozatánál, mind a bemutató személyében, mind pedig elsősorban a szentségi színek fátyola mögött. Jelen van a szentségekben erejénél fogva, amelyet beléjük önt, hogy a megszentelődés eszközeivé váljanak. Jelen van végül Jézus az Egyház Isten-dicséreteiben és könyörgéseiben, amint írva van: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én is ott vagyok közöttük.”
    A szent liturgia tehát nem más, mint az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítőnk, mint az Egyház feje, bemutat a mennyei Atyának, és amelyet a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az örök Atyának. Tehát, röviden összefoglalva, a szent Liturgia Jézus Krisztus egész titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete.

21. A Liturgia ugyanakkor kezdődött, amikor maga az Egyház. Már az első keresztények is „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörésnek közösségében és az imádságokban”. Ahol csak az Egyház pásztorai a hívek közösségét létrehozzák, oltárt állítanak fel, amelyen a szent cselekményeket bemutatják, és amely körül egyéb szertartásokat végeznek az emberek megszentelésére és az Isten dicsőségére. Ilyen egyéb szertartásokon elsősorban a szentségek kiszolgáltatását kell érteni, amelyek üdvösségünk hét forrását alkotják; azután az imádságos Isten-dicséretet, amelyben a keresztények közösen vettek részt, Szent Pál apostol buzdításának szellemében: „Minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást, zsoltárokkal, szent dalokkal, lelki énekekkel és hálaadással énekeljetek szívből az Istennek.” Ide tartozik az ószövetségi könyvek, a próféták, evangéliumok és az apostolok leveleinek olvasása, és végül a homilia, azaz a szentbeszéd is, mely emlékezetébe idézi a gyülekezetnek az isteni Mester parancsait, azokat magyarázza, Krisztus életének jelentősebb eseményeiről megemlékezik, és az összes jelenlévőket tanítással és példák elmondásával buzdítja.

22. Kialakul az őskeresztény istentisztelet formája a külső körülményeknek és a hívek szükségleteinek megfelelően, majd később új és új szertartásokkal, cselekvényekkel és imákkal gazdagszik, mindig ugyanattól a szándéktól vezetve: „Hogy ezekkel a külső jelekkel önmagunkat is buzdítsuk, tudatára ébredjünk annak, hogy mennyit haladtunk előre és kedvet kapjunk a további előhaladásra – mert annál mélyebb lesz a hatás, minél lángolóbb volt előtte a vágyódás.” A lélek így jobban és könnyebben tud fölemelkedni Istenhez. Jézus Krisztus örök főpapsága ezen az úton nyilvánul meg a történelem folyásán, hiszen a Liturgia nem más, mint Krisztus papi működése az Egyházban. Az Egyház, akárcsak isteni Feje, mindenkor ott áll gyermekei mellett, segíti és a megszentelődésre buzdítja őket, hogy természetfeletti szépségtől övezve eljussanak egykor a mennyei Atyához. Újjászüli a kegyelmi életre mindazokat, kik e világra születtek; a Szentlélek erejével megerősíti őket, hogy harcolni tudjanak az ördög incselkedései ellen; az oltár szent áldozatához hívja őket és buzdítja, hogy méltóképpen vegyenek részt az eucharisztikus áldozat bemutatásában; táplálja őket az angyalok kenyerével, hogy egyre erősebbekké legyenek. Megvigasztalja és fehérre mossa azok lelkét, akiket megsebzett és bemocskolt a bűn; törvényes szertartással fölszenteli azokat, akiket Isten a papi életre meghívott. Égi kegyelmekkel és ajándékokkal halmozza el azoknak tiszta házasságát, akik keresztény családot akarnak alapítani. Miután a szent Útravalóval és a Szentkenettel ellátta a nagybetegeket, haláluk után mélységes áhítattal kikíséri gyermekeinek holttestét a sírhoz, tisztelettel elföldeli őket, és a szent kereszt jelét helyezi fejük fölé, hogy egykor majd innen támadjanak fel teljes dicsőségben. Ünnepélyes módon megáldja azokat, akik a szerzetesi élet tökéletessége után vágyódnak és az Istennek akarják magukat szentelni. Segítő kezét nyújtja azoknak a lelkeknek, kik a tisztítótűz lángjai közt közbenjárásáért esengenek, hogy eljussanak végül az örök boldogság honába.

23. Minden istentiszteletnek, amelyet az Egyház bemutat, nemcsak külsőnek, hanem belsőnek is kell lennie.
    Külsőnek kell lennie az istentiszteletnek, mert így követeli az emberi természet, mely testből és lélekből áll, továbbá, mert maga az Isten rendelte, hogy „míg Istent látható módon megismerjük, általa a láthatatlanok szeretetére ragadtassunk”. Külső az istentisztelet, mert ami a lelkünkből fakad, azt természetes módon az érzékek útján fejezzük ki. Külsőnek kell lennie annál is inkább, mert az istentisztelet nemcsak az egyes ember feladata, hanem az egész emberi társadalomé; márpedig közös vallási cselekményt nem lehet elképzelni külső megnyilvánulások nélkül. Külsőnek kell lennie végül az istentiszteletnek, mert csak így juthat megfelelő módon és méltóképpen kifejezésre Krisztus titokzatos Testének egysége. Ezt az egységet csak így értjük meg igazán, csak így nyerünk belőle erőt és csak így lelkesülünk fel az érte végzett munkára, mert „jóllehet maguk a szertartások nem tartalmaznak önmagukban véve sem életszentséget, sem tökéletességet, mégis, a vallásnak olyan külső megnyilvánulásai, amelyek a külső jelek által a lelket tiszteletre ébresztik a szent dolgok iránt, a szívet felemelik, a jámborságot növelik, a szeretetet lángolóbbá teszik,a hitet fokozzák, az áhítatot erősítik, az egyszerűbb embereket oktatják, az Isten-dicséretét szépítik, a vallást megőrzik, és az igaz hivőket az eretnekektől és szakadároktól megkülönböztetik”.

24. Mindazonáltal az istentisztelet leglényegesebb elemének bensőnek kell lennie. Mindig Krisztusban kell élnünk, neki magunkat egészen átadnunk, hogy Őbenne, Ővele és Őáltala adassék dicsőség a mennyei Atyának. A szent Liturgia követelménye, hogy ez a két alapelem, a külső és a belső, egybeolvadjon. Ez a gondolat magában a Liturgiában igen gyakran kifejezésre jut, valahányszor valami külső vallásgyakorlatot ír elő. Így például, amikor a böjtről van szó, figyelmeztet minket, „hogy amit önfegyelmünk külsőleg vall, bensőleg hatásossá váljék”. Ha nem így történnék – az egész vallás nem volna más, mint üres és gondolatnélküli formaság. Ti is tudjátok, Tisztelendő Testvérek, hogy az isteni Mester méltatlannak tekinti a templomhoz, és kivetendőknek ítéli azokat, akik szép és választékos szavakkal és színpadi pózokkal vélik az Istent tisztelni, és azt hiszik, hogy el lehet nyerni az üdvösséget akkor is, ha valaki nem tépi ki gyökerestől a lélekbe beleszáradt bűneit. Az Egyház éppen ezért megkívánja híveitől, hogy az Üdvözítő lábához boruljanak és kifejezzék előtte imádásukat és szeretetüket; megkívánja, hogy a tömegek hasonlóvá váljanak az Úr jeruzsálemi bevonulását ujjongó énekkel és dicséretekkel kísérő gyermeksereghez, a dicséret és hála himnuszait zengje a királyok Királyának és minden jó szerzőjének; megkívánja, hogy hol bűnbánó lélekkel, hol pedig ujjongva és örvendezve mondják imáikat, hogy ők is, mint az apostolok a Tibériási-tenger partján, tanúi lehessenek Isten irgalmának és hatalmasságának; vagy pedig átengedjék magukat és mindenüket Istennek a szemlélődés fényében és az elragadtatás gyönyörűségében, mint egykor Péter Tábor hegyén.

25. Súlyosan tévednek tehát a szent Liturgia fogalmát illetően azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megillető tiszteletnek érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt; és hasonlóan tévednek azok is, akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és előírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza.

26. Mindenkinek tudnia kell tehát, hogy nem lehet az Istent méltóképpen tisztelni, ha ugyanakkor a lelkünk nem törekszik nagyobb tökéletességre; de tudnia kell továbbá azt is, hogy semmi sem szolgálja annyira a lelkek megszentelődését, mint éppen az a tisztelet, amelyet az Egyház, isteni Fejével egyesülve, az Istennek bemutat.

27. Ez a megszentelő hatás az oltáráldozat és a szentségek esetében elsősorban a dologi teljesítmény alapján (ex opere operato) következik be. Azoknak az imáknak és szertartásoknak esetében viszont, amelyekkel az Egyház, Jézus Krisztus ártatlan jegyese övezi az oltáráldozatot és a szentségeket, valamint a szentelmények és a többi, az Egyház által alapított szertartások esetében, a megszentelő hatás elsősorban az Egyház személyi teljesítménye következtében (ex opere operantis Ecclesiae) jön létre, mivel az Egyház szent, és együttműködik Fejével.

28. Felhívjuk ezért itt figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ügyeljetek azokra az új elméletekre, amelyeket az úgynevezett „tárgyi vallásosságról” (pietas obiectiva) hangoztatnak. Ezek az elméletek ugyanakkor, amikor Krisztus titokzatos testének dogmájáról, vagy a kegyelem szentségközlő hatásáról, vagy a szentségeknek és az eucharisztikus áldozatnak hatásáról beszélnek, mégis arra irányulnak, hogy az úgynevezett „alanyi” vagy „személyes vallásosságot” háttérbe szorítsák, avagy teljesen mellőzzék.

29. Kétségtelen, hogy a liturgikus cselekményekben, mindenekelőtt pedig az oltár szent áldozatában megváltásunk műve folytatódik, és annak gyümölcseiben részesülünk. Krisztus ma is és mindennap a mi üdvösségünkön munkálkodik a szentségekben és a szentmiseáldozatban: ezeken keresztül engeszteli meg érettünk az Istent és szenteli meg az emberi nemet. Ezeknek csakugyan van úgynevezett „tárgyi” hatásuk, amennyiben lelkünket Jézus Krisztus isteni életének részesévé teszik. Tehát nem a mi erőnkből, hanem isteni erő révén van meg az a hatásuk, hogy a tagok imáit összekössék a Főnek imáival, és e kettőt valamiképpen közösségbe forrasszák össze. Ezekből a kétségtelen tényekből egyesek arra következtetnek, hogy a keresztények egész vallásosságának a Krisztus titokzatos Testéről szóló hittitokban kell magát kiélnie, anélkül, hogy szó lehetne – mint mondják – „személyes”, vagy „alanyi vallásosságról”. Éppen ezért úgy vélik, hogy háttérbe kell szorítani a vallásos életnek minden olyan megnyilatkozását, mely nincs szoros összefüggésben a szent Liturgiával, és a nyilvános istentiszteleten kívül történik.

30. Mindenki világosan láthatja, hogy a vallásosságnak erről a két fajáról levont következtetések teljesen hibásak, megtévesztők és nagyon veszedelmesek, annak ellenére, hogy a felállított alapelvek magukban véve helyesek.

31. Nyilvánvaló, hogy a szentségek és a szentmiseáldozat önmagukban is erőt hordoznak, mivel Krisztusnak cselekményei, akiből, mint Fejből, szétárad a kegyelem a titokzatos test tagjaihoz is – de ez az erő csak akkor válik hatékonnyá, ha a lelkünk alkalmas a befogadására. Éppen ezért figyelmeztet bennünket Szent Pál apostol az Oltáriszentséggel kapcsolatban: „Vizsgálja meg tehát magát az ember, és úgy egyék abból a kenyérből, és ígyék abból a kehelyből!” Ezért nevezi az Egyház röviden és kifejezően a „keresztény küzdelem védősáncának” mindazokat a cselekedeteket, amelyekkel – különösen a nagyböjt folyamán – lelkünket megtisztítjuk. Mindezek a cselekedetek a tagok cselekedetei, amelyeket a kegyelem segítségével hajtanak végre, és amelyek révén az isteni Főhöz akarnak kapcsolódni, Szent Ágoston szava szerint: „Hogy megnyilvánuljon Őbenne, mint Főben, a kegyelem forrása.” Ne feledjük azonban, hogy ezek a tagok maguk is élnek, értelmük és szabadakaratuk van, és éppen ezért feltétlenül szükséges, hogy saját maguk helyezzék ajkukat a forrásra és saját maguk szívják onnan magukba és használják fel az életadó táplálékot, elkerülvén mindazt, ami akadályt állíthat ennek a tápláléknak hatása elé. Azt kell tehát mondanunk, hogy a megváltás műve, mely önmagában véve független a mi akaratunktól, csak akkor szolgál üdvösségünkre, ha saját közreműködésünket is hozzáadjuk.

32. Ha az egyeseknek magántermészetű és belső vallásossága elmellőzné a szentmiseáldozatot és a szentségeket, és kivonná önmagát a megváltó erő alól, mely a Főből a tagokba árad, úgy az kétségkívül meddő és elítélendő volna. Nagyon is dicsérendők, sőt felettébb szükségesek azonban azok a vallásos cselekedetek, amelyek a szent Liturgiával nincsenek ugyan szoros kapcsolatban, de azért az emberek munkálkodását a mennyei Atya felé törekszenek irányítani, olymódon, hogy fölkeltik a bűnbánatot és az istenfélelmet, utálatot ébresztenek a világ csábításai iránt és rávezetik az embert az életszentség kemény útjára. Szükség van ezekre a vallásgyakorlatokra, mert ezek fedik fel a lelkiélet veszélyeit, ezek sarkalnak az erények követésére, és ezek növelik bennünk azt az odaadást, amellyel Jézus Krisztus szolgálatára szenteljük magunkat és mindenünket. Az igazi vallásosság, amelyet Aquinói Szent Tamás „áhítatnak” (devotio) nevez, a vallásnak ez az igazi gyakorlati megnyilvánulása rászorul a természetfeletti dolgokról való elmélkedésre és az ájtatossági gyakorlatokra, hogy azokból táplálkozzék, föléledjen és bennünket a tökéletesség felé sarkaljon. Ez tehát az az igazi vallásosság, mely az emberi életet irányítani tudja, Istenhez igazítja, és bármikor készen áll megtenni mindazt; amit az Isten külső tisztelete megkíván. A helyesen értelmezett keresztény vallásosság legfőbb követelménye ugyanis éppen az, hogy akaratunkat vessük alá az Úristennek, és az akarat érvényesítse befolyását többi lelki képességünkre.
    Mármost azonban minden akarati tevékenységet meg kell előznie az értelem működésének. Mielőtt tehát megszületik bennünk a vágy és az elhatározás, hogy magunkat az örök Istennek odaadjuk, meg kell előbb tudnunk, hogy mit kíván és miért kíván valamit tőlünk. Így példának okáért ismernünk kell az ember végső célját, az Isten végtelen fölségét, a Teremtő iránti kötelességeinket, a reánk pazarolt isteni szeretet kimeríthetetlen kincseit, a kegyelem szükségességét életünk végső céljának elérésére, és az isteni Gondviselésnek azt a rendelését, amellyel mindannyiunkat egy közös testbe egyesített, amelynek feje Jézus Krisztus. Mivel pedig a szeretet érvei gyengédségüknél fogva nem mindenkor tudják megmozgatni szenvedélyektől elvakított lelkünket, nagyon is szükséges, hogy megismerjük az isteni igazságosságot, mely fölkelti bennünk az alázatot, a bűnbánatot és az erősfogadást.

33. Senki se tekintse a most mondottakat üres beszédnek és fölösleges ismétlésnek, mert ezek azok a megfontolások, amelyek rábírják érzékeinket és lelki tehetségeinket, hogy alávessék magukat a katolikus igazságok fényétől megvilágított értelemnek. Ezek a megfontolások tisztítják meg lelkünket, hogy azután Krisztussal napról-napra szorosabban egyesüljön, hozzá egyre inkább hasonlóvá váljék, belőle merítsen indítást, és ha kell, erőt. Ezek a megfontolások adnak egyre újabb és újabb lökést lelkünknek, hogy a jót cselekedjük, kötelességeinket hűségesen teljesítsük, vallásos életet éljünk és az erényeket gyakoroljuk: „Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” Állítsuk be tehát életünket okosan, mindent helyesen elrendezve, hogy úgy mondjuk, „teocentrikusan”, – ha azt akarjuk, hogy az isteni Főből reánk áradó élet és erő valóban az Isten dicsőségét szolgálja. „Mivel tehát bizodalmunk van, testvérek, Krisztus vére által bemenni a szentélybe, melyet nekünk megnyitott mint új és élő utat a kárpiton, azaz a saját testén keresztül, és mivel nagy papunk van Isten háza fölött, járuljunk oda igaz szívvel a hit teljességében meghintve szívünket és megtisztítva a rossz lelkiismerettől, és lemosva testünket tiszta vízzel; tartsunk ki hajthatatlanul reménységünk hitvallása mellett, és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jócselekedetekre buzduljunk.”

34. Innen származik az az összhang és rend, amely Jézus Krisztus titokzatos Testében a tagok között uralkodik. Az Egyház, midőn a katolikus hitre tanít és a parancsok megtartására figyelmeztet minket, különlegesen papi munkájának egyengeti útját, amellyel a lelkeket megszenteli. Előkészíti lelkünket az isteni Megváltó életének szemléletére és bevezet a hittitkok mélyebb megértésébe, hogy mindezekből lelkiéletünk táplálkozzék, megerősödjék és növekedjék, és így Krisztus által a tökéletesség felé haladhasson. Jézus Krisztus szellemével el akarja tölteni a magánosok, a családok, a társadalom életét, nemkülönben pedig a gazdasági és politikai életet, hogy mindazok, kik Isten fiainak hívatnak, könnyebben elérhessék végső céljukat. Ezt a hivatását nemcsak a papokon keresztül gyakorolja, de minden keresztény hívőn keresztül is, ki életét Jézus Krisztus szellemében éli.

35. Ily módon az egyes keresztény híveknek cselekedetei és a komoly lelkiéletre való törekvései természetszerűen magukkal hozzák, hogy jobb előkészülettel tudnak részt venni a szentmisén, több gyümölcsöt merítenek a szentségek vételéből, a szent szertartásokból pedig erőt nyernek arra, hogy még jobban tudjanak imádkozni és áldozatos keresztény életet élni. Erőt merítenek arra, hogy készségesen együttmüködjenek Isten kegyelmével, és napról-napra jobban utánozzák az isteni Üdvözítő erényeit, nemcsak a saját javukra, de az Egyház egész Testének javára, mert hiszen minden jócselekedet, ami történik, az isteni Főből veszi eredetét és az Egyház minden egyes tagjára kiárad.

36. A lelkiéletben tehát semmiféle ellentétet sem lehet felállítani az isteni működés között, mely a Megváltás kincseit árasztja szét állandóan a lelkekbe, és az egyes emberek közreműködése között, amellyel arra törekszenek, hogy hiába ne vették légyen az Isten malasztját. Úgyszintén nem lehet a lelkiélet terén ellentétbe helyezni a szentségeknek az úgynevezett dologi teljesítmény alapján (ex opere operato) végzett működését és az egyes hívek érdemszerző cselekedetét, amellyel a szentségeket kiszolgáltatják, illetőleg fölveszik, és amelyet a személyes teljesítmény alapján (ex opere operantis) keletkezett eredménynek nevezünk. Ugyanígy nem lehetséges semmiféle ellentét a nyilvános és a magán ájtatosságok között, a tevékeny vallásosság és az elmélkedés között, az aszkétikus és a liturgikus vallásosság között, az egyházi hierarchiának joghatósági és tanítóhatalma, valamint papi hatalma között, amelyet a szertartásokkal kapcsolatosan gyakorol.

37. Komoly okok késztetik az Egyházat arra, hogy elmélkedést, alapos lelkiismeretvizsgálatot és más lelkigyakorlatokat írjon elő meghatározott időkre azoknak, akik az oltárnak szolgálnak vagy szerzetesi életet élnek, éppen azért, mert az ő feladatuk az áldozatbemutatás, a szentségkiszolgáltatás, illetőleg a szent zsolozsma végzése. Világos, hogy a liturgikus imádság kiválóbb, mint a magánimádság, minthogy Jézus Krisztus drága jegyesének nyilvános könyörgése. Ez a kiválóság azonban legkevésbé sem jelenti azt, hogy az imádságnak e két módja között bármi ellentét vagy összeférhetetlenség volna. Ugyanaz a szándék vezeti mind a kettőt, és éppen ezért összhangba és egységbe olvadnak össze, „hogy minden és mindenben Krisztus legyen”; céljuk is ugyanaz: hogy Krisztus alakuljon ki bennünk.

38. Hogy még jobban megértsük a szent Liturgia fogalmát, szükséges, hogy egy másik, nem kevésbé lényeges megfontolást is tegyünk.

39. Az Egyház ugyanis látható társaság és éppen ezért tekintélyi főségre és hierarchiára van szüksége. Habár a titokzatos Test minden egyes tagja ugyanazokban a javakban részesül és ugyanaz mindegyiknek a végső célja, még sincs valamennyiüknek egyforma hatalmuk és nem végezhetnek egyforma cselekményeket. Az isteni Üdvözítő ugyanis szent rendet és szilárd alapot adott Országának, és ez a rend bizonyos mértékig tükörképe az égi rendnek, hierarchiának.

40. Papi hatalmat kezdetben csak az apostoloknak adott, később pedig csak azoknak, akiket ők a kézföltétel által utódjaikul fölszenteltek. Csak ez a hatalom jogosítja őket arra, hogy a nép előtt Jézus Krisztus személyét képviseljék, Isten előtt pedig a népét. Nem öröklés vagy leszármazás alapján száll át valakire a papi hatalom, nem is a keresztények közössége adja és nem a nép küldi őket. Mielőtt a pap a nép nevében Isten színe elé állana, az isteni Megváltótól nyer küldetést; a nép előtt pedig csak azért jelenhetik meg Isten nevében, mert a keresztények ugyanannak a Testnek tagjai, amelynek feje Jézus Krisztus. A hatalom, amelyet kapnak, nem emberi, hanem teljes egészében isteni és Istentől veszi eredetét. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldlek én is benneteket.” „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” „Elmenvén a egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek: aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.”

41. Ennélfogva Jézus Krisztus látható és külsőleg érzékelhető papi hatalma nem egyetemesen, általánosan és meghatározatlanul öröklődik az Egyházban, hanem az egyházi rend lelki átszármazása révén száll át az erre kiválasztott emberekre. Az egyházi rend pedig egyike a hét szentségnek, és nemcsak ahhoz ad kegyelmet, hogy valaki papi hivatásához méltóan élhessen, hanem eltörölhetetlen jegyet vés a lélekbe, mely a papot Jézus Krisztus papi hatalmában részesíti és alkalmassá teszi arra, hogy végrehajtsa azokat a hivatalos vallási cselekményeket, amelyek Isten rendeléséből az embereket megszentelik és Istent megdicsőítik.

42. Miként ugyanis a szent keresztség minden keresztényt megkülönböztet és elválaszt azoktól, akiket még nem mosott fehérre az újjászületés víze, és még nem tagjai Krisztusnak, ugyanúgy az egyházi rend is megkülönbözteti a papokat mindazoktól a keresztényektől, akik ezzel a lelki adománnyal nincsenek felruházva. A papok, kik az isteni hívás szavának engedelmeskedve a szent szolgálatra szegődtek el, mintegy Isten eszközeivé válnak, kik által a kegyelmi élet Jézus Krisztus titokzatos testébe átárad. Ezenkívül, mint fentebb mondottuk, csak ők vannak felruházva azzal a kitörölhetetlen jeggyel, mely Krisztus papi hatalmában ad részesedést; csak az ő kezük nyert fölszentelést avégből, „hogy amit ezek a kezek megáldanak, az megáldassék, és amit megszentelnek, az megszenteltessék és szentté váljék az Úr Jézus Krisztus nevében”. Hozzájuk járuljanak tehát mindazok, akik Krisztusban élni akarnak, mert csak tőlük kaphatják meg a lelkiélet vigasztalásait és táplálékát; hozzájuk járuljanak lelki gyógyulást keresve, akik a bűnökbe merültek, hogy ki tudjanak emelkedni és megtudjanak erősödni; ők szentelik meg áldó kezükkel a családok otthonait, és ők igazítják el az örök boldogság felé a haldoklók elszállni készülő lelkét.

43. Mivel pedig a szent Liturgiát a papok elsősorban az Egyház nevében gyakorolják, éppen azért a Liturgia elrendelése, szabályozása és alakítása az Egyház tekintélyének van alávetve. Ez következik magának a keresztény istentiszteletnek természetéből, és igazolást nyer a történelem tanúbizonyságaiból is.

44. Bizonyítja továbbá az egyházi hierarchiának ezt a vitathatatlan jogát az a tény, hogy a szent Liturgia szoros összefüggésben áll az Egyház által előadott keresztény hitigazságokkal, és éppen ezért alkalmazkodnia kell mindazokhoz a hittételekhez, amelyeket az Egyház tanítói hivatala az Istentől kinyilatkoztatott vallás védelmére lefektetett.

45. Szükségesnek látjuk, Tisztelendő Testvérek, hogy rámutassunk e helyen olyasmire, ami bizonyára előttetek sem ismeretlen: tudniillik azoknak tévedésére, akik azt állítják, hogy a szent Liturgia mintegy kísérleti bizonyítéka a dogmáknak: oly értelemben, hogy ha valamilyen tanítás liturgikus téren a vallásosság és megszentelődés gyümölcseit termi, akkor az Egyház jóváhagyhatja, ha pedig ilyen gyümölcsöket nem terem, akkor elítélheti. Ezért szokták mondogatni: „Amit imádkozunk, azt kell hinnünk.” (Lex orandi, lex credendi.)

46. A valóság ezzel szemben az, hogy az Egyház ezt nem tanítja és nem írja elő. Az az istentisztelet, amelyet az Egyház a Mindenhatónak bemutat, miként Szent Ágoston tömören és szépen hangoztatja, a katolikus hit szünet nélkül való megvallása, a remény és a szeretet gyakorlása”Hittel, reménnyel és szeretettel kell tisztelnünk az Istent” – mondja. A szent Liturgia keretében megvalljuk katolikus hitünket nemcsak az ünnepek megülésével, nemcsak a szentmiseáldozattal és a szentségekkel, hanem a Credo elmondásával vagy eléneklésével is (hiszen ez a legkiválóbb záloga keresztény hitünknek), megvalljuk azután hitünket az apostoli levelek és a többi, a Szentlélektől sugalmazott szentírási szöveg olvasásával. Az egész Liturgia tehát nem más, mint a katolikus hit foglalata, amennyiben az Egyház hitének külső megnyilatkozása.

47. Éppen ez okból, valahányszor arról volt szó, hogy valamely Istentől kinyilatkoztatott hittételt ünnepélyesen ki kellett mondani, a pápák és a zsinatok az úgynevezett „teológiai források” között nem egyszer liturgikus éneket is felhoztak, mint példának okáért halhatatlan emlékű elődünk, IX. Pius tette Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának hittétellé nyilvánításakor. Ugyanígy, valahányszor valami vitatott tan helyességéről folyt a szó, az Egyház és a szentatyák nem mulasztották el, hogy a régi hagyományon alapuló szertartásokat is meg ne vizsgálják és azok alapján eligazítást ne keressenek. Innen származott ez az ismert és tiszteletreméltó elv: „Az imádság szabálya bizonyítja a hit szabályát.” (Legem credendi lex statuat supplicandi.)
    A szent Liturgia tehát önmagában véve nem határozza meg és nem tartalmazza kizárólagosan a katolikus hitet, csupán arról van szó, hogy jelentős érveket és bizonyságokat nyújthat a keresztény hit-tartalom megismerésére, mivel az Egyház által előadott igazságok állandó nyílt megvallását jelenti. Ha tehát meg akarjuk különböztetni és meg akarjuk határozni a katolikus hit-tartalom és a szent Liturgia viszonyát, helyesen és joggal azt mondhatjuk: „A hit szabálya állapítja meg az imádság szabályát.” Ugyanezt lehet mondani a másik két teológiai erénnyel kapcsolatosan : „A hitben, reményben és szeretetben imádkozunk mindig, állandó vágyakozással.”

48. Az egyházi fönnhatóság minden időben élt is jogaival a liturgikus kérdéseket illetően. Megállapította és megszervezte az istentiszteletet, fénnyel és szépséggel övezte, hogy Isten dicsőségét és a keresztények lelki előmenetelét szolgálja. Míg egyfelől sértetlenül megóvta a szentmiseáldozatot és a szentségek lényeges elemeit, ugyanakkor másfelől nem habozott megváltoztatni azt, amit nem tartott jónak, és hozzátenni azt, amit alkalmasnak látott az Úr Jézus és az isteni Szentháromság nagyobb dicsőségére és a keresztény nép lelki javára.

49. A szent Liturgia ugyanis emberi és isteni elemekből tevődik össze. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbiakat, mivel azokat az isteni Üdvözítő alapította, ember meg nem változtathatja. Az emberi elemek viszont változhatnak aszerint, amint a különböző idők és szükségletek kívánják, és amint azokat az egyházi tanítóhivatal a Szentlélek irányítása mellett jóváhagyja. Így jött létre a keleti és nyugati szertartásoknak csodálatos változatossága; így jöttek létre lassacskán a különféle vallásos szokások és ájtatosságok, melyek kezdetben egész jelentékteleneknek látszottak; így történik meg az is, hogy régi szokások, melyek az idők folyamán feledésbe mentek, felélednek és újra gyakorlatba jönnek. Mindez tanújele annak, hogy Jézus Krisztus szeplőtelen jegyese él a századokon keresztül; emléke annak a szent társalgásnak, amelyet isteni Jegyesével folytatott, hogy hitvallást tegyen a rábízott népeknek és sajátmagának hitéről és kifejezze iránta való kifogyhatatlan szeretetét, egyben beszédes tanúsága annak a bölcs irányításnak, amellyel „Krisztus megízlelésére” igyekszik ránevelni és napról-napra jobban rászoktatni a híveket.

50. Számos oka volt annak, hogy az egyháztörténelem hosszú és dicsőséges évszázadain keresztül miért fejlődött és módosult a szent Liturgia.

51. Így például új szertartások jöttek szokásba a Megtestesülés, az Oltáriszentség és a szentmiseáldozat, a Szűz Mária istenanyaságáról szóló tanítások világosabb kifejtése alkalmából. Az ezzel kapcsolatos liturgikus cselekmények könnyebben érthetővé tették magát a tanítást, amelyet az egyházi tanítóhivatal kinyilvánított, és mintegy közelebb hozták azt a keresztény nép szívéhez.

52. Hogy a régi szertartások az idők folyamán megváltoztak, és hogy újak jöttek, melyek az idők szavának jobban megfeleltek, abban nagy része volt az egyházfegyelem fejlődésének is a szentség kiszolgáltatással kapcsolatosan: így például a bűnbánat szentségével kapcsolatos módosulásnak, a katekumenátusi intézmény bevezetésének, majd megszüntetésének, vagy pedig a latin Egyházban az egy szín alatti szentáldozásnak.

53. Jelentősen hozzájárult ehhez a fejlődéshez és módosuláshoz az a többféle ájtatossági gyakorlat és kezdeményezés, mely szorosan véve nincs kapcsolatban a Liturgiával, de a későbbi évszázadokban Isten csodálatos irányítása mellett kialakult: mint például a legméltóságosabb Oltáriszentség bensőségesebb és fokozottabb kultusza, a keresztúti és a Jézus Szíve-ájtatosság, vagy a Boldogságos Szent Szűz és az ő tiszta jegyesének tisztelete. A fejlődés külső okai között meg kell említeni azokat a nyilvános zarándoklatokat, amelyekkel a jámbor kegyelet kereste fel a vértanúk sírjait; a vallásos buzgóságból szokásba jött böjtöket; úgyszintén a stációs könyörgéseket, amelyeket itt az Örök Városban tartottak, és amelyeken nem egyszer maguk a pápák is résztvettek.

55. Könnyen érthető az is, hogy a szent Liturgia külső elemeinek kialakulásában és módosulásában nem kis szerep jutott idők folyamán a művészi fejlődésnek, az építészet, a festészet és a zenei kultúra emelkedésének.

56. A liturgikus kérdésekben őt megillető jogával élt az Egyház akkor is, amikor meg kellett védelmezni az istentisztelet szentségét bizonyos visszaélésekkel szemben, amelyeket némely magánemberek és hitközségek merészen és oktalanul hoztak szokásba. Így, amikor a XVI. században különösen elharapóztak az ilyen szokások, és a magánemberek kezdeményezései már a hit és jámborság érintetlenségét veszélyeztették, nagy mértékben elősegítvén ezzel az eretnekségek fejlődését és tápanyagot szolgáltatván tévtanaik terjesztéséhez – akkor, b. e. elődünk, V. Sixtus pápa, 1588-ban egyházi kongregációt állított fel a szertartások védelmére, hogy megóvja mindazt, ami a szertartásokban helyes, és kiküszöbölje mindazt, ami káros. Ma is még ennek az egyházi szervnek feladata rendeleteket hozni vagy változtatásokat tenni a szent Liturgiát érintő kérdésekben.

57. A mondottakból következik, hogy egyedül a pápa joga a liturgikus törvényhozás, csak ő hozhat be és ő hagyhat jóvá új szertartásokat, és csak ő módosíthatja azt, amit módosítandónak ítél. A püspököknek viszont az a feladatuk, hogy gondosan őrködjenek az istentiszteletről szóló egyházi előírások betartása fölött. Nem lehet magánemberek ítéletére bízni – még akkor sem, ha az illetők papok – olyan szent és tiszteletreméltó kérdéseket, amelyek a keresztény közösség életével vannak kapcsolatban, vagy amelyek Jézus Krisztus főpapságának gyakorlatát és az istentiszteletet, a Szentháromság, a testté lett Ige, a Boldogságos Szűz és a szentek kultuszát érintik, és összefüggnek az örök üdvösség megszerzésének kérdésével. Ugyanezen okból senki magánembernek nincs joga ahhoz, hogy valamit is módosítson az előírt liturgikus cselekményeken, mivel azok összefüggésben vannak az egyházfegyelemmel és Krisztus titokzatos Testének belső rendjével, egységével és összhangjával, sőt nem egyszer magával a katolikus hittel.

58. Kétségtelen, hogy az Egyház élő tagoknak összessége, és éppen ezért a szent Liturgiát illető kérdésekben is fejlődik, növekszik, változik, alkalmazkodik az idők és körülmények szükségeihez, de azért mindig úgy, hogy tanításának tisztaságát a legkisebb csorba se érje. Mégis, teljességgel el kell ítélni mindazok merészségét, akik tudatosan akarnak behozni új liturgikus szokásokat, avagy olyan régi és feledésbe ment gyakorlatokat akarnak újjáéleszteni, amelyek ellentétben állnak a jelenlegi törvényekkel és rubrikákkal. Nagy fájdalommal értesültünk arról, Tisztelendő Testvérek, hogy ilyen visszaélések nemcsak apróságok terén, de rendkívül fontos kérdésekben is történnek: vannak, akik a szentmiseáldozatnál a nép nyelvét használják, az egyes ünnepeket – amelyeknek napját az Egyház érett megfontolás után állapította meg – önkényesen más időre teszik át, és vannak, akik az Egyház hivatalos imádságos könyveiben az Ószövetségből vett részeket kitörlik, azon a jogcímen, hogy nem felelnek meg a mai idők szellemének.

59. A latin nyelv használata, mely az Egyház legnagyobb részében szokásban van, szembeszökő és szép bizonysága az egységnek, és ugyanakkor a leghatásosabb biztosíték mindennemű tévtanítás becsúszása ellen. Bizonyos szertartásoknál a népi nyelv használata nagyon hasznos lehet a hívek számára, de ennek eldöntése egyes egyedül az apostoli Szentszék feladata, tehát megkérdezése és jóváhagyása nélkül ezen a téren semminemű újítást behozni nem szabad. Mint már mondottuk, egyedül az Egyháznak van joga a szent Liturgia terén bárminemű rendelkezést tenni.

60. Ugyanez az elv érvényes azokkal a törekvésekkel szemben is, amelyekkel egyesek a régmúlt idők szertartásait és szokásait szeretnék ismét felújítani. Bizonyos, hogy az ősidők liturgiája megérdemli tiszteletünket; abból azonban, hogy régi és a korai idők emlékét idézi, még nem biztos, hogy jobb is, és hogy jobban megfelel az új idők szellemének. Az újabb idők liturgikus megnyilvánulásai ugyanolyan tiszteletet érdemelnek, mint a régiek, mivel az Egyházban ezek is a Szentlélek irányítása mellett keletkeztek, ki benne munkálkodik a világ végezetéig. Ezek az újabb szertartások is Jézus Krisztus drága jegyesének eszközei, amelyekkel az emberek megszentelését akarja elérni és megvalósítani.

61. Okos dolog a tudomány fényénél és megilletődött lélekkel felkutatni a szent Liturgia kiinduló forrásait, mert ezek a tanulmányok, midőn a kezdetet fölfedik, nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megértsük az ünnepek jelentőségét, vagy az imák és szertartások mélységeit. Nem okos dolog azonban és nem dicsérhető, ha mindenben vissza akar valaki térni a múlthoz. Így, hogy néhány példát hozzunk fel, helytelen úton járnak azok, akik az. oltárt ismét a régi mintára, asztal alakúra akarják építeni; akik a miseruhák közül ki akarják küszöbölni a fekete színt; akik a templomokban helytelenítik a képek és szobrok elhelyezését; akik a keresztrefeszített Üdvözítő képeit úgy akarják ábrázolni, hogy ne lássék meg rajta a szenvedés fájdalma; vagy azok, akik megvetéssel és elítélőleg szólnak a többszólamú énekről, még akkor is, ha ez az ének betartja a Szentszéktől előírt szabályokat.

62. Ha valaki elvetné az egyházi tanítás újabb megfogalmazásait, amelyeket a Szentlélek irányítása mellett, az újabb időkben, gyümölcsöző hatással hozott, és azt állítaná, hogy vissza kell térni azokra az ősi kifejezésekre, amelyeket az első zsinatok hoztak, nem volna igaz katolikus. Hasonlóképpen nem volna igaz katolikus, aki elvetné az érvényben lévő egyházi törvényeket, és azt mondaná, hogy vissza kell térni a legősibb jogforrásokra. Ugyanígy nyilvánvalóan nem jó szellem vezeti azokat, akik a szent Liturgia terén akarják visszaállítani az ősi szokásokat és szertartásokat, megvetvén azokat az új szabályokat, amelyek az isteni Gondviselés irányítása mellett létesültek. Ez a gondolkodás- és cselekvésmód ismét fölkelti azt a túlzó és beteg régiségvágyat, amelyet egykor a törvénytelen pistoiai zsinat élesztett föl, és ugyanazokat a tévedéseket akarja fölidézni, amelyek annak a szerencsétlen zsinatnak okai voltak, és amelyek annak nyomán annyi lelki kárt okoztak. Ezért volt az, hogy az Egyház, mint az isteni Alapítójától ráhagyott hitletétemény gondos őrizője, joggal és méltán elítélte azokat a tévedéseket. Ezek a mostani helytelen próbálkozások és tanítások valójukban odairányulnak, hogy gyengítsék és megfojtsák a szent Liturgia lélekmegszentelő tevékenységét, amellyel bennünket, Isten fogadott fiait, a mennyei Atya felé irányít.

63. Tehát mindennek kapcsolatban kell maradnia az egyházi hierarchiával. Senki se merészkedjék saját maga szabályokat megállapítani és azokat akaratával másokra is rákényszeríteni. Egyedül a pápára, Szent Péter utódjára bízta rá az Úr, hogy az egész nyájat legeltesse, és vele együtt, az apostoli Szentszéktől függőségben, azokra, „kiket a Szentlélek püspököknek helyezett, hogy kormányozzák az Istennek Egyházát”. Egyedül az ő joguk és kötelességük, hogy vezessék a keresztény népet. Valahányszor tehát – ha kell üdvös szigorúsággal is – megvédelmezitek ezt a tekintélyeteket, Tisztelendő Testvérek, nemcsak kötelességeteket teljesítitek, hanem magának az Egyház Alapítójának akaratát hajtjátok végre.