(Megjelent a Szent Margit Lap 49., 50., 52. és 54. számában)
„Útmutató egy jó gyónáshoz” Miként ezt minden katolikus tudja, Krisztus húsvét estéjén, tehát feltámadásának napján, ajándékozta Egyházának ezt a nagy és fontos szentséget, mivel a szentgyónás a szellemi feltámadás, a Krisztus vérében való megtisztulás, a belső megújulás, a visszafordulás szentsége. Napjaink egyik kiváló teológusa, Prof. Dr. Georg May, röviddel ezelőtt egy előadásban a gyónást „elveszett szentségnek” nevezte. Ezzel azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ezt az isteni alapítást mára már csaknem elvesztettük; a modern klérus félreismeri, elárulja és majdnem mindenütt feladja. A gyónás szentségének ily végzetes feladása kétségtelenül összefügg a gonosz létének napjainkban történő tagadásával, a bűnök elbagatellizálásával és az erkölcsi gátlások feloldásával.
A Trienti Zsinat 14. ülésén kristálytisztán bemutatta a gyónás szentségének alapítását, szükségességét és a keresztség szentségétől való elhatárolódását: „Ha minden újjászületettben akkora lenne a hála Isten iránt, hogy állhatatosan megőrizné a keresztségben az Ő jótette és kegyelme által megkapott igazságot, akkor a bűnök bocsánatára a keresztségen kívül nem lett volna szükség más szentség alapítására. De mivel ‘a végtelenül irgalmas Isten’ (Ef 2,4) tudja, hogy milyen gyenge az alkatunk (Zsolt 102,14), azoknak is megadta az életre az üdvösség eszközét, akik a keresztség után újra a bűn szolgaságába és a sátán uralmába adják magukat, nevezetesen a gyónás szentségét, mely által a keresztség után elbukottak is részesülhetnek Krisztus halálának érdemeiben.
Már Szent Pál apostol így kiált hozzánk: „Engesztelődjetek ki Istennel.” (2 Kor 5,20) A szentgyónásban Istennel és a legközelebbihez, lényem legbensőbb részéhez való teljesen személyes kapcsolatról van szó, az én erkölcsi létem legutolsó alapjairól és összes következményeiről.
Ha jó gyónást akarunk, akkor úgy kell lelkiismeretünket átvizsgálnunk, mintha most és itt Isten bírói széke elé lépnénk, mintha az utolsó ítéletre kellene megjelennünk, és életünket kezdetétől végéig teljesen le kellene pörgetnünk. Milyen képet nyújtana lelkünk Isten végtelen tökéletességének, szentségének és igazságosságának fényében? Hogyan látná Isten lelkünket, hogyan néz az ki valójában? Hol vannak gyengéi, hibái, kudarcai és vétkei?
Ahhoz, hogy erkölcsi állapotunkat helyesen ítélhessük meg, elsősorban az igazság lelkéhez, a Szentlélekhez kell imádkoznunk, hogy lelkünket Isten világosságában lássuk – minden egyes gondolatot, minden egyes szót, minden egyes tettet; de nem csak a tetteket, hanem a mulasztásokat is; mert a keresztény életre való igyekezet hiánya, a keresztény tökéletességre való törekvés és a felebarát üdvösségére való lelkibuzgóság hiánya, különösen a felebaráti szeretet szolgálatában, nem nézhetők el. Valóban mostanra a mulasztásból eredő bűnök száma ugyanolyan magas és néha még súlyosabb, mint a megtett bűnöké. Milyen sok tud ezekből a hibás tettekből és bűnös mulasztásokból egy hosszú életen át összegyűlni! Milyen sok gyűlik össze belőlük akár egyik gyónástól a másikig is! Gondoljuk meg, hogy egy embernek napi átlag 50 ezer különböző gondolata támad – legalább is a tudósok ezt állapították meg kutatásaikkal. Nos, minden egyes gondolatnak megvan az erkölcsi minősége, ezért az vagy jó vagy rossz; vagy Istenre irányul vagy nem.
De előbb még egy megjegyzés: fontos, hogy a lelkiismeretvizsgálat során különbséget tegyünk kísértés, bűn és komoly bűn között. A kísértés még nem bűn. Sőt, a kísértés még érdemszerző is lehet számunkra, ha a hit erejéből ellenállunk neki, mert ekkor a kísértés csak erősíti lelkünket. Aki a világ, az ördög és a gonosz hajlamok elleni harcban Isten kegyelmével megállja helyét, az Teremtőjének, Megváltójának és Üdvözítőjének tiszteletét növeli, annak erkölcsi életfáján a gyökerek és ágak is megerősödnek.
1. Rajtam kívül más istened ne legyen A Tízparancsolat első parancsa Istenhez mint okunkhoz és célunkhoz, mint életünk Urához, mint tetteink bírájához és jutalmazójához és mint örök üdvösségünkhöz való közvetlen kapcsolatunkat érinti. Ezzel különös módon a hit, a remény és a szeretet három isteni erényét szólítjuk meg.
a) Hogyan állunk hitünkkel? Manapság sok ember él úgy, mintha Isten nem is létezne, megvetik és semmibe veszik Őt és parancsait; nyíltan és direkt még létét is megkérdőjelezik. De még ennél is gyakoribb a praktikus ateizmus – ez a borzasztó bűn! Megint mások nyíltan tagadják az isteni kinyilatkoztatás, mely a Szentírásban és az Egyház dogmáiban van lefektetve, egyes részeit. Semmibe veszik a Szentháromság titkát, kétségbe vonják az ősbűnt következményeivel együtt, tagadják Krisztus istenségét vagy az Úr valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, a szentmisének valódi áldozati jellegét, különösképpen mint engesztelő áldozatét, a katolikus papságot, a tisztítótüzet, a mennyországot, a poklot, az angyalok és az ördögök létezését, a Szűz Máriáról szóló dogmákat, azaz mindenkori szüzességét, szeplőtelen fogantatását, mennybevitelét. Nem akarják többé elhinni, hogy Krisztus egy Egyházat alapított, hogy a földön ez az egyetlen Isten által alapított, következésképpen Istennek egyedül tetsző vallás, és hogy ezen kívül nincs üdvösség. Az a téves vélemény, hogy minden vallás üdvösségre vezet vagy Istennek még tetsző is, objektív súlyos bűn a hit isteni erénye ellen.
A hitigazságok ezen nyílt tagadása mellett azzal is bűnt követünk el, ha a hitben nem képezzük magunkat tovább vagy hitellenes iratokat olvasunk és ilyen TV adásokat nézünk; ha nem mindent, különösképpen saját életünket és a világ egész történelmét nem Isten világosságában szemléljük, ha hagyjuk, hogy a mondén, liberális szellem többé vagy kevésbé megfertőzzön bennünket, és titkon vagy nyíltan az ezoterika, a reinkarnáció vagy a New Age mozgalom hívei leszünk; ha horoszkópot olvasunk, a spiritizmus gyakorlatait átvesszük vagy csodagyógyítók után futunk. De maga a pünkösdizmus is a hitben való jelentős hiányról árulkodik, csakúgy mint az üzenetek és jelenések utáni túlzott vágy is.
b) A remény isteni erénye ellen kétféle módon lehet véteni: először akkor, ha valaki vakmerően bizakodik üdvösségében. Az bizakodik vakmerően az üdvösségben, aki ennek eléréséhez nem teszi meg a szükséges erőfeszítéseket, nem használja azokat az eszközöket, nem lép arra az útra, melyek az üdvösséghez vezetnek. Ez a bűn nagyon elterjedt korunkban a „mindenki meg van váltva” tan – melyet egyes teológusok hirdetnek – és az általános üdv-optimizmus által; az emberek hagyják magukat elvakítani ezzel a farsangi dallal: „mi mind, mind, mind a mennybe jutunk”. A vakmerő bizakodás bűne mellett a különböző módon megnyilvánuló kétségbeesés bűnébe eshetünk. Van aki ezt mondja: úgyse használ semmi, ezt vagy azt a bűnt soha nem fogom tudni legyőzni, tehát inkább nem veszem a szentségeket és feladom az egész vallásgyakorlatot. Az ilyen ember kételkedik az üdvözülésben, holott Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön – sokkal inkább, mint ahogy mi akarjuk –, és a Mi Urunk Jézus Krisztus, aki irántunk való szeretetből halt meg a kereszten, üdveszközeivel, nevezetesen szentáldozatával, a szentségekkel és az imával a mennybe vezető kaput mindig nyitva tartja számunkra. Az Isten iránti bizalmat sérti meg az is, aki fölöslegesen, túlzottan aggodalmaskodik; keresztény szülők Istenbe vetett bizalmukban vállalnak sok gyermeket.
c) Hogyan állunk a szeretet isteni erényével, mely sokkal több, mint puszta emberi érzés? Valóban úgy tekintünk-e Istenre mint legfőbb jónkra, mely égbenyúlóan magaslik apa és anya, feleség és gyermek, fiútestvér és nővér, tulajdon és vagyon, üzlet és hivatás, e világ minden java és kincse fölé? Valóban mindennél előbbre való számunkra Isten? Megállnánk-e azt a próbát, melyet Isten Ábrahámtól elvárt, vagyis gyermeke feláldozását? Istenért az embernek mindent fel kell tudnia áldozni, saját életét is, miként ezt a mártírok megtették, kik a földi életet kevéssé becsülték, s hitük megvallását saját vérük ontásával koronázták meg. d) Az első parancsolattal kapcsolatban még meg kell említenünk Isten tiszteletének erényét. Egy kereszténynek magában kell hordania az imádás lelkületét, Isten jelenlétében kell élnie, és gondoznia kell magában az imádságos lelkületet. Ezt vagy azt a formulát futólag elmondani, ezt vagy azt a megszokott imádkozási formát betartani, túl kevés lenne; egy kereszténynek imádságos életet kell folytatnia. Neki magának kell élő imává válnia. A reggeli felkelés után elsőként térden állva kell felajánlania az új napot Teremtőjének és Megváltójának. Állandóan keresnie kell az Istennel való egyesülést, a megfeszített és feltámadt Jézussal való egyesülést, és életét élő istentiszteletté kell tennie. Mivel állandóan az ősbűn következményei és személyes hibái szorongatják, törekednie kell az áldozat lelkületére, az önmegtagadásra és önmaga vágyainak elfojtására.
Térjünk rá a második parancsolatra. Vétettem az isteni név tisztelete ellen átkozódással vagy káromkodással? Jézus Krisztusnak, az Ő szentséges édesanyjának és Egyházának korunkban oly elterjedt megcsúfolása írásokban, képekben és az úgynevezett művészetben rettenetes istenkáromlás; megszámlálhatatlanul sok ember terheli meg magát naponta különböző módokon ezzel a bűnnel.
A harmadik parancs megköveteli tőlünk a vasárnapi munkaszünetet és a vasárnap megszentelését, melynek figyelmen kívül hagyása miatt Isten Anyja La Salette-ben keserű könnyeket ontott. Az embernek e napon nem szabad szolgai munkát végeznie, hogy ne merüljön el a földiekben, az anyagiakban, az üzletben, és ne váljék az állathoz hasonló emberré (1 Kor. 2,14); ahhoz, hogy lelkét szabaddá tehesse Isten és a lelki dolgok számára, a szolgai munkát vasárnap abba kell hagynia. De a vasárnapi tilalom nem csak a szolgai munkát és az üzletet tiltja meg – a mai versenysport és kemény autótúrák is ellentmondanak e parancs betűjének és szellemének. Hiszen a vasárnapot Isten arra adományozta nekünk, hogy új erőt és energiát merítsünk belőle a következő hét feladataihoz.
Isten negyedik parancsa a gyermekek szüleikhez való viszonyát érinti. Ennek affektívnek és effektívnek kell lennie: affektív annyit jelent, hogy a szülőket teljes szívből tisztelni és szeretni kell; effektív, hogy ezt a tiszteletet és szeretetet tettekre kell váltani, azáltal, hogy engedelmeskedünk nekik, szolgálatot teszünk nekik és különösen öregségükben mellettük állunk. Tágabb értelemben mindazokat szülőknek nevezzük, akik velünk szemben lelki apaságban állnak, tehát tanárainkat, elöljáróinkat, lelki és világi területen és munkaadónkat is. Makacsság, szeretetlenség, ellenszegülés velük szemben bűnnek számít, de ugyanúgy bűnös dolog a jog szerinti tekintéllyel szembeni függetlenségi törekvés és megvetés. A szülőket bántalmazni vagy halálukat kívánni halálos bűn. Figyeljük meg, hogy ez a parancs elsőként foglal ígéretet magában!
Az ötödik parancsolat a felebarátunk iránti kapcsolatról szól. Tápláltam-e magamban haragot, gyűlöletet, ellenszenvet más emberek iránt, veszekedtem-e velük, megütöttem-e, megsebesítettem-e vagy más módon bántalmaztam-e valakit? Engedtem-e, hogy gyűlölet és bosszúvágy fejlődjön ki bennem, éltem-e ellenségeskedésben, talán még testvéreimmel vagy rokonaimmal is? Vétettem-e valakinek lelkileg rossz példa mutatásával, csábítással, a rossz helyeslésével vagy dicséretével?
Még néhány különösen súlyos megsértése az ötödik parancsolatnak: Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy az öngyilkosság nagyobb bűn, mint egy másik ember meggyilkolása, mert a természet törvényét nagyobb mértékben sérti meg; bár a beszámíthatóság kérdése, éppen a lelkibetegeknél ezen a világon soha nem válaszolható meg adekvát módon. Az azonban nagyon fontos, hogy az ilyennemű gondolatokat és kísértéseket energikusan legyőzzük.
9. Felebarátod feleségét ne kívánjad
Térjünk most rá a hatodik és kilencedik parancsolatra, melyek az ember erkölcsi nemiségére vonatkoznak. Ezen a területen különösen fontos a már említett különbségtétel a kísértés, ennek elégtelen visszautasítása és a szabad beleegyezés között.
Erkölcsileg elvetendő a sterilizálás vagy a fogamzásgátló szerek használata az egyik oldalon, a mesterséges megtermékenyítés a másik oldalon, mivel mind a három ellenkezik Isten rendjével, aki a házasságot az emberi nem szaporodására alapította.
10. Felebarátod házát, mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad
A hetedik és tizedik parancsolatban azt kell megvizsgálnunk, hogy eltulajdonítottunk-e idegen tulajdont, akár lopással, sikkasztással vagy üzleti csalással, de ide tartozik a felebarát tulajdona utáni rendetlen vágyakozás is.
Az vét a nyolcadik parancs ellen, aki hamis dolgot állít. Egy ilyen hazugság súlyos lehet, ha abból valakinek kára származik, ha például a bíróság előtti hamis vallomás téves ítélethozatalhoz vezet.
Még ma is vannak parancsolt böjti és absztinens napok, nevezetesen legalább Hamvazószerda és Nagypéntek. Amely országban a püspöki konferencia az év többi ünnepnapjára feloldotta a kötelező absztinenciát, ott erkölcsileg kötelezve vannak a hívek, ehelyett valamely más érezhető áldozatot magukra vállalni.
A gőg, az elbizakodottság és a kevélység a mai időkben különleges szerepet játszik, mivel az isteni jogokat tökéletesen elfelejtették, és helyette mindenütt az emberi jogokat hirdetik. Az önzés és a kényelemgondolkodás napjainkban a végtelenbe növekszik. A kritika-szenvedély a gőg következménye, csakúgy mint az akaratosság, az önszeretet és az érzékenység.
Különös figyelmet érdemel a jóra való restség szellemi területen, melyet némelykor még a hagyományhű katolikusok körében is megtalálunk. Sokan megelégszenek a vasárnapi misével, talán még a szentgyónást is elvégzik rendszeresen, de ennél tovább nem jutnak. Az apostoli buzgalom, a missziós gondolkodás, a hitben való továbbképzés, a földi rend átitatása keresztény ideákkal nem szívügyük. Nem törekednek eléggé az erények elnyerésére és a keresztény tökéletességre. A televízióideál tökéletesen tönkretette ezt a példaképet.
A továbbiakban még olyan dolgokat kell megemlíteni, melyek a szenvedélyek és a függőség területére tartoznak, mint például az alkoholizmus, a drogok, a játékszenvedély és a fiatalok komputerjátéka. Az alapos lelkiismeretvizsgálatnál mindenekelőtt az fontos, hogy erkölcsi nyomorúságunk gyökereit felfedezzük, a bűn lehetőségeit becsületesen bevalljuk, és az okokat megszüntessük. Ne ringassuk magunkat illúziókban. Szent Pál apostol egész sor bűnt sorol fel, melyek kizárják az embert Isten országából, vagyis a halált viszik a lélekbe: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5,19-20)
A bűnbánat szentségének második nagy, és az öt között legfontosabb része a bánat. Idézet a Trienti Zsinat 14. ülésének határozatából: „A bánat, mely a bűnbánó feladatai között az első helyet foglalja el, a lélek fájdalma, és az elkövetett bűntől való irtózás azzal az elhatározással, hogy mostantól fogva nem követünk el bűnt. A bánat lelkiállapota kezdetektől fogva szükséges volt a bűnök bocsánatának elnyerésére. Az emberben, aki a keresztség után elbukott, a bánat hozzátartozik a bűnök megbocsátásához való előkészülethez, mivel ez össze van kötve az isteni irgalmasságban való bizalommal és azzal a fogadalommal, hogy a bűnbánó minden mást is megtesz, ami a bűnbánat szentségének fogadásához szükségeltetik. Ezért a szent egyházi gyülekezet kijelenti, hogy a bánat nem csak a bűntől való jövőbeli tartózkodást és egy új élet megkezdésére való fogadalmat foglalja magába, hanem a múltbeli élettől való irtózást is a következő szavak szerint: ‘Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket!’ (Ez 18, 31) És aki többek között a szentek ezen kiáltásait átgondolja: ‘egyedül teellened vétettem, ami színed előtt gonosz, azt tettem’ (Zsolt 50,6), ‘elfáradtam a sóhajtozásban, éjjelente sírástól nyirkos az ágyam’ (Zsolt 6,7), ‘átgondolom előtted minden esztendőmet lelkem keserűségében’ (Iz 38,15); az könnyen belátja, hogy ezek a szavak az elmúlt évek mély megutálásából és a bűntől való nagy irtózatból származtak.” A bűn Isten ellensége, legfőbb ellenfele. A halálos bűn nem csak a kegyelem fényét oltja ki lelkünkben, hanem ha lehetséges volna, Istent is megölné. De bizonyos értelemben ez lehetséges is, és már meg is történt, hiszen ez volt Krisztus, a testté vált Isten halála. A mi bűneink szögezték Őt a keresztre. Mi megöltük Istent, a mi Atyánkat. Erről beszél Szent Pál, amikor azt mondja, hogy aki „egyszer már megízlelte az égi ajándékot, … aztán mégis elpártol, … újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle.” (Zsid 6,4-6) Nem létezik semmilyen koegzisztencia, semmilyen békés együttélés Isten és a bűn, fény és sötétség, Krisztus és Belial között. Igazságtalanságot követtünk el Isten ellen, az emberré lett Istent köptük szembe és ütöttük arcul; mi ítéltük Őt halálra. Következésképpen szívünknek a fájdalomtól meg kell hasadnia, legalább bensőnkben a bánat keserű könnyeit kell sírnunk.
Idézzünk fel néhány igaz bánatot a Szentírásból: Most mutassunk be egy példát a hamis bánatra: Júdás, egyike a tizenkettőnek, aki elárulta az Urat, mikor meglátta az eljárás kimenetelét, megbánta tettét: „visszavivé a harminc ezüstpénzt a papi fejedelmeknek és véneknek, mondván: ‘vétkeztem, elárulván az igaz vért.’ (Mt 27,3-4) Júdás tehát megbánja tettét, de mily más a vég nála, mint Péternél! Péter megbocsátást nyer, Júdás kétségbeesik, és kötélen végzi. Miben áll a különbség Péter és Júdás között, mikor mind a ketten megbánták, amit tettek? Péter a Mester iránti szeretetéből bánja meg bűnét; látja az igazságtalanságot, melyet az Úrral szemben elkövetett, és emiatt sír. Júdás egyedül saját maga miatt szégyenkezik. „Bánatát” megsértett önszeretete motiválja, nem más. Nem hatja át a természetfeletti bánat, még kevésbé az Isten iránt érzett szeretet. A megsértett hiúság taszítja végzetébe. Isten akarja bánatunkat, arra vár, hogy megbocsáthasson nekünk, mint ahogy egy földi apa vár büntetést érdemlő gyermekének megbocsátást kérő szavára. A Lukács Evangélium 15. fejezetében az Isteni Mester három példázatot mond el: a már említett tékozló fiúról, előtte az elveszett bárányról és az elveszett drachmáról. Az elkóborolt bárányról szóló példázatot ezekkel a szavakkal zárja: „Mondom nektek, hogy oly nagy öröm lészen mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, kiknek nincs szükségük bűnbánatra.” (Luk 15,7) És a második példázatban: „mondom nektek, hasonló öröm leszen az Isten angyalai közt egy megtérő bűnösen.” (Luk 15,10) Nagy öröm uralkodik tehát Isten és az Ő angyalai között azon bűnös miatt, aki visszatért az apa házába és egy bánattól megtört szív fölött. Miként már mondtuk, a bánat a döntő, a legfontosabb az egész gyónásban. Bizonyos körülmények között érvényesen gyónhat valaki anélkül, hogy minden bűnét bevallja; ha például gyengeség miatt nem képes mindent felsorolni, vagy akár, ha egy néma gyónásra jelentkezik, aki nem tudja bűneit bevallani, de bűnbánó lelkületét valamiképpen kifejezésre tudja juttatni megfelelő jelzésekkel, gesztusokkal vagy könnyekkel. Ilyenkor fel lehet őt oldozni, és Isten valóban megbocsátja bűneit. De bánat nélkül nem lehetséges a megbocsátás.
Aki bűneit őszintén megbánja, az teljesen magától is elhatározza, hogy a jövőben azt nem fogja elkövetni, és életét Isten parancsai és akarata szerint rendezi. Tehát az elkövetett kárt jóvá fogja tenni; egy ellenszenvet le fog győzni, egy ellenségeskedést meg fog szüntetni, egy bűnös kapcsolatot meg fog szakítani, a bűnre való lehetőséget el fogja kerülni; mivel, miként a szólás mondja, „aki a veszélyt kedveli, az elpusztul benne”. Például egy ápolónő nem segédkezhet sterilizációnál vagy abortusznál tovább, még akkor sem, ha emiatt foglalkozását fel kell adnia. Fiataloknak, akik abban a nagy veszélyben forognak, hogy vétkeznek egymással, nem szabad a továbbiakban egyedül találkozniuk. Egy alkoholista megfogadja, hogy azt az utat, mely a kocsma vagy bár mellett vezet, a jövőben kerülni fogja.
Ilyeténképpen felkészülve a bűnbánó belép a gyóntatószékbe. Mindenképpen hasznos korunkat, családi állapotunkat és utolsó gyónásunk idejét megadni. Ezek segítenek a gyóntatóatyának az elégtétel kiszabásánál vagy a tanácsnál, melyet adott esetben a gyónónak adni szeretne. Bűneinket egyszerűen, röviden és higgadtan kell megvallanunk; vagyis nem kell hosszan mesélni, teljes életrajzot vagy a helyzetet minden érdektelen részletével ecsetelni. Különösen akkor ügyeljünk a diszkrécióra, ha a nemi erkölcs elleni bűnökről van szó.
Vannak olyan bűnbánók, kik bűneikre mentségeket keresnek vagy megszépítik őket. Egy napon jött valaki, aki előadta, hogy mértéktelen volt az evésben, amit másik nap böjtöléssel egyenlített ki. Lopott valamit, de utána alamizsnát adott, ezek szintén kiegyenlítik egymást. Egyszer utálatos volt a szomszéddal, utána azonban szolgálatot tett neki, ez is kiegyenlíti egymást. Mire a gyóntatóatya ezt válaszolta neki: „Kedves barátom, a Jóisten teremtett téged, az ördög visz majd el; ezek szintén kiegyenlítik egymást.”
Gyónáskor kerülni kell minden hamis szemérmet, mely ilyen gondolatokat ébreszthet: „Mit gondol vajon a gyóntató rólam?” Ha valaki ebből vagy valamely más okból tudatosan elhallgat egy még meg nem gyónt súlyos bűnt, akkor annak gyónása érvénytelen lesz, azonfelül még súlyos szentségtörést is elkövet az illető. Inkább ezt kell mondanunk: „Nem pirultam, amikor a bűnt elkövettem, ezért most minden hamis szemérem nélkül be akarom vallani bűnömet.” A Trienti Zsinat nyomatékosan előírja, hogy súlyos bűnök esetén meg kell adni azok számát és körülményeit. Ha valaki nem emlékszik pontosan, akkor legalább a körülbelüli számot vagy azt az időszakot, melyben bűnös körülmények között élt, meg kell adnia. A bűn fajtájánál különbségek vannak; nem ugyanaz például, ha valaki egy áruházban lop vagy egy templomban egy szentségi tárgyat tulajdonít el. Az első esetben egyszerű lopásról van szó, a másodikban ehhez még súlyosbító körülményként hozzájön a szentségtörés bűne is. Az sem ugyanaz, ha valaki egy gazdagtól lop egy bizonyos összeget vagy egy szegénytől lopja el annak egész napi bérét. Hazugságot lehet mondani egy tréfában, de eskü alatt is, mely során egy harmadikat komoly kár ér. Egy egyszerű erkölcsi vétség nem ugyanaz, mint a házasságtörés vagy pláne a szodómia.
A vezeklés nagy fontossággal bír a gyónás szentségében. Miért? Mert e szentségnek része, és „ex opere operato” hat, vagyis a műből magából. Ennek következtében az a vezeklés, melyet a gyónással kapcsolatban szabnak ki, illetve végeznek el, sokkal magasabb értékkel bír, mintha ugyanazt a vezeklést a gyónás szentségén kívül hajtja végre valaki.
Az érvényes gyónáskor három dolgot engednek el nekünk: Miként már említettük, az Úr a lelki feltámadás, a keresztség utáni második mentőcsónak szentségét húsvéteste után alapította meg. Mi, katolikusok, gazdagon meg vagyunk áldva, boldogok és gazdagon jutalmazottak vagyunk ezzel a szentséggel. Fogadjuk tehát minél gyakrabban és a megfelelő belső lelki tartással. Még egyszer utalnunk kell a bűnbánat kimagasló értékére. A katolikus misekönyvben a különböző fogadalmi misék után sajátos egyházi imák vannak felsorolva, és ezen imák egyike éppen a bűneink miatt ontott könnyek adományáért könyörög. Ezzel a gyönyörű imával zárjuk a szentgyónásról, mint a lelkek tisztulásának és megújulásának, megvilágosodásának és megszentelődésének szentségéről szóló fejtegetést: „Mindenható és irgalmas Isten, ki szomjazó népednek a sziklából élő vízforrást fakasztottál: fakaszd kemény szívünkből is a töredelem könnyűit, hogy bűneinket megsirathassuk és értök a te irgalmadból a megbocsátást megnyerhessük.” És a csendes imádság így szól: „Ezt az adományt, kérünk, Urunk Istenünk, melyet felségednek bűneinkért hoztunk, tekintsd kegyesen és fakassz szemünkből könnyfolyót, hogy azzal a megérdemelt tűz lángjait elolthassuk.” És az áldozati imádság: „A Szentlélek Isten kegyelmét, Urunk Istenünk, öntsd kegyesen szívünkbe, hogy sóhajtásainkkal és könnyeinkkel bűneink szennyét letisztogassuk és az a te bőkezűségedből szerezze meg nekünk az óhajtott megbocsátást. A mi Urunk által…”
Ha még ezek után is nehezükre esik a gyóntatószékbe lépniük – és kinek nem esik ez nehezére! –, akkor tekintsenek fel a keresztre, hol minden a szeretet, az irgalom és a megbocsátás nyelvét beszéli: a kiterjesztett karok, az átfúrt lábak, a szélesre nyílt szív, a lehajtott fő, a kiöntött vér: bűnös lélek, mit kellene még tennem érted, amit nem tettem még meg?
|
vissza