(Megjelent a Szent Margit Lap 59. és 60. számában)
|
Ha valaki nyíltan és minden képmutatás nélkül követi el bűnét, abból még igazán nem következik, hogy kisebb a bűne vagy kevésbé ellenszenves a cselekedete, mint annak, aki ugyanezt a bűnt sunyin, alattomban, titokban követi el. Sőt! Aki sunyin vétkezik, az megszegi a törvényt, de a törvényről elismeri, hogy törvény és szégyenli is magát, mert megszegi. (Éppen ez a sunyiság bizonyítja a szégyent és a bűntudatot.) Aki nyíltan és tüntetőleg követi el ugyanazt a bűnt, az nemcsak gyakorlatban, hanem még elméletben sem ismeri el az erkölcsi rendet s még azt sem hajlandó megengedni, hogy neki szégyenleni, bánni vagy megjavulni valója van. Az előbbi emberi bűn, az utóbbi sátáni. Az előbbiek csak önmagukat teszik tönkre, az utóbbiak a közerkölcsöt és a társadalmi rendet is. Luther egyedüli és agyonhangsúlyozott érve mindig az volt, hogy a szüzesség úgyis „lehetetlen”. Mivel kétségtelen, hogy tisztasági fogadalmát (Luther) kényszer nélkül, önként és meglett érett fejjel tette le, megtartása alól egyedül azon a címen lehetne mentesíteni, hogy az, amire kötelezte magát, lehetetlen. Lehetetlenre ugyanis senki sincs kötelezve. Luthernek azonban ez egyetlen lehetséges mentségét se fogadhatjuk el, mert ha elfogadjuk, egyszer és mindenkorra koporsóba tettük a földön a nemi erkölcsöt. Meg kell engednünk még a házasságtörést és a válást is mindazoknak, akik hitvestársuktól elhidegültek és harmadik személy iránt lobbantak „ellenállhatatlan” szerelemre. Végül egyáltalán nem szabad követ dobnunk túlkultúrált társadalmunk homoszexuálisainak mind vészesebben szaporodó tömegére se, mert kétségtelen, hogy ha vannak emberek, akikre nézve a megtartóztatás lehetetlen, tehát bűntelen, akkor ők azok.
Tagadhatatlan történeti tény továbbá az is, hogy Luther a hazugságot is nem egyszer bűntelennek mondta, sőt tanácsolta. „Miért nem lehetne – mondta 1540. július közepén a hesseni tanácsosokkal Eisenachban tartott tárgyalásai folyamán – a jobb ügyért és a keresztyén egyház kedvéért egy jó erős hazugságot mondani? Szükséghazugságot, érdekhazugságot, mentegetésből mondott hazugságot, ilyen hazugságot mondani nem lenne Isten ellen.” Nem egyszer egyenesen rablásra és gyilkosságra izgat. Nem csak a fellázadt parasztok megölésére, mert ezt még valahogyan ki lehetne magyarázni, hanem a zsidók ellen is, pedig azok nem lázadtak fel. Felszólítja Németország minden keresztényét, hogy égesse fel a zsidók iskoláit és zsinagógáit, rombolja le házaikat, vegye el pénzüket és mint veszett kutyákat („tolle Hunde”) űzze ki az országból. Még ha antiszemiták vagyunk is, ez egy kissé még akkor is sok. (Walch: Luthers Werke XX, 2478, 2500.)
Még alkalmatlanabbnak mutatkozott azonban Luther az evangélium hirdetőjének és képviselőjének szerepére Hesseni II. Fülöp (1504–1567) esetében. E tartomány-gróf, kiben ijesztő erkölcstelenség lakott és ki korán Luther követője lett, már protestánsságának elején a többnejűség megvalósításának gondolatával foglalkozott. Saját bevallása szerint egész házasélete alatt a leghosszabb idő, amely alatt a házassági hűséget meg nem szegte, három hét volt. Mikor végül 1539-ben vérbajos is lett, elhatározta, hogy „szolidabb” életet fog élni és hogy ez még az ő érzékisége mellett is lehetséges legyen, törvényes felesége, György szász herceg leánya, Krisztina mellé, kivel akkor már 16 éve élt házasságban s kitől akkor már 8 élő gyermeke is volt, „törvényes” házasságra lép még testvérének, Erzsébetnek, 16 éves udvarhölgyével, von der Sale Margittal is, aki nagyon tetszett neki.
A feltételek ugyancsak szigorúaknak, sőt egyenesen teljesíthetetleneknek látszanak, Fülöp azonban elfogadta, sőt – csodák csodája – még teljesítette is őket. (Jellemzően látható ebből, mily erkölcsök uralkodtak a reneissance kori Itália bűneit oly hévvel ostorozó német protestantizmusban már akkor is, mikor ez a protestantizmus még csak kezdeti korában volt s így a tiszta erkölcsöket még legjobban elvárhatnók tőle!) Saller György, augsburgi orvos közvetítésével legelőször Butzer beleegyezését sikerült megszereznie s még 1539 novemberében az ő közvetítésével Lutherhez és Melanchtonhoz fordult. A jövendő császárválasztáson való támogatás ígéretével és egyéb koncokkal (Magdeburg-i érsekség, Clave-i hercegség) a szász választót is sikerült megnyernie, sőt még a reformátorok válaszának megérkezése előtt (dec. 11.) feleségével, Krisztinával is sikerült elintéznie a dolgot. A szerencsétlen asszony beleegyezését adta, hogy mellette még egy második feleség is legyen, megígérte, hogy sem császárhoz, sem királyhoz, sem fejedelemhez, sem senki máshoz e miatt sem nyíltan, sem titokban panasszal fordulni nem fog és a második feleséget bántani vagy sértegetni nem fogja. Mindezt azért tette, mert bebizonyították neki, „dass es wider Gott nicht sei”, hogy a dolog nincs Isten ellen. (Corp. Reform 3,884.)
Már közelgett az esküvő napja, amikor maga a mennyasszony is aggályoskodni kezdett. Az ő kétségei eloszlatására Lenning János, Fülöp udvari prédikátorainak egyike, külön iratot szerkesztett „an die ehrbare, tugendhafte Jungfrau und geliebte Schwester in Christo Margareta”, melyben „a tiszteletreméltó és erényes szüzet és Krisztusban szeretett leányát, Margitot” a Szentírásból vett érvekkel (Eszter és Abigail példájával) igyekszik a kétnejű házasságra felbátorítani. Fülöp ezenkívül elküldte hozzá a szász választófejedelem s Luther és Melanchton beleegyezését, egyúttal pedig azt az üzenetét, hogy ha tovább is vonakodik, nyilvánosságra fogja hozni összes eddigi szerelmesleveleit, úgy hogy ezek után már senki sem fogja őt elvenni. Úgy látszik, hogy ennek a „tiszteletreméltó és erényes szűznek” is lehetett egy és más a füle mögött, mert a fenyegetés használt s most már nem volt akadálya annak, hogy az esküvő 1540. március 4-én a Fulda melletti Rotenburgban végbe ne mehessen. Az esketést Dionysius Melander, hesseni udvari prédikátor végezte (egy hitehagyott pap, ki akkor már szintén a harmadik asszony oldalán élt anélkül, hogy az első kettőtől elvált volna). Jelen voltak Butzer, Melanchton és Eberhard von der Thann. Melanchton még beszédet is intézett „az ifjú párhoz”, melyben arra szólította fel a tartománygrófot, hogy hálából a pótfeleség engedélyezéséért („für das Indult der Zufrau”) gondoskodjék bővebben, mint eddig a lutheránus lelkészekről és iskolamesterekről. Azonban a különös dolog hamarosan kiszivárgott. Amiként VI. Sándorról is százszor akkora bűnöket beszéltek és hittek, sőt hisznek ma is az emberek, mint amekkorákat valóban tett, ilyenformán járt most Hesseni Fülöp is. A környéken nemcsak azt beszélték, hogy két felesége van és ezért Luther jutalmul egy hordó bort kapott tőle, hanem még azt is, hogy törvényes feleségét elevenen befalaztatta és hogy nemcsak Margittal, hanem Margit húgával is bűnös viszonyt folytat. A szász választó a legnagyobb titoktartásra utasította Fülöpöt s tudtára adta, hogy ha a dolog nyilvánosságra jut, nem lesz módjában pártjára állni. Butzer pedig, Luther és Melanchton után a leghíresebb reformátor, július 8-án azt tanácsolja a tartománygrófnak, hogy közjegyzők és tanúk előtt írasson alá Margittal egy nyilatkozatot, hogy ő nem feleség, hanem csak „Konkubine”, „amilyet Isten az ő kedves barátainak (az ószövetségben) engedélyezett”. Ezt is megtaláljuk még Butzer levelében: „Ha Kegyelmességed a hazudozást, úgy mint tanácsoltam, naponként nem használná, már régen sok bonyodalmat okozott volna. Az angyaloknak és szenteknek nem egyszer távol kell tartaniok a világot az igazság megismerésétől. Ezzel tele van a Biblia.”
De maga Luther sem volt sokkal különb Butzernél, sőt mivel nem olyan nyílt, mint ez, kétszínűségével még ellenszenvesebb. Neki június 20-i levelében adja tudtul a tartománygróf a dolog kitudódását s azt a reményét fejezi ki, hogy ha miatta a császár vagy a király vagy bárki előtt kellemetlensége lenne, Luther bizonyára hűen és keresztyénileg mellette fog állni. Luther azonban hidegen csak azt hajtogatja, hogy a dolgot a nyilvánosság előtt le kell tagadni és evvel a tipikusan kétszínű okfejtéssel érvel: „Ami titokban igen, az nyíltan nem lehet igen, másképp a titkos és a nyilvános mindegy lenne, ami pedig mégse lehet. Ezért a titkos ‘igen’-nek nyilvános ‘nem’-nek kell maradnia és megfordítva.” Az elmondott dolgok a legbiztosabban megállapított történeti tények, melyek valóságát senki hozzáértő kétségbe nem vonja. Az eredeti történeti dokumentumokat, melyek a kasseli levéltárban találhatók, Heppe adta ki „Urkundliche Beiträge zur Geschichte der Doppelehe des Landgrafen Philipp von Hessen” címen Niedner Zeitschrift für historische Theologie-jában 1852. II. 262–283. lapon. Luther levelei De Wette-Seidmann: Luthers Briefe című Berlinben 1825–1828. megjelent mű VI. kötet 263–266. lapján, Fülöp tartománygróf levelei pedig Lenz: Briefwechsel Landgraf Philipps… in der Publikationen aus der kgl. preuss. Staatsschreiberei (Leipzig 1880. I. 36l–363. lap) című műben találhatók.
Azon, kivált protestáns olvasóink részére, akik most hallanak először a dologról és ezért szinte hihetetlennek látszik nekik, bizonyítékul hivatkozunk Meyers Konversations lexikonjára, amely köztudomásúlag olyan messze áll a katolicizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, hiszen az „evangelisch”-t sorrendben mindig előbb közli, mint a „katolisch”-t, a pápát mint Szent Péter „állítólagos” utódját emlegeti, Luther életrajzát pedig azzal kezdi, hogy „gazdag szívéből még ma is az áldás özöne árad”. Azonban Hesseni Fülöp kettős házasságát, és hogy erre Luther engedélyt adott neki, és hogy utána arra bíztatta, hogy tagadjon le mindent („stark zu lugen raten liess” = azt ajánlja, hogy erősen hazudjon), még ez a mű is megemlíti Luther életrajzában azzal a megjegyzéssel, hogy „in diesem Handel zeigt sich L. von seiner schwächsten Seite” (ebben a történetben Luther leggyengébb oldaláról mutatkozik meg).
Kétségbeejtő az az ítélőképesség-hiány és logikátlanság, mellyel egyes felekezeti írók prófétájuk becsületét még ebből a piszokból is – melynek történelmi valóságát el kell ismerniök – tisztára mosni iparkodnak. Hesseni Fülöp mégis rokonszenvesebb jellem – mondják – mint a katolikus grófok, mert neki bűneiben legalább lelkiismereti aggályai voltak s miattuk folyamodott a nyílt és vallásilag megáldott kétnejűséghez, míg a katolikus grófok minden lelkiismeretfurdalás nélkül élik erkölcstelen életüket. Épületes kis eset. A reformáció egyik oszlopa a kezdő protestantizmus „frommer Herren und Regenten” egyike, akikre az „arme elende Kirche Christi” Luther szerint annyira rászorul, magának Luthernek engedélyével a meglévő mellé „Zufrau”-t vehet magához, hogy „erkölcsösen” tudjon élni, s nejét újra meg újra ne legyen kénytelen megcsalni. S az eredmény az lett, hogy utána a Frau-t és a Zufrau-t együtt csalta meg!
A második Luther-mentő kísérlet, mely annyiban kissé logikusabb az előbbinél, hogy legalább a tárgyhoz szól s nem Hesseni Fülöpöt, hanem Luthert menti, a következő: Luther a kétnejűséget csak mint kisebb rosszat a nagyobb rossz, az erkölcstelenség (Hurerei) elkerülésére ajánlotta Hesseni Fülöpnek. Harmadszor kétségtelen, hogy huszonötöt érdemel az a lelkiatya, aki a hozzá fordulónak a rossz helyett nem a jót, hanem a kisebb rosszat ajánlja. Mit érdemel azonban akkor az a Luther, aki a kisebb rossz helyett egyenesen a nagyobb rosszat tanácsolja?!
Luther őszintén meg volt győződve, hogy a többnejűség a Szentírással, tehát a keresztény erkölcsi törvénnyel nem ellenkezik. Ebben tévedett, de tévedése nem jellembeli, hanem értelmi tévedés volt s jellemére ez árnyékot nem vet – hangzik a további szépítő érvelés.
Akár tévedett Luther értelmileg is, akár nem, annyi egészen kétségtelen, hogy Hesseni Fülöp esete elsősorban jellembeli hibáját, erkölcsi hibáját mutatja. Olyan „reformátor” mellett, amilyennek Hesseni Fülöp esetében Luther mutatkozik, maradhatok továbbra is protestáns akkor, ha nekem a vallás mellékes dolog vagy legalább is nincs annyira fontos, hogy miatta bizonyos kellemetlen formaságoknak – például a törvényes áttérésnek – magamat alávessem; megmaradhatok protestánsnak akkor is, ha szerintem a vallás semmi más, mint családi szokások és tradíciók ápolása, melyeket mint gyermekkori emlékeket és a családi körben megszokott dolgokat szeretek és tőlük megválni nem akarok; megmaradhatok protestánsnak akkor is, ha vallásomban semmi mást nem látok, mint anyagi és közéleti érvényesülésem köteles előmozdítóját, mert a felekezeti szolidaritás által vallásom és hittestvéreim engem a másvallásúak előtt mindenütt és mindenben támogatnak olyformán, mint hajdan a szabadkőművesek páholytestvéreiket; ragaszkodhatom protestáns vallásomhoz akkor is, ha még a vallás rendeltetését itt e földön, nem a túlvilágon keresem, és ha vallásomat azonosnak tartom azzal az északi fajjal, amely tagjait az anyagi jólét és kultúra legmagasabb fokára emelte széles e világon mindenütt s így én a protestánsban egy, a katolikusnál magasabbrendű embert látok. (De ilyen felfogás mellett okosabb lenne akkor inkább zsidóvá lennem, mert ez a vallás sokkal inkább azonos egy másik, még élelmesebb fajjal, mely tagjait az anyagi jólét és kultúra még magasabb fokára emelte és ott is tartja széles e világon mindenütt.) Nem maradhatok azonban tovább egy percig sem protestáns akkor, ha nemcsak anyagi, hanem lelki igényeim is vannak, ha vallásomban igazságot látok és keresek s egyedüli vagy legalábbis fő céljának azt tartom, hogy engem erkölcsileg és jellemileg tökéletesítsen s végül Urammal és Istenemmel az örökkévalóságban egyesítsen. Ennek a vallásnak, ilyen vallásnak nem lehetett alapítója olyan ember, mint Luther. De újjáalapítója sem!
|
vissza