Legutolsó (2001-ben), Görögországban tett útja során II. János Pál pápa Athénban „beismerő vallomást” tett a katolikusok azon bűneiről, melyeket a keresztes hadjáratok során követtek el. „Konstantinápoly – mely oly sokáig volt a kereszténység keleti bástyája – szörnyűséges lerombolására gondolok”, mondta a Szentatya beszédében. „Tragikus, hogy a támadók, kiknek valójában a keresztények Szentföldre vezető útját kellett volna biztosítaniuk, saját hittestvéreikre törtek. Az a tény, hogy ezek latin keresztények voltak, a katolikusokat mély bánattal tölti el.” Ezzel kapcsolatban a pápa „bocsánatot kért az Úrtól azokért a múltbeli és jelenlegi szituációkért, melyekben a katolikus Egyház fiai és leányai tettekkel vagy mulasztásokkal ortodox testvéreik ellen vétettek”.

A Tagespost 2001. május 8-i számában Guido Horst dicsérő szavakkal kommentálta az ortodoxokkal szembeni pápai viselkedést, melynek során a pápa „vezeklő zarándokként megy a latin kereszténység ősellenségéhez csakúgy, ahogy a zsidók közé Jeruzsálembe is vezeklő zarándokként ment”. Majd így folytatja Guido Horst: „Vannak olyan katolikusok, kiknek már sok a pápa állítólagos ‘mea-culpa kényeskedése’. Akkor ezek nevezzenek meg egy alternatívát. És ne tegyenek úgy, mintha a nyugati kereszténység történelme a testvériség és a tevőleges felebaráti szeretet történelme lett volna. Azoknak az európaiaknak, kik elfelejtették a tradíciót, kik számára a történelem a francia forradalommal kezdődik, talán furcsán hat, hogy Konstantinápoly véres elfoglalása a keresztesek által az ortodox lelkekben még mindig ég. Azonban Istennek hála olyan pápánk van, aki történelmien gondolkodik – és meg meri tenni az első lépést…”

Bevalljuk, hogy mi is azok közé a katolikusok közé tartozunk, akiknek a pápa „mea-culpa kényeskedése” túl messze megy. És egy alternatívát is meg tudunk nevezni! De mielőtt ezt megtennénk, röviden meg akarjuk vizsgálni, mennyire gondolkodik II. János Pál pápa valóban „történelmien”.
     Ehhez arra van szükség, hogy röviden foglalkozzunk a szóban forgó negyedik keresztes hadjárattal, melynek során a keresztesek 1204-ben kifosztották és messzemenőig lerombolták Konstantinápolyt.
     A pápai trónon III. Ince ült ekkor, akinek egész pontifikátusát a „keletért való aggodalom” uralta, miként ezt Dr. Hans Wolter SJ professzor Jedins-ben a „Handbuch der Kirchengeschichte” (Az egyháztörténelem kézikönyve) című könyvében írja. „A gregorián elképzelések örökségeként a pápában több vágy egyesült: a latin és a görög egyházak újraegyesítése, a szent helyek biztosítása illetve a keresztes államok elveszett területeinek visszaszerzése, a nyugati fejedelmek egymás közötti és területükön belüli békéje”. II. János Pál pápa tehát nem az első pápa, aki az ortodoxokkal való újraegyesítésre törekszik és békéért fáradozik.

Mivel ezidőben a jeruzsálemi királyság a Szentszék vazallus állama volt, Rómának még segítségnyújtási kötelezettsége is volt Jeruzsálemmel szemben. Mindezt átgondolta a pápa, amikor 1200-ban, mely év előnyösnek tűnt egy ilyen vállalkozásra, egy keresztes hadjárat előkészületeit megkezdte. Ebből az alkalomból III. Ince levelet írt III. Alexiosz Angelosz bizánci császárnak. Ebben a pápa a keresztény nép nevében arról panaszkodik, hogy a császár nem veti alá magát Rómának, és nem segít a jeruzsálemi királyságnak, és hogy a görög egyház elszakadt Rómától és önállósodott. A pápa tevőleges segítségre szólítja fel a császárt a „terra Christi” (a Szentföld) javára, és arra kéri, hogy a görög egyház ismét béküljön ki a Szentszékkel. III. Ince tehát ezt a keresztes hadjáratot egyúttal azzal a reménnyel kötötte össze, hogy a Szentföldért folytatott közös harc a keleti egyházat ismét egyesíti Rómával.

Mivel a szárazföldi utazás nem volt lehetséges, a kereszteseknek hajókra volt szükségük, melyek a Közel-Keletre szállítják őket. Mivel Genova és Pisa háborúskodás miatt nem volt képes elegendő hajót kiállítani, 1201-ben hat lovag, köztük Villehardouin, ezen események krónikása, egy szerződésre szóló meghatalmazással Velencébe ment, mely 200 hajós flottát tartott fenn. Heinrich Dandolo velencei dózse, ekkor már 84 éves aggastyán, miként erről nekünk Dr. Johann Baptist v. Weiss „Weltgeschichte” (Világtörténelem) című könyvében beszámol, 1173-ban Konstantinápolyban követként hajthatatlanul lépett fel Velence jogaiért, mire a bizánci császár „egy izzó lemez elétartása” által megvakíttatta. A későbbi dózse azóta vak volt, mint egyesek mondják, de legalábbis „nagyon gyenge látású”, ahogy más krónikások állítják. „Ettől kezdve Velence hatalma és dicsősége, és a görögök elleni gyűlölete erős lelkének szenvedélyéve vált”, írja Weiss.
     Dandolo megígérte, hogy 85 ezer rajnai ezüst márkáért egy évig elegendő hajót és ellátást bocsát a keresztesek rendelkezésére. Ezenkívül a Velencei Köztársaság 50 hadihajóval akart saját költségére a vállalkozásban részt venni, természetesen azzal a feltétellel, „hogy minden szárazföldi és tengeri zsákmányt elosztanak a velenceiek és a keresztesek között”.

III. Ince pápa beleegyezését adta a keresztesek és velenceik között létrejött megállapodáshoz, mindazonáltal egy pápai legátust is küldött, akinek kísérnie kellett a keresztes hadat. Ugyanis attól félt, hogy „a kereszteseket eltérítik céluktól, és nem ok nélkül”, ahogy ezt Weiss megjegyzi. Weiss Hurter történészt idézi a következő szavakkal: „Lett volna a kereszténység fejeinek annyi hatalmuk, mint amennyire akarták, hogy a hercegek és bárók mellékszempontjai egy cél érdekében feloldódjanak, meg tudták volna törni Mohamed hatalmát, és nem hullott volna haszontalanul annyi keresztény vér. A pápákat nem terheli felelősség, se azért nem, hogy a keresztesek gyakran más célokat követtek, mint azok, amelyekért elindultak, se azért, hogy ezeket a célokat nem érték el.”

Mikor 1202-ben összegyűltek Velencében, hogy a hadjáratot elkezdjék, a kereszteseknek még nem volt meg a teljes követelt összeg. „Akkor a dózse kijelentette, hogy a keresztesek a még hiányzó pénzt meg tudják szolgálni, ha a Zára-i városköztársaságot, mely Velence ellen tengeri rablást követett el, elfoglalják.” (Weiss) A keresztes csapat ki volt szolgáltatva a velenceiek feltételeinek, így ostrom alá vették Zárát, holott a várost keresztények lakták, és a magyar király, akinek Zára a tulajdona volt, maga is felvette a keresztet. III. Ince pápa nyomatékosan megtiltotta ezt a visszafoglalást és kiközösítette Dandolo dózsét, ami azonban a dózsét igen kevéssé zavarta.
     „De még ezután sem ment a had Egyiptom felé”, írja Weiss, „holott éhínség és pestis megtizedelte az ottani népességet, és így kedvező helyzetet teremtett a bevételre”. Ennek az oka Sváb Fülöp király sógora, IV. Alexios, a bizánci császár, II. Izsák Angelosz – akit 1195-ben bátyja, III. Alexios Angelosz taszított le a trónról – fia volt. Alexios megígérte, hogy „Konstantinápoly meghódításáért 200 ezer ezüst márkát és a velenceieknek külön még 30 ezer márkát fizet”. (Weiss) Ezenkívül kilátásba helyezte támogatását a keleti egyház újraegyesítéséhez Rómával és a pápai fönnhatóság elismerését, valamint részvételét a Szentföld visszafoglalásában és védelmében. „Némely ellenvetés és a pápa figyelmeztető írása ellenére a keresztesek többsége hagyta magát rábeszélni e tervre”, így Wolter.

A keresztes hadsereg 1203. június 23-án ért partot Konstantinápollyal szemben az ázsiai oldalon. „Minden vitézségük mellett sem tudták volna soha bevenni a várost, véli Weiss, ha Alexios császár könnyelműen nem mulasztott volna el mindennemű előkészületet: a flottát eladták vagy elkorhadt, a baranger, az idegenekből álló testőrség élén tehetetlen tisztek álltak.” 9 nap múlva a császár békét, élelmet és pénzt ajánlott a kereszteseknek, ha minél hamarabb eltávoznak; ha nem, úgy megsemmisíti csapatukat. Ugyanekkor a keresztes oldalról azt követelték, hogy a trónbitorló hódoljon meg Izsáknak és fiának, Alexiosnak, aminek ellenében hajlandók kegyelmet és ranghoz illő bevételt biztosítani számukra. A fiatal Alexiost végigvezették Konstantinápoly falai mentén és felszólították a görögöket, hogy űzzék el a trónbitorlót és ismerjék el a jog szerinti császárt, különben el vannak szánva arra, hogy „annyi rosszat tegyenek velük, amennyit csak lehet”.
     Mikor erre semmilyen válasz nem jött, három oldalról megtámadták a várost. Weiss megjegyzi: „Konstantinápoly még sokáig tarthatta volna magát, de III. Alexios gyávasága meghozta a döntést. Éjszaka hajón elmenekült a császári ékszerekkel és tíz mázsa arannyal.” Erre a nép kiszabadította a tömlöcből az öreg Izsákot és visszaültette a trónra. Izsák császár elismerte azt a szerződést, melyet fia, IV. Alexios a keresztesekkel kötött, még akkor is, ha a feltételeket „keménynek” nevezte. „Öröm és békülékeny hangulat uralkodott a görögöknél és a kereszteseknél, akik a császár kívánságára Galatánál táboroztak le, és hogy ne keveredjenek azokkal vitába; ajándékokat és élelmiszert bőven osztottak szét”, így Weiss. „A császár társuralkodónak nevezte ki fiát, akit ünnepélyes keretek között koronáztatott meg, majd egy III. Ince pápának szóló levélben megígérte, hogy aláveti magát neki, mint a régi római császárok”. Mikor a keresztesek tovább akartak utazni a Szentföldre, Alexios megkérte őket, hogy maradjanak még, mivel saját és apja helyzete még nagyon ingatagnak tűnt számára, mivel „a két császárt a nép alaposan meggyűlölte, mióta a szerződés feltételei ismertté váltak”. „A görög papság felháborodott a Rómával való kapcsolaton, a pápa zsarnokságán, és hogy a fiatal császár, méltóságát feledve együtt tivornyázik az otromba eretnekekkel, és arany homlokpántját levetve azok lompos filckalapját veszi fel. Mikor a pénzhiány az egyházi edények – még a Hagia Szofia templom szent edényeinek – beolvasztásához vezetett, a gyűlölet olyan fokot ért el, hogy a császárnak vagy alattvalóival, vagy a frankokkal szakítania kellett”. (Weiss)

Ehhez jött még egy szerencsétlen tűzeset, melyet néhány frank okozott, kik „túlbuzgalmukban” a törökök konstantinápolyi mecsetjét és áruraktárát akarták kifosztani. Mikor a törökök görög támogatással védekezni kezdtek, a frankok visszavonulásuk fedezésére tüzet dobtak egy házra, melyet egy szélvész gyorsan szétterjesztett, s az így terjedő tűz a város nagy részét jóvátehetetlenül elpusztította. A hangulat tehát már forrponton volt, mikor a keresztesek követséget küldtek a császárhoz, „kik még ebben a pillanatban is egyenetlenek és egymásra féltékenyek voltak, azzal a makacs figyelmeztetéssel, hogyha az összes feltételt nem teljesítik gyorsan, a méltóságokat minden módon megtámadják. A görögök pimasznak találták ezt a beszédet, és ezzel megkezdődtek az ellenségeskedések”. (Weiss)

Ekkor felkelés tört ki, melyben a fiatal Alexiost, ki még a keresztesekhez fordult segítségért, megfojtották. Atyja, Izsák nemsokára belehalt a fia kegyetlen halála felett érzett bánatába. A trónkövetelőt, Murtzuphlos-t, 1204 februárjában V. Alexios néven császárrá koronázták. Ez a kereszteseket felbőszítette a bizánciak ellen, s mikor a püspökeik is kijelentették, hogy harcuk igazságos, felkészültek a város elleni harcra. Ez mindenképpen merész elhatározás volt, hiszen egy 500.000 főnyi lakosság túlerejével álltak szemben, mely könnyedén kiállíthatott volna egy 40.000 főnyi hadsereget, míg az ő seregük mindössze 20.000 főt számlált.
     1204 márciusában mindkét oldalon megkezdődtek a harci előkészületek, április 9-én pedig kitört a harc. A keresztesek már április 12-én be tudtak nyomulni a városba. „Az első keserűségben a görögöket juhokként mészárolták le”, írja Weiss. „Megint tűz ütött ki, megint egy egész városrész lett a lángok martaléka. Murtzuphlos elmenekült. Egy sietségben kikiáltott császár, Theodor Laskaris, szintén szökésben kereste a maga boldogulását, mire a görögök elcsüggedtek. Ujjukkal a kereszt jelét formálva térden állva védtelenül könyörögtek irgalomért a bevonuló Montserrat-i Bonifáchoz. A hadvezéreknek a fegyelem és a rend megtartására irányuló igyekezete ellenére, a harcosok keresztesekhez méltatlan tettekkel becstelenítették meg magukat.”

Ami ezután történt, az emlékeztet Jeruzsálemnek 70-ben a rómaiak által történt elpusztítására, mikor a cézár szintén nem volt képes többé katonái összes vadságának durva kirobbanását irányítani, és így tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy egy infernoban minden elpusztul. „Asszonyokat becstelenítettek meg, védteleneket raboltak ki és gyilkoltak meg”, számol be a történtekről Weiss. „III. Ince joggal panaszkodott, hogy a harcosok semmilyen szentséget, semmilyen kort és nemet nem kíméltek, hogy mind az előkelők, mind a szegények tulajdonát elrabolták, sekrestyéket feltörtek, kereszteket, képeket és ereklyéket magukkal hurcoltak.” „Hiába – írja tovább Weiss – mondták ki a kiközösítést a püspökök mindazok fölött, akik a templomokat vagy Istennek szentelt személyeket kifosztottak. Magát a Hagia Szofiát is kirabolták és orgiákkal megszentségtelenítették, egy züllött szajha táncolt az oltár előtt és gúnyolta a pátriárkát féktelen dalokkal. Még papok is loptak, mégha ereklyéket is, és nem pirultak semmilyen csel, semmilyen csalás miatt sem, ha hazájuk kolostorát vagy templomát ilyen kinccsel gazdagítani tudták.”

Weiss beszámolója szerint csak néhány nap múlva sikerült a vezéreknek megint „helyreállítani a hadfegyelmet, de csak halálos ítéletek árán”. Ezt követően megtisztították a Hagia Szofia templomot és szétosztották a zsákmányt, valamint császárt választottak. Az új latin császárság, „Romania”, császára Flandria grófja, Balduin lett. Mivel ez frank volt, a „képviseleti arány miatt” egy velenceit választottak pátriárkává. „Így esett el a bizánci birodalom 20.000 kalandor előtt”, készít mérleget Weiss. „Egy latin császárság, egy Romania császárság, egy új Francia lépett a helyére. A győzteseknek mind az önbizalma, mind a legyőzöttek iránt érzett megvetése nagy volt. Mindazonáltal az új birodalom támasztékai gyengék voltak”, amiért is fennállása nem volt tartós.

III. Ince pápa az „Egyháztörténelem kézikönyve” szerint „az új császár első jelentésekor beleegyezését adta a Bizáncban kialakult helyzethez, de a Konstantinápoly kifosztásáról szóló pontos hírek hallatán mélységesen felháborodott. A pápa, aki államférfiként végzetes következményeket sejtett, élénken protestált” és keményen elítélte az eljárást. Persze végül nem maradt más hátra számára, mint a történteket befejezett tényként elfogadni. „Visszavonta a kiközösítést, megengedte a kereszteseknek, hogy még egy évet a bizánci birodalomban szolgáljanak, és csak azt a kívánságát fejezte ki, hogy a görög egyház a rómaival egyesülve a két fogságban sínylődő nővért, Alexandriát és Jeruzsálemet a szolgaság markából kiszabadítsa”, így Weiss.

Ha tehát a történelmi tényeket szem előtt tartjuk, a dolgok mégis csak másképp néznek ki. Mindenek előtt egyet lehet egészen világosan észrevenni: ha valakinek valóban semmi oka arra, hogy ezekkel az eseményekkel kapcsolatban bocsánatot kérjen, akkor az a pápa! Még akkor is, ha a kereszteseket kegyetlen eljárásukért természetesen semmilyen módon nem lehet felmenteni, azt látni kell, hogy magát Bizáncot és mindenek előtt a görög papságot sem kevés részben terheli a felelősség, hogy a helyzet egyáltalán ilyen messzire jutott – Velence dicstelen szerepléséről az egész ügyben már nem is beszélve. Összességében nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy istenítélet történt, különösen, ha Konstantinápoly lerombolását Jeruzsálem 70-es elpusztításával hasonlítjuk össze.

Gondolkodna tehát a pápa valóban „történelmileg”, ahogy ezt Guido Horst véli, akkor e régi eseményeket tényleg nagyon sajnálnia és felpanaszolnia kellene, de semmi esetre sem szabadna pápai minőségében bocsánatot kérnie. Ehelyett – és itt azt az alternatívát adjuk meg, melyet Horst úr hallani akar tőlünk – a történelmi igazság iránti tiszteletből és a pápai hivatal és az Anyaszentegyház iránti hűségből elődét, III. Incét védelmébe kellett volna vennie. Amit mi, katolikusok joggal várunk el egy pápától az az, hogy ő a katolikus Egyházat és az igazságot védje és védelmezze, és nem az, hogy közkedvelt előítéleteket és korszellemű történet-hamisításokat szolgáljon ki. Ez ráadásul még teljesen az ökumenizmus szellemében történne, mely csak az igazságon alapulhat, nem pedig a korszellemnek adott hamis engedményeken.