„Meglásd, ezt senkinek se mond” (Mt 8,4)

A mai szent evangéliumi szakasz Megváltónk irgalmas szívéről két tanúbizonyságot is feljegyzett. Az egyik szerint egy poklost, tisztított meg s adott vissza az emberi társadalomnak, és az emberi társadalmat ő neki; a másik szerint egy jóindulatú pogány százados szolgáját gyógyította meg Kafarnaumban. Mindkét tény által természetfeletti erejét mutatta meg a népnek. Mert nem természetes gyógyítás, mely egy érintés, egy szó által eszközöltetik. A legjelesebb orvos is Isten erejét, gyógyító hatalmát veszi igénybe; melyet ez a füvek és gyökereknek adott. Igen, mert nem természetfölötti módon, nem maga erejéből szerez a betegnek enyhülést, vagy adja vissza egészségét, hanem egyszerű, természetes úton, az Isten megbecsülhetetlen ajándékát alkalmazva. Azonban édes Jézusunk az Evangéliumban följegyzett esetek egyikében sem szorult orvosszerre, nem vette igénybe a füvek gyógyerejét. De miért is tette volna ezt? Hisz a legnagyobb gyógyerő önmagában rejlett. Egy érintése, egy szava, egy akarata többet használt, mint a föld minden ezerjó füve együtt véve! Hogyan? Nem ő-e a füvek teremtője? minden erő létrehozója? élet és halál ura?
     Csakugyan annak, élet és halál urának bizonyította magát az imént felolvasott csodák által is. Mert aki egy érintéssel saját erejéből képes valakit ragályától megszabadítani, mint Jézus az esdeklő bélpoklost, az ura az életnek és halálnak. Aki egyetlen szavával, szavának hatalmával képes a tőle távol kínlódó betegnek egészségét visszaadni, mint Jézus a pogány Kafarnaumi százados szolgájának: az ura az életnek és halálnak. Ő parancsolt mind a két esetben a gyötrő betegségnek, hogy távozzék és az távozott. Parancsolt mindkét esetben a jó egészségnek, hogy foglalja el helyét, és elfoglalta azt. A betegek egy pillanat alatt jó egészségnek örvendettek! Oh, a hála mily édes érzete foglalta el szívöket! Föltehetjük édeseim, hogy a kik elég hittel bírtak, Jézusba helyezni reményük horgonyát, bírtak elég hálával is köszönetet imádkozni a nyert segélyért. Meg is köszönték forrón. Hálát is adtak érette Istennek.

Azonban a felolvasott evangéliumban leginkább Jézusunknak egy tilalma ragadja meg figyelmünket: a meggyógyított poklosnak megtiltotta, hogy csodás gyógyulását másoknak elbeszélje. Így szólt hozzá: „Meglásd, ezt senkinek se mondd!” Ugyan miért tette ezt Jézus? Talán nem akarta, hogy mások is tudjanak e csodája felől? Nem akarta, hogy annak híre futamodjék? Úgy ám! de a gyógyítás nem négy szem közt történt! Jelen voltak a csodatételnél számtalanok, kik előbb tanítását hallgatták! Vagy ha Jézus azon volt, hogy a hír gyors szárnyait lekötözze: miért nem parancsolta meg a szemtanúknak is a hallgatást? Hisz, ha a meggyógyított engedelmeskedik is, ha nem beszéli is el: nem marad az titok leple alatt; mert a tilalmat nem kapott tömeg hallgatni nem fog.
     Ájtatos keresztények! Nem is azt akarta Jézus elérni ezzel, hogy csodáját örök titok födje – hanem, hogy az őt hallgatóknak és mindnyájunknak is tudtunkra adja, hogy a kérkedés undok dolog Isten előtt, és éppen azért kerülendő is. A mai kérkedő korban, úgy hiszem, nem lesz időszerűtlen, ha ennek is szentelünk egy kis elmélkedést.

A kérkedés, melyből Jézus a meggyógyított bélpoklos személyében mindnyájunkat óv, nem más, mint valaminek magashangú, szükségnélküli elbeszélése avégből, hogy ez által magunkra dicsőség áradjon. Dicsekvésnek is mondatik. Tehát mindaz, aki valamit avégből ad elő, hogy ez által saját parányiságát mások szemében nagyítsa, önmagának fontosságot kölcsönözzön: kérkedik, dicsekszik. Midőn a fáraó Mózes és Áron kérelmére, hogy a zsidókat engedné kivándorolni Egyiptom földjéről, büszkén így szóla: „Ki az Úr, hogy szavát hallgassam és Izraelt elbocsássam” (2 Móz 5,2) – hatalmával kérkedett. Az evangéliumi farizeus, ki a templomban önhitten így imádkozik: „Isten! hálát adok neked, hogy nem vagyok, mint egyéb emberek, kik ragadozók, hamisak, házasságtörők” (Luk 18,11) –vélt jóságával kérkedett. Lehet kérkedni azzal is, ami nem igaz, s azzal is, ami igaz.
     Azzal kérkedni, ami nem igaz, hazugság is egyszersmind. Tehát kétszeres bűn. Ha már az egyszerű hazugság is bűn, mennyivel inkább az, ha kérkedéssel párosul!
     Dicsekedni olyan tulajdonsággal, melyet nem bírunk; kérkedni olyan cselekménnyel, melyet nem vittünk véghez, nagy szemérmetlenség. És oh Istenem! mennyire el van ez manap terjedve! Hányan vannak, kiknek ajka a dicsekvés örök Niagarája; hányan, kiknek nyelvéről a kérkedés zavaros vize csak akkor szűnik meg folyni, midőn álomra hajtják fejöket! sőt akkor sem; mert még álmukban is a dicsekvés talmi fényével ékítik magukat. És ami legérzékenyebben érint e dologban, az, hogy e bűn nem is annyira a köznép, mint inkább azok soraiban van elterjedve, kik azt szeretik hinni magukról, hogy a műveltek osztályába tartoznak, holott épen a kérkedés által bizonyítják, miszerint a műveltség abc-jét sem ismerik. Mert műveltség-e részükről oly jó tettel dicsekedni, melyet nem vittek véghez? olyan erénnyel, mely szívők kertjében hontalan? olyan tudománnyal, melynek csak nevét ismerik? Pedig számosan tesznek így! Olvasd végig korunk nem egy tudósának műveit, s fel fogod bennök födözni az író célját, mely nem más, mint az önfeltüntetés, hírnév utáni rajongás, hatásvadászat. Hányról mondhatni el, hogy nem az igazság búvárai, hanem a hiú dicsőség láncra fűzött rabszolgái! És annál szomorúbb látvány ez, minthogy így a komoly tudomány, melynek lépcsőül kellene szolgálni az égbe, lerántatik felséges trónjáról, megfosztatik ragyogó zománcától. S míg a kérkedés, a hiú hírvágy szelleme a könyvek emberei közt talál vállakat, melyek elég gyarlók igáját hordozni, az alatt görnyedezni, míg e gyászos kép nem változik: addig a tudomány nem is jut a tisztelet azon magaslatára, melyen látni szeretnők.

De a kérkedés az igaz dolgokra nézve is tilos. Ha mindjárt igaz is az, amivel dicsekszünk, mégis helytelenül, rosszul, utálatos módon teszünk. De célt nem fogunk érni. Mert a dicsekvő szavára, éppen úgy, mint a hazugéra, csak addig fektetnek súlyt, míg a gyengéjét ki nem ismerik, De ha egyszer ez oldalról bemutatta magát, akkor ugyan nem sokat fog a nagyító üvegbe nézetni, mely mögött önmaga áll. Nagyon kevés hívőre, sőt hallgatóra is talál. Míg ha szerény marad, ha nem említi érdemeit kérkedve, földerítik mások, s tisztelet fogja környezni.
     Mert ne hidd ám atyámfia, hogy csak akkor vesznek észre, ha melledet verve, folyton érdemeidet emlegeted, Oh nem! Ott van példa gyanánt a szent Szűz. Kérkedett-e ő valaha? És mégis feltűnt tiszta szeplőtlensége, jámborsága, istenes élete, leginkább pedig szerénysége által mind Isten, mind emberek előtt. A kérkedés, szeretteim! hasonló a pipacsboz, a szerénység az ibolyához. Amaz magasan emelkedik a földről, magára ölti a hajnal piros színét, csakhogy szembetűnjék; emez szerényen elbúvik levelei zöld sátora alá, hogy meg ne találtassék, S mi történik? A hosszú pipacs ott szárad el szárán, anélkül, hogy valaki észrevenné; míg az elrejtőzött szerény ibolya oltárainkra kerül.
     Itt említendő a kérkedés azon faja is, midőn másnak valamely érdemét sajátunk gyanánt tüntetjük fel, így akarván magunknak fontosságot tulajdonítani, tiszteletet szerezni. A kérkedés e faja összeütközésbe jön Isten hetedik parancsolatával is; mert ez felebarátunk megrablása, mintegy érdemrendtolvajlás. Igen tolvajlás; mert megfosztunk mást érdemétől, hogy azt magunkra akasszuk; megfosztunk mást a köztisztelettől, hogy az minket érjen; elvesszük embertársunk erkölcsi koronáját, hogy azt saját fejünkre illesszük. És oh Istenem! mily nagy mértékben van elterjedve a kérkedés e faja is!

Lehet kérkedni továbbá bűnnel is, erénnyel is. Vannak elvetemült lelkek, kik hőstettet látnak gonoszságukban, s dicsekednek azzal, ami miatt szégyenkezniök kellene. Hány ifjú tekinti vitézségnek s beszéli vad hahota közt hason érzelmű társainak, ha mézes beszédek, hamis ígéretek, esküdözések által a tapasztalatlan hajadont sikerült megtántorítani! Hányan kérkednek, ha embertársaikat adás-vevés alkalmával rászedhetik; ha mást kétségei közt tévútra vezethetnek; ha más vagyonát ügyesen tulajdonítják el; ha józan eszüket a bor okozta mámorba fojthatják. És találkozik-e, aki érthetően tudatná velök, hogy józan elméjű embereknek ilyenekkel dicsekedni nem, hanem csak pirulva hallgatni lehet? Fájdalom vajmi ritkán! Legtöbbször némán hallgatják a kérkedőt, s e némaság által még bátorítják.
     Pedig igaza van szent Pálnak: „Nem az a dicséretes, ki önmagát ajánlja, hanem akit az Isten ajánl.” Az Isten azonban nem fogja azokat ajánlani, akik bűneikkel dicsekesznek, kiknek viselt dolgai a büntető törvénykönyv szakaszaiba ütköznek, kik a pokol útját egyengetik, a menny ajtaját maguk előtt elzárják, a halhatatlan lelket megölik. Ne bámuljuk, ne dicsérjük tehát mi se azokat, akiket az Isten nem ajánl, akik gonosz tetteikkel dicsekesznek. Ellenkezőleg ne mulasszuk rendre utasítani őket, megértetni velök, hogy minden, de kivált az ilynemű kérkedés csak a gyalázat forrása lehet reájuk nézve.
     De kerüljük azt mi magunk is. Ha tán megbotlunk, ha Isten malasztjával ellenkezőleg működünk: dicsekvés helyett boruljunk az oltár lépcsőjére és esdjünk bocsánatért. De nem csak a bűnnel, hanem még jóságunkkal sem szabad dicsekednünk. Ami az érintés a kinyílt virágnak, az a kérkedés az erényre nézve. Ledörzsöli szivárványos hímporát, tönkreteszi minden érdemét. Hisz az erény virágát nem azért kell ápolnunk, hogy azt a világban mutogassuk, hanem hogy Isten tetszését nyerjük ki. E célnak elérésére pedig szükségtelen a kérkedés. Az Isten mindentudó, ki anélkül is tudja érdemeinket. Hisz a szent Könyv igéi szerint: „Az Úr szemei az őt félőkön, és ő ismeri minden cselekedeteit.” (Sir 15,20)
     Igenis, ismeri. Sőt nem csak cselekedeteit, hanem minden gondolatát is, mert a zsoltáros szerint a szívek és vesék vizsgálója ő. (Zsolt 7,10) „Nincs semmi teremtmény előtte láthatatlan, sőt mindenek födetlenek annak szemei előtt, kiről a mi beszédünk szól” – írja a nemzetek mély bölcsességű apostola a zsidókhoz. (Zsid 4,13) Ha pedig ő előtte mindenek mezítelenek és fedetlenek; miért kérkedjünk akkor? Hisz ami szívünk redői közé van temetve, azt is tudja, látja; hogy ne látná tehát jó cselekedeteinket, jó szándékunkat, imádkozó ajkunkat, alamizsnálkodó kezünket, könnyező szemeinket, részvevő szívünket? Oh! látja ő mindezt, ha nem mutogatjuk is: sőt mindezt éppen akkor látja legelőbb, legjobban, mert a kérkedőtől elfordítja sugárzó arculatját, míg azokat, kik a szerénység árnyéka alá vonultak, felkeresi rejteket nem ismerő tekintete.

De dicsekvésre nem is lehet ok; mert a mi üdvöset teszünk, azt nem magunk erejéből, hanem Isten szent malasztja áltál tesszük. Az ő segélye nélkül semmit sem tehetünk, ami méltó volna az örök üdvösségre. Még keresztet sem vethetnénk jól, ha ő nem gyámolítana, szent malasztjával segélyünkre nem sietne. Csak ő általa vagyunk képesek a jóra. Magunkra hagyatva nem szabadulhatnánk a kísértetek útvesztőjéből, az ördög hálóiból.
     Az Isten igéje is azt tartja: „A mi elégséges voltunk az Istentől vagyon.” (2 Kor 3,5) Kérkedhetünk-e tehát? Imádkozzunk inkább kérkedés helyett és kérjük Isten gyámolító malasztját jövőre is. Nagy szükségünk van arra, mert csak így járhatunk az Isten kedvében.

Íme! a kérkedés minden faja utálatos Isten előtt. Akár igaz, akár hazug, akár bűnös, akár erényes dologban dicsekedjünk. Kerüljünk azért minden kérkedést kivétel nélkül. Erre int minket a próféta is: „A bölcs ne dicsekedjék bölcsességében, az erős ne dicsekedjék erősségében, a gazdag ne dicsekedjék gazdagságában.” (Jer 9,23) Úgy van, ne dicsekedjünk se tökélyünkben, se tökéletességünkben, hanem legyünk szerények, jutalmunkat és dicsőségünket nem itt, hanem a síron túl várván, a mi Urunk Jézus Krisztustól, ki a mai szent evangéliumban, a meggyógyított bélpoklos személyében, mindnyájunkat óv minden dicsekvéstől, minden kérkedéstől. Amen.