Írta: Arthur E. Imhof
(1985)
Részlet
(A megkereszteletlenül meghalt gyermekekről)
(Az író, német történész, nem katolikus tudással, hittel és szemszögből írta könyvét, végezte kutatását. Írása mégis érdekes, mert azt mutatja be, mennyire a katolikus hit szabályozta az emberek mindennapi életét, és hogy ez a valóban élő hit minden veszély és baj közepette is hathatósan – számunkra szinte már elképzelhetetlen módon – segített a mindennapok bajainak leküzdésében. E részlet azzal a nemrég megjelent hírrel kapcsolatban kerül közlésre, miszerint a „limbus eltöröltetett”, vagyis eltörölték azt az ősrégi katolikus tanítást, miszerint a megkereszteletlenül meghaltak nem juthatnak Isten színről-színre való látására. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó Turgonyi Zoltán A kereszténység című írása a Könyvtár 2. fiókjában.)
Ha a biztonság iránti igény eleinknél már életük külső kereteit illetően ilyen mértékben kifejezésre jutott, aligha lehetett ez kisebb a belső világukat érintő problémák esetén. A következőkben ezt a kényes kérdést a mindennapi életnek egy olyan valóságtartalmából szeretném kibontani, amellyel őseink többségének még e század elején is valamilyen módon szembe kellett nézniük. Ez pedig a csecsemőhalandóság roppant mértéke. Annak idején, minden helyi, területi, időbeli, rétegbeli különbséget figyelembe véve, az újszülötteknek kereken egynegyede nem élt tovább egyéves koránál. A kérdés igen egyszerű: hogyan próbálták az anyák és apák túltenni magukat ezen a szörnyűségen. Ne mondja nekem senki, hogy szüleink, nagyszüleink közömbösen fogadták a sok halálesetet, hogy az elveszített gyermeket nyomban egy újabbal pótolták, s hogy az anyai vagy apai szeretet inkább csak napjaink romantikus találmánya, s azokban az időkben nem volt realitása. Természetesen Jean de Gennes és felesége éppen úgy tudták, mint a többi akkori szülő, hogy dajkaságba adott gyermekeik valószínűleg soha többé nem térnek haza. Ebben igen régi, százszorosan, sőt ezerszeresen bizonyított tapasztalatuk volt. Elhamarkodott volna, ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy ezek a szülők még nem „fedezték fel” gyermekeiket, mert ők a gyermekek lelkét tökéletesen „felfedezték”, akkor is, ha testi jelenlétüknek még nem szenteltek annyi figyelmet, amennyit manapság szokásos. Megszületés-megkeresztelés-dajkához adás-majd a feltehető gyors halál: ez volt a sorrend, mégpedig az egyetlen helyes sorrend. A gyermek megkereszteléséért a szülők igenis felelősséget éreztek, de nem testi létükért, melynek kezdete és vége Isten kezében volt. A keresztelő megnyitotta a kicsinyek előtt a mennyországot. Enélkül – a szülők hibájából – sohasem pillanthatták meg az elhaltak Isten örök fényességét.
Akkor azonban, amikor – lévén hogy igazán nem volt ritka a csecsemők halála szülés alatt vagy közvetlenül utána – megszakadt a helyes sorrend, tehát a halál azelőtt érkezett, mielőtt a gyermeket megkeresztelték volna, azt tapasztalhatjuk, hogy a szülők mindent megmozgattak azért, hogy ezt visszacsinálják, és mégiscsak rendet teremtsenek gyermekeik javára, meg persze a maguk megnyugtatására és feloldozására. – De hogyan volt ez lehetséges?
Ezt szemléltetendő nézzünk meg egyet az ezer meg ezer úgynevezett fogadalmi tábla közül, melyek még ma is sűrűn borítják a kegytemplomok falait. A hívők ezeken a táblákon legtöbbször a kegyhely szentjének vagy az Istenanyának tesznek fogadalmat legnagyobb szorultságuk egy pillanatában, abban az esetben, ha az ő hathatós közbenjárásuk eredményesnek bizonyul Istennél a veszély elhárításában. Az ábrázolásokból sokszor könnyűszerrel megállapítható, mire is a fogadalom. Az itt közölt tábla (amelyen a „Mária látogatása” kép előtt található oltárasztalon – amint az a feliratból kitűnik – a Martin és Catharina Wierer nevű házaspár 1680. május 14-én halva született fiacskája fekszik. A gyermek a térdeplő férfi és asszony esdeklő könyörgésére rövid időre életre kelt. A kis holttest két alkalommal „adott jelt”, mindkétszer orcájának kipirulásával és izzadságcseppek megjelenésével. Ebben az élő állapotban tudta a bába a fiúcskát megkeresztelni, majd az újra azonnal beállt halált követően eltemették a temető megszentelt területén. A felirat így szól: „Az Úr 1680. évében Creitzben, nekem, Martin Wierernek és hitvesemnek, Catharina Wiererinnek, született Oberwerdnerinnek május 14-én, szerdán egy fia holtan jött a világra. Ezért mi a Mi Áldott Boldogasszonyunk képe előtt áldoztunk, és szentséget mutattunk be, így a gyermek jelet adott, és az első alkalommal megváltoztatta a színét. Másodjára megizzadt, és a bába azt kétszer letörölte, és ezután a bába őt megkeresztelte.”) a kelet-tiroli, pustertali Abfaltersbach plébániatemplomából való – e község nem esik messze az olasz határtól, mintegy húsz kilométerre van Lienz városától –, s egy 1680-ban megtörtént eseményre utal. A Mária látogatását ábrázoló kép előterében egy halott pólyásgyermek fekszik az oltáron, melynek lépcsőin nyolc férfi és hat asszony gyűlt össze buzgó imára. A kép alsó részén található feliratból kitűnik: siker koronázta a könyörgést Szűz Máriához. A Martin és Catharina Wierer házaspárnak 1680. május 14-én halva született fia az Istenanya közbenjárásáért való fohászkodás nyomán kis időre életre kelt. Orcái kipirosodtak (az égőgyertyák visszfényében?), és izzadságcsöppek jelentek meg rajta. Ebben az élő állapotban a jelenlévő bába szükségkeresztelésben részesíthette, és mivel kisvártatva ismét beállt a halál, a gyermeket eltemették a temető megszentelt földjébe. – Létrejött a helyes sorrend, s a gyermekből az akkori felfogásnak megfelelően: „szép kisangyal lett az égben”. Valamennyi ábrázolt esetben – és évszázadokon át így ment ez – mindig ugyanarról volt szó: a kétségbeesett szülők a halva született vagy a kereszteletlenül elhunyt gyermekeket különböző búcsúhelyekre hordták, és ott átmeneti életre keltésükért esedeztek, hogy a kicsit meg lehessen keresztelni és el lehessen temetni a megszentelt földbe. Csak így volt lehetséges, hogy megváltás híján nem kellett az örökkévalóságig bolyonganiok (megjegyzés: ebből a mondatból is kiderül, hogy az író nem ismeri a katolikus tanítást; könyvének nem az a célja, hogy azt bemutassa, hanem csak arra akar rávilágítani, hogyan élték hétköznapjaikat a katolikus emberek), hanem csatlakozhattak az égi seregekhez, és holttestüket nem mint hullott állatokat földelték el valahol.
Egy ideje már jól ismerjük a gyermekjel e szokását. A reformáció előtt egész Európában elterjedt volt, azóta Németország, Svájc, Ausztria katolikusnak maradt vidékein maradt fenn, de gyakorolják Olaszországban, Belgiumban és Franciaországban is. Német nyelvterületen a kifejezés (Kinderzeichnen) közvetlenül az esemény lefolyására utal: a halott gyermekek „jelt adtak”, azaz az élet valami csekély jelét mutatták, mozgatták szemüket vagy ajkukat, izzadtak, megváltozott arcuk vagy testük színe, vérezni kezdtek, az orrukon vagy szájukon keresztül lélegeztek, úgyhogy „a szájuk elé tartott tollacska elszállt”. Franciaországban inkább a „sanctuaires il répit” kifejezés használatos. Szó szerinti fordításban ez olyan „szent helyeket” jelent, ahol némi „haladékot” lehetett nyerni a haláltól.
Európa katolikus vidékein, ahol a reformáció után is ragaszkodtak a megkereszteléshez mint az örök üdvösség elnyeréséhez szükséges előfeltételhez, a „gyermekjel” – egy XVI. századi átmeneti törés után – újólag erős lendületet vett a XVII. század elejétől, mindenekelőtt a Mária-tisztelet propagálásával összefüggésben. Róma számára végül is lehetetlenné vált a további hallgatás. A beavatkozásra az adott alkalmat, hogy szinte robbanásszerűen megnőtt a zarándoklatok száma a legrégebbi német premontrei kolostorba, mely a Svábföldön, a Mindel melletti Ursbergben volt, 35 kilométerre délnyugatra Augsburgtól. Bár az ursbergi kegyképet valószínűleg antedatálták, a XII. századra keltezték, mindenesetre emberemlékezet óta nagy hírnek örvendett, a búcsújárás azonban csak 1686-től indult meg a halva született gyermekek megkeresztelésének különös céljával. Ekkor vitte el ide egy parasztember gyermekének holttestét, ahol is a kis tetemet a „jeladást” követően megkeresztelték. Csupán 1686 és 1720 között több mint 24 ezer lehetett azoknak a halott gyermekeknek a száma, részben Ausztria és Csehország messzi vidékeiről, akiket itt, átmeneti feléledésük után, megkereszteltek. Ily nagyságrendet pedig már Róma sem hagyhatott szó nélkül. Minden jel szerint lényegesen kevesebb kétely gyötörte a reformált egyházat. A képrombolással eltűntek a kegyképek és a táblák is. Ebben a szellemben küldte el Bern város tanácsa röviddel a reformáció bevezetése után, 1528. február 26-án Anton Nollt követként a Solothurn és Biel között fekvő, Aare melletti Oberbürenbe; ott volt az egész Svájci Kantonszövetség leghíresebb zarándokhelye a halva született gyermekek megkeresztelésére. Noll nem teketóriázott: kihozta a csodatévő Madonna képét a templomból, s mindenki szeme láttára elégette. Miután e cselekedet mégsem hozta meg gyümölcsét, s nem tartotta vissza a szülőket az idezarándoklástól az sem, hogy azt nyilvánosan elítélték, s a fogadalmi képeket és a gyermekjelet az egyszerű nép pórias babonaságaként kezelték, a tanács 1530. július 3-án egy – várhatóan – szélsőséges gyógymódra szánta el magát, és elrendelte a templom lerombolását. Lám, milyen kevés fogalma volt a kegyelmes uraknak alattvalóik lelki szükségleteiről, vagy mennyire közömbös volt ez számukra! Még 1534-ben is jöttek apák és anyák Oberbürenbe, és halva született vagy keresztelő előtt meghalt gyermeküket lerakták arra a kőre, ahol azelőtt az oltár állt a kegyképpel. Kinek ne jutnának eszébe a holland néprajzosnak, Meertensnek a második fejezetben már tárgyalt megállapításai, melyekkel „Reformáció előtti maradványok a református Németalföldön” című tanulmányát zárta: ,,[A reformált hitből] hiányzott annak megértése, hogy a tradicionális néplélektől nem szabad elvennie egyetlen értéket sem anélkül, hogy helyükbe újat ne állítana. Miután ezt elmulasztotta, szükségtelen és kilátástalan harcba keveredett, és csak bizonyos értelemben került ki belőle győztesen.” Nyilvánvalóan Bern környékén sem voltak elégségesek a nagyhangú szinódusi határozatok ahhoz, hogy az így keletkezett légüres teret betölthessék, amelyek egyszerűen csak azt mondták, hogy a mostantól fogva egyedül mértékadó Szentírásban egyetlen szó sem áll a kereszteletlenül meghalt gyermekekről. Ezért aztán balgaság volna arról gondolkodni, hová is juthatnak a keresztelő nélkül meghalt kicsinyek, hogy vajon mennyi hely van a pokol tornácán, ahol ők tartózkodnak stb. – Egyáltalán nem olyan csodálatos, hogy Oberbüren környékén még háromszáz év múltán is minden nehézség nélkül bizonyítható a nemzedékeken át fennmaradt népi hiedelem a kereszteletlen gyermekek örökkévaló balsorsáról. E képzetek lényegében egy önmagában zárt egészet alkottak, amelyek azonban az ő saját világukra vonatkoztak, az az ő saját igényeiknek feleltek meg, s nem az intellektuális beállítottságú írástudók, a városban élő világi és egyházi fensőbbség tagjai és falusi papjaik, tanítóik, azaz egy másik, „felvilágosult”, „magas” kultúra tagjainak szükségleteit követték, melyek végül is átütő erejük folytán valamennyiünk magatartásává és beállítódásává váltak. Nekünk, mai embereknek mindeme változások nyomán gyakran meglehetősen nehezünkre esik, hogy őseink világát megértsük, világszemléletüket mint koherens rendszert eszünkkel kövessük és megragadjuk. S miután ezt a világot és hitet oly sokáig és végeredményben oly hatásosan marasztalták el, értékeltek le, igen nagy fáradságunkba kerül, hogy a helyzetnek megfelelő reakcióként, az élet gondjainak legyűrésére szolgáló megfelelő formaként értsük és tiszteljük a korábban mint „különös dolog”, mint „tévhit, babona”, „agyrém”, „megannyi ellentmondás” gyanánt beállított jelenségeket.
Ez a megállapítás egyébként nemcsak őseink világára és világszemléletére igaz, hanem nyilvánvalóan még saját kortársaink közül is sokakéra. Ha jó háromszáz évvel a gyermekjel reformált „eltüntetése” után is mindenfelé találkozott még töretlen létezésével – mindenekelőtt az érintett szülők kereszteletlenül meghalt gyermekeik bizonytalan sorsa felett változatlanul érzett félelmeiben és aggodalmaiban – a kollektív tudat részeként, legalábbis nem kizárható, hogy akár napjainkban is elevenen él itt-ott e hit. De hogyan győződhetünk meg erről? Nem pusztán azért nehéz ez, mert manapság viszonylag ritkábbak a halvaszületések és a csecsemőkori halálesetek, hanem mindenekelőtt azért, mert az érintett szülők legtöbbször nem érzik annak szükségét, hogy egy idegen kíváncsiskodó előtt megnyíljanak és bárminemű felvilágosítással szolgáljanak.
Még e körülményes szóbeli és írásos kérdezősködés sokszoros szűrőjén is áttűnik a régi gondok és nyugtalanító érzések teljes skálája: Vajon mi történik a kereszteletlenül meghalt gyermekekkel? Nos, megszentelt földbe temetik őket, még ha pirkadatkor és papi segédlet nélkül is kell ennek megtörténnie. És mindegyre előkerül a keresztelés kérdése, akár a szülők kifejezett kérésére, akár a bábák vagy nővérek kötelességérzetéből. |
vissza