|
HUNYADI JÁNOSTÓL TOMORI PÁLIG
A Zsigmond halálát, 1437-t követő 20 év alatt Hunyadi Jánosnak világraszóló haditettei irányították Magyarország s a keresztény civilizáció sorsát. A Hunyadiak kora lett mégis az a korszak, amelyben a reneszánsz egyre jobban kezd érni nálunk is, hogy Mátyás király alatt teljes uralomra jusson. A magyar reneszánsz lendületét e korban az akkor még váradi püspök, Vitéz János (1408-1472) mutatja, aki Zsigmond mellett dolgozott, majd Hunyadi János titkáraként s fiai nevelőjeként működött. Itáliai iskolázottsága termékeny virágzást fejtett ki nálunk s mikor Mátyás király idején esztergomi érsek lett (1465), humanista hatása az egész országra kiterjedt. Cicerói latinsággal irt; nagyváradi könyvtárát csak a király világhíres könyvesháza múlta felül. Tanítványa, Mátyás, harmincéves uralkodása alatt (1458-1490) ismét európai hatalommá tette hazánkat, de a reneszánsznak is teljes létjogot szerzett benne, nemcsak előnyös, hanem hátrányos kihatásaiban is. Hatalmában senkivel sem akart osztozni és az alkotmányosság külső formáinak tiszteletben tartása mellett mindig igyekezett a maga akaratát a nemzet akarataként feltüntetni. Egyszer magát a pápát, IV. Sixtust is skizmával fenyegette meg, mert az a király püspökkinevezéseiben az egyházi szempontok súlyos megsértését panaszolta. Csakugyan Mátyás hatalma tetőfokán súlyos botlásokat követett el; idegeneknek adta el például a legjelesebb egyházi javadalmakat, többi közt a 17 éves Aragóniai Jánosnak, sőt 1486-ban a 7 éves Estei Ipolyt tette meg esztergomi érsekké, aki feleségének unokaöccse volt. A pápák előzékenyek voltak Mátyáshoz, de e súlyos visszaélésekkel szemben felemelték szavukat.
A reneszánsz elvilágiasító hatása – a későbbi hitszakadás szálláskészítője – lett ennek az egyoldalú főpap-kinevezési módszernek egyik következménye. A reneszánsz-főpapok egyik szomorú típusa volt Mátyás kegyeltje, a kapzsi, nagyravágyó s világias Bakócz Tamás esztergomi érsek, aki II. Gyula pápa halála után a pápaságra is pályázott (1513). Kora hatalmas főpapjainak egyike volt, akinek kegyéért sok számottevő politikai tényező versengett. Még XII. Lajos francia királyra is mérséklőleg tudott hatni és tevékenyen vett részt az 1512-i lateráni zsinat előkészítésében. Nándorfehérvár 1521-i eleste jelezte ismét a török dúlás végzetes közelgését. A magyar társadalmon azonban közöny, széthúzás és elbizakodottság vett erőt. Még az ország kapujában álló török sem tudta megmozgatni többé az országot. Burgio pápai követ kétségbeesetten panaszolja, hogy a magyar urak mindennel törődnek, csak hazájuk végveszedelmével nem. A 21 éves királyt sokáig senki sem akarta követni a csatába s csak Tomori Pál kalocsai érseknek sikerült nagynehezen összehoznia egy sereget, amely aztán Mohács mezején összemorzsolódott 1526 augusztus 29-én. A magyar népnek sem kormánya, sem királya nem volt többé, sem hadrakelt hadserege. Ez volt a tatárjárás után népünk második végzetes tragédiája, mely nemcsak politikai, hanem egyházi téren is késő századokig éreztette szomorú hatását.
A reneszánsz nemcsak formai csillogásban hozott újat, hanem a középkornak egész államképét és társadalmi tagozódását átalakította. Miként egész Európában, úgy nálunk is a kiskirályok vitték az ország sorsát. Nálunk is egész országrészeket birtokoltak a zászlósurak és atyafiságaik. A Lackfiak birtokában volt a 14. század végén Szabolcs megye kivételével Zempléntől kezdve az egész Kárpátalja, Erdély és egész Tiszántúl. Zsigmond alatt évtizedekig a Garai-Cillei-Kanizsai atyafiság s a Csáki-Perényi-Pálóczi rokonság feszítgette szét az ország alkotmányos rendjét.
Jó szerencse még, hogy nálunk a budai és pesti szerzetesházak értékes és épületes magyar művekkel látták el a híveket; Ráskai Lea és Sövényházi Márta művei ékes bizonyítékok erre nézve. Az írók ekkor még névtelenek, Váczi Pálnak névtelen domonkos fráterei és a Karthauzi Névtelen a nagy magyar írói tehetségek ma már fakult formáit tárják elénk. A magyar képzőművészet ekkori virágzásának emlékei közül kiválik e korból M. S. mester barokkizáló művészete, Stószi Vidnek (Veit Stoss) és Lőcsei Pálnak fafaragó művészete. A Felvidék és Erdély tele van e kor vallásos művészetének maradványaival. A városok, falvak, kereskedők és nemesek szeretik nevüket egyházi vonatkozású művészettel megörökíteni. De bármennyire nagy volt a reneszánsz korának világiasító hatása, tény marad a sok egyházi célra hagyott végrendelet, a falusi s városi népnek vallásos céhekbe s társulatokba való tömörülése, a keresztény szegénygondozás nagyszerű intézményei és a bensőséges és középkorias búcsúk, melyek nálunk e korban is mindenfelé a nép mély vallásos igényeit és hitéletét mutatják.
A MOHÁCSI CSATA UTÁN
A mohácsi csatát (1526) követő kerek nyolcvan esztendő a török terjeszkedésének és hódításának ideje. Egyúttal hazánk legsötétebb és legtöbb tragédiával teli korszaka, mely késő századokra veti vissza a magyarság és a magyar kereszténység fejlődését. A török 1551-ben új hadakkal indult a magyarság három végvára, Temesvár, Eger és Szigetvár ellen (1551-1566). Az egyházi vagyon nagy nemzeti jelentősége e korban mutatkozott meg a maga egész sajátos méreteiben. A pápaság aggódó szeretete a magyarság iránt és a fenyegető török veszély világos felismerése késztette a pápákat arra, hogy a papi tizedeket, az annátákat, sőt az egyházi vagyon tetemes részét is átadják a törökellenes háború céljaira. Ferdinánd is engedélyt kapott arra, hogy az egyházi kincsek felét e célra lefoglalhassa, sőt a pápa még abba is belement, hogy a magyar egyházi vagyon kétharmadát a török háborúra fordítsák. A pápa az Egyházi Államban is súlyos adókat vetett ki a török elleni magyar háborúra. Mikor Szigetvár elesett, a pápa bezárkózott az Aracoeli-kolostorba és egész nap siratta a kereszténységnek e pótolhatatlan veszteségét.
A vázolt politikai események értetik meg igazában a magyarországi ú. n. reformáció kezdeteit és első sikereit. A mohácsi vész nemcsak nemzeti szerencsétlenség volt, hanem vallási is: odaveszett a főpapság nagy része (két érsek és öt püspök) és velük közel 5000 pap és szerzetes, s az elárvult egyházmegyékben rohamos pusztulásnak indult a vallási élet. Árván maradtak az esztergomi, győri, pécsi, kalocsai, csanádi, váradi püspöki székek. Csakhamar feltűnő paphiány mutatkozott; úgyszólván egész megyék maradtak papok nélkül. Luther tanításai a hadakkal jöttek be. Lutheránus volt Ferdinánd két főkapitánya, a német Rogendorf Vilmos és Felsz Lénárd is, akik a maguk részéről szintén lutheránus főtiszteket alkalmaztak seregeikben, s Győr, Komárom, Zólyom stb várait lutheránus várkapitányokra bízták. Mindezek pedig külföldről lutheránus prédikátorokat hoztak magukkal.
Magyarországon a németországi tan sokáig nem mint külön felekezet lépett fel, inkább csak a keresztény hit megtisztítását hangoztatták a lelkészek és párthívek. A lutheranizmusban kezdettől mindenki a gyűlölt németség beszivárgásának egyik eszközét látta. Hogy a protestantizmus mégis elterjedhetett hazánkban, annak maga Pázmány Péter adja további magyarázatát, aki még egészen közeli események tükrében látta a helyzetet. „Magyarországba hadak és belső háborúságok alatt csusza-másza bé a lutheristaság – írja. – A sok hadakozás alatt elfogyának a papok és szerzetesek, az érsekségek és püspökségek jószágait a fejedelmek szükségére foglalvák és így a község lelkipásztor nélkül lévén, lassanként tévelygésbe esék. Az ország megszakadozott a királyválasztáson és a sok zűrzavarban az urak kezdének az egyházi jószágokon kapdosni. Az urak is, hogy az egyházi jószágokat ne kelljen kibocsátani kezükből, nem igen törődtek azon, hogy ne terjedjen az az új vallás, mely az egyházi jószágokat prédára bocsátja vala. Az után a kálvinistaság is nagy orozva bélopá magát. Először Petrovics Péter kezdé ezt nyilván hirdetni Munkács várában, melyet summában bír vala. És számláld meg hány úr van Magyarországon azok maradékai közül, akik a püspökségeket elragadozzák és az új vallást gyarapították? Vagy megaprósodtak, vagy elvesztek mind magok, mind emlékezetük, mind nemzetségük.”
A német birodalmi elv, a „cuius regio eius religio” nálunk is mind kiterjedtebb alkalmaztatást talált és ez lett a második fő erőssége az ú. n. reformáció elterjedésének és megerősödésének.
Míg a magyar katolikus egyház szorongatott helyzetbe került, az egyházi vezetők, részben éppen a körülmények miatt, alig tudtak komoly ellenintézkedéseket tenni. Ha egy püspök valamelyik rosszéletű papját meg akarta fegyelmezni, a bűnpártoló kegyurak közbeléptek s megakadályozták ezt, s a püspökök amúgy sem tudtak volna az elűzött pap helyébe jobbat állítani. Külsőleg minden katolikus marad ugyan, s legföllebb a két szín alatt való áldozás kezdett terjedni, amit még nem tekintettek az Egyháztól való elpártolásnak, azonban a katolikus hithez való ragaszkodást mélyen kikezdte a titkos zendülés az Egyház ellen.
Mindez a zilált helyzet még csak rosszabbodott, amikor 1541-ben a török Budát és Szegedet is elfoglalta s ezzel a kalocsai érsekség egész területe, a váci és pécsi püspökségnek nagyobb része török uralom alá jutott. Majd 1543-ban az esztergomi érsek és káptalan, a váci és pécsi püspök vesztette el székhelyét, iskoláit, papjainak és híveinek nagy részét. A magyar katolikus egyház nem volt felkészülve arra, hogy a török uralom alá került híveit lelkileg gondozza. A püspökök, mint a magyar király esküdt hívei, nem maradhattak a török szultán alattvalói s azért ők is, valamint a káptalanok s nemesek elmenekültek s csak a földhözragadt szegény nép maradt meg ellenséges uralom alatt, jóformán minden lelki vigasztalás nélkül. Időközben már nemcsak a német érzelmű kapitányok, hanem a magyar urak közül is számosan az ú. n. reformáció pártjára állottak. Csalogathatta őket az a sok előny, amelyet rájuk nézve a hitváltoztatás jelentett: a függetlenülés a püspökök joghatósága alól és bizonyos vagyonjogi kilátások az egyházi birtokokkal szemben. Kapóra jött nekik Kálvin vallása, mint amely nem volt német eredetű, hanem helvét s így az ország németellenes hangulatát is jobban kiszolgálta. Főleg János Zsigmond fejedelemségében léphetett fel bátran a kálvinizmus, mert oda nem terjedt ki az 1548-i magyar országgyűlés rendelkezéseinek hatálya, amelyek csak a katolikusokat és lutheránusokat vették figyelembe. Sőt, hogy a helyzet még tarkább legyen, 1547-től kezdve egy harmadik vallásfelekezet is fellépett: az újrakeresztelőké. A vallási fejetlenség napról-napra növekedett.
A KATOLIKUS MEGÚJHODÁS KORA
A szellemi élet közössége hazánkat minden szállal a nyugati kereszténységhez fűzte, természetszerűleg következett tehát, hogy a 16. század nagy vallási forradalma és a katolicizmus megújhodása szintén jelentős történelmi helyet foglalt el a magyar történet fejezetei között is. Természetes azonban, hogy a nagy történeti folyamatok a magyar földön nem lehettek egyszerű másolatai a nyugatinak. Ha kísérő jelenségei tüntetnek is fel rokon vonásokat, ám a magyarországi katolikus megújhodás éppen úgy, mint egykor a hitújítás, a maga történelmi fejlődésében nagy eltéréseket mutat a nyugatitól.
A Német Birodalomban a protestáns többségű fejedelemségek mellett már kialakultak a tisztán katolikus territóriumok is, nálunk pedig egy gazdag nagyszombati lutheránus polgár, Asztalos András még 1608 március 8-án is dicsekvő hangon írja Szenczi Molnár
A helyzet annál komorabb volt, mert e kor emberei nálunk éppen úgy, mint egész Európában, nem ismerték a vallási türelmet s már a katolikus ébredés első megmozdulásaiban is a pápisták gonosz igyekezetét látták a kereszténység ellen és féltékenyen nézték. A protestáns prédikátoroknál kialakult az a gondolat, hogy Isten a szentmisés bálványimádásba tévedt magyar katolicizmus miatt sújtja a nemzetet. Ez az elvakult gondolkodás csak még jobban növelte az addig is sokszor kibírhatatlan felekezeti idegeskedést és türelmetlenkedést, amely sokszor már a katolicizmus emlékein is igyekezett dühét kitölteni. Példája ennek Rudolf országbírája, az ecsedi ágból származó Báthory István, hatalmas főúr, aki számtalan nagyértékű művészi katolikus egyházi ruhának, könyvnek, kehelynek volt birtokosa. Végrendeletében úgy intézkedett, hogy „a miseruhák gyöngyeit, aranyát, ezüstjét fejtsék le, vagy az ötvösök a nemesfémet égessék ki belőlük, csak vissza ne kerüljenek a pápisták birtokába. Meg kell semmisíteni a könyveket is, de azok táblája iskolába való gyermekeknek könyveit kötni jó lészen”. Ha azonban e kívánságát sem lehetne teljesíteni s attól kellene tartani, hogy a könyvek ismét pápista kézre kerülnek, akkor „rakassanak nagy tüzet s mind megégessék őket s tegyék porrá. Nem akarom, hogy többé bálványozásra keljenek a ti lelketek alatt”. Ugyanígy Istenre kényszeríti Nádasdy Ferencnét is, hogy a neki hagyományozott kelyhet „soha pápista kezekbe ne fordítsa”. Maguk a protestáns prédikátorok, akárcsak másutt Európában, bőven gondoskodtak a magyar katolicizmus erkölcsi hitelrontásáról és meggyűlöltetéséről. „Mert arra képest – írja későbbi konvertálása történetében Veresmarti Mihály egykori kálvinista prédikátor –, amit prédikátoroktól, iskolamesterektől s egyéb emberektől a pápisták felől hallottam vala, nem ítéltem, hogy ég alatt a pápistáknál dögletesebb nép lehessen.” E téren minden más írónál jobban a kálvinista Melius Juhász Péter buzgólkodott legfanatikusabban. 1568-ban Nagyváradon megjelent munkájában, „A szent Jánosnak tett jelenésnek igaz és írás szerint való magyarázatában” a pápaság és hierarchia ellen intézett támadás a maga egészében ma alig kerülhetne sajtó alá. Mindezek mellett a katolikusok hitbeli megújhodásának és öntudatra ébredésének legnagyobb akadálya elsősorban mégis abból a nagy magárahagyottságból állott elő, amelynek oka az elképesztő paphiány volt. Míg a mohácsi vész előtt egyedül a ferencesek szigorú ágának, a cseri barátoknak 70 kolostoruk volt mintegy 1500 szerzetessel, addig mindössze 80 év múlva, 1600 táján az egész országban alig volt többé 300 katolikus világi pap és szerzetes. A kolostorok példátlan pusztulásának ideje volt ez a korszak! A bencés és cisztercita rendi élet annyira szünetelt, hogy az 1638-i nagyszombati zsinat a kolostori javakat már nem is akarta visszaadni ezeknek a szerzeteseknek. A szerzetesi, sőt általában a papi életet is úgyszólván csak az itt-ott megmaradt pálos és ferences töredékek mentették át a későbbi korra. Ők járták vándorpapokként a sivárrá pusztult országot, hogy a vallási vigaszra szomjazó lelkeknek hirdessék Isten igéjét. A lelkesedés és önfeláldozás természetesen mégsem tudta pótolni a papság végzetes hiányát, annál kevésbé, mert a közbiztonság és az utazás borzalmai megsokszorozták a nehézségeket. Ezzel szemben a protestáns magyar főurak bőkezűen gondoskodtak a prédikátorok neveltetéséről. Ezek német, holland és svájci protestáns főiskolákban nevelődtek, majd onnét hazatérve, átvették az elárvult, vagy erőszakkal elfoglalt katolikus egyházi javadalmakat és plébániákat. Szép számban jelenhettek meg a török-hódoltsági területen is, ahol a katolikus vándorpapoknál sokkal szabadabban is mozoghattak, mert a török őket nem tartotta olyan veszedelmeseknek, mint a „bécsi király” vallását hirdető katolikus papságot. Így történt, hogy elsősorban a borzalmas katolikus paphiány miatt a Nagyalföld nagyobb része is elszakadt az Egyháztól és a hitújítók zsákmánya lett. A katolikus papság e nagyarányú megfogyatkozásáért a török hódításon kívül főképp az egyházi birtokokat elfoglaló főurakat terheli a felelősség, mert az egyházi birtokok elrablásával elsősorban a papnevelés anyagi feltételeit vonták el, míg a kisebb javadalmakat protestáns prédikátorokra ruházták. Ugyanakkor a javadalmaiktól és minden megélhetésüktől megfosztott katolikus püspökök létfenntartásukat állami és politikai szolgálatuktól remélték. A nagy egyházi birtokok elrablásának felekezeti jelentősége abból is kitűnik, hogy nemcsak a 18. század protestáns történészei, mint Schmal András és Klanicza Márton, hanem még a modern protestáns egyháztörténetek is lehetőleg a főúri birtokok szerint adják elő az új hit terjedését. Súlyos mulasztás terheli azonban a papnevelés akadályozásában az uralkodókat is, akik a püspökiszékeket éveken át üresen hagyták, rendszeresen nem akarták betölteni azokat, és a még megmaradó javadalmak nagy részét is elvonták egyházi rendeltetésétől.
Volt sok hiba a főpapságban is. Az erőteljes bihari jobbágyivadékból esztergomi érsekké (1573-1586) lett Telegdi Miklós szavai szerint ezek a főpapok csak „arra figyelmeztek, hogy egyikből a másik püspökségbe mehessenek, hogy több jövedelmük lehessen”. Némi mentséget adnak a fennmaradt számadások, melyek azt bizonyítják, hogy a főpapi jövedelmek is nagyon megcsappantak. Magának Telegdinek a szegénységét is élénken megvilágítja a végrendelete, amely szerint az esztergomi káptalan tagjainak egy-egy ezüstkanalat hagyott, a temetésen résztvevő kanonokoknak pedig mindössze egy-egy forintot tudott rendelni. Kutassy János esztergomi érsek jövedelme már aránylag tetemes összegre, évi 45,000 forintra rúgott, ebből azonban csak az újvári katonaság eltartása évi 42,000 forintot emésztett föl, s ezenkívül saját tisztjeit is fizetnie kellett, úgyhogy a papnevelésre bizony alig juthatott némi összeg.
Hogy a helyzet még súlyosabb legyen, az erkölcs és tudás terén még ez a gyérszámú papság sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amiket a korszükséglet megkívánt volna. Pázmány is keserűen panaszkodik, hogy papjai közül sokan megházasodtak vagy nyilvános ágyasságban élnek, ám kellő szigorral mégsem léphet fel ellenük, mert helyükbe nem tud jobbakat helyezni. Ha pedig elűzné őket, akkor protestáns prédikátorok szállnák meg a megürült plébániákat. Az esztergomi érsekséghez tartozó barsi főesperesi kerületben pl. még az 1626-i vizitáció is csak 13 törvényesen felszentelt és nőtlen papot talált az ott működő 33 lelkész között, de még azok ellen is volt panasz, mert közülük nem egy minden püspöki engedély nélkül oda ment lelkipásztorkodni, ahová neki tetszett.
Az volt a legnagyobb kérdés, vajon ilyen körülmények közt lehet-e módot találni arra, hogy az Egyház hazánkban ismét felemelkedjék nagy elesettségéből és régi erőiben megújulva visszaszerezze elveszett tekintélyét és híveit. Anyagi erőforrásaitól megfosztva, papság és templomok nélkül, a protestáns nyomdák pergőtüzében, szinte emberfölötti feladatnak látszott ez. A katolikus hit szikrája azonban a legsötétebb időkben sem aludt ki teljesen hazánkban. Ezenkívül buzgó támogatóra is talált a magyar katolikus Egyház.
A helyzet határozottan rosszabbodott a katolicizmusra Miksa király alatt (1564-1576). Az új király (aki nagybátyja, V. Károly német-római császár felügyelete alatt Spanyolországban nevelkedett, és ennek ellenére határozottan a protestantizmushoz húzott, csakúgy, mint V. Károly és I. Ferdinánd nővére, II. Lajos király neje, Mária, a protestáns Németalföld későbbi kormányzója) nyíltan hangoztatta a lutheranizmussal való rokonszenvét és eltiltotta a trienti zsinat rendelkezéseinek általános kihirdetését. Uralkodása alatt a protestantizmus rohamosan gyarapodott, sőt többségre emelkedett. Ekkor szakadtak el az Egyháztól a Zrínyiek, a Bánffyak, a Batthyányak, a Széchyek, az Illésházyak, a Nyáryak, az ecsedi Báthoryak, a Lórántffyak, a Rákócziak és a Homonnai család egyes tagjai. A katolikus megújhodásnak szelleme azonban ilyen ellentétes erők gátjain túl is eljutott hazánkba. Az új szellem első képviselője a nagyműveltségű Oláh Miklós esztergomi érsek lett (1553-1568), a kiváló humanista és éles tekintetű államférfi. Biztos szemmel nézte a vallási kérdés alakulását, de felismerte a baj gyógyítását is. Az 1556-i nagyszombati zsinaton megvetette az első igazi papnevelő alapját és Miksa ellenére is kihirdette a trienti zsinat rendelkezéseit. Példáját követte Draskovich György, majd egy-két kivétellel valamennyi magyar püspök. A nép és az előkelő katolikusok hallgatag beleegyezéssel elfogadták s mint Franciaországban, hazánkban is a szokás emelte törvényerőre. A reformok bevezetésére zsinatokat tartott, a joghatósága alá eső területekről vagy elmozdította a prédikátorokat, vagy korlátozta túlzó működésüket és elrendelte, hogy papi funkciókat csakis felszentelt pap végezhet. A Jézustársaság frontja ez időben már megmozdult Európában. Oláh Miklós is, mint Nyugat-Európa többi reformpüspöke, szintén a jezsuita rendhez fordult, hogy a katolikus megújhodás munkája hazánkban is az ő szakavatott kezükbe kerüljön. A fennforgó nehézségek legyőzése után 1561-ben megalakult a nagyszombati jezsuita kollégium, mint az első jezsuita település hazánkban. Itt működött az első magyar jezsuita, Horváth Péter is, aki 1558-ban lett a rend tagja és 1566-ban mint rektor tanított Nagyszombatban. A kollégium azonban 1567-ben tűzvész áldozata lett s a Jézustársaságnak nem volt otthona, ahol fenntarthatta volna magát, tehát el kellett hagynia hazánkat.
Oláh Miklós után Verancsis Antalnak 5 évig tartó érseksége következett, kinek halála (1573) után 20 éven át széküresedés állt be az esztergomi érseki székben éppúgy, mint a katolikus újjáéledésben. Ezekben az időkben már a kálvinizmus is annyira megerősödött, hogy a rája féltékenykedő lutheranizmustól teljesen függetleníthette magát. A két protestáns felekezet elválása a tarcali, debreceni és hercegszőllősi zsinatokon és az 1591-i csepregi kollokviumon ment végbe. Míg Telegdi írásaival személyesen vette fel a küzdelmet a protestantizmussal szemben, addig Draskovich György (Bilina, 1515 – Bécs, 1587; Fráter György bíboros húgának fia; I. Ferdinánd követe a tridenti zsinaton; onnan hazatérve, zágrábi püspökké és Horvát- és Dalmátország bánjává nevezték ki; neki lehet tulajdonítani, hogy Horvátország hitegysége megmaradt, hogy itt nem tudott tért hódítani a protestantizmus; mint bán többször visszaverte a gondjaira bízott tartományba be-berohanó törököket; 1571-ben a kalocsai érseki címet nyerte, 1578-ban pedig győri püspökké nevezték ki; 1585-ben II. Sixtus pápa bíbornokká nevezte ki) kalocsai érsek és győri adminisztrátor a jezsuitákat telepítette vissza 1586-ban és ellátásukra adta a semptei javadalmat, Rudolf király Draskovich közbenjárására pedig az éppen megüresedő turóci prépostságot adományozta a Társaságnak, hogy annak jövedelméből kollégiumot, gimnáziumokat és papnevelő-intézetet alapítson. E jelenségek – sajnos – élesen kiríttak abból az általános hazai szemléletből, amely a vallási kérdések megítélésében uralkodott. Hiszen ekkor már úgy látszott, hogy a katolikus vallás teljesen elvesztette a talajt Magyarországon és a lutheri meg a kálvini felekezet egymás közt dúló torzsalkodásainak már csak azt kellett eldönteniük, hogy az ősi hit sírja fölött melyik felekezet fogja magához ragadni az országos vezető szerepet. Történetírásunk a katolikus megújhodásnak ezt a hősi és ébredő erőlködését, az akarásnak ezt a tudatos, de még megfelelő erőket nélkülöző feszüléseit mint alig számottevő jelenségeket szokta itt-ott szóbahozni. A kor protestáns rendjei azonban éberebbek voltak mai történetírásunknál is. Az 1576-i országgyűlésen már igen hevesen tiltakoztak Telegdi ellen, míg 1587-ben hangosan követelték a protestáns rendek, hogy a turóci prépostságot haladéktalanul vegyék vissza a jezsuitáktól. A katolikus ébredezést követő érzékeny felhorkanásaik már ideges aggodalmakat árultak el. Természetes is volt ez, hiszen már a magyar főurak közt is egyre gyakrabban történtek visszatérések őseik egykor elhagyott katolikus hitéhez. Forgách Simonnak, a törökverő hősnek konvertita fia, Ferenc már a veszprémi püspöki székben ül, a tudós Monoszlay András, a bolognai és bécsi egyetem kiváló hallgatója, már pozsonyi prépost, a bihari ősnemes család ivadéka, az ugyancsak konvertita Pázmány Péter már a világhírű tudósnak, szent Bellarminónak könyveit bújja, pedig ez a szent jezsuita az ő nagy tudásával és cáfolhatatlan érveivel már igen sok kellemetlen fejtörést okozott a magyar protestáns prédikátoroknak is.
A vallásügyi helyzet megváltozására az sem maradt hatástalanul, hogy a lutheránus meggyőződésű Miksát Rudolf követte a trónon (1576-1608). Az erőszakkal térítő protestáns zsoldos vezérek: az Ungnadok és a Svendi Lázárok helyét, a nyugati helyzetváltozásnak megfelelően, most már katolikus zsoldos vezérek foglalták el, akik a zsoldos katona erőszakos természetét éppen úgy megőrizték, mint protestáns elődeik, csakhogy míg az erőszakos térítések és templom-foglalások előbb a katolikusok rovására történtek, addig most a visszafoglalások és visszatérítések kezdődtek meg. Azonban mégis mutatkozott egy nagy különbség. Míg az újjáéledő katolicizmus az évtizedes erőszakra itt-ott legfeljebb elszigetelt és kiprovokált atrocitásokkal válaszolt, addig a protestánsok tiltakozása az egyre öntudatosabban újjáéledő katolicizmus ellen egyhangúan, élesen és gyakran igen fenyegetően jutott kifejezésre. A kötelességteljesítő és a jogosságért küzdő Forgách sem tűrhette a protestáns prédikátorok korlátlan tevékenységét és ahol csak szerét ejthette, mindenfelé hittérítő prédikációkat tartott, a protestáns prédikátorokat távozásra szólította fel, az egykor katolikus templomokat visszavette és újból megkezdette a megszüntetett katolikus szentmiséket. Így történt Nyitrán, Galgócon és a püspökség jószágain. Példáját mások is követték, mint Pethe Márton kalocsai érsek és szepesi prépost, III. Zsigmond lengyel király segítségével a Szepességben, továbbá Kutassy János esztergomi érsek és királyi helytartó. Most már külső köntösben is nyíltan mutatkozott, hogy a katolicizmus feltartóztathatatlanul megindul hívei visszahódítására és vissza fogja követelni jogait, amelyektől megfosztották azok, akik igyekeztek kihasználni a történelem, a török hódítás miatt bekövetkezett alélt helyzetét.
A katolikus megújhodás előmozdítására a Jézustársaság felkarolásával tette meg Forgách a leghatásosabb lépést. Draskovich György alig telepítette vissza a jezsuitákat és működésük máris nagy eredményeket mutatott fel. Járták a vármegyéket prédikálva, térítve és kiszolgáltatva a szentségeket. Minden esztendőben újabb hódítás és új térítések dicsőítették fáradságukat. Kiváló tagok működtek közöttük, mint Szántó István, akinek lángoló hazafisága és a római Collegium Hungaricum körül kifejtett propagálása nagyot lendített a magyar katolicizmuson. Híres vitatkozó és térítő volt, különösen a nemesség térítésében ért el nagy eredményeket. Valamennyit felülmúlta a fiatal Pázmány Péter, a magyar katolikus megújhodás legékesebb dísze. Forgách udvarába fogadta a fiatal jezsuitát. Itt a radosnyai várban 1603-ban írta meg Pázmány „Felelet Magyari István protestáns prédikátornak az ország romlásának okairól” című könyvét. A „Felelet” azt mutatta, hogy Oláh és Telegdi szellemi arzenálja kibővült, az Egyháznak új és modern védők álltak az oldalára, akiknek ragyogó szellemi fegyverzete verhetetlenül felülmúlta a prédikátorokét. A jezsuita térítések és visszatérések méreteire rávilágít már Bocskainak 1605-ben tartott korponai országgyűlése, amelyen a protestáns rendeket a jezsuiták eredményei annyira felizgatták, hogy a magyar jezsuitáknak az ország területéről való könyörtelen száműzetését követelték. Pázmány térítői működése szintén jelentős eredményt mutatott fel már szereplése kezdetén, például Forgách püspök testvéreinek, Zsigmondnak és Mihálynak a visszatérítésében.
Bizonyos, hogy a rekatolizálás munkáját, hathatósan támogatta Rudolf állásfoglalása is. Ezt megcáfolhatatlanul bizonyítja Belgiojoso zsoldos kapitánynak a kassai főtemplom visszafoglalására 1603-ban kiadott királyi parancsa. Rudolfot ebben a rendelkezésében az a jogfelfogás vezette, hogy királyi városok a király tulajdonát képezik és így a nyugat-európai és hazánkban is érvényesülő „cuius regio, eius religio” elve alapján a király jogosult arra, hogy mint földesúr maga szabja meg a városok vallását, mint ahogy ez a Német Birodalomban is oly sok helyen ment végbe. A kassai polgárság viszont tiltakozott ez ellen és kijelentette, hogy ők nem jobbágyai őfelségének, hanem szabad rendek s ennek folytán a földesúri jog nem alkalmazható rájuk, sőt maguk is gyakorolták a földesúri jogot, amikor a város vezetősége éppen e jogi alapra való hivatkozással kényszerítette Kassa polgárságát a protestáns vallásra. Bár a magyar jogfejlődés a nemesség és a városok rendisége között lényeges különbséget tüntetett fel, mégpedig a városi rendiség hátrányára, a városi polgárság a szokásjog alapján mégis annyira beleélte már magát a „cuius regio, eius religio” gyakorlásába, hogy még a város területén saját kúriájában lakó nemes embert is el akarta ütni vallása szabad gyakorlásától, ha katolikus volt az. Így történt ez például a Tokajban élő nemes Bornemisszáné esetében, aki 1603-ban csak karhatalom igénybevételével tudta elérni, hogy nemesi kúriájában katolikus szentmisét mondathasson.
Tagadhatatlan tehát, hogy a katolikus újjáéledés Rudolf idejében már királyi védelmet élvezett, de merőben téves lenne az a felfogás, mintha a magyar katolikus megújhodás kizárólag Rudolf személyétől függött volna, tőle elválaszthatatlan lenne, vagy vele azonosíttatnék, egyszóval mintha Rudolf nélkül csak eredménytelen szellemi kísérlet maradt volna. Erre a történelmi események megdönthetetlenül rácáfolnak.
A katolicizmus előretörése nagy részben Forgách Ferenc vezetése alatt ment végbe. Ö irányította a harcot, amelynek politikai porondján erőteljes bajvívóként személyesen védelmezte az Egyház jogait s gyöngítette az ellenfél hadállásait. Szellemi téren a lelkek meghódítására a Forrókat, Dobokaiakat, Vásárhelyieket, Káldiakat küldte előre, hogy nagy rendtársukkal, Pázmánnyal az élen nagyszerű győzelmet arassanak a protestáns prédikátorok felett. Az 1608 után következő évek a hazai protestantizmus történetében a belső egyházi szervezet kiépítésének évei. Az 1610-i zsolnai zsinaton Thurzó György nádor elnöklete alatt, 1614-ben pedig Szepesváralján a nádor öccse, Thurzó Kristóf szepesi és sárosi főispán alatt a tiszán-inneni lutheránusok (evangélikusok) építették ki szervezetüket, míg a kálvinisták (helvét hitvallásúak vagy reformátusok) az 1610-i váradi, az 1612-i kövesligeti, az 1615-i és 1626-i komjáti és az 1635-i bodrogkeresztúri gyűléseken állapították meg egyházi és nevelésügyi szervezeteiket. Hasztalan tiltakozott ellene Forgách s hasztalan cáfolta e zsinatok összehívásának jogosságát maga Pázmány is, a szervezkedés megtörtént, s így belsőleg szilárdabbá, és kívülről hozzáférhetetlenebbekké tette a protestáns felekezeteket. Mutatja az is, hogy ettől fogva ezek egyre jobban elzárkóztak a katolikus Egyháztól s az újraegyesülés reményei hazánkban mindinkább sorvadtak. Az egyházi szervezete közé elsáncolt protestantizmus gondolkodása és nemzeti érzésvilága is mindinkább elkülönül a katolikus magyarokétól, ami a magyar lélekben Mohács óta tátongó szakadéknak áthidalását még nehezebbé tette. Keserűen panaszolja már Pázmány is, hogy „az kik legértelmesebbnek ítéltetnek is közületek, ha tőlünk könyvet adnak kezökben, elvetik és azt mondják, hogy ők fel nem háborítják lelkiismeretük csendességét”. Erre világít rá az a harc is, amely a katolikus lelkiség iránt megértőbb szemmel tekintő pietista irányzat terjedése ellen megindult a hazai protestáns felekezetek részéről.
Legjobban az a mód kelti fel csodálatunkat, ahogy érveit elénk tárja e művében Pázmány. Csodálatraméltó az az otthonosság, ahogyan idézi a Szentírást, az egyházatyák és egyháztudósok rengeteg írását s a katolikus hittudósok műveit. Legbámulatosabb a saját korának vitairodalmában való jártassága. Nemcsak a magyar protestáns írókra terjed ki figyelme, hanem egész Európa íróit felöleli. Nagyjából számítva e művében Pázmány állandóan idézi e kor 70 katolikus, 50 lutheránus és 30 kálvinista írójának műveit, nem számítva ebbe a hitújítóknak: Luthernek, Kálvinnak, Bezának, Melanchtonnak és Zwinglinek rengeteg írását. És ennek a 170, 180 írónak műveit Pázmány mind olvasta, így fejezet és lapszám, sőt igen sokszor különböző kiadások szövegeltérései szerint idézi azokat, hozzáteszi a mű megjelenésének helyét és idejét is. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem volt és máig sincs olyan ember az egész tudományos világban, aki annyira ismerte volna a hitújítás korának irodalmát, mint Pázmány Péter, ez a kivételes magyar lángelme.
A „Kalauz” a katolikus hitvitázóknak valóságos fegyvertárává lett. Hazai protestánsaink nem is tudnak rá válaszolni, hanem lefordították latinra, hogy Balduinus Frigyes wittembergi tanárral írassák meg cáfolatát. Balduinus hosszú tíz éven keresztül tudta csak elkészíteni cáfolat-kísérletét, amelyre Pázmány nyomban és most már végleges győzelemmel magyarul válaszolt („A setét hajnalcsillag után bujdosó lutheristák vezetője”, 1627), „mert ha másnak szabad a magyar nyelvre deákul felelni, engem sem tilthat senki, hogy magyarul ne írjak a deák nyelvre”. Nyelvkincsét népi bordákban szövi és mondatszerkesztéseinek kissé barokkos kerete, meg a sajátos bihari nyelve lesz azután megalkotója a magyar könyvnyelvnek. Veszedelmes vitatkozó, egyik-másik műve olyan vihart vert a protestánsok közt, hogy évekig beszéltek tételeiről. A besztercebányai országgyűlés Pázmányt „mint rossz hazafit és közcsendháborítót örökre száműzetésre” ítélte. Az 1609-i országgyűlés protestáns rendjei pedig egyenesen a jezsuiták kiűzését kívánták Kálvinról megjelent könyve miatt, a nádor is csak alig tudta lecsillapítani a forrongó kurtanemeseket. Írói működésén felül mint szónok, halhatatlan érdemeket szerzett. Nem érzelmeket akart korbácsolni, hanem az értelmet meggyőzni. Írása és szónoki működése érdemelte ki a „magyar bíboros Cicero” jelzőt, hiszen írásaival és szavával csak a főúri családok közül harmincat térített vissza az Egyházba.
Ezalatt más eszközökkel is tovább folyt a katolikus újjáéledés munkája. A jezsuita missziók eredményei már nagyjelentőségű megtérésekben jelentkeztek. A turóci, szentkereszti, bicsei, újvári, kismartoni, nógrádi, lévai, komáromi, homonnai, ungvári jezsuita rendházak a térítés gócpontjai. Rendkívüli hatást keltett Veresmarti Mihály híres kálvinista prédikátor megtérése, majd Homonnai Drugeth György országbíróé, az északkeleti részek hatalmas főuráé és Esterházy Miklósé, a későbbi nagy nádoré. Forgách Miklós, Erdődy Zsuzsanna, Rákóczi Pál, a későbbi erdélyi fejedelem öccse, birtokain is folyik a visszatérítés. Velük jobbágyaik ezrei tértek vissza az Egyházba, birtokaikról a prédikátorok eltűntek s a kegyúri jog alapján katolikus papok foglalták el helyüket.
Pázmánynak azt az önfegyelmét, amely meg tudta akadályozni, hogy az érzelmek árja szenvedéllyé, az erő pedig erőszakossággá ne fajuljon nála, a Jézustársaság nevelőiskolájából vitte magával az egyházi és politikai életbe. Ez mérsékelte benne – amint találóan állapítja meg Szekfű Gyula – azt a bővérű magyar úri temperamentumot, amely társait annyi konfliktusba keverte, ez a diszciplína óvta meg attól, hogy az érzelmek korlátlan érvényesülése meg ne zavarja látása tisztaságát. Viszont a legindulatosabb támadások sem tántorították el meggyőződésétől, s a helyzeteket mérlegelni tudó értelmisége olyan súlyt kölcsönzött akaratának, amely a politikában is biztosította vezéri tekintélyét.
Bár Pázmány a magánkegyúri jog és a „cuius regio eius religio” elvét maga is teljesen elismerte, de lelkületét a külső tömeges megtérések nem elégítették ki, ez a katolicizmus szellemétől való eltávolodást jelentette volna. Pázmány lelkületét az uraikkal együtt katolikussá lett jobbágyság ezreinek belső meggyőződése és hitbeli megizmosodása is foglalkoztatta, hogy ellenállókká és öntudatos katolikusokká legyenek. Ehhez pedig elsősorban papokra volt szükség. Ezért hoz annyi áldozatot, ezért nem ismer fáradságot, munkát, nehézséget, amikor a papnevelés megvalósításáról van szó. A legkiválóbb jelölteket Rómába küldi tanulni. Ott nevelődött Lippay, Szelepcsényi, később mindkettő esztergomi érsek lett, Bosnyák István, a későbbi nyitrai és báró Jakusics György veszprémi püspök.
E vallásos szellemű kulturális intézmények vezetését Pázmány a Jézustársaságra bízta „mivel ők – mint mondja – Isten különös kegyelmével megáldva leghűségesebben fáradoznak az ifjúság nevelésén”. A Társaság megfelelt a beléje helyezett bizalomnak. A nagyszombati kollégium olyan hírnévre emelkedett, hogy protestáns nemesek is igen szívesen küldték oda fiaikat. Tanulóinak száma már 1618-ban közel 600-ra rúgott. A nevelés mellett a jezsuiták nem hanyagolták el térítő munkásságukat sem. 1623 és 1625 között 445, 1629 és 1630-ban pedig 313 protestánst vezettek vissza az Egyházba, köztük a Thurzó-család két tagját, Ádámot és Mihályt, Thurzó Szaniszló özvegyét, Illésházy nádor leányát, sőt egy szuperintendenst is. Nagy eredményt mutatott fel az 1616-i pécsi misszió, amelyen 100 protestánst térítettek vissza. A protestánsok haragját legfőképpen az keltette fel a magyar jezsuiták ellen, hogy bemerészkedtek abba a Szepességtől Kassán és a Tiszán át délnek húzódó területre, amelynek protestáns kizárólagosságát csak a Báthoryak somlyói uradalma szakította meg, és több főúr visszatérésével megtörték e politikai szempontból is nagyjelentőségű protestáns tömb szilárdságát. Ezen az óriási területen előbb csak egyetlen katolikus pap működött, az említett Báthory-birtokon. Szenvedélyesen zúdultak fel ellenük az indulatok. A protestáns gyűlések a jezsuiták „erőszakosságától” visszhangoztak, bár – mint Esterházy Miklós írta – „hatalom és fegyver az ő kezekben nincsen, az mellyel másokat se religiójukban, sem egyébképpen opprimálhatnának s tudományok ellen akinek mi kérdése vagyon, nyúljon meg tudománnyal hozzájuk s ne karddal!” Csakhogy éppen ezzel a tudománnyal volt nehéz versenyre kelni. A jezsuita térítések eredményét legjobban az mutatja (természetesen ebből Pázmány ezirányú munkásságát sem szabad figyelmen kívül hagynunk), hogy az 1618-i országgyűlésen a főrendek tábláján már a katolikusok voltak többségben. Természetesen minél nagyobbak voltak a veszteségek, annál hangosabb volt a panasz a protestánsoknál. Az 1618-i, de még inkább az 1619-i országgyűlésen főképp az erőszakos templomfoglalások vádját emelték a katolikussá lett főurak ellen. Különösen Pázmányt, Esterházyt, Wesselényit és Alaghyt támadták e miatt, viszont a katolikusok ugyanezen az alapon az akkor még protestáns Zrínyi György, a Thurzók, a Széchyek és IlIésházyak ellen emeltek panaszt. Bizonyos azonban, hogy az a kegyúri jog, amely eddig a protestantizmus fő emeltyűje volt, a főurak tömeges megtérése után már nem az ő előnyükre, hanem hátrányukra szolgált. Ha a kegyúr megtérésével a birtokon lévő templomban a jobbágyság ismét katolikus szentmisét és katolikus hitoktatást lesz kénytelen hallgatni, félő, hogy elvész a protestantizmus hirtelen szerzett tömeghódítása. A protestáns rendek tehát új kívánsággal álltak elő. Azt követelték, hogy az áttérő főurak a templomokat hagyják meg protestáns jobbágyaiknak, vagy legalább engedjék át a protestáns istentisztelet céljaira is. Az egykori protestáns idők joggyakorlatával szemben merőben ellentétes és újszerű volt ez. Mert ha itt-ott elő is fordult a templom közös használata, a visszatérő főurak azonban a kivételeket nem voltak hajlandók általános jogszabályként elfogadni. Mivel pedig ez az új követelés a nemesi birtokjog érintetlenségét is sértette, azért a protestánsok követelése megtört a Werbőczy politikai eszméin nevelkedett katolikus és protestáns nemesség ellenállásán. A vallási ellentétek egyébként már annyira kiéleződtek, hogy a felső-magyarországi protestáns főurak már heteken át a katolikusoktól különválva tanácskoztak az országgyűlésen. Ugyanezt a jelenséget láttuk a 17. század első tizedében tartott német birodalmi gyűléseken is. Bethlen Gábor támadásai a királyi Magyarország ellen még keményebb próbára tették a katolikus megújhodást. A Bethlen-féle besztercebányai országgyűlés 1620-ban a győri, nyitrai és egri püspökségeken kívül a többi püspökségeket mind eltörölte, az egyházi vagyont sorra lefoglalta és a püspökök kinevezését és javadalmazását a protestáns fejedelem hatáskörébe utalta. Így nemcsak hierarchiájától, hanem egész kormányzati szellemétől is meg akarta fosztani a magyarországi katolikus egyházat. A katolikus újjászületést azonban sem ez, sem Körössy Márk esztergomi kanonok, Grodecz Menyhért és Pongrácz István jezsuita atyák kegyetlen legyilkolása Kassán (1619 szeptember 7-én), sem a katolikusokat megfélemlítő protestáns erőszakosságok nem voltak képesek visszaszorítani. Hasztalan mondták ki az országgyűléseken Pázmánynak és a jezsuitáknak száműzését, a katolikus élet már oly mélyen eresztette gyökereit, hogy onnan többé senki sem téphette ki. 1625-ben már a katolikusok fő világi oszlopa, Esterházy Miklós lett a nádor. Zrínyi György, Batthyány Ádám és Nádasdy Ferenc megtérésével pedig úgyszólván az egész Dunántúl katolikussá lett. A Révayak megtérése viszont az északnyugati lutheránusokat fosztotta meg erős támaszaitól, a Perényiek és Rákócziak katolizálásával pedig a tiszán-inneni protestáns tömb hullott széjjel.
Bár a protestánsok a nagy veszteség ellenére is szívósan ragaszkodtak a templomokra vonatkozó követelésükhöz, e tekintetben csak az 1645-ben aláírt linzi békében sikerült eredményt elérniök. Ekkor azonban már nem élt a nagy Pázmány, aki 1631. március 19-én halt meg Pozsonyban, a magyarság akkori fővárosában, ahol máig is áll sírja. A linzi béke I. Rákóczi György erdélyi fejedelem magyarországi hadjáratát fejezte be, amelyet a harmincéves háborúkor svéd-francia szövetségben viselt III. Ferdinánd magyar király ellen. Itt kimondták, hogy ezentúl még a jobbágyokat sem szabad vallásukban háborgatni, s a protestáns papokat a protestáns városokból és falvakból tilos elmozdítani. Az 1646-i országgyűlés is megerősítette e pontokat és a követelt 400 templom közül 90-et visszaadott a protestánsoknak. Ahol ezt nem kapták vissza, ott viszont telket kaptak és azon építhettek templomot. Végül a protestáns jobbágyok mentesültek mindazoktól az anyagi kötelezettségektől, amelyeket eddig a katolikus plébánosoknak fizettek.
A KATOLICIZMUS HELYZETE ERDÉLYBEN MOHÁCS UTÁN
Erdélyben a vallásügyi fejlődés vonala eltért a királyi Magyarországétól. A gazdag erdélyi szász polgárság a lutheri hitújításban a maga sajátos német nemzeti öntudatának kiteljesedését látta. Védelmük alatt a prédikátorok mind sűrűbben ellepték Erdély városait és csakhamar társakra találtak a rendi fegyelmet megunó erdélyi szerzetesekben, és védelmezőkre az egyházi vagyonokra vágyó magyar nemességben. De az erdélyi politikában megnyilvánuló szeparatista szellem is hamarosan kezdte éreztetni hatását a vallási kérdésekben. Fráter György és Losonczi István, a temesvári hős minden lehetőt elkövetett a katolicizmus védelmében. A külső hatásokkal szemben azonban kevés ellenállást tanúsító Izabella királyné és az ő befolyása alatt a szász eredetű vallásújító, Heltai Gáspár (lelkész, író és könyvnyomtató, aki először lutheránus, majd kálvinista, végül unitárius lett) már János Zsigmond uralkodása kezdetén, még Fráter György életében szabad mozgást nyert Erdélyben.
A katolikus vallás gúzsbakötve marad az immár túlnyomó többségben protestáns Erdélyben. János Zsigmond amilyen gyorsan elhagyta a katolicizmust, éppen olyan gyorsan hagyta el a lutheránus meggyőződését is a kálvinizmus ért. Ez a változás nála lengyelországi tartózkodása idején Blandrata György befolyása alatt ment végbe. Mikor azután Erdélybe visszatért, ezt a kálvinista irányzati befolyást még csak növelte Dávid Ferenc hatása, aki a fejedelmet végleg eltántorította a lutheri irányzattól és a kálvinizmusba terelte. Idejét múlta tehát minden olyan jámbor törekvés, amely János Zsigmondot a katolikus Egyházba akarta volna visszaterelni. A fejedelem egyelőre legfeljebb arra mutatott hajlandóságot, hogy a lutheri és kálvini tanrendszer között fellépő ellentétek összeegyeztetésére „egyességi módozatot” keressen. Minthogy azonban e szándék a két felekezet éles hittani vitáin megfeneklett, anyja, Izabella királyné halála után nyíltan a kálvinizmus, vagy ahogy ott nevezték: a „szakramentárius” irány mellé állott.
Ilyen helyzetben csak egy kompromisszum állíthatta vissza Erdélynek megzavart vallási békéjét. Ezt hozta meg az 1553-i országgyűlés 5. cikkelye, amely az egyenetlenkedés megszüntetésére és az ország nyugalmának helyreállítására elrendelte, hogy ezentúl mindkét félnek szabad legyen azt a vallást követnie, amelyik neki tetszik; úgy azonban, hogy ha a lelkipásztor valamely városnak vagy községnek a kolozsvári egyház (kálvinista) vallását és tanát akarja hirdetni, arra a népet nem erőszakolhatja, hanem azt a vallást kell hirdetnie, amelyet az illető város vagy község óhajt, különben az ellenkező prédikátor elmozdítható. Ez követendő a szebeni (lutheránus) egyházban is. Ha pedig valaki a lakosság közül azt a hitfelfogást akarja követelni, amelyet lakóhelyén nem gyakorolnak, vallása gyakorlására átmehet arra a birtokra vagy községbe, ahol az ő hitvallásának megfelelő vallás gyakorlata van megállapítva. A zárt vallási egység tehát nem birtok szerint jelentkezik, mint a királyi területen, vagy a német territóriumokon, ahol a földesúr vagy a fejedelem vallását követi a jobbágyság, hanem a hitélet egysége városok és falvak szerint nyert szabályozást. A vallás megállapítója tehát nem a földesúr, hanem a község.
A protestáns felekezetek ilyen helyzetéből érdekesen lendült a katolikus vallás erdélyi fejlődése. Az újjáéledésre irányuló mozgalom az eddigiek után csakis a fejedelemtől indulhatott ki. János Zsigmond halála után 1571-ben Báthory István személyében erre alkalmas egyéniség is került a fejedelmi székbe. Báthory István azon kevesek közé tartozott, aki katolikus vallása mellett a legnagyobb megpróbáltatások közepette is szilárdan kitartott. Lengyelországi uralkodása azt bizonyítja, hogy ezt a hűséget nemcsak mindvégig megőrizte, hanem vallásának felemelése is szívén feküdt. Mivel azonban az akkori erdélyi vallási viszonyok mellett nem foghatott nagyobb szabású reformokhoz, mint fejedelemnek meg kellett elégednie azzal, hogy a katolikus reformok útját csak előkészíti. Restaurátori működése voltaképpen már lengyel királysága (1576-1586) idejére esik.
A jezsuiták működése oly eredményes volt, hogy a protestáns rendek felfigyeltek rájuk és már az 1581-i országgyűlésen, amelyen Kristóf fejedelem kiskorú fiát, Zsigmondot fejedelemmé választották, arra kérik a fejedelmet, „hogy ha valamely város, avagy falu találkoznék, akik Önagyságát efféle római religión való tanítókért megtalálnák”, csak akkor küldjön ilyet, már mint jezsuitát oda, ha a lakosság felénél több katolikus találtatik a községekben, „de 10-20 emberért, kik derék társaságnál kevesebben volnának, meg ne háborítson Önagysága se városkát, se falukat”. (!) Az 1588-i enyedi országgyűlésen összesereglett protestáns rendek már attól kezdtek félni, hogy ha a katolikusok megerősödése ilyen mértékben halad, hamarosan sor fog kerülni a protestáns kézen levő, elfoglalt katolikus egyházi javak visszavételére is. A katolicizmus további térhódításának tehát útját akarták vágni a protestánsok. Hasztalanok voltak a fejedelemnek hadi-, pénzügyi és igazságügyi tervei, a protestáns rendeket egyszeriben nem érdekelte Erdély nehéz külpolitikai sorsa, hanem mindenekelőtt arról kívántak tanácskozni, ami az „Isten dicsőségére” tartozik és azt követelték a fejedelemtől, hogy a jezsuitákat, mint a haza ellenségeit űzze ki Erdélyországból. Hasztalan vetették fel a jezsuiták, hogy ha Erdélyben mindenki számára szabad a vallásgyakorlat, miért ne lehessen szabad ez éppen a katolikusoknak is. Most már mindkét fél, a kálvinista és az unitárius, akik előbb engesztelhetetlen ellenfelek voltak, egyhangúan fordultak a jezsuiták és az általuk képviselt katolikus ügy ellen. Állásfoglalásuk most már oly éles volt, hogy a fejedelemnek azt sem sikerült elérnie, hogy legalább egyetlen helyen, Kolozsmonostoron maradhassanak meg a jezsuiták. Hozzá kellett járulnia ahhoz a könyörtelen végzéshez, hogy a Társaság tagjainak 25 napon belül kivétel nélkül el kell hagyniok Erdélyt, kolostoraik és kollégiumaik többé ne lehessenek és jezsuitát senki se tarthasson a házánál. A katolikus megújhodás szempontjából azonban e végzés ellenére is nagy eredménye volt a jezsuiták működésének. A hitvalló főurakra való tekintettel az országgyűlés kénytelen volt hozzájárulni, hogy mind a fejedelem, mind pedig a katolikus vallású főurak birtokuk közepén tarthassanak egy papot, akinek ellátásáról azonban nekik kellett gondoskodniok. Báthory Zsigmond után különösen Bocskai fejedelemsége (1603) óta a fejedelem vallásának megfelelően a fejedelemség is kálvinista színezetet nyert. Ez a folyamat Bethlen Gábor alatt (1613-29) még jobban kialakult, és utóda, I. Rákóczi György idején (1630-48) véglegesen megerősödött a kálvinisták belpolitikai uralma. Bethlen néhány jezsuitát beengedett ugyan Erdélybe, mert ez beillett az ő nagyvonalú politikai terveinek távlatába, de a katolikus vallás gyakorlatát akadályozó rendeletek és végzések továbbra is érvényben maradtak. Csak látszateredményt jelentett az az újítás, hogy az erdélyi katolikus Egyház az ő idejében felsőbb vezetőt is nyert egy vikárius személyében. A fejedelemtől függő püspöki vikárius működését annyi megkötöttség akadályozta, hogy az újítás valójában csak üres délibábja volt a katolikus hierarchiának és legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy újabb lendületet adhasson a katolikus megújhodásnak.
Miután a lutheránus felekezet a szászság védelme alatt biztosította szabadságát, már csak az volt a kérdés, hogy a hivatalos jellegű kálvinizmusnak sikerül-e megtartani uralmát az unitárianizmussal szemben, amelynek egy szélsőséges irányzata az 1579-i innovációs tilalom ellenére is, különösen a nép között, erősen kezdett terjedni. Ez az új irányzat a keresztény hitrendszerből már mindent elvetett és Péchy Simon pártfogása alatt, mint a zsidózók vagy szombatosok szektája kizárólag az ószövetség vallási kereteit fogadta el. A szombatot ünnepelték és zsidó rítus szerint élték le vallási életüket. Erősítést nyertek a Bethlentől Erdélybe beeresztett spanyol zsidókban. Egyébként már Bethlen is fellépett az unitáriusok ellen. Papjaikat Háromszékből, Udvarhelyszékből elűzette, elvette templomaikat és az 1579-i vallásrendszeren megmaradó unitáriusokat is a kálvinista superintendensek joghatósága alá helyezte. I. Rákóczi György egész lelkiségével fordult az unitárianizmus ellen, amelyben a kálvinista vallás uralmának legnagyobb ellenségét látta, de különben sem szerette az unitárius vallási irányzatot. Feltéve: 2007. július 13.
|
vissza